AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.
(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)
Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák, fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig. Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.
A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok, fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre, hogy a bég lóval is kereskedett, de azt igen is, hogy a legszebb lovak, gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó parancsnokoknak ajándékoztattak.
Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák, napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók, – futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü aklok tevék számára is.
Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról magas falakkal körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek, a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.
Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata. Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott embere.
A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.
Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai, cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve, mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.
A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el. Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy tekintik és úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva, szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti álnokságnak.
Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele naponként.
Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb, mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.
– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg te rajtad, hogy te valami nagy tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a hamis tudományok kiirtását.
– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja, a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.
A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek e furcsa érzékenységén.
– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk, szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket megszabadulni?
– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy, szolgából lesz az uraság, utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én példámat követnétek.
A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu. S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.
– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre megfizettek.
– Miből fizetnénk, hiszen nálad van, Szanatoglu, a mi pénzünk.
– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a jutalmat.
– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre semmit. Mi nem bizunk te benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni, vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan minket csalsz meg.
Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.
– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem én akarok menni Európába, hanem ti.
Ezzel kaftánját összerántá mellén s eltávozott.
A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?
Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét állít, melyben ha fennakad a gyanútlan vagy tapasztalatlan áldozat, annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.
Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják, még mindig lesz elég idő határozni a fölött.
Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó tanácsot.
– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk: annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz: megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; – ha nem akarod: nem mondod el.
– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt, hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni, mert ti franczia, orosz, kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban, sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket, hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok. Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba, vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd aztán, mikor juthattok el Francziaországba.
Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel. Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt. Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes, mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan, ki nem mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra, lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban, de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását. S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.
– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson bennünket?
– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.
Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.
Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon butorozott és diszített nagy teremben. Háta mögött állott Szanatoglu, zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.
– Adjátok elő könyörgésteket, – mondá Karaszor bég.
– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük, hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.
– Készek vagytok a legdicsőségesebb szultánnak palotájában mindennemü szolgálatra vállalkozni?
– Készek vagyunk.
– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?
– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.
– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.
A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a kikötött föltételt teljesíteni.
– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa holnap e szolgákat.
Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s mondák el neki a francziák idejövetelének okát.
A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz, melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:
– Ird most már tudós müderrisz, a mit irnod kell.
Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt a francziák számára.
Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.
»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N. frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt, szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon, fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall, kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde, a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében, stb.«
A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is névjegyével gondosan ellátván.
A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.
A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:
– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.
– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.
– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni. Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.
– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk volna mi abba?
– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a szultán szolgálatába keresztyén embert meg nem fogadnak, ti pedig beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda adjon el.
– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.
Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:
– Pedig a kalemet is összetörte a müderrisz, pedig az nem mást jelent.
– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön tudott megállapodni az épület előtt.
Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:
– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven piasztert leróttátok.
A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü, gonosz ember, a bég előtt bizonyosan árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást, mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:
– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.
A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta követőinek tekintették.
Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így változatlan jólétben sokáig nem tarthat.
S valóban nem is tartott.
A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva – tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és itallal ellátták. A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették. Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.
A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be, mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre, mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.
Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el, ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.
Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem lepte meg őket, melyet növelt még az éjszakának rejtelmes sötétsége. Még a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se fog már többé a nap fölkelni.
Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos változatai közben.
Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről. Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt, valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.
Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a szultán szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra, melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.
A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott, mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek. Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!
A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak, lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még Francziaországtól.
De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk Szanatoglu ellen nem csillapult. Az érzület, melylyel a keresztyénre, e nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék, lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most közelükbe jutni.
És az örmény, a szerencsétlen, mégis meglátogatta őket.
A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész. Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni, miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos szenvedély.
Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján már voltak.