NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.
I.
A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt egy emberöltővel.
Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.
Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi.
Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud lóditani.
Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné.
Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét.
Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány?
De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni.
Ilyen eset is elég van.
Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.
Eléri az ó-téglavetőt.
Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki.
A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek.
Készitett a szegény asszonynak is.
A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.
Fáradt volt, erőtlen volt.
A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.
De még másért is oda kell mennie.
Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.
Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő haraszt.
Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte.
Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a zivatar.
Mi fölött gondolkodhatott?
Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.
Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.
Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény.
Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét.
De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?
A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.
Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.
De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?
Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják mozgását: mi lesz akkor?
A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.
Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait.
De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele?
Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.
De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.
Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S felsikoltott:
– Teremtő istenem!
Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.
Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.
Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.
Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.
Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak.
Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.
Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton.
A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta.
Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra.
Mit akart a két kuvasz?
II.
A két kuvasz nem akart semmi rosszat.
Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki.
Elhatározták hát, nem hagyják magára.
Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől, akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt nem tehetik.
Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne szalasszon.
Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást.
Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.
Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete.
Most épen dalolgatott.
Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának.
Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain.
Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.
Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik.
Ezen a dalon aludt el rendesen.
A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.
Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette őket.
Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak.
Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belőlük.
Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!
Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi.
A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre, szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik.
Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe vagy vásárra ment, a tarisznyája.
Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:
– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.
De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát.
Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult előle, hanem ugatta tele torokkal.
– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?
Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.
– Czoki előlem, adta dögjei!
S rájuk toporzékolt keményen.
De nem hajtottak a kutyák erre se.
Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra.
A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni.
Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.
Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna:
– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.
Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából!
Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni őket.
Nem félnek a puskától?
Jere kucsma kézbe.
Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.
Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.
– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.
No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!
Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán?
A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha puska volt a kezében.
Ennek a szégyennek nem áll elébe.
Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.
Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?
Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.
De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.
Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!
Mi ez?
Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek?
Ihol la!
Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.
Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.
– Mi az isten csodája lehet ez?
Oda fordul a két kutyához.
– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?
A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis gyereket.
III.
Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott. Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!
De mit csináljon most már?
Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt föltenni fejére.
Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik.
Ölbe?
Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág.
Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.
Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldő nyulat.
A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.
Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.
Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.
– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd.
Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele?
Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.
Nemzetes uram a fejét csóválja.
– Ejnye adta porontya, tud ám enni!
Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.
– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is.
Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.
Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.
No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában.
– Egészségedre te kukacz!
Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.
De ádáz haraggal néz a két kutyára.
– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bőrötökből.
Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.
De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.
Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«
Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag, bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is.
Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.
– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!
Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá.
A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.
Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.
De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.
Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott.
Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.
Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda szólt hozzája.
– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?
A lánynak akkor is könnyei folytak.
– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.
Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.
Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.
A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.
– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.
Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében!
Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.
De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.
A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint este lefeküdt.
S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel.
Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az arczon veszett.
Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszkető félelem: ebből állott az az arcz.
A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.
– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.
A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny is, a szó is.
– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!
– Hol hagytad?
A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.
– A Gombási csárdában.
– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!
A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott.
De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet.
Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani.
Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.
Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.
– Uram én istenem, el ne hagyj!
Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte.
– Itt kell lenni, itt kell lenni!
Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte.
– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!
Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.
Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát.
IV.
Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.
Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.
De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei.
Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.
Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek.
Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.
A poronty természetesen eszébe se jutott.
De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak?
– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?
Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.
– Hová tettem a pipámat héjh?
Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna.
Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.
– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.
Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya.
– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?
Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.
Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt.
Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.
– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!
Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe.
– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.
De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelődni.
– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!
Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig.
Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.
– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.
A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé.
Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni.
Különben pedig pipázott, mint a kémény.
– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?
S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.
– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!
– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja.
Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott.
– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot.
Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.
Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.
– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.
Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.
Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.
Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erőszakkal osztrák katonának.
Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez.
E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza.
Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.
Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.
Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról.
Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról, fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.
Erre pedig épen nagy szükség volt.
Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és éjszakákat.
Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak.
A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.
De még ez mind hagyján!
Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar. Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.
Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétől.
Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?
Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.
De hátha visitani talál?
Oda szól a csárdásnénak.
– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső kapubálványhoz paskolom.
Pedig dehogy paskolta volna.
Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej.
Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez.
– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt.
Bemennek.
– Nézze csak meg kedves Lidi néném, mi van a tarisznyában.
– No mi van?
– Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett. Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a nyakunkon marad.
A jó Lidia kisasszony első szóra nem hitt az ő korhely Bálint öcscsének. Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne.
V.
Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével, csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott.
Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elől, hátul, tetőtül talpig. Kisült, hogy csakugyan nem nyul.
Kemény szemekkel támadott nemzetes uramra:
– Hogy került ez a gyerek a tarisznyába?
– Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába.
– Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke, vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a gyerekkel?
– Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk, mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig.
Lidia kisasszony arczának keménysége nem enyhült meg e szavakra.
– Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened, mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a biróhoz.
Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani és fésülködni. Nehéz dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett szenvednie.
Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a gyereket. Azután fekete selyemkendőt tett a fejére, fekete napernyőt vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz.
– Menjetek előre, én is ott leszek mindjárt.
Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig.
A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt, atyafi volt.
Lidia kisasszony kezdte a szót.
– Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek, vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem viselhetem.
A biró kérdő szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült, pipára töltött, rágyujtott s tövétől-hegyéig elmondta, hogy esett meg a szerencsétlenség.
Ott állt a hadnagy a sarokban. Biró uram intett neki.
– Eredj fiam a községi bábaasszonyhoz, szólitsd ide.
– Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelőtt bevonult Veszprémbe bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert irni-olvasni is meg akarják tanitani.
– Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró, úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig így vagy amugy nem határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok se viselik olyan jól gondját, mint te.
– Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az aprósággal?
– Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt, majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegődöttet is.
Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de azért a gyerek csak visszakerült hozzá.
Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegődött embere. Volt négy kanásza. Alsó, felső, belső, külső. Volt két gulyása, tizenöt kerülője, ugyanannyi csősze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli őrje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprő, két pap, két tanitó, jegyző, segédjegyző, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások, kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált gyereknek pártját fogja.
Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is. Valamennyinek alapos kifogása volt.
Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény, mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik erdőn, mezőn, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt mondta, betegje van a háznál. A belső emberek: papok, tanitók, harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak nyilván bebizonyitották, hogy ők az istennek szolgái, nekik a köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elő, hogy amúgy is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért.
Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak elfogadnák tartásra, de mit csináljanak ők gyerekkel?
Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után nyár, de azért a tárgyalás be nem végződött. Nemes Lidia kisasszonyt minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipő s most minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok járás-kelésben annyi tyukszeme nőtt még a talpán is, hogy egész éjjel borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni.
A gyerek azonban nőtt keményen. Tudott már menni is. Olyan erős lett, mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellől el nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék.
Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a mikor gyümölcsöt hozott neki a kertből és a szőlőből.
Nemzetes Böthök uramon is nagy változás történt.
A szent-gáli nemes urak ugyanis, az ő dőzsőlő pajtásai dévajkodtak vele. Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s nemzetes uram még se vette észre.
Ezt azonban még csak eltürte volna, mert ez nem volt igaz.
Hanem azt is beszélték róla, hogy ő nem is a tarisznyában, hanem ölben vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.«
Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti igazság. Igaz ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemőt, a kit anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja magára nemes uraimék sulyos itéletét.
Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dőzsölő pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta őt többé se a tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott a dologhoz.
Legelőször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban.
Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tető sarkába illesztett, megbámulta mindenki.
Emelt az udvar felől ékes kaput s beföstötte zöldre. Csak úgy fénylett.
A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes, oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség ősi kúriája, alig akadt hozzá hasonló Szent-Gál községében.
Csodáról beszélt mindenki.
De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni! Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása és kijárója, mint a duda. Elvetett ő minden földet s nem hagyott ugaron semmit.
Nosza kalapot emelt most már mindenki ő előtte.
Még egykori dőzsölő pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként, hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul őket és barátságukat, de sőt inkább vegyen részt nemesi társaságukban.
– De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli.
A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony, nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá:
– Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom.
VI.
Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon. Származott is ebből sok nagy bonyodalom.
Mint a villám, úgy terjedt szét a hír a községben. Nyomban eljutott az egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkiből másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyéből, a kit pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett tekinteni, de annál számosabb volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett volna, de akármilyen kevés is, ősi juss az, – idegennek, jöttmentnek, ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhető.
S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása.
S vajon mit akarnak vele?
Örökbe fogadják?
Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes életében Lidia kisasszony minden gyerektől és gyereknyafogástól s ime annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstől úgy őrzi, mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy nyavalyatörős legyen ijedtében. Ki látott már ilyet?
Utjába kell állani a veszedelemnek.
Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük mindjárt a kölyökre tévedt.
Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, hogy czigányasszony volt. A másik szentül meg volt győződve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb a mi falunkat is. A harmadik sok embertől hallotta már, hogy tót asszony volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a főbiró keze alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk.
Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit e beszédből az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette.
Akkor a gyereket vették birálat alá.
Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe néző; kancsal lesz belőle. Bizonyos az is, hogy tele van belső nyavalyával, úton-útfélen szedte föl valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belőle, ráhozza a falura a dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnő, elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelőször a jó Lidia kisasszonyt üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá az atyafiság.
Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva.
Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. Sőt a mikor megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádőlt kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott.
Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna.
Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek madárijesztőt, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra ráírva: »én is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták Lidia kisasszony udvarába.
Ez a csúfság csak észre tériti Lidia kisasszonyt.
Dehogy téritette. Még ez se téritette. Sőt inkább nemzetes uram a madárijesztőt karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott.
Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági atyafiság most már lemondott tervéről annak okából, mivelhogy leleményes tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha erőfeszitése néha szünőben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erőit arra gyűjtögette.
Az alkalom meg is jött, ha késett is egy-két esztendeig.
A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belső küzdelmekről s apró fenekedésekről, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit.
Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él, nem tépték szélylyel a farkasok.
Eszét vesztette, mikor az ó-téglavető gödreiben a haraszton a gyereket nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton.
Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menő emberek föl nem ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma, szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhő gyanánt a Bakony fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülő földén, elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának.
Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendőt a havon, oda mentek, az ájult nőt kezükre vették, egyik kocsijukra föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe.
Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét.
Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak, hidegnek, éjszakának, éhségnek, Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából.
Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy épen ő jött erre az üdvös gondolatra.
Akár egyik orvosló szer segitett, akár másik, a lány magához jött.