«Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképen. Ha rossz szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról-nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, a mit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét e miatt érni fogja. S inkább magát áldozza föl?» Még nem hagyta magát a dæmon, az egy csepp Stibor vér dæmona: a vér újra arczába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.
– No hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabiró a megyében. Te rád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka? Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltünt menyasszonyát, s a Bezirkscomissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehülök én; örökké égő vércsepp!
Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.
– És azután? Meg lészsz elégedve magaddal? Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha boszút állsz rajtuk, te lészsz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! A mi soha, örökké lefizethetetlen! Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz czinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurczolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!
– El tudnád felejteni annak az «első csóknak» az emlékét?
– Nem!
Szentírás a költő szava: «Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem.
– Maradok. Megmentem őket!
S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.
A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.
S aztán senki sem olyan jó discurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humoristikus torzképeket vágni, a mik kizárnak minden tragicus hangulatot.
– De hát tulajdonképen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? Nem magad vagy-e hibás? Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint a milyennek te kivántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát, a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most aztán futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi: vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. Magad jó szántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. S ennek köszönöd, hogy most élsz. Mert ha itthon maradsz, a milyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hinárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. Ő pedig az alatt ismét gazdag lett és hatalmas. Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. Vágysz-e most e szolgaság után? Szereted? Talán nem is igaz? Csak elhitted neki, hogy ő szeret. S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? Barátom! Érdemekért adnak aranylánczot, meg vaslánczot; de nem rózsalánczot: nem feleséget. Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. A milyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. Az egér hiába szerelmes az elefántba. Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes czíme kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes czím. Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, a mi közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.
(Hanem a csók édességét még most is érezem!)
Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szivéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.
AZ ÉJ.
A várkastély csengetyüje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.
A komornyik felhozta Illavaynak a menut. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.
Ferencz magában nevetett, mikor végignézte a czímeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mind az, a mivel őt néha-napján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? A hogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, miben kedvencz étele van, még egyszer a kedves vendég; épen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békaczombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! A ki az Oczeánon túl járt, s meglakta az új világot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett? Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? Ez az arab szerelmesek «telli»-je, a miből, a ki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.
(Úgy sem mennék.) Egynél több oka volt erre.
– Mentsen ki, kérem, a gróf előtt; nem mehetek az ebédre. Mondá Ferencz a komornyiknak. Valami változást érzek. Le akarok minél előbb feküdni. Csak egy pohár rhumot kérnék.
Kevés idő mulva a komornyik után jött monsieur Cousin.
– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meg látogassam s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieurnek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palaczk. Csodahatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.
A hányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferencz. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieurnek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritus, glycerin, meg szerecsendió. Talán egyéb is.
– Köszönöm monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmulik; reggelre semmi bajom.
– Ez pedig nagyon erős, mondá mr. Cousin. Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.
E szóknál valami ösztönszerü vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inquisitori szem, a minő Illavayé.
Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, a midőn a kis palaczkot az asztalra helyezé, megjegyezve:
– Még fel sincs bontva. Segítsek?
– Köszönöm.
– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, a mi egyúttal pohárkának szolgál.
– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.
Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni s mr. Cousinnal épen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, a kik livréet hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.
– Ne küldjem be még egyszer az inast?
– Köszönöm. Le akarok feküdni s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem édredek semmi zajra.
– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. A mióta ő excellentiája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.
Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba. «Jó éjt, monsieur Cousin.»
Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, a mint látogatója eltávozott.
Azután fölnyitotta a palaczkot s egy darab itatós papirra öntött belőle néhány cseppet s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek s a hány bekóstolt, mind el is hullott tőle.
Illavay újra töltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.
Semmi kétsége sem volt már.
Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón, vagy az alatta levő szobában.
Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, a minő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére harangoztak.
A várlak folyosóin és tornáczain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.
Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benlevő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá, a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.
Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, a mi egy szöglet-szobába nyilt.
Egy nagy függő lámpa világítá be az egész tornáczot.
Az asztalelszedés utáni zaj multával halk léptek közeledtek Ferencz ajtaja felé s valaki csendesen kopogtatott rajta.
Ferencz odalépett és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott. De Cousinon túl volt még valaki, a kit inkább meglátott: Pálma. Az ebédhez ismét más toiletteje volt. Sötét zöld cashmir ruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, a mit reggel fölvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?
Nem kiséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy két-ágú gyertyatartót, ő pedig ovatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.
Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ.
Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.
Pálma boszusan szorítja ökölre az ujjait, összegyürve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.
Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szivével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szive fáj, hogy mije fáj?
Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt ő előtte, mint az a kandalaber-tartó, a bronz szerecsen a lépcsőfeljáratnál. Tovább ment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.
A hátramaradt férfi utána nézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.
Csak egy kinyujtott kar távolában volt tőle a másik, a ki az arczát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dult ábrázat, a minek jól esik egyszer ledobhatni az álarczát. Ez a sovárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orczátlan áhitozás annak a megfertőzése után, a mi a legtisztább, mind ez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. Ez az arcz igazolt minden gyanút.
Ferencz undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az ránézve, mint a veszett farkas.
Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyiltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, a melyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifju leányok csodálatos bátorságával.
Este volt már, az ujhold karélya gyönge csillagfénynyel derengette fel a tájat.
Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükkerdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú candelaber, lobogó fehér gyertyáival, a thearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dahliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom, bibor virágfürteivel, olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfülve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.
Egészen olyan éj, a mikor jól esnék reggelig fennvirrasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, a hogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézéstől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető a nélkül is elég! nem is nézheti tovább.
Jobb is neki, hogy ha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; a mihez egyedül van.
Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előre sietnek a gondoskodással? Talán nem bizott ezekben az új emberekben? a kikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, a mit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.
Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, a minek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, a minek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai-faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül őrt álló csendőr számára, a ki azonban most a szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a falmentében végig s vissza.
A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha neki dől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy neki támaszkodott a faköpenyegnek s a sisakja le akar esni a fejéről, vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tízet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a «holdvilágot» a borban; kiáltani kellene a jelszót: «válts fel»; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.
Idáig készen van minden. Most mi következik?
Illavay visszament a hálószobába s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.
A szép fehér arczú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva s a szivar égett a szájában, ki tudja hányadik már?
Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, a mit a szegény bűnösök harangjának neveznek.
Haldoklik valaki s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. Erre szól a lélekharang.
E szomoru hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint föl a csillagos égre.
– Oh bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang «te neked» szól. Te magad vagy a haldokló!
A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték cisternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalóczok már a pinczében vannak, s csinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.
Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?
Azután visszahúzódott az ablakból s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.
Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik.
Milyen álma lesz? és milyen ébredése?
– (Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)
Most azután az előszobában foglalta el az őrhelyet, a honnan mind a várudvart, mind a corridort végigtekintheté.
Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.
A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, a kik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték cisternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejüleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinczeajtót felnyissák s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.
A főkérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e czinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferencz bízott a revolverében.
Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.
Erre a corridor tulsó végén egy árnyék mozdul meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. Cousin volt.
Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függő lámpásig, a mi egész éjjel szokott égni s azt eloltotta.
Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.
Nyitva hagyta az ablakot.
Azután lábujjhegyen Ferencz ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.
– Monsieur?
Ferencz látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, a minőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja. S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.
– Monsieur! Ismétlé a hívást. Ébredjen föl! Baj van.
Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztülnézésben.
– Most én téged szépen fejbelőhetnélek, gondolá Illavay, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le barátom a pinczébe; oda kell neked becsukatni elevenen a czimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!
Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.
Most aztán Ferencz kijött a szobájából s követte őt a sötétben.
A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, a melyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, a ki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. A csigalépcsőn ment le. Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett s csillagos éj volt.
Illavay nesztelenül utána ment a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.
Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartá puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a czélzót tépi agyon.
Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar.
Akkor kinyitá a tolvajlámpát s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, a kitől nem félt már senki.
Azzal a pinczeajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, a min néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, a hol a borsajtók álltak. Innen nyilt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pinczékbe és vízműhöz vezetett alá.
Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyiló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, a mi azt magától becsukta.
Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.
Illavay ez alatt a falmentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt.
Onnan nézte el csendesen az emberét.
Az meglelte már a kulcsot s a félkapuszárnyat kinyitá. Akközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, a míg a kulcscsomagot kihuzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.
Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok s a fülébe sugta egy hang: «Ribeau!»
Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, a mi igazán volt. Rablók, betörök vezére.
Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.
Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy yongleur ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat s felrugta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pinczébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.
Azután csendes maradt az udvar és sötét.
Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, a mi ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.
Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett s nagyrabecsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, a ki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyrabecsüli, mint saját maga: a kinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te édes barátom csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted s te épen akkor felálltál. A magyar conservativ mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, a ki ott maradt és kinálkozott. Ő azonban mindenből capitálist csinált, a mivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiui fogásával, hogy Illavay kineveztetését a felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt azt az embert, a ki a földnépe előtt valódi oraculum volt, átküldte a föld tulsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, az által feltartóztatja a Rózsahegyi szorosan betörő muszka hadoszlopot, ez által Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, a hol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ez által Görgei előtt megnyilik az út Bécsig; ez által Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Oh de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, a mit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, melylyel legsulyosabb terheit letörlesztheti s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifju Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a «kis királyság» ime tehát újra egyesül. – Azok a művészi tájképek, a mik a czimerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nemcsak műbecscsel fognak birni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két czímerből egy lesz; a halfarkú syrén s a három buzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy syrén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember aristocrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne máskép? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálcza Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arczu, kékszemü hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, a ki itt két férfi kép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanage járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntatóatyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhunyt neje. Akárhogyan hizelgett is a festő, azt nem birta eltusolni, hogy a gróf az arczképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincznyolcz. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjukori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!
Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a «marotte»-jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, a mint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, a mint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferencz utána ment a gyémántok többi részének Amerikába, megboszankodott rá: «a bolond!» Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa kohinorokról és sancy-gyémántokról van is szó.
Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, a kik sejtik családjuk közel romlását, hogy sentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, a melyben a házi asszony a cselédekkel fonat s maga meg spékeli a nyulat, a mit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát, meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán a mint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek s az álmáról nem beszél többé senki.
A találkozás ime milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé huzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, dúrva ember szenvedélyesen fog kitörni s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy a mi lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, a mik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, a miért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s az annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tünni innen s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, a kik nagy dolgokról ábrándoztak.
Pálma pedig kap egy olyan férjet, a minőt csak különös kegyképen imádkozhatik le valaki magának. Egy akaratnélküli bábot. A ki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatik. Az asszonyok aztán megtudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.
S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.
Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arczképét.
Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak? A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: «én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni». Így pedig olyan, akár egy alvó.
Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.
E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.
S e perczben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.
A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengetyüt! Még sem hagyják el?
Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.
Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a patience kártyát és rakta vele a nagy napoleoni haditerveket.
Most is ahhoz folyamodott, s leült a patience kirakó asztalkához. Senkije sem volt, a kivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni maga magával az egész világot.
De ezuttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem birta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szivében.
A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti muzeum.
Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron.
Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.
Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdu a szobába.
Meghuzta a csengetyüzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban s segítsen levetkőznie.
Senki sem jött.
Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengetyühuzó; de azért senki se jött be.
Ekkor türelmetlenül kelt föl s maga ment át a komornyik szobájába.
Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya s csak a bélkanócz lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyulva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.
Odament hozzá s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltá a fülébe. Az nem ébredt fel.
Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint s tovább aludt.
Egy pohár vizet keresett s azzal az alvó arczába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.
A komornyik szobáján tul voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, a ki a grófot utazásaiban kisérte. A mint a gróf a befelé nyiló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, a mit csak neki vetett vállal birt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, a mi tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.
Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába s a titkos szekrény ajtaját felnyitá; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezuttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.
Azoknak sem hallatszott semmi neszük.
Talán nem szól a csengetyü?
A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengetyü oda alant?
Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.
Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak.
Mi volt ez a második harangszó?
Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli chorusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kisérteties melodiát a «fekete asszonyból». Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálórabogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.
Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinczeajtó csapódott be a két küzdő után.)
A gróf kifutott az előtornáczba, a hol egész éjjel szokott égni a nagy függő lámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, a kik itt mélyen alusznak, nem tehették.
A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arczát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament s még jobban meg volt lepve, a mint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.
– Héj! Csendőr! Kiálta alá.
Szavára csak egy következetesen ütenyttartó horkolás felelt.
Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élő lénynek föl kellett riadni álmából, a ki csak a kastélyban lélekzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek, hová lettek mind?
Hát Cousin?
Hát a vendég?
Egy perczre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajjon nem Illavay mérgezte-e meg boszuból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. A kit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?
Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.
Azt egészen nyitva találta: be sem volt téve.
Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?
Azután benyitott a szobájába.
Az ágy meg sem volt vetve s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyilókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.
Ekkor véletlenül az iróasztalára tekintet s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.
A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal birt s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláirt ürlapok és a hivatalos pecsétnyomó.
A gróf felnyitotta az útlevelet s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, a melyet ő soha sem hallott; hanem a leirás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja közepén elől egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak: beszéd közben az sz-t s-nek selypiti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárga-szőke haj és fekete szemöldök, fehér arcz, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: ép olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapoczkáján az eper-szeplő. Ilyen arcz csak egy van a világon.
De hát álom ez!
A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az iróasztal fiókját s ott azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, a mikre kívül egy halálfős etiquette van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz szag elárulá az üres üvegek tartalmát; – azokban mákony volt. De a mi még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.
Pálmának «mai nap» az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy fajta ilyenféle a gróf gyüjteményében; valami világos szinű, sárga szeplőkkel: Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt s küldjön belőle Pálmának.
Ha Pálma ezeket szivta, akkor most ő is kábultan alszik.
Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót s futott vissza a saját termeibe. Mikor a szobájába ért s hirtelen feltekintett, maga előtt látta azt a rámába festett halavány arczú képet, azokkal a lesütött szempillákkal.
«Ébredj föl!» ordítá rá önkívületben, – mint a hogy álmában szokott kiáltani a vizióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!
Ágya fölött egész arsenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy tigrisbőr fölé aggatva.
Mohón szedte le a lőfegyvereket mind s odarakta sorba az asztalra. Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.
Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, a ki megmondja, hogy hová van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint?
Idebenn nem lehet senkit fölkölteni. Illavayt magát a mandarinnal kábították el bizonyosan.
Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az, hűséges és bátor.
Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig elzsibbaszsza minden idegeit.
A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, a mivel ki akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. A mint leszedte róluk az elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk? valamennyi kupakcső közepébe vékony vaspeczkek vannak verve, ezeket puskamüves nélkül lőképesekké nem lehet tenni.
«Belzázár parittyái nem adnak magot!»
A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.
A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.
Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetlen zsibongás: mintha föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag boltozatok által; rostélyos pinczeablakokon át üvöltő emberi ugatás: káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.
Mi van itt a lábai alatt?
Kik ezek? Honnan jönnek ide?
A kincseket akarják megkapni?
Ugyanazok, a kik már egyszer itt voltak; a kik kiüzettek innen!
S van közöttük egy átkozott; egy bestia, a kinek még az arany, a gyémánt sem elég, a ki magát a csillagot akarja letépni.
A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattól. Mikor a szarvasbika megfordul és embert öl.
Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól s rabolják el a kastély minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda fog állni leánya ajtajába s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.
Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni, ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.
Sietett.
Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik.
Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a mellék-folyosó-ágra bekanyarodásnál vette észre, a mint a csigalépcsőhöz ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette ki az arczát.
– Ki jön ott? kiáltá rá, fogvaczogástól aprózott hangon.
… – Illavay. – Hangzott fel onnan alulról.
A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétből a világosság körébe.
– Mi van ebben a házban? hörgé a gróf, szorongó hangon.
– Egy rablóbanda.
– Hol vannak?
– Itt a pinczeüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.
– Látta ön Cousint?
– Tőle jövők.
– Hol van?
– Ott a pinczeajtón belül.
– Mit tett vele?
– Elvettem a fegyverét és megkötöztem.
Ferencz megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, a mi neki volt szánva.
– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.
– Gályarab?
– Volt gályarab is s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.
– Hol Pálma?
– Úgy hiszem, hogy szobájában van és alszik.
– Odamegyek felkölteni.
– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a ficzkó röhögni s azt mondta nekem: «te pajtás! Legalább, ha én nem vehetem hasznát annak a rossznak, a mit kifőztem; vedd te hasznát. A grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, a minek az éjszaka a kereszt apja. Szándd meg a vőlegényét!»
Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.
– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.
A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, a ki fizetni nem akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy «az Isten hozta önt most ide».
Erre a szóra Ferencz szivében felkavarodott a méreg: «ha te az Istenről beszélsz, én mindjárt megtagadom őt és rád eresztem Zsiborák hadát!»
– Jöjjön velem vissza a szobájába gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy mi hozott engem ide? s mi sors várt önökre itt. Most már legyen nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepczébe, hogy semerre ki nem menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, a míg a csendőrök felocsudnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan vagyunk.
Bevitte a grófot a szobájába magával s felszitotta a kandallójában a tüzet.
HŰ SZOLGÁLATOK JUTALMA.
Hajnalodott már, mire Illavay előadása véget ért.
Messze az elején kellett azt kezdenie, hogy megismertesse a gróffal az egész messzeágazó machinátiót, melynek zsákmány-czélját az ő várkastélya képezte.
Temetvényi az alatt hol fázott, hol izzadt: valóságos láz paroxismus volt ránézve mindezt végighallgatni. – A borzalomhoz járult az önvád is, hogy ennyi veszélyt saját maga ágyazott be magánál, a házába fogadott kalandor iránti vak bizalma által, a kit minden titkába beavatott s a ki előtt házának semmi rejteke nem volt zárva. Ime megkapta a feleletet arra a kérdésre, hogy «ugyan mi oka lett volna Cousinnak itt maradni, ha czinkosa lett volna Zsiboráknak, miután azok már a gyémántokat ellopták?» De még milyen ördögi módon jó oka volt tovább is itt maradni. A hideg borzongott végig a tagjain, annál a gondolatnál, hogy ha ez sikerült volna!
Majd meg a hőség ütötte ki a homlokát, ha arra gondolt, hogy ebből az esetből majd nevezetes bűnper fog kerekedni, s ebben a Temetvényi grófok és grófnők neve emlegetve lesz. Hogy a főbűnös Pálma elleni vakmerő tervét be fogja vallani, s ez a név, ez a vallomás minden hirlapon át fog henteregni. Az ő leányának a neve egy gályarab által örökíttetik meg az «új Pitaval» krónikáiban. Hogy nem tudta ez az Illavay megölni azt az embert tusa közben! Még ebből aztán egyéb baj is lehet. A gróf phantasiája az időközöket, a mikben Illavay a bizonyító okiratokat keresgélte elő, kitölté illustratióval. Ha Pálma megtudja a közhirré leendő bűnperből, hogy őt minő veszélyből szabadítá meg Illavay, mint egy angyal, mint egy Deus ex machina, s ha már akkor férjnél talál lenni: egy férjnél, a kit már az első hónapban meg kell vetnie. Mi lesz ebből?
Illavay eléje rakta a Rokomozertől kapott leveleket, megmagyarázva azoknak titkos értelmét. Eltagadhatlan bizonyítékok. Illavay ezeket nem fogja kiadni a kezéből. Ezek ő nála kincseket érnek. A tartalmukra alig ügyelt már. Boszantá, hogy a kalandor őt Belzázárnak nevezi leveleiben. Miért épen Belzázár? Talán az ő kastélyfalára van felírva a «mene, mene, tekel, fáresz».
Még rajta ül a vulkánon, mely ott forr a lábai alatt, emberi ordítás tompa morajával, s hallja dübörögni a nehéz vasajtót, az ablakok vasrácsait ott a föld alatt: a miken a megfogott banda ki akar szabadulni, s máris tele van a szíve hypocritasággal. Annak az egy embernek a jelenléte elosztja szivéből a veszély miatti félelmet; tudja, hogy az képes őt megvédni, s ezt az embert hogyan lehetne megcsalni? azt hányja-veti a fejében. Nagyon sokkal tartozik neki: igen nagyon meg kell őt csalnia.
Mikor Illavay mindent elmondott, nagylelküen nyujtá neki kezét a gróf s megindulástól reszkető hangon mondá neki:
– Mivel hálálhatok meg önnek ennyi nagy jótéteményt?
Illavay pedig, igaz yankee módjára, mind a két kezét eldugta a két oldalzsebébe, olyan mélyen, a hogy csak lehetett.
A gróf még biztatóbban nyujtotta a jobbját s variálta a kérdést:
– Mi jutalmat találhatok ki önre nézve ily nemes és hősi jó szolgálatokért.
Illavay most már elővette a kezét, azért, hogy leverje a kabátjáról a port, a mi a kalandorral való küzdésben ráragadt; aztán fölállt a helyéből s csendes hidegvérrel felelt meg erre a dühbehozó kérdésre.
– Hát most jutalmul kegyelmes uram, fogasson el, mint forradalmi kormánybiztost, a hogy utasítva van rá, s küldjön a haditörvényszék elé; kezében vagyok.
Temetvényi felpattant a helyéről.
Nagy sértés volt ez; a legnagyobb, a mit szó kifejezhet.
– Halálból megszabadítód vagyok; házadnak vendége vagyok; leányodnak jegyese vagyok; bűntől ártatlan vagyok; fogass el és szolgáltass ki a vádlóimnak!
Nagy sértés volt az, s azért igen nagy, mert meg volt érdemelve.
Egy ilyen sértő szóért, az az ős, a ki ott a rámában az aranygombu botot tartja (a feleségverő) a leánya kérőjét élethalálos bajvívásra hivta ki: most is ott lógg mind a két kard, a mivel egymást összekaszabolták. De az egyik sem Ferdinánd gróf kezébe való. Őt nem nevelték banderiumvezető hősnek, hanem udvaroncznak; neki más volt a fegyverzete. Büszke arczot öltött s mellére ütve, mondá:
– Uram! Az én családomban soha sem volt áruló. Az én házamnál a vendég elébbvaló, mint a király.
– Bocsánat! Úgy értettem, hogy fogasson el kegyelmességed majd ha otthon leszek.
– Ön téved, uram. Ön engem félreismer. Én híve vagyok a trónnak, a kormánynak: ragaszkodom az új rendhez; de ha nekem azt parancsolnák, hogy fogass el egy embert, a kit tisztelsz, becsülsz, szeretsz, odadobnám a miniszter lábaihoz a diplomámat s azt mondanám «vettess fogságra engem! én azt az embert megszöktettem!» És annyival inkább, mert önt nem vádolja senki. Mivel vádolná? Hogy a nemzeti kormány főbiztosa volt? Ön soha nem kapta meg e kinevezést. Távollétében hozzám küldték azt, s én ez iratot, a mint a forradalom elbukott, azonnal megsemmisítettem.
Ez pedig nem volt igaz.
Hanem erre a valótlanságra volt egy kényszerítő oka a grófnak és volt egy önkényt kinálkozó.
A kinevezési okmány most is ott volt a fiókjában; de azt nem adhatta oda Illavaynak, hogy «itt van; tetesd rámába vagy dobd a tűzbe, a hogy tetszik», mert akkor annak az első néma tekintete azt kérdezi, hogy «ki bontotta fel azt a nekem szóló levelet»? Ha a gróf azt mondja: «én tettem! kerületi főnök, jogom volt rá», akkor ez már hűtlenség, árulás. Ha pedig azt mondja: «a leányom tette, az eljegyzett mátka. Joga volt hozzá», akkor meg vége a semmitnemtudás szerepének, igazat kell mondania: «elfogadtalak, jól tudva, helyeselve, leányom vőlegényeül, a mikor azt hittem, hogy te lész a nagy ember; kiadok rajtad s kicseréllek az öcséddel, a ki valóban az lett, a mi te lehettél volna». Tehát azt a veszedelmes okmányt nem ajándékozhatta oda megszabadítójának. Ez volt az egyik ok, hogy nem tehette. Azonkívül pedig, az sokkal jobb, ha ez az okmány a mostani jó helyén van. Ezáltal ezt a keményszájú nagy fejet még tovább is kapiczányon lehet tartani. Ez volt a másik ok, hogy nem akarta tenni.
Illavay arcza különös gúnymosolyra derült föl.
Azt hányta meg magában, hogy vajjon hát a kettő közül melyik hazudik: az apa-e, vagy a leánya?
Ferdinánd gróf kenetteljes hangulatra határozta el magát, oly áhitatos arczot öltött, akár egy próféta. Odalépett Ferenczhez, s minthogy annak a két keze ismét az oldalzsebekben tünt el, a karját fogta meg és szólt érzelemtől áthatott hangon:
– Uram! Legyen ön meggyőződve a felől, hogy az apja házánál nem volt ön jobban szeretve, mint az enyimnél. És ha volna még egy leányom: azt önhöz adnám.
Ferencz nagyot lélekzett. Tehát mégis az apa hazudott, nem a leánya!
A leány hitte, a mit mondott.
Ez a másik pedig nem tehet róla, hogy nem sikerül neki az igazmondás. Annyira diplomatának volt nevelve, hogy a hazudás vált nála erénynyé s tán akkor érzett lélekfurdalást, ha egyszer megesett rajta, hogy az igazmondás bűnébe keverte magát.
Ferencznek a lelke megkönnyebbült egy nehéz gondolattól, a mi olyan volt, mint a beteg embernek a szájize, hogy mindent keserünek érez.
– Hát kérek öntől egy jutalmat, gróf úr.
– Ha tőlem függ, alá van irva.
– Egyedül öntől függ. A mit kivánok, abból áll: hogy mind ebből a rémeseményből, a mi itt most végbement, Pálma grófnő soha se tudjon meg semmit.
– Hogyan? uram!
– Ő most alszik; a míg fölébred, addig a csendőrök is csak kiheverik a mákonymámorukat, s észreveszik, hogy kelletlen vendégek dörömböznek a pinczében. Azokat aztán a kaszás, vasvillás parasztok segélyével majd békóba verik. Ön a csendőrfőnököt meg fogja kérni, hogy az egész rablóbanda elfogás tényét vállalja magára. Úgy hiszem, megteszi azt a szivességet. Az én nevem ne forduljon az egész esetnél elő. Azt az embert, a ki nekem a betörést feljelentette, kimélni tartozom. Azért mind ezeket a leveleket, a miket a kalandor ő hozzá irt, beledobom a kandallóba. Még csak nyoma se maradjon annak, hogy valaha egy gonosztevő agyában ily tervek szülemlettek. Pálma grófnő nevét bele ne keverje senki a förtelmes bűnperbe.
Ferdinánd grófnak erősen kellett a fogait összeszorítani, hogy el ne érzékenyüljön. Legtitkosabb óhajtásait siet ez ember megvalósítani: még a mitől jövőben rettegett, attól is megszabadítja.
Azok az utálatos levelek ott hamvadnak már, a lángtól felragadva a kürtőbe. Nem lesznek kinyomtatva ország-világ olvastára. Nem fogja azokat olvasni maga a szép «Szulamith», mikor már egyszer asszony lesz. Nagylelkű ember! El akar enyészni egészen hajdani kedvese emlékéből.
No ezt a kivánságát könnyen lehet hát teljesíteni.
– Biztosítom önt felőle, hogy úgy lesz, a hogy ön kivánta.
Most már mégis csak el tudta fogni az egyik kezét Ferencznek, hogy megszorongassa.
– Még nem mondtam el minden kivánságomat.
A gróf szepegni kezdett.
– Miután Opatovszky Kornél nekem unokaöcsém, és gyámoltam, annálfogva azt kivánom, hogy a birtokai átadásánál én mindenütt ott legyek, hogy érdekeit megvédelmezzem. Ugyanez okból azt is kivánom, hogy minden, a közte és Pálma grófnő között kötendő házasságnál előforduló szertartásokhoz engemet is meghivjanak. Én akarok a vőlegény násznagya lenni.
A gróf elbámult. Mi ez?
Most aztán Illavay ragadta meg az ő kezét.
– Azt kivánom, gróf úr, hogy egészen úgy bánjunk egymással, mintha soha se jöttem volna e házhoz másképen, mint hivatalos küldetésből.
Az arcz elmondta a többit.
Ez meg akarja nektek mutatni, hogy nem vagytok képesek neki fájdalmat okozni!
Künn az udvaron trombitaszó recsegett. A csendőr hornista fölébredt és elkezdte feltámadásra trombitálni a többi halott-társakat. Talán a cselédek is életre térnek már.
– Tehát a viszontlátásra, gróf úr.
Pálma grófnő igen későn ébredt fel, s erős fejfájásról panaszkodott, a társalkodónőnek pedig még egyszer akkora volt a migraineje. Estig az ágyban maradtak. A szivarokat okozták.
Illavay, a mint kocsit kapott, rögtön hazament.
Az elfogott rablókat erős fedezet mellett szállíták még az nap Lipótvárra.
Mikor este későn Pálma felöltözött, az atyjához sietett.
– Nos! szólt veled? Mit mondott?
– Azt, hogy ott akar lenni az esküvődön, mint Opatovszky násznagya.
Pálma szemei lángoltak. Nem szólt.
HÁT MÉG OTTHON.
Mi vár rám otthon? kérdezé magában Ferencz, mikor «bevégzett munka» után, fogadott szekéren koczogva, kis faluja tarkafedelű házait ott a csendes völgyben megpillantá, meg azt az oszloptornáczos házat, a miről azt mondá, hogy ez a «miénk».
A mint a határba ért, már körülbelül megkapta a kóstolót erre a kérdésre. Azt látta, hogy a szántóföldei mind ugarnak vannak hagyva, most sem szánt rajtuk senki, pedig ehhez való idő volna, jó nedves a föld: majd beleragad a szekér a sárba.
A kertek alá érve, nem volt türelme a rossz gebékkel czammogni a kerékagyig érő latyakban tovább, hanem gyalog került fel a kertjén keresztül az udvarára.
És azt bizony nagyon okosan tette; mert így legalább volt, a ki kinyissa a kaput a megérkező szekérnek. Egy cselédet sem talált az egész háznál; be volt zárva minden ajtó. Istálló, pajta minden üres: mintha ember, állat mind kihalt volna.
Végre nagy kurjongatások után előbukkant valahonnan a padlásról, (a haja tele szalmával, bizonyosan aludt) a Matykó. Egy félkegyelmű golyhó, a kit Ferencz irgalomból tartott a házánál, s a ki semmitől sem irtózott úgy, mint a dolgozástól, s hátbaütés nélkül el nem indult valahová.
– Hát hol vannak a cselédek, Matykó?
– Deb tudob. Felelt a ficzkó. (Két betű nem létezett az abéczéjében, az m és az n, azok helyett következetesen mindig b-t és d-t használt.)
– Nem tudod? Hát hol a gazdasszony, a ki a konyhán főz?
– Bost is csak főz.
– Hol?
– Az apáti tiszttartó konyhájád.
Érthető volt. A gazdasszony nem győzte haza várni az urát. Azt hitte, hogy elnyelte a czethal. Elszegődött az «új» urasághoz. Ott bizonyosan jobb dolga is lesz.
– Hát az ifju úr, az ispán, hová lett?
– Elbedt, Törökországba.
– Minek?
– Basádak.
Ez is jó. Az egész idei termést nincs kitől számon kérni.
– Hát a János, a hajdu?
– Beállt zsaddárdak.
Ez meg a legtermészetesebb.
– Hát a kocsisok meg a béresek hol vannak?
Már erre elkezdett a cretin nevetni. A nevetés alatt a nagy feje egészen kétfelé látszott nyilni a szája mentében, mint egy skatula, a tenyereit hol fel, hol le forgatva, mondá tutma hangon:
– Hát bidek a kocsis, beg a béres, ha didcs se ökör, se ló.
– Hát ki vitte el az ökröt, meg a lovat?
– Hát a pléhgalléros úr. Ott vad az idstádczia róla bidd a biródál.
Ezt már egészen értette Illavay. Pléhgalléros úr: ez valami kormánybiztos; ökröt, lovat elrekviráltak: a «térítvények» ott találhatók a birónál.
Az megint igaz, hogy ha se ökör, se ló nem maradt, akkor a cselédeknek is gondoskodni kellett magokról. Szent-Mihály napja elmult, más gazda után kellett látniok.
Ez egészen tiszta munka.
– Hát a Káró kutyám hol van?
– Dagyod begtetszett a kapitágy urdak, a ki itt volt kvártélyod. (Tehát távollétében bekvártélyoztak a házba valakit.)
– S az elvitte magával a kutyámat?
– Deb vitte, a baga lábád bedt utáda.
Keserű jó kedvében ezt mondá Ferencz a Matykónak:
– Hát ugyan már miért nem hagytál te is itt?
Erre a félkotyó a nagy fejét még jobban a válla közé húzva, egész büszke önérzettel vallá meg:
– Bert deb kelletteb sedkidek.
Igazán nevetett rajta Ferencz. Mégis van egy klenodiuma, a mit nem lophatnak el tőle, mert nem kell senkinek. – Hanem a kutyáját nagyon sajnálta. Hát már a kutya sem tartja meg a hűséget!
– S hol vannak a ház kulcsai? Kérdé a cretintől.
Az száz ránczba húzta a homloka bőrét fölfelé; azután megint lefelé, hogy a bozontos baja előre-hátra mozgott bele, mint a babuka bóbitája. Keresett valamit abban a nagy üres pajtában, a mi a fején belül volt. Azt hitte, hogy megtalálta.
– A kulcsok? A kulcsok? Azok bidd ott vaddak a biródál.
Ferencz rögtön indult értök. Mikor a kapuhoz ért, a Matykó visszakiáltotta.
– Didi! Gyüjjön csak vissza! Deb a biródál vaddak; hadeb a plébádosdál.
Aztán még egyszer visszakurjantotta az utczáról; megint más jutott eszébe. – Nem is a plébánosnál vannak, hanem a nótárusnál.
Megtalálta aztán Illavay a ház kulcsát szerencsésen az árendásnál, a ki a regálét bérlette.
Attól aztán megtudta a félév óta végbement dolgokat. Kezdhet mindent elől, mint Robinson Crusoe. Hanem még a hozzákezdés előtt minél hamarabb fel kell sietnie a székvárosba, s ott valami commissió előtt igazolnia magát, hogy hol járt, «mikor az ég zörgött!», mert az itthon nem levők vagyonai egyelőre lefoglaltattak s addig azokat bérbe sem lehet adni. Tehát ha még nem akar elkésni a rozsvetéssel, siessen tisztába hozni a dolgát. Cselédet kapni pedig nehéz lesz, mert a jóravaló legényeket mind elvitték katonának.
Illavay visszament a házához, s egyenkint felnyitogatta az ajtókat. Alig ismert a lakására. Tele minden szoba ott lakozott hivatlan vendégek izékeivel; tele valamennyi szalmával, a miben vaczkoltak, s a mi most áldott jó tanyája valamennyi egérnek; megüti az embert a bűz, mikor belép.
Első dolga volt kinyitni minden ablakot, s aztán kihordatni a szemetet a Matykóval, a mi nem ment egy kis csendes fejmegkopogtatás nélkül.
Az ablakokban az egerek csináltak maguknak kényelmes tanyát, egymás fölé három-négy kontignáczióra furták a szegletekbe a lyukakat: egészen itthon tették magukat, nem is lehetett nekik rossz néven venni.
Estig tartott, a míg annyira ki tudta tisztogatni a szobáit másodmagával, hogy meg lehetett bennük maradni.
Akkor aztán eszébe jutott, hogy enni is kell valamit.
– Van-e valami a kamarában? kérdé Matykótól.
Megijedt az erősen s nagy szemeket meresztett rá.
– Hát éd akkor bit eszeb?
Volt ugyan is a kamrában még némi-némi krumpli és avas szalonna, a mit a gazdasszony otthagyott, de azt Matykó egészen egy ember számára tartotta elégségesnek s az az egy ember maga volt.
Illavay nagyot nevetett rajta. Amerikát látott ember nem jön egyhamar zavarba. Vele voltak mindenféle ördöngös készülékei, a mikkel a yankee a puszta szigeten is tud magának lakomát csapni.
– No, hát csak gondoskodjál magadról, Matykó, s aztán eredj aludni; majd reggel felköltelek.
Azzal bezárta az ajtókat s egyedül maradt.
Milyen nagyon egyedül!
Még saját magát sem találta otthon.
Hozzáfogott a thea-főzéshez, s elővette a Wothly-féle konzerv-bádogot, meg a spiritus-katlant s főzött magának gulyáshust, olyan birkából, a mi a Missisippi partján legelt. Kétszersültje is volt hozzá, csak fel kellett áztatni a forró vízben.
Milyen derék dolog az, mikor az ember nem szorul senkire.
Aztán csendesen lakomázgatott egymagában s gondolkozott egyről-másról, utoljára, a vacsora végén, a hogy rendesen szokta, a megmaradt ételt összevegyítve kenyérmaradékkal, a bádog csészéjében oda akarta adni a kutyájának s csak akkor tért magához, mikor a «Káró!» kiáltásra nem mozdult senki. Hisz a kutya is elhagyta.