Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta:
– Az én angyalom! Hol az én kicsinyem?
De a vásározó emberek se sokáig tanakodtak.
– Fogjátok el, utána!
Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették vissza a kocsikhoz.
A lány most könyörgőre fogta a dolgot.
– Ne bántsanak engem, hagyjanak magamra, hadd keressem meg piczinyemet!
Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték hara-kendőjét s ujra felültették a kocsiba.
Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz értek, megint könyörögni kezdett.
– Ha istent ismernek kigyelmetek, dobjanak le engem ebbe a mélységbe.
– Megháborodott a boldogtalan!
Hát hiszen meg is volt az a teremtés háborodva. Most már nyilvánvaló.
Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják: biró előtt, jegyző előtt százféle kérdezősködésre kellett volna felelniök. Alkalmas időre épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy őket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele. Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi, elvezeti. Ő róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzőkönyvébe. Nem kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidőben egyik hivataltól a másikig, Pontiustól Pilátusig.
A legokosabban volt ez így kigondolva. Így is történt szóról szóra. Csak a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje.
A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sírt, nem panaszkodott többé. Sőt ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba.
De nem várta ő azt meg, mig a kórházat értesitik s mig eljön érte a városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja előtt s benézett a kapun.
A kapu alatt ott sétált az őrség. Kősó Ferencz megyei huszár volt az őrség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi:
– Mit keressz itt lányom?
– A törvényt keresem.
– Miféle törvényt?
– A kinek kard van a kezében, élet-halál a hatalmában.
– Mit akarsz vele?
– A kezébe akarom magam adni.
– Ki vagy te? Mi vagy te?
– Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni.
– Várj egy kissé. Állj ide a folyosóra,
A lány átment a kapu alján s a folyosó sarkán megállt.
Jött arra másik huszár, a ki most nem volt őrség. Oda szól neki Kősó Ferencz.
– Ezt a boldogtalan teremtést vezesd a várnagyhoz, az irodába.
A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a várnagyhoz, az irodába.
Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások, irószerek, tőr, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál mindakettő. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba, rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza, nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg se mozdul. Se bajusz, se szakál.
A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitől. Vagy talán nem is lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket.
A várnagy keményen szól hozzá:
– Hogy hivnak? Mi a neved?
– Gergő Zsuzsi a nevem.
– Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös lelkedet? Beszélj szaporán!
– Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendős. Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom halálomat.
Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta, hogy el ne essék.
A várnagy rá se néz többé. Oda szól Nyögéri káplárhoz:
– Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek gondosan.
VII.
A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást.
A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejéről a kendőt, nyakáról a harakendőt, leoldotta kötényét, levetette kopott kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru mellén ingét két kezével összefogta.
Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként. Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e valahol elrejtve tű, ár, kés, ölőméreg, pénz, irószerek vagy egyéb efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének.
Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták papirosra.
Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés fekete s fehér czérnát és pár rőfnyi vékony kötőszalagot. Találtak gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvből kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. – Ezt is felirták ugyanarra a papirosra.
Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se nézték, hanem mint szemetet félre dobták.
A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a rongyot. Könnyei hullottak rá.
A káplár oda szól a huszárokhoz.
– Nézzétek meg, mi van abban a rongyban?
Kiveszik a lány kezéből. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfőkötő, czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt viselte legelőször. Fejecskéje azóta kinőtt belőle. Lesz annak már innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja. Pedig semmi haszna belőle. Nem is ér semmit.
El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi zokogva.
A káplár parancsol.
– Állj fel. Ne pityeregj!
A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik, elől-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétől bokájáig. Levettetik vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi gyanusat nem találnak.
– Egészséges vagy-e? Nincs-e valami betegséged?
– Nincs sehol semmi bajom, egészséges vagyok.
Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Állása egyenes, karja és lába erős, melle és csipője domboru, a fiatalság és üdeség illata sugárzik termetéből. Nem kövér, de nem is sovány.
Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szíve vérzik ezer sebből. De ez nem való a hivatalos iratokba.
– Nincs egyebed? Mindened itt van?
– Nincs semmim, csak a rajtamvaló.
– Váltó inged sincs?
De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál. Ha megmondja: azok is megtudják, hogy ő rossz nő, rabságban van. De miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok, hogy ő hová jutott.
Azt felelte a káplárnak:
– Minek kellene nekem a váltó ing arra a néhány napra?
– Micsoda néhány napra?
– A mig a vesztőhelyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám.
A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Átkozott szük az a huszárdolmány, de a szívből még se tud minden érzést egyszerre kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nő: bizony isten, meg tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendő. Sőt annál keményebb hangon beszél vele.
– Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt, ha már egyszer ide kerültél.
Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után, belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának leső ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak felugráltak s oda állottak a leső ablak elé. Hátha hallanának valami ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a temetőbe! Ismerős-e vagy idegen? Ártatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt felvilágositást ezekre a kérdésekre.
A káplár igazat mondott.
Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény.
Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen a világon, vagy a más világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szívnek, csak az istennek törvénye.
Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek, enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és ügyvédek törvénye.
Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán, öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület, halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.
Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is, czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.
A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások, halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások, kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai: ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló falevéllel: te mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak, piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.
Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már igazi enyhülés.
A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.
Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni. Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.
Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül.
Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van nyomtatva előre.
Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve? Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd?
Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán, töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra. Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel, most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most már járulni. Semmi mást nem akar.
Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte beismerését, bűnbánó vallomását.
Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába volt az ő igaz beismerése.
A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.
Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát meg nem találták három napon át.
Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld fenekéről is.
Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt. Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog elrothadni.
Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.
De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát, ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ, ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes, nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek tekintélye?
Az esküdt tehát okosan cselekedett.
De mit csináljon a rableány?
Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi.
Egy serdülő lány, a ki ujszölött csecsemőjét emésztette el.
Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj.
Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott.
Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy méregkeverő.
Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.
Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.
A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa. Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?
Lassanként elmondott a lány mindent apróra.
Most azután következtek a jó tanácsok.
Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas, holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s deritse föl ekként az egész állapotot.
Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.
A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok tanácsba.
VIII.
Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából. Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.
Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.
Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis ruhácskáját?
Oh ha még egyszer keblére szorithatná!
Nem lehet. Vége van már mindennek.
Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen nem volt ő eszén se akkor délután, se másnap délelőtt, a mikor kereste és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?
Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy ő hazudott.
Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő tudta, érezte.
Mégis azt mondják az urak, hogy ő hazudott.
Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.
S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van igazuk s ő maga tévedett?
Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett, azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.
Beteg szíve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha!
Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a káplár.
Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör, tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is mondta már egyszer-másszor:
– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.
Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány:
– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?
– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még jobban bele ne keveredjél a bajba.
Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy szokás, az alkalmatlankodás miatt.
– No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint?
– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam zavarodva; talán nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.
Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza börtönébe.
De ujabb visgálat is.
Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat, fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek, fuvarok halomszámra szaporodnak.
A gyereknek semmi nyoma.
No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál fogva vezeti a törvénytevő urakat.
Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak. Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.
Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább híznak és szaporodnak.
A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült, kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor?
Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi dolga.
Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt.
– Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e?
– Fiu volt.
– Mi volt a neve?
– Nem volt még neve.
– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név nélkül? Hát hogyan szólitottad?
– Én csak úgy szólitottam: angyalom, szívem, kicsikém.
– Hol kereszteltetted meg?
– Sehol se még.
– Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó?
– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő megvár minket irgalmasan.
Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.
– Él-e apád? Él-e anyád?
– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény cselédlány.
– Ki volt a gyereked édesapja?
– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös egyedül; ő se tudója, se látója semminek.
Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az istenre; nem tartozik a földi birákra.
Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban kell lenni minden titok kulcsának.
Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.
Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A jegyzőkönyveket tovább kellett írni.
– Hol voltál, mikor a gyereked született?
– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem, kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom, hogy meg is áldja!
No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan volt gyereke a bűnös nőnek.
– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt gyereked.
Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.
De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme.
A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.
No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü felesége.
Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe szegődött el kanásznak valahova.
Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?
Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek, mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre megy.
Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi nyoma.
Szaporodtak az irások halom számra.
De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur, hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.
Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.
No de most már mit csináljon a törvényszék?
Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad: ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.
De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor?
Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:
– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél. Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a gondviseléstől, a mely örökkévaló.
Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.
A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt, hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A vármegye főorvosát és járási orvosát.
Ép elméjü-e az a boldogtalan nő?
Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi?
Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?
El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt?
Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt?
S ha nem volt neki: miért állítja, hogy volt neki?
Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét elvesztette?
IX.
Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértők keze alá!
Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani, hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők tanulságainak gyarapítása végett.
Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?
Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.
Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról, nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra, hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te igazságodhoz mindenképen oda tartozik.
Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle zsábák is feltünően hiányoznak.
De ez még mind semmi.
Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén, középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű, vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.
Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid, nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk?
Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled, hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit, szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?
Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?
Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig nem lehet.
Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.
Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést. Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják neki a megfigyelő rabszoba asztalán.
– Tudod-e micsoda bogár ez?
– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?
A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.
– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!
– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.
Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?
Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?
Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?
Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.
Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.
– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent apróra beszélnem?
– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál.
Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek.
Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.
Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.
– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?
– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.
A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át.
– Látod-e néha kis gyerekedet?
A lányból kitör a köny.
– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem, a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtől.
Elég!
A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt.
Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is.
Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak.
Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.
A három Bödönkuthy agg kisasszony.
Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket mindenki.
Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen.
Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan?
– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág.
A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd gondját viselik.
Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.
A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt.
A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.
Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.
A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.
Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is felolvasták előtte.
Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.
Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig.
Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.
– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a kezüket.
– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt.
A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára.
A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében.
– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim!
Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.
X.
Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.
Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se.
Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi vállalat végrehajtásával.
Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval.
– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?
– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.
– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed.
A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon.
– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy nekem piczinyem volt?
– Az előtt senkinek se beszéltél róla?
– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.
Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.
– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel!
A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik!
Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.
A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre.
Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– No mit akarsz lányom?
Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.
– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.
A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.
– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.
A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.
– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?
A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.
– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.
A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval.
– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az?
De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.
Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.
– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!
Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva.
Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk.
– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön.
Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.
– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából.
Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant előre.
Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.
S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.
Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.
S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.
De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!
– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?
Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.
Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:
– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!
Nemzetes uram azonban fut a leány után.
– Utána, utána! Fogjátok el!
Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.
Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.
– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!
Akkor néz igazán a lányra biró uram.
Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét.
Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.
– Hogy merted azt tenni lányom?
– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.
Most már nemzetes Böthök uram lép előre.
– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.
Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.
– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség.
Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.
A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is.
Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.
Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.
A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének.
De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.
A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.
XI.
Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra. Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.
A lány mentette magát.
– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.
Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.
Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.
Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott. Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.
A kirendelt fiskus is erősködött.
Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett, bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni. Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja magára a végrehajtást s annak minden következését.
A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a kirendelt fiskusnak igazsága.
Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb, mint a kirendelt fiskusé.
Először is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem vehető. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a felpörös, mert ebből mindenképen csak ő rá hárulhat minden rövidség.
A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az almafának, míg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla: akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak addig, a míg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségéből is megélhet: már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, ő maga is más. Mindig így volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s így van most is.
Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a felpörösnő lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létező minden más hasonló koru gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem ő az anyja, hát akkor mi jogon meri állitani, hogy épen ennek az egynek ő volna az anyja? Azt is kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnőben az anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll elő, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül. De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni minden isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime így állja útját felpörösnő jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. Felpörösnő maga is beismeri, hogy az ő gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós szakértői kimondták, hogy ők semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s a biróság is ezt bölcs itéletében megerősitette, de azon felül a lány maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek martalékul engedte s ezzel úgy tekinthető, mintha minden jogáról örökre lemondott volna: ennél fogva őt el kell utasítani s keresetét alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit.