AZ UTOLSÓ TEMETVÉNYI GRÓF.
Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, a míg a komornyik, kezében a két ágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr alvószobájáig. Nagyon szép és ritka adomány az az őszintség. Más leány azt mondta volna: «tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, a mit a vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent az én szép szemeimért!» Ez fölöslegesnek talál minden czirógatást, csábítást; megmondja egyszerűen: «önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen teremtések egyike, a kik «jó emberek», s a kik ennélfogva azzal a teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, a kivel csak összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, a mit akárki kér tőlük; hogy hogyan teszik meg? az az ő gondjuk. Ha megteszik, az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány legalább mórikázott volna előtte egy kicsit s az most nagyon rosszúl esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem igér semmit. Becsületes leány. Ennek a megbizásában el lehet járni.
A folyosók, előtornáczok maguk is főúri fényüzést hirdetnek; azok a szarvasagancsok, a mikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb kincsbe kerülnek, mint ha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága útat kellett építeni a hegyek közé, s a fresco tájképek a falakon nem ideális tájak másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.
Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.
Egy pipázó terembe érkezve, melynek összes groteszk butorzata a furcsa pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg ő exczellentiájánál bejelenti.
Kis idő mulva a komornyik kijött s nagyon kérte az engedelmet, hogy ő exczellentiája rögtön kijön, csak tessék nehány perczig türelemmel lenni, míg átöltözik.
Azután egy kis idő mulva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony mégis jobb szeretné exczellentiája, ha az olvasó-szobájába kegyeskednék befáradni.
Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy ő exczellentiája valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt s ismét felvette a kurta otthonkáját.
Hát, mert mikor már felvette a fekete frakkot, akkor látta meg a tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga sem ismer magára a főúr Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél s ezt tudta felhasználni arra, hogy a kit nem akar meglátni, annak elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már, hogy nem borotválkozott. A mióta egy rettenetes októberi napon a saját kedvencz borbélyát látta az utczán a «Pöbel» élén deklamálni, kezében egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, a ki a bagnoból szökött meg: az a flanell-otthonka is segít kiegészíteni a mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot, felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús lovagját, a nagy Temetvényi-család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?
Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek hevernek minden asztalán.
– Ezerr bocsánatot kérrek uram! szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen berregetve az «r» betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű mozgásbahozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, a ki kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrczáját, hogy lefarragja.
Ferencz kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog áttérni, hogy «hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?» – «Saját magam.» – «Nem borotválna meg engem is?» – S még majd azt is meg kell neki tenni.
De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.
– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát? Megbomlott a világ rrendje. Épen most olvasom a girrondisták történetét Lamarrtinetől. Szórul-szóra ugyanaz, a mi nálunk történik. Olvasta ön márr?
– Nem olvastam még.
A nevezetes mű csak a mult évben jelent meg (1847).
Akkor aztán felvette a gróf és elkezdte magyarázni Ferencznek, hogy ez az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg ehhez a mostani alakhoz, s ennél fogva mennyire következik mind az egymás után itt és most, a mi ott és akkor történt. A szemei egész rémlátásra voltak felnyílva.
– De még a peu prré, ugyan az a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak voltak, de rrossz rrevoluczionarriusok. Mind a guillotin alá kerrültek. Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet! Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.
– Madame Roland, a kit kilenczvenkettőben lefejeztek?
– Nem. Nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a Histoire des Girondinst, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e igazam?
– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a sansculotte, sem a chouan. A comtessel egyébiránt már volt szerencsém találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, a mikért a gróf ide hívott.
– Úgy? mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek elő. Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?
– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, a mikért nem kerülne a «jólléti bizottság» törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal összegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, a mik a grófot nyugtalanítják a saját felelősségemre.
– A saját felelősségérre! úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne vonhasson?
– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad compromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez tulajdonképen nagyon sok. Azt, hogy a mit én öntől hivatalos hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.
– Irásbeli meghagyás folytán? kérdé a scrupulosus főúr.
– Természetesen.
– De kitől van önnek viszont megbizása? A «honvédelmi bizottságtól»?
– Nem. A rendes előljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.
– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriót!
– Dehogy Henriót! Jó, magunkforma táblabiró.
– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?
– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri.
Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.
Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a szolgálatát; ez meg igyekezik megkicsinyíteni a veszélyt, a minek a más kedvéért neki megy.
– No csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforgatják az emberrt a szokott jelleméből. Én láttam a borrbélyomat, mint népszónokot! A borrbélyomat; a ki excellentiás urak parrókáit szokta fodorrítani s minden miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barricadeon állt és onnan olvasta fel a prroclamátiót.
– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg, hogy itt az iróasztalhoz leüljek s nehány szükséges rendeletet megirjak.
– Tessék.
– Legelőször is a grófnak egyet.
– Nekem-m-m? szól a gróf s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanell dókája hosszú ujjaiba.
– A grófnak van egy nagy fegyvertára.
– Egy kicsiny.
– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.
A gróf felfortyant erre a szóra.
– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a franczia háborúból, a mikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.
– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, a hol szuronynyal és puskaagygyal szokás dolgozni; – ha nem ha a gróf a gargói nemzetőrök számára akarná azokat visszatartani.
– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? hogy én vezessek egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. A ki soha sem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asthma! hiszen hallhatja a szolgabiró úr a hangomon.
– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha azoknak a honvédujonczoknak a kezébe adatik, a kiket ma küldtem fel a székvárosba, s a kiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura kiosztani.
– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver, nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megirni a rendeletet hozzám. Csak peremptorie! minél erősebb hangon.
Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asthma. Félfejjel magasabb lett egyszerre.
Ferencz elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.
– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én az alatt eléje sietek a kormánybiztosnak.
– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjeszsze eléje: – hogy ne jőjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni. Jőjjön kevesedmagával.
– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s épen sehogy se jőjjön Gargóra.
– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. No az legjobb lesz, ha épen nem jön ide ő exczellentiája, a tisztelt polgártárs.
– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és zabilletményt, a mit a vendégei külömben elfogyasztottak volna háromnapi ittmulatás alatt.
– Miért ne? Szivesen. Hanem a szolgabiró úrnak határozott rendelete folytán.
– Már meg van irva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni az iróasztalánál és számomra megirni.
– Mit?
– Először is egy meghatalmazást – magyarul – melyben fel vagyok szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjuzsákokból egy elrejtett aczélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a szekeret kisérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.
– Szivesen. Szivesen. Egész ív papirra, ugy-e bár? Le is pecsételjem?
– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.
– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.
– Mikor mint szolgabiró tettem; hivatalból.
– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.
S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az irásnak, mintha végrendeletét kellene megírnia.
– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…
– Gyémántok… sietett eléje vágni Ferencz, hogy a meghazudtolás kellemetlen functióját elhárítsa magáról.
A gróf fölugrott a székről s karikára nyílt szemekkel meredt a vendégére.
– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?
– Igen.
Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni irni. Panaszkodott a szemére, hogy a lámpásnál nem lát jól.
– Csak irja meg a gróf akárhogyan, sürgeté őt Illavay, mert nekem még az éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecznói erdőbe vándorol.
– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.
– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről s háladatos leszek érte, de ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután ide jőjjön négyezred magával.
Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az irásbeli tudományát s megírta a keserves levelet.
– De legalább vacsorára csak itt marad ön?
– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.
– De hiszen ki vannak fáradva lovai.
– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom, a hidakat kell rendbe hoznunk.
Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.
– És most még egyet kérek.
– No?
– Annak a szekrénykének a kulcsát.
– A kulcsát? Mire lesz az jó?
– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a szekrénykében, a mit én az általa lefoglalt gyapjuzsákok közül kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.
– Megmutatni? A kormánybiztosnak? hebegé elszörnyedve a gróf s még jobban összegörnyedt. Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.
– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok vannak benne, azt fogja mondani: «vidd innen, rá sem akarok nézni, add vissza annak, a kié!» de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne, akkor azt mondja, hogy «de már azok velem jönnek, hátha államtitkok?» S akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.
A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van szorulva s kénytelen rábizni magát. Hát Isten neki.
Lekapcsolta óralánczáról a kis aczélkulcsot s aztán még meg is magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexirschloss) micsoda mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább, sietett le a kocsijához; a hajdujának megmondta, hová tartsanak? a felvonó híd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában eltünt.
A gróf nem várhatta, míg a theánál találkozik leányával; maga sietett őt a szobájában fölkeresni.
– No te szépen elárultál bennünket ennek az embernek, szólt hozzá szemrehányólag.
– Te magad hivattad őt ide.
– De nem azért, hogy mindent megtudjon.
– A nélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell biznunk.
– De nem a legelső akárkiben, a ki elénk jön. Hogy merted ez emberre rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van, mint egy rablónak.
– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.
– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arczképét s hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland feje hogy hullott alá a kosárba!
Az öreg nemes szemében valósággal köny ragyogott.
Pálma pedig elmosolyodott rá.
– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?
– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy mi arisztokraták vagyunk s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk. Csak egy szóba kerül s akkor az elitélt kincseiben a feladó osztozik. Ezt így tették a jakobinusok is.
– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se Lavateredet, se a Girondistáidat! Én nekem az első tekintet óta olyan bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az álmomat is rá merném bízni.
A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könycsepp odahullott annak buzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt a fejet:
– Lamballe herczegnőnek is így omlott a haja a vállára, a mig volt neki válla…
ZSIBORÁK.
Az útibiztos ugyan nem várt a szolgabiróra a keresztútnál; azt izente, hogy ő se nem bagoly, se nem denevér, se nem bakter, hogy éjszaka járjon útakat, hidakat vizsgálni; holnap is nap lesz, majd compareál reggel. Illavay nem káromkodott; belátta, hogy az útibiztosnak egészen igaza van: öreg, köhögős az ember, meghűthetné magát a deres őszi éjszakán; az is igaz, hogy a «diurnum» neve «napi-díj» – ha éjjel is kellene érte szolgálni, akkor diurnum-nocturnum volna; csak magára vette azt a munkát is: a szolgabiró ezermester. Összeszedett valami tizenhat fejszés embert, szekérre rakta őket s megindult maga az útat megvizsgálni, a melyiken Görömbölyi dandárjának végig kell vonulnia.
Az út a hegyek között hol felhág, hol alászáll; nem megy az máskép ebben a görbe országban; a völgyben hidak is vannak, kisebbek, nagyobbak, hegyi patakok fölé építve; azok bizony fából vannak, s megesik rajtuk, hogy egy-egy gerendájuk korhadt; de abban nem az útibiztos a hibás, hanem a szú, hogy minek őrölte meg. A helyett aztán másikat kell oda hevenyészni: kiadja az erdő. Egy pár fejszés ember hátra marad s reggelig ki lesz pótolva a hiba.
A vármegye csinált útja az egész karannói völgyet úgy osztja kétfelé, hogy a legigazságosabban az egyik oldalát a Temetvényi grófok, a másikat az Opatovszkiak uradalmai határozzák meg. Itt nincs több földesúr ennél a kettőnél – napi és éjszakai járóra. Az egyik uradalomnak a szélét az óriási vadaskert sodronynyal befont palánkozata jelöli meg: ez a Temetvényieké, az átelleni erdős hegyhát az Opatovszkyaké. Ennek a vadaskertjével újabb időben felhagytak; a szarvasokat, vadkanokat kipusztították, a mikért az öreg Opatovszkynak, csak a parasztok vetéseiben tett kártételek czíme alatt, évenkint negyven-ötvenezer forintot kellett fizetni. Drága vadpecsenye volt! Most a helyett fűrészmalmok dolgozzák fel az erdőt, hamuzsírfőző telepek ritkítják a hozzájárulhatlan vadonrészt. A laposok irtványain pedig majorságok települtek le. A makkot szelíd sertéscsordák legelik fel s a szarvascsordák helyén birkanyáj legelész. Mindezek Illavay Ferencz gondnoksága alatt változtak már meg ekkép.
Az országút a mély völgyből a hegygerinczre kigyózik föl, s ott azután egy darabon a hegyoldalba vágva vonul tovább; egyik oldalán a meredek sziklafal, másikon egy szédületes lejtő, tele nőve bozóttal; galagonya, som, veresgyűrű összegubaczolva tarkállik, mint egy csodaszőnyeg végig az egész völgyvágányban; az őszi dér varázsecsetjétől sárgára, pirosra, lilaszínre festve, közte a rikító zöld borókacserje. Út nem vezet e völgybe sehonnan; rókának, vadkannak való menedék az. Az út közelében az Opatovszky részén látszik az utolsó irtás. Egy-egy óriási szálfa még ott van hagyva mutatónak, szerteszét töveikből kiforgatott tuskók hevernek, a miket feldarabolni nem érte volna meg a napszámot. Egy hosszú sor ölekbe rakott keményfa áll, mint megannyi sáncz az út mellett, a magasra felnőtt virnáncz és páfrány bizonyítja, hogy régen ott állhat.
Ezen a helyen van egy kőhíd. Arra szolgál, hogy a bérczek közül lerohanó záporáradatot keresztül bocsássa. Az idén egészen benőtte e hegyi árnak még a medrét is az iszalag; jeléül, hogy itt nem volt felhőszakadás a nyáron.
Ez volt az utolsó híd, a mit még meg kellett vizsgálni. Itt már nem volt több embere Illavaynak háromnál. Azok közül egynek volt fejszéje, a másiknak kőtörő vasrúdja, a harmadiknál volt a fáklya. Azonkívül volt a hajdú, rendes fegyverrel, neki magának is volt dupla-puskája.
A kőhídnál leszálltak. Felül minden rendben volt, de alulról is meg kellett győződni, hogy alól a hídbolthajtásokon nincs-e valami hiba? nem kell-e annak is valami apostol?
Elől ment a fáklyás ember, utána a hajdu a puskával, nyomukban a két munkás. Jó volt az óvatosság, ilyen helyeken dúvadak is tartózkodnak.
– Hahó! ki az? kiáltá el magát a fáklyavivő.
– Add meg magad! rivallt a hajdú.
– Mi van odalenn? kérdé a szolgabiró.
– Egy embert találtunk itt.
– Hozzátok fel.
Drótos tót vala. Öles, izmos férfi. Viselete olyan, mint a többieké; ez nem változik a divattal. Hosszú, összecsapzott haja a vállait verte s elől a szeméig lógott, egész arcza borotválva volt, mint fajtájáé szokott lenni, jó borostásan. A hajdú a nyakát fogta, a két munkás a két kezét, úgy hozták elé a híd alól. Az ember úgy tett, mintha részeg lett volna. Tartani kellett, hogy el ne dőljön.
– Mit csinálsz te ott a híd alatt?
Felelet helyett elkezdett az ember dalolni.
Hiszen megteszi azt a tót, hogy dalol, mikor jól be van pálinkázva, hanem ennek a dalrafakadása gyanús volt.
A mint rákezdte a nótáját, azon hasábfarakások mögött valami halk recsegés lett hallható, mintha emberek osonnának el a targaly között.
– Mi zörög ott? Felelj! kiálta a drótosra a szolgabiró.
Arra az abbahagyta a dalolást s együgyű meghunyászkodással, a félvállára húzva a fejét, mondá nevetve:
– Hát bizonyosan disznók… s rögtön talált is egy ahhoz való nótát, torkaszakadtából üvöltve: «Hej szvinya, szvinya! Dobre varuj doma!» («Hej disznó, disznó! jóra várnak otthon!»)
Illavay kilőtte a puskája egyik csövét az ölfák felé: arra aztán sebes rohanássá vált az előbbi zörej, mintha öt-hat ember menekülne a bozótba. Oda utánuk menni nem lett volna okos gondolat.
– Vizsgáljátok meg ennek az embernek a szeredását, meg a többi motyóit.
Legelőször is egy nagy éles kés került elő belőle.
– Mire való ez a nagy kés?
– Hát csak bizony szalonnát enni.
Azután a mesterségéhez való mindenféle szerszámok között találtak egy csomó tolvajkulcsot.
– Hát ezekkel mit szoktál enni?
– Csak biz ez olyan bolondság, czifraság, hogy zörögjön, mikor az ember tánczol. Tót embernek nincsen sarkantyúja.
Azután a batyuból előkerült egy felmetszetlen kenyér. A hajdu azt súlyosabbnak találta, mint a milyen közönséges kenyér szokott lenni s felmetszette az öreg késsel. Hát abból meg előkerült egy kétcsövű pisztoly.
– Furcsa besteket hord ez magával! Hát ez meg tán kenyérenni való? Hozzátok csak ide azt a fáklyát, hadd nézek a szeme közé!
Az egyik munkás odavilágított a drótos arczába a fáklyával.
Arra egyszerre kiáltott fel a szolgabiró is, meg a hajdú is:
– Ohó! Hisz ez Zsiborák!
A fogva tartott mérgesen dobbantott a lábával s daczosan fölvetette a fejét.
– No hát: – Zsiborák!
– Te vagy az, zsivány! a ki kétszer törtél ki már a börtönből; no most harmadszor, hogy a kezemre kerültél, fogadom, hogy nem illansz el egykönnyen. – Illavay e szóknál maga is mellen ragadta a drótost.
– Semmi zsivány! semmi megszöktél! pattogott vissza Zsiborák. Vagyok spión. Van nekem passzusom magyar generálistól.
– Miféle generálistól?
Zsiborák egy pillanat alatt kiszabadítá az egyik öklét a fogva tartó munkás markaiból. A nyakán volt neki egy nagy flastrom, a mi alatt valami undorító tályog látszott lenni, azt hirtelen lekapta onnan: nem volt az alatt semmi daganat, hanem egy sokrét összegyűrt papir: «itt van a generális passzusa,» szólt, odanyujtva azt a szolgabirónak; s azzal önkényt nyujtá a kiszabadított kezét a hajdú elé, ki hirtelen guzsba facsarintá mind a kettőt.
– Majd mindjárt eleresztetek ti engem. Csak hadd olvassa a szolgabiró a generális levelét.
Csakugyan Gorombolyi kormánybiztostól volt menlevele Zsiboráknak, ki azt, mint általa megfogadott tábori kémet mindenkinek, halálbüntetés terhe alatt, védelmébe és oltalmába ajánlja.
– No úgy-e? henczegett a drótos. Ott van úgy-e? Majd ád nektek a generális azért, hogy a spiónját elfogtátok. Lesz nektek ne mulass.
– Hát hiszen épen oda készülünk hozzá. Téged is oda viszünk, Zsiborák, ne búsulj. Motozzátok meg csak a czókmókjait.
A hajdúnak nagy gyakorlata volt már ebben. A magyarországi proletár nem sansculotte, hanem inkább tropdeculotte, tele van rejtekzsebekkel: innen egy irószer, amonnan egy aczélráspoly meg egy-egy bevarrt aranypénz kerül a holdfényre; utoljára a bocskort is lebontják, annak a kettéválasztható talpbőre meg egy egész archivum.
A szolgabiró átnézte a rejtekükből előszedett iratokat.
– No Zsiborák, most már csakugyan engedelmet kell tőled kérnem, hogy ilyen czivilfogságba juttatlak. Mert te a katonai biróság elé tartozol. Derék spion vagy te. A magyar hadsereg állapotjait jegyezted fel. Tegyétek farkasguzsba, aztán dobjátok fel a szekérbe.
Zsiborák káromkodni kezdett, míg János hajdú a fejére nem rántotta a szeredását; abba aztán kiabálhatott. Nagy hirtelen egy jó szivós bükkfa husángot vágtak az útfélről, azt a fogolynak a két térde, meg a két könyök hajlása között átdugták: ezt nevezik farkasgúzsnak. Így aztán elfért szépen a parasztszekér saroglyájában.
– Menjünk tovább, mondá Illavay, miután meggyőződött róla, hogy ennek a hídnak nincs semmi baja.
– Az ellenség kéme lesz ez, dörmögé János hajdú, mikor újra megindultak.
– Valami egyéb oka is lesz annak, hogy ez itt a híd alatt rejtőzött, mondá Illavay. Azok, a kiket a rakásfák mögül elriasztottunk, bizonyosan az ő czinkosai voltak.
A hold tele fényben ragyogott már az erdős hegyhátak fölött, a szalonkák húztak a légben, a szarvasok rigyetése felelgetett egyik pagonyból a másikba egymásnak; csendes, hűs őszi éj volt.
Illavay egy kis időre elszunnyadt a kocsiban ülve s azt álmodta, hogy megérkezett Dolnavárra. Nagy vendégsereg van a háznál. Mindenki szívesen üdvözli. De hát a menyasszony hol van? Azt mondják, mindjárt eljön, itt van a benyílóban, öltözik. Szeretné már látni. Nyilik az ajtó s kilép egy bájos, szép alak. Ejh, ez nem ő; ez csak a nyoszolyólyány. Megint jön más. Az meg még szebb. De az sem ő; az meg a másik nyoszolyólyány. No most jön már. Itt van a fehér ruhás menyasszony. Egyenesen vőlegénye felé tart. Magas, nyulánk alak, búzakalászszínű hajfürtökkel, sötét sugár szemöldökkel, liliomfehér arczczal; szemei kékek-e vagy feketék? nem tudni, csak azt, hogy ragyognak s ő reá ragyognak…
«Ejh! szerteszét oszolj, bolond álom!»
Az volna szép, ha egy főszolgabiró, a ki hatvanezer embernek parancsol, egy ilyen álomcsőcseléknek ne tudna parancsolni!
És ugyan jókor volt neki magát felébreszteni, mert épen akkor jött a szekerével szembe egy másik jármű, a mit nagy hiba lett volna álmos fővel elkerülni: egy gyapjús szekér.
– Hopp! hó! Megállj! Ki népei vagytok?
A gyapjús szekér kocsisülésében ült egymás mellett egy kifordított bundába burkolt, borotvált képű férfi, meg egy honvédfrájter, a szuronyos puska a térde között. Maga a hiencz fuvaros gyalog lépegetett a lovai mellett. Mindössze hárman voltak.
A szekeres hallatlanná tette a szót, mintha megsüketült volna s tovább akart hajtani.
János hajdú aztán leugrott a kocsiülésből s megfogta a nagy hienzlónak a zabláját.
– No hát, mi az? Kiálta akkor a borotvált képű mérgesen. Ki állja el az embernek az útját?
– Valaki, a kinek jussa van hozzá, szólt Illavay, leszállva a csézából s a társzekérhez közelítve.
– Megállj! ne mozdulj! Ordított akkor a katona, olyan hangon, mintha vártán állna, s neki fogta Illavaynak a puskát.
A hiencz azonban megrántotta a könyökét.
– Sus ki, de ne lú! (Süsd ki, de ne lőjj!) Ez a pan szolgabiró. Nem látod a hajdút?
– Jó, hogy szólt kend, mondá a vitéz, mert már elkezdtem lűni.
Illavay pedig hideg vérrel szólt oda neki:
– Ugyan, öcsém, nem szégyenled felém tartani azt a puskát, mikor tudod, hogy nincs rajta gyutacs?
– Hát már azt hogy tudja az úr? Azzal szépen letette maga mellé az egész mangalétát.
A mai Manlicher-korszak emberének szükséges megmagyarázni, hogy mi volt az a gyutacs? Ezt németül úgy hítták, hogy «Zünder». Mikor a kovás szerszám helyébe feltalálták a vegytani gyutacsot, hát akkor ennek az alakja olyan volt, mintha egy vékony, lapos szalmaszálat csináltak volna lágy vasból, a közé volt szorítva a robbanó anyag, azt dugták bele a piramidli lyukába, arra csapott rá a fegyver sárkánya, úgy sült el. A mint aztán a lőkupak (kapszli) fel lett találva, az egész átmeneti korszakot a lomtárba dobták, ott hevert évtizedekig, míg végre eljött az ideje, hogy 1848-ban a nemzetőrség fölfegyvereztessék: annak a számára aztán előkeresték a fegyvertárból ezeket a gyutacsos puskákat. Jó fegyverek voltak azok nagyon; csakhogy azt a bolondságot, a mivel el lehetett őket sütni, sehol e világon nem fabrikálta már senki. Ilyen fegyverekkel kezdték meg a hadjáratot a mi «kortársaink» («őseid», kegyes olvasó).
Imitt-amott támadt egy-egy kisvárosi gyógyszerész, a ki aztán hevenyében készített azokhoz való gyutacsot «robbanó papiros»-ból s ez is megtette a szolgálatot, de, hogy Gorombolyi úr fegyverei még e nélkül egyáltalában szűkölködtek, azt Illavay magából Zsiborák jegyzetéből olvasta.
– No, hát kik önök? Mi járatban vannak? Honnan jönnek? És hová tartanak? Ilyen késő éjszakán.
A boroltváltképű csak mindig nem akart még kijönni a subájából: onnan felelgetett nagy szálkásan a kérdésre.
– Én magam Temetvényi Ferdinánd gróf úr ő exczellentiájának az udvarnagyja vagyok. Gyapjút szállítok, mit a kormánybiztos úr lefoglalt az állam számára. Az ő parancsára kell azt a székvárosba vitetnem, hogy ott a hadi kasszából fölvegyem az árát. Ez pedig itt mellettem a kormánybiztos úr által mellém rendelt kiséret.
Az utolsó kérdésről azt hitte, hogy azt eleresztheti a füle mellett.
– S miért járnak önök éjszaka?
– Azért, mert az egyik kerekünkről lepattant a keréktalp, s a míg azt a kovács felvasalta, éjszaka lett.
– Miért nem maradtak ott abban a faluban, a hol a baj érte, éjszakára?
Ez a vallatás már kezdte boszantani azt az urat.
– Ejh! hisz ezeket a gyapjus-zsákokat csak nem rabolja el senki a szekerünkről.
– De hátha egyéb is van ezekben, mint gyapjú?
Már erre a kérdésre, mint a rókakeresztelte tüskés borz, bontakozott ki egyszerre a kifordított bundából a feleselő s nagyot bámult a szolgabiróra.
– Hozza kend ide azt a fáklyát! kiálta Illavay, a hátul jövő szekér felé, mely az alatt szintén oda érkezett, úgy, hogy a három kocsi egymás sorjában elzárta az országútat.
A fáklya aztán elég világot adott, hogy annál egy levelet el lehetett olvasni.
– Itt van egy levél a gróftól az udvarnagy úrhoz.
Az az úr elolvasta azt. Nem tetszett neki.
– Hát mit tetszik akarni?
– Ott van a levélben.
– Itt az út közepén?
– Ibi, ubi. Az én felhatalmazásom így szól.
– De ezt a szállítmányt lefoglalta a kormánybiztos.
– Csak a gyapjút; de nem a mi a gyapjú között van.
– De az van kimondva, hogy halál fia, a ki hozzá mer nyulni.
– No hát én épen annak a fia vagyok, s majd hozzá nyulok.
Az udvarnagy a katonát taszította most oldalba:
– Protestáljon az ellen kegyelmed!
– Mi a ménküt csináljak?
– Emeljen szót.
– A puskám boldog végével talán?
– No hát én protestálok! Ez itt mind államvagyon. Ezért én felelős vagyok a kormánybiztosnak az életemmel. Én nem engedek a zsákokhoz hozzá nyulni.
Illavay agyában egy gondolat villant meg.
Odaszólt csendesen a fejszés emberhez, a ki a megkötözött Zsiborákot őrizte.
– Húzza le kend a jámbor fejéről azt a szeredást; meg ne fuladjon alatta.
– Dejszen másutt kell ennek megfuladni, tréfált vissza a paraszt.
Akkor aztán az udvarnagyhoz fordult Illavay:
– Ha még egy szót mer ön szólni, önt is odaköttetem a mellé a másik ember mellé.
– Hüh! szörnyedt fel egyszerre az udvarnagy, a mint a háta mögé tekintve, a guzsbakötött embert meglátta. A többiek azt hitték, hogy az alaktól ijedt meg, s a hasonlóvátétel fenyegetésétől; csak Illavaynak az éles szemei vették észre, hogy ez az ember annak a fogolynak az arczától rémült meg olyan nagyon.
S attól a percztől fogva aztán az udvarnagy igen alázatos lett. Az álla fázott, a homloka meg izzadt. Iparkodott kitüntetni készséges serénykedését a harazsákok leemelgetésénél; ő maga mutatta meg, hogy melyik rejti magában a keresett aczélszekrényt, s folyvást méltóságos úrnak nevezte a szolgabirót.
A kisérő honvéd pedig az alatt leheveredett az útfélen a fűbe, az üres puskája mellé, s elkezdett czifrán fütyörészni, a szép fiastyúkra bámulva az égen, s nem gondolt semmire, a mi körülötte történik a világon, hogy most ő először és utoljára életében lovagolt egy félmillió forintos paripán; hogy csak egy hajszálon mult, hogy ezért a lovaglásért most elvágott nyakkal nem fekszik az útfélen, s hogy azt a levágott nyakat holnap vagy holnapután megint megkaphatja.
Mikor a szekrénykére rátaláltak: azt Illavay átvette s bezárta a saját kocsiládájába. Az udvarnagynak adott róla néhány sort, hogy sértetlenül vette azt át. A ládikó le volt pecsételve a gróf czímerével.
– Most ön mehet a gyapjúval a székvárosba. Katonai kiséretre nincs már szükség.
– Nincs.
– Ön pedig, vitéz úr, fel fog ülni ide a szekérre, az elfogott kém mellé s vigyáz rá, hogy meg ne szökjék, visszaviszi őt a táborba, az őrnagy úrnak átadja, bejelentve, hogy a szolgabiró fogta el; a ki rögtön meg fog érkezni. Addig őriztesse jól, mert nagyon veszedelmes ember.
Nagyobb elővigyázatból azonban még a két parasztot is odaültette a szekérre.
Azzal aztán a maga kocsiját a válaszútnál a kenyérszállítással megbízott helységek felé fordíttatá, hogy holnap délig minden rendben legyen, valami hiba ne maradjon. Mert a dicsőséghez, ahhoz van osztozó elég; de a mi hiba történik valahol az országban, annak nem akad gazdája: az mind a szolgabiróé.
A HADVEZETŐ.
A sokat emlegetett kormánybiztos, a ki rettegést küldöz maga elé szerteszéjjel, végre megérkezett Bardóczra, a hová Illavayt odarendelte. Ő érkezett meg hamarább: a mi azt bizonyítja, hogy a dandárjának az előcsapatja élén szokott járni, a mi elég rendkívüliség egy hadvezetőtől. De hát mi sem mondtuk sehol, hogy Gorombolyi nem rendkívüli ember. Maga az alakja is feltünő, egyike a legszebb daliáknak, a kiket valaha láttunk az életben; achillesi alak, a fiatalság hamvával arczán, hangja mint az ércz; trombita, ha kiabál; gordonka, ha lassan beszél; csengetyű, ha kaczag. Aztán volt az már minden, a mi magyar emberből huszonhétéves koráig kitelik: Bécsben gárdista a király mellett, itthon alispán egy félig tót, de egészen magyar vármegyében, ennélfogva ért a kardforgatáshoz és az adminisztráczióhoz, s ha az elsőhöz ért, akkor okvetlenül a hadviseléshez is ért; ha a másodikhoz ért, akkor bizonyosan a hadi organizácziót is érti. És úgy is lett. Ügyes, merész, hihetetlen hadműveletekkel lepte meg a világot, s különösen a régi módi tábornokokat, a kik ezt nem tudták utána csinálni. Ez maga csinálta magának a hadseregét, maga fölfegyverezte, élelmezte, haditervét keresztül is vitte, senkitől se kérdezte meg: hogyan?
Hanem a mihez még mindezeknél is jobban értett, az volt a «nagyokat mondás». A nagy tetteket szerette százszorozott kiadásban előadni. Szavaiban utolérte a Csimboraszszót, ámbár a tettei is megfeleltek egy becsületes magyar Mátrának.
Mind igaz, járandó pénz volt az ő szava, csakhogy előbb devalválni kellett, mint a bankóczédulát, váltóra, skála szerint.
Alattvalói tűzbe-vízbe mennek vele; hanem mikor kiabál, akkor rettegnek tőle, hogy mindjárt megeszi őket; a míg ki nem tanulják, hogy mindez csak rhetorikai forma: hipotypozis; a rhetorikai hajlam általános nemzeti jellemvonás nálunk, mint a németnél a «Gemüth», a francziánál az «esprit».
A megérkezéskor már azért is dühös, hogy még nincs itt a szolgabiró.
– Elaludt a lajhár! Tudom bizonyosan. Még most friziroztatja a haját. Neki kellene itt várni engem, a két hátulsó lábán állva s tartani a rapportot a fogai között s most én várok ő rá. Vasra veretem! Hol van a szalmakomiszárius? (Ez volt a díszneve az élelmezési biztosnak.)
Az alig mert előkerülni.
– Hát meghozták a kenyeret? Mennyit? Négyezer részletet! Hát a többi? Hogy nincs több? Negyvenezer helyett négyezeret! Megeszem azt a szolgabirót magát! Harminczhatezer darabra rágom legott. Hát azok a parasztok mit hoznak ott?
Zsiborák kisérői voltak.
Gorombolyi ráismert a maga emberére, a kit megkötözve hoztak eléje.
– Hát ezt ki küldte vissza nekem, megkötözve?
Mondták neki, hogy a szolgabiró.
– Az én tábori kémemet elfogatni és megkötöztetni. Hisz ez háromemeletes perduellio. Beszélj, te szent Lázár katonája!
Zsiborák térdre esett előtte s keserves zokogással panaszlá, hogy micsoda méltatlanság történt vele; a szolgabiró hogy vette el a generális úr passzusát erővel tőle s aztán farkasgúzsba kötteté.
– Bocsássátok szabadon! kiabált Gorombolyi, szóhoz sem engedve jutni a parasztokat. Hadi törvényszék elé állíttatom azt a szolgabirót! – Elküldöm Komáromba! – Ki kisérte idáig az én emberemet? – Elő kell hozni azt a derest.
A «deres» szóra egyik paraszt sem akart tudni semmit a kisérettételről, hanem a katonát tolták előre, hogy ez kisérte.
– Hát te hogy kerülsz vissza? A kinek a gyapjússzekeret kellene kisérned?
Az aztán elmondta, hogy mi történt vele, meg a gyapjús szekérrel, aztán meg valami szekrénynyel, a mi a között volt.
Gorombolyi tombolt haragjában.
– Nem! Ilyet még a mammuthok sem hallottak. Hol van egy nagy szál fenyőfa hirtelen? hadd akasztatom rá azt a szolgabirót, valamennyi szolgabiró, táblabiró példájára. Ide a piacz közepére a szent Nepomuk mellé kell felállítani azt az akasztófát! A vérével akarok irni tinta helyett! Hol a hadbiró? Híjja össze a hadi-törvényszéket.
Épen erre a szóra gördült be Illavay kocsija a biróház udvarára, a melynek tornáczáról osztá az őrnagy haragos intézkedéseit.
Gorombolyi ráismert. Régi jó pajtások voltak.
– Nem bánom! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is s apja, anyja, öreganyja, kilencz neveletlen árvája itt könyörögne lábam előtt: nem kegyelmezek neki.
Ez alatt Illavay szép csendesen felballagott az öt lépcsőfokon a tornáczra.
– Szolgabiró úr! kiálta rá Gorombolyi, kezével kardmarkolatára csapva. Álljon meg ott! Ön a haditörvényszék elé fog állni, aztán majd válogathat belőle, hogy melyik jobb: a lőpor és golyó-e, vagy a köteles leánya?
A mire azt mondta neki Illavay nagy nyugodtan:
– Hagyd el, pajtás; hiszen magam is azzal kereskedem.
– Itt nem vagyunk «pajtás», hanem biró és deliquens. Kapta az úr a levelemet?
– Ugyan kaptam, s nagy hálára vagyok érte lekötelezve.
– Hálára-e? Ez a nem várt szó megakasztá az őrnagyot.
– Hát persze. Tudod épen indulóban voltam az eljegyzésemre, a mint az arámtól kapok egy levelet, hogy nem kellek már, van már másik, mehetek már zabot hegyezni Liptóba!
Akkor jön a te leveled, a miben azt igéred, hogy főbe lövetsz. De olyan jót nevettem rajta, egészen felvidítottál vele.
Gorombolyi mérgesen vágta a sipkáját az asztalra.
– Hogy lapítanám ki a görbe vármegyédet egy sodrófával egyenesre. Már látott az aztekek óta valaki ilyen infámiát! Már meg egy ilyen szolgabirót dobnak az utamba, a kit épen most hagy a faképnél a mátkája, s ez most azt a nemét az öngyilkosságnak találja fel, hogy a kút helyett az én torkomba ugrik bele.
– Bele is ugrom én, ha nagyon lármázol.
Gorombolyi észrevette, hogy ezt a rendes megrohanással nem lehet bevenni.
– No, jól van, hát tessék bejönni velem a szobába, szolgabiró úr, majd ott beszélünk csendesen.
Még mindig nem akart vele per tu beszélni.
A hadbiró is megjelent az alatt.
– Üljön össze a hadi törvényszék azonnal. Illavay szolgabiró ügye fog tárgyaltatni, mondá most már csendes hangon, de azért elég hallhatólag az őrnagy. Tessék besétálni szolgabiró úr! Az a fráter menjen a profoszhoz! Két legény töltött puskával álljon ide az ajtóhoz. Tessék helyet foglalni ott a kanapén.
Illavay nem kináltatta magát kétszer, végig heveredett a bőrpamlagon egész kényelemmel, míg az őrnagy az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal állt előtte.
– Tehát legelőször is, van önnek valami előadni való oka, a miért nekem negyvenezer adag kenyér helyett csak négyezeret küldött?
– Harminczhárom okom van. Az egyik az, hogy nincs több.
– Ez nem ok! Az ön kötelessége azt előteremteni akárhonnan: kiszedetni az ostyát a szentségtartóból s abból süttetni kenyeret! De a katona kenyerének meg kell lenni.
– A másik okom pedig, hogy elég az a kenyér, a mit küldtem, a te hadcsapatodnak.
– Menküt! Hát Jézus Krisztus vagyok én, hogy hat árpakenyérrel megvendégeljek négyezerötszáz embert?
– De hiszen nincs neked négyezerötszáz embered, hanem van csak száznegyven huszárod, kétszázhatvan puskás honvéded, meg két ágyud, három és hat fontosak, a hozzávaló tüzérekkel.
– Ejh, de akkurátosan tudja! Hát a négyezer nemzetőr: az kutya?
– Az a bocskoros, kaszás nép? Hisz az nem háboruba vinni való tömeg. Mit hordod azt magaddal? Ismerem a fajtáját. Az, még ha a radnai búcsuban elsütik a mozsarat, annak a hangjára is szétszalad. De még nagyobb baj az, hogy négy mértföldnyi kerületben föleszi körülötted, a mi csak enni való van s kiéheztet a magad táborában; azt jobb lesz, ha innen szépen haza ereszted.
– De ne tartson ön nekem prælectiókat a stratégiából. Mit ért ahhoz egy szolgabiró? Ez nem komputus, hanem hadjárat.
– Tudom. Tudom. Megtette az a maga hatását, hogy te egy úgynevezett dandárral nyomultál előre a hegyek közül. E miatt az ellenfél az ellensulyozás végett ugyanolyan számerejű haderőt volt kénytelen előre tolni, s gyöngítette vele a derékhadát. Ez már megtörtént. A te manővered teljes sikert aratott.
– Köszönöm az elismerést, le vagyok madzagolva egészen.
– Most már hát a kaszásaidat hazaeresztheted s nem kell nekik negyvenezer adag kenyér.
– De úgy beszél, mintha ő volna a főhadvezér.
– Egészen úgy beszélek. Olvasd csak ezt a pozsonyi hirlapot, a miben a fővezér meghagyja minden dandárparancsnoknak, hogy a nem rendes szolgálatra vállalkozott nemzetőrségét és a népfölkelési tömegeket azonnal ereszszék haza. Ez a schwechati tapasztalat corollariuma. Nesze olvasd el, ha még nem kaptad.
Gorombolyi csakugyan nem kapta ezt még. A fogai közt mormogott valamit, a míg végig olvasta a rendeletet: «a patikáriusos» angyalát annak a fővezérnek. (Chémiával is foglalkozott valaha Görgey, azért hitták egymás között patikáriusnak.)
– No, hát ebben igazad van. Akarom mondani: igaza van a szolgabiró úrnak. Prófunt hát nem kell több, mint a mennyit küldött. A kaszáshad mehet haza krumplit zabálni. Sajnálom pedig, hogy egyszer legalább jól ki nem etethettem őket Gargóban, a gróf nagylelküségéből.
– Hiszen te magad sem fogsz Gargóra menni.
– De igenis el fogok menni, szolgabiró úr, ha mindjárt czigánygyerekek esnek is az égből! Micsoda? Tán járhatlanok az utak? Megnyuzatom az útbiztost s belevarratom a bőrébe a szolgabirót.
Átlátta aztán, hogy olyan nagyot talált mondani, hogy maga is kénytelen rajta nevetni. Illavay már csak utána nevetett.
– Először is azért nem fogsz odamenni, mert nincs neked ott semmi dolgod.
– Micsoda beszéd ez? Ezt én tudom jobban! Nekem a gargói nemzetőri zászlóaljat a gróf vezénylete alatt magamhoz kell vennem.
– Ez azonban nem létezik. Mert én tegnap a gróf egész fegyvertárát elvitettem s azt az ujoncz honvédcsapatnak adtam át, a mit megtalálsz majd a székvárosban. Azt hiszem, hogy a honvédnek több szüksége van a puskára, mint a nemzetőrnek.
Ezt az állítást nem tudta Gorombolyi megczáfolni. A helyett talált ki mást, a mivel haragja tüzének új fűtőszert adjon.
– Teljes számmal kiállítottátok az ujonczokat?
– Kétszer annyit, mint a mennyi ki volt vetve.
– Kutyakötelességtek volt. Hanem azért mégis el fogok menni Gargóra s a grófnak, ha máskép nem, egyesegyedül kell velem ellovagolni, mint nemzetőri őrnagynak egész Pozsonyig.
– Csakhogy az ellenfél előcsapatja már elállta az utadat Pozsony felé s ez a másik ok, a miért Gargót ki kell kerülnöd.
– Ez százezer ok, hogy oda menjek! A maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár.
– Csakhogy a puskáidhoz hiányzó gyutacsokat még most készíti a **-i gyógyszerész, a kinek tegnap éjjel irtam e végett.
– Hát te azt hogy tudod, hogy nincsenek gyutacsaim?
– Többet is tudok én. Hisz én vagyok a járás rendőrsége.
– De az maga, hogy te «ezt» tudod, elég ok arra, hogy kihallgatás nélkül főbe lövesselek.
– Az az én dolgom. Arról ráérünk beszélni. Hanem maradjunk csak a te dolgodnál. Te nem gondolhatsz addig komoly csatározásra, a míg lőfegyvereid el nem sülnek. A főokot azonban, a miért nem fogod Gargót útba ejthetni, hanem a karannói völgyön át fogsz sietni a Vág felé, megtalálod a kezedben levő hirlapnak hátulján, a hol olvashatod öreg betükkel a tudósítást, hogy a főhadiszállás elhagyta Pozsonyt s áttevődött Győrbe, neked tehát, ha csatlakozni akarsz, most arra felé kell fordítanod a lovad fejét.
Gorombolyi a fogaival harapta le a csücskéjét annak az átkozott ujságnak.
Azután még nagyobb haraggal förmedt Illavayra, a ki pedig a fejét sem emelte fel a pamlag kartámlányáról.
– Hát már ennek a szolgabirónak mindenben igaza legyen? Hát a tábori kémemet minek fogatta el az úr? minek küldte vissza? hogy merte megkötöztetni?
– A Zsiborákot?
– Bánom is én, mi a neve? De az én kémem!
– Először is, mert az egy országos zsivány.
– Hát talán azt hiszi az úr, hogy a tábori kém mesterségére az esztergomi kanonokok közül szokták válogatni az embereket? Az úr ezzel nekem félnapi késedelmet okozott.
– Félnapi késedelmet? kiálta Illavay, s most már felugrott ám a helyéből s szembeszállt az őrnagygyal. Talán csak nem bocsáttatta az úr szabadon az én foglyomat?
– De igen is, hogy szabadon bocsátottam.
– Akkor az úr a legnagyobb bolondságot követte el.
– Micsoda bolondságot?
– Azt, hogy már most nemcsak én tudom, hogy micsoda harczképessége van az úr dandárának, hanem holnap az ellenfél is tudni fogja.
A két férfi most már, egymáshoz értetve az orrát, mint két veszett oroszlán, ordított egymásra, s most már mind a kettő megurazta egymást, a mi nálunk a legöregebb gorombaság.
Illavay aztán odatartá Gorombolyi elé a Zsiboráktól elvett titkos jegyzeteket.
– Nézz ide! Micsoda adatokat jegyzett fel a te drágalátos megbizottad. Ebből tudtam meg én is, hány igazi katonád, hány ágyud van? Gyutacsod nincs. – Az ellenfeled kéme volt az, nem a tied!
– Hüh! kiáltott Gorombolyi, nagyot ütve az öklével, saját feje hátuljára s azzal az ablakhoz rohant. Fogjátok el azt a gézenguzt! Hozzátok vissza! Megállj te zsibenyicza!
De biz a zsibenyicza már nem volt található sehol.
Most aztán elkeseredetten jött vissza Illavayhoz Gorombolyi.
– No barátom (!), most már hát te veress engem vasra és töress apróra; de olyan apróra, mint a mák. Ilyen bolond még nem történt velem soha.
– Megesett az ilyen Napoleonon is. Vigasztalá őt Illavay. Mégis jó, hogy félnapi késedelmet okoztam az elfogatásával. Azt hiszem azonban, hogy ennek a ficzkónak valami más járata is volt ezen vidéken. Alighanem a gróf gyapjus szekerével volt valami terve.
– Úgy! Igaz! Még az a bűnöd hátra van! szólt Gorombolyi, kapva rajta, hogy mégis csak akad még a keze ügyébe valami, a mivel ezt a gonosztevőt lesujthatja. Hogy merted azt a szentségtörést elkövetni? Rátenni a kezedet egy gyapjuszsákra, a mi az állam nevében van lefoglalva; ezért hat esztendei gályarabságra mégy!
Tudnivaló, hogy gályánk sincsen.
– Hát nem vettem én el azt, a mit az állam lefoglalt: a gyapjut, hanem elvettem azt, a mit a tulajdonosa reklamált, az eldugott szekrényt, a mire általa fel voltam hatalmazva.
– Hol van az a szekrény?
– Itt van. A hajdum ül rajta.
– Azt nekem látnom kell. Abban lehetnek államellenes iratok. Ezek a bécsi kamarilla tagjai így szövik, fonják a komplottjaik szálait. Tudnom kell, mi van abban a szekrényben?
– A Temetvényi-család összes gyémántjai.
– Ki mondta? A gróf mondta? Nem igaz.
– A leánya mondta.
– Pálma mondta? Akkor igaz.
– Egyébiránt meggyőződhetel róla. Itt van nálam a szekrényke kulcsa. Behozhatod, felnyithatjuk.
– S oda adta neked a gróf a szekrénye kulcsát?
– Igen. Azt mondta, hogy a magyar kormánybiztos, ha meglátja, hogy gyémántok vannak a ládában, azt fogja mondani: «vidd innen, nem akarom őket látni».
– Most kaptalak rajta az első hazugságon! Ezt nem a gróf mondta neked, hanem te mondtad a grófnak. Jól van öreg.
Mindegy. Igazad van. Ha gyémántok vannak benne, látni sem akarom. Vidd el a grófnak. Ne szepegjen miattuk. Vigasztald meg, nem viszem el magammal a becses személyét lóháton. Maradjon veszteg. Csiszolgassa krétával az érdemrendeit. Szegény Pálma! Soha sem fog férjhez menni. Bolond az apja. Bánja ördög! No, ölelj meg hát szépen. Mégis csak jó pajtások maradunk. Ha nem te volnál te, most már lógnál! Szervusz öreg! Hát aztán igazán azt irta a menyasszonyod, hogy maradj magadnak; van már más! Eredeti dolog. Hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok.
No eredj. Most olyan idő jár, a mikor jó az embernek kosarat kapni a leánytól. Majd találkozunk még egyszer, mikor én tábornok leszek, te meg miniszter. Ilyen emberekből lesznek azok, a kiknek otthonmaradt a szive! Addió!
Azzal megölelte a pajtást és megcsókolta.
– Hanem aztán, szolgabiró úr, mindazokról, a miket itt most beszéltünk, egy szót sem ám! Senkinek! Különben lőpor és golyó! Ha az édes apám legkedvesebb fia volna is az úr!
A mellék-szobában pedig már végigülte a hosszú asztalt a hadi törvényszék.
Hogy ne üljenek ott hiába, Gorombolyi oda tett eléjük egy szép zöld-mázas korsót.
– Itt van, fiuk, egy kis rozsolis, igyátok meg, aztán menjetek dolgotokra.
A VÉGHETETLEN GAZDAG EMBER.
Illavay haladéktalanul sietett Gargóra. Az ember fél milliót nem örömest hord magával, kivált ilyen zürzavaros időben. Jól is tette, hogy úgy sietett. Temetvényi gróf egész éjjel nem aludt, attól rettegve, hogy hátha el találja őt árulni. Le sem feküdt; hanem útnak öltözve járt-kelt a szobájában s tekintgetett ki az ablakán. Cselédei ki voltak állítva mindenfelé a messzelátó dombokra, hogy a mint meglátják, hogy valahonnan lovas-csapat közelít, tűzcsóvákkal adjanak jelt. A befogott hintó ott állt az udvaron, akkor aztán el a világba!
Még a jövő éjjel sem feküdt volna le a gróf, ha Illavay meg nem érkezik. Az azonban pontosan megjött estére.
Nem telt bele huszonnégy óra, hogy elintézett minden félelmes ügyet. Nem jön ide a kormánybiztos, se négyezer emberrel, se egymagában, nem kell a grófnak a nemzetőröket vezetni a háboruba. Elvonul az egész hadjárat más folyamok mellé; a Dunát, Tiszát fogja megfesteni a vér; a Vágnak nem jut belőle.
Aztán a drága szekrényke is megkerült. Ott áll már a gróf asztalán.
Pálma grófné is ott volt a gróf olvasó-szobájában, nem történetesen került oda; együtt várták a krizis lefolyását, hogy adandó esetben együtt menekülhessenek. Most azután hogy a megoldás szerencsés véget ért, a grófnő el akart távozni a szobából, nehogy még valaki azt higyje, hogy ő meg akar köszönni valamit.
– Maradj, kérlek; szólt a gróf. Felfogadtam, hogyha a szekrény szerencsésen megkerül, a legszebbet belőle: nagyanyád gyűrűjét a stellával neked adom.
– Minek? Hát a többi, ha a tied, nem az enyém is?
– Azért, hogy viseld, e fogadásom emlékére. Egy másik gyűrűt a czelli Szent szűz szobrának ajánlottam fel; azt is elküldöm.
– Hát ráérünk arra. Bocsáss. Majd később.
Illavay értette a dolgot. Temetvényi még mindig gyanakodik, hogy vajjon csakugyan benne vannak-e gyémántjai abban a szekrényben; azért akarja fölnyitni valami ürügy alatt, a szolgabiró jelenlétében. Sietett rajta segíteni.
– Magam is szeretném, gróf úr, ha jelenlétemben nyitná fel a szekrényt, miután a kulcs nálam volt.
– No nem azért, Isten őrizz! Nem minha arra gondolnék. Mit képzel? Tudja, mit mondott önről a leányom?
– Atyám! állítá meg a szót Pálma.
Illavay oda tekintett a szép kisértet-arczra; hát csakugyan beszélnek a fakó halandóról még azután is, hogy kihuzta a lábát az ajtón? ezek a felsőbb lények! És nézd, azon a fehér arczon valami gyönge pír futott végig. Harag az talán?
– Nyissa fel gróf úr és nézze meg, hogy minden rendben van-e?
Maga ugyan kiváncsi sem volt rá.
Pedig a gróf elég nagylelkű volt egyenkint odarakni eléje az asztalra a felnyitott tokokat; magyarázva azoknak ragyogó tartalmát. Ő az alatt az asztalon heverő könyveket nézegette.
– No, de nézze ön ezt a solitairet. Ez a «Stella». Egyike azoknak a gyémántoknak, a mik névvel birnak. Ez az, a mit a leányomnak adni fogadkoztam.
Csakugyan gyönyörű brilliánt volt: kivált annak a hófehér kéznek a legkisebbik ujjára huzva. Illavay nem bámulta meg sem a gyémántot, sem a kezet.
– Nem értek hozzá, gróf úr; én csak egy drága követ ismerek: a malomkövet.
A gróf megint gondolt valamit; mert nagyon mámmogott a szájával. S Illavay megint kiolvasta a szeméből, hogy min töri a fejét? Azon, hogy vajjon akkora szolgabiró-e ez a szolgabiró, hogy a tett szolgálatokért nem lehet neki semmiféle ajándékot adni; vagy pedig csak akkora szolgabiró, hogy elfér rajta egy emlékül adott, teszem föl, egy melltű, brillánt rózsával: megér nyolczszáz forintot. Hisz a szolgabirák szoktak sportulákkal is élni.
Kisegítette a grófot ebből a töprengésből.
– Már most hát én is kérek a gróftól tett szolgálataimért valami jutalmat.
– Ah, kérem, parancsoljon velem: nagyon örülni fogok rajta.
– Ajándékozza nekem a gróf, a mit úgy is félig-meddig megigért már: a Girondisták történetét.
A gróf zavarba látszott jönni.
Hanem Pálma elértett mindent.
– Úgy! úgy! szólt közbe, s két szeme világított, mintha tűz égne zöld tenger fenekén. Vigye ön el magával. És a többi franczia és angol forradalmi történeteket is mind: hiszen ezeknek a betege az atyám!
– Mind elviszem grófnő, ha nekem adják.
– Azonnal! Azonnal! S ő maga sietett összenyalábolni a sok becses művet, a mik tele voltak az atyját üldöző kisértetekkel, s küldte le azokat a szolgabiró kocsijába.
– De csak nem akar ön most megint rögtön elhagyni bennünket, mondá a gróf. Ön a mult éjjelt az úton tölté. Meg kell pihennie. Mi nem eresztjük el ma.
– Nagyon örömest itt maradnék, gróf úr, de sürgetős dolgom van. Van egy szerencsétlen unokaöcsém, a kinek én vagyok a gyámja.
– Tudom. Az utolsó Opatovszky. Az apja fia. Ismertem az apját. Az is őrült volt.
– Ez most beállt honvédhuszárnak. Én tudom, hogy ott százféle bajba fogja keverni magát. Mielőtt odább vinnék, okvetlenül beszélnem kell az ezred parancsnokával, a ki alatt szolgálni fog; hogy legyenek rá tekintettel: nézzék el a hóbortjait, ha valami kihágást követ el, (azt pedig megteszi az első két nap alatt) ne büntessék a törvény szigora szerint. Hisz az a boldogtalan fiu képes lesz galibába keverni magát ott a táborban, a miért főbe lövik. Aztán testileg is gyönge a fiu, előre kell róla gondoskodnom, hogy a hadjárat veszedelmeibe bele ne romoljon.
– De hát hisz ön azt holnap reggel is elvégezheti. Maradjon ma itt.
– Nagyon aggódom miatta; hogy már is elkéstem.
– Szólj neki Pálma te is!
– De csak menjen ön!
Ez volt Pálma mondása.
És ezért kezdte őt nagyon tisztelni Illavay.
Nem is időzött tovább, hanem ment.
– Tudod, szólt Temetvényi gróf a leányához, mikor Illavay eltávozott; hogy ha azt a hóbortos Opatovszky-fiut véletlenül valahol főbelőnék, vagy valami táborhelyen felszedett hagymáz s más afféle a hűs földbe vetne neki ágyat, hát akkor az a nagy uradalom, a minek határa mindenütt a mienket kiséri végtül-végig, mind ezé a szolgabiróé lenne, a ki most gyámja a fiunak; s úgy fut megőrizni az életét.
Pálma nagy, sötét szemeivel atyjára bámult.
– Akkor «ez» egy véghetetlenül gazdag ember!
– Lesz az – valamikor.
– Nem; – most az!