Valamennyinek a tekintélyét elhomályosítá a Kolokát Marczi, alias «Rosta Péter», alias «Bogár Laczi». Ez utóbbi nevén a leghíresebb. Erről már a verses-könyvek is beszélnek, a miket a ponyvákon árulnak a vásáron. Mikor behozták, azzal köszöntötte fel a börtönigazgatót, hogy «aztán úgy vigyázzon az ur rám, hogy nem maradok én itt esztendeig». Ezért a fegyelmetlenségért rögtön a deresre húzták s kapott ötven botot. A bastonnade alatt folyvást azt danolta, hogy «jaj de furcsa a német», s mikor vége volt, lekapcsolták a vaspántokat róla, felugrott, összeütötte a bokáit, meghajtotta magát az igazgató előtt, azt mondta: «Köszönöm szépen, ezzel épen ki van az ezer»!
A többi raboknak sorakozottan kell nézni az ilyen ekzekucziót.
Ettől fogva aztán valamennyinek eszményképe lett a Kolokát, vagy a hogy legjobban szerette, ha nevezték: a Rosta Péter.
Egy hét mulva a bekerülése után már az egész rabkolonia tudta azt a rabnyelvet, a mire ő tanította meg valamennyit.
Voltak ott a polyglott állam minden nemzetiségének képviselői, a kik egymásnak a nyelvét nem értették. S ha értették volna, sem volt nekik szabad egymáshoz beszélni semmiféle nyelven. A mit nekik meg kellett érteni, az volt a német szó. Az pedig nagyon kevés kifejezésből állt ő rájuk nézve: «auf! marsch! halt!» rövid szók.
Hát ezt a zagyva bábelkeveréket egy hét alatt megtanította az új rab arra a beszédre, a mit valamennyi megértett. A rabok beszéde ez. Szemöldök, szájszeglet, szempilla, homlok, orr, nyelv, az arcz minden részecskéje adja hozzá a hieroglyfokat, a hunyorítás, fintorítás, földuzás, pittyesztés, félrehúzás, csücsörítés, a nyelv kiöltése, szájszeglet bedugása, a hátrakacsintás, a homlokránczolás, az emberi arcznak a majom-grimászokat mimelő száz meg százféle torzulatai, ezek megannyi szavak, kifejezések, mondatok, miknek közlését nem akadályozhatja meg semmi porkoláb, felügyelő. A rabok megértik belőle egymást, közlik általa a terveiket, figyelmeztetik, óvják, biztatják, buzdítják társaikat, ez az ő gondolataiknak a távirója: ez a világnyelv, a min a tudósok hiába törték a fejeiket. A rabok ismerik ezt régen.
Mind a hatszáz rab hetenkint egyszer, vasárnap délelőtt, össze szokott gyűlni isten tiszteletre s akkor szinről-szinre láthatták egymást, s számba vehették, hányan vannak?
Volt a hatszáz rab között egy, a ki még nem töltötte be a tizenöt esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek volt még. A durva darócz-köntös mellett is feltünt finom mozdulatokra szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arcza, szelid, elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett, reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könybe lábadtak.
Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védő ügyvédje a törvényszék előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket mérlegbe téve, «csak» tizenkét esztendőre itélték el. Csak azt tette, hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított s mikor ezért a saját édes apja feladta, boszúból rágyujtotta a házat, s hogy ki ne menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronynyal az ajtókilincset.
Mikor átadták az elitéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.
Mikor Arnold esete tudomására jutott Illavaynak, épen az a gondolat rémíté el legjobban, hogy hátha ez is épen hasonló lenne amahhoz. Bizony csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem hajlott félre.
Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfujta a gyertyát az apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyujtani?
Többször tudakozódott egykori védencze felől Illavay, s mindig azt hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a szent mise alatt őtet öltözteti fel a minisztrans fersingbe s a kivülről hozott fiúval együtt minisztrálnak szép rendben. A vallásos oktatások termékeny talajra hullanak szivében: töredelmes bűnbánatát igyekszik ájtatoskodásával elevenen kifejezni.
«Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.»
És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, a kikre a felügyelés volt bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal, szűzleány arczú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág között, s ez épen az imádkozás alatt és épen az imádkozás segélyével ment végbe.
Tulajdonképeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani kápolna épen csak magának a szerzetes rendnek, meg a hozzátartozó laikus testvéreknek volt elég; – istenitisztelet helyéűl egy hosszú tágas folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyenczek három osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra, fegyveres fegyőröktől kisérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár s annak a háta mögött volt egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltöző-szobájába nyilt; ebből azután egy szűkebb tornáczra lehetett jutni, a honnan egy keskeny kőlépcső vezetett le a főudvarra.
A nyolcz órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a miséző helyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak? volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha egy félórát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve, hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták. Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire? Bizony nem a mennyország kapuinak kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a sekrestyéssel, meg a minisztránsokkal együtt; a másik felénél aztán az egész sokaság kap bele s sietve mormogja el fenhangon az áhitatos könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kisértetről. Ha valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott az oltárzsámolya előtt mit imádkozik? különös dolgokat tudott volna meg. A kivülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyujtogatónak ilyen imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat épen így tovább adta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy, hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy «szabadíts meg a gonosztól!» hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok?
Ugyan ki érte volna ezt föl észszel? Hogy a mikor az a halk, ünnepélyes mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből egygyé vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő bűnbocsánatkérő imádkozás, hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett elkövetésére, a mihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: a mi ha sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos rend? Hadizenés mindennek, a kinek valamije van: legyen az valami pénz, lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, a kiknek mindebből semmi sincs! Felülkerekedésük az elitélteknek a biráik fölé!
Mikor az a sima-arczú gyermek a nagy csengetyűt háromszor megkondítja, mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab egyszerre térdre hull, – hatszáz láncz egyszerre megcsördül: (rettentő zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; a ki nem teszi: botot kap, hát akkor a helyett, hogy «mea culpa, mea maxima culpa!» azt suttogják egymás fülébe: «mához egyhétre»!
A ministráló fiatal fegyencz megcsókolja a pontifikáló pap kezét s az megdicséri őt ájtatos szolgálatáért s elmondja a börtönkormányzónak, hogy a bűnbánó gyermek könyjeivel nedvesíté a kezeit.
(Épen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)
Márczius második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a fegyenczek részéről. Ez épen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti kegyeletből ünnepelt napra, a mitől a magyar nép felszabadulását számítja.
A terv következetes volt.
Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől-végig az egész országon az a monda, hogy ennek az évnek a márcziusában valami nagy dolgok fognak történni.
Mindenki beszélt róla, a nélkül, hogy a hirlapok emlegették volna, a miknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.
… Valahányszor erről a korról irok, mindnnnyiszor eszembe jut egy hires magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy «mind bolond az, a ki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, a ki meghallgatja», s sokáig gondolkodóban vagyok a felől, hogy nem vagyok-e én is nagy bolond, a mikor ilyen álmokat leirok? s hogy vajjon találok-e még magamnál nagyobb bolondokat is, a kik azokat elhigyjék?
Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, a mikor csendes jámbor emberekre, a kik valami úton az országban hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy «meghalt!» ellenben hirhedett rablókat hősöknek neveztünk? a mikor a sötétség minden munkáját a legfájdalmasabb kegyelet szentesíté meg s a puszták futóbetyárját a közrokonszenv kisérte, merényleteiket megénekelte a költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni. Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kivánatos, és a bűn nem volt bűn, hanem erény.
Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, a mit lefesteni készülök.
Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, a mit ők terveznek, egy óriási hőstett szinét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen sikerül.
Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben? – Hiszen tudták azt többen is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, a kinek az öt érzéke épségben megvolt. A márcziusi előnapokban minden este hét és tíz óra között előjött a Zrinyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a mostani palota helyén) egy fiatal emberekből, munkásokból álló csoport, az országúton és a kerepesi-úton végig kiáltozni a napok jövendő eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon mult, hogy egy eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámairót, a ki történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a discursus a Komló-kertben, meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről, kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni? Hallgathatta, a ki akarta. Az egykorú hirlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette a censura.
Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a kétnyúl-utczai gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Kárpátoktól az Adriáig. És aztán ő azt is tudta jól, hogy nagy nevezetes férfiak, a kiknek az életen kivül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük egész meggyőződésével hisznek a márcziusi nagy nap sikerében. Nem osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már keresztül, de tartozott azelőtt meghajolni.
Neki nem lehetett elárulni a veszélyes kezdő lépést, a mivel legjobb barátjait, sok derék hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett akadályoznia egy ilyen kezdetet, a minek a következményeit ő látta legjobban előre.
Egy börtönéből kitörő elitéltek légiója nem marad egy seregben: nem sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas szent eszméért, hanem a mint a lánczait leverhette a lábáról, a mint a fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra s elárasztja az egész országot, hadat üzenve – azoknak, a kiktől van mit elvenni, s a végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról, nemzetiségről, s oda fogja vinni az országot, hogy az maga könyörgi vissza a vasvesszőt, a mely ha sujtott, de védelmezett is.
E kinos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás között még van egy harmadik is: a tett.
Készült a tettre.
A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség nélkül?
A márcziusi előnapokban volt a rendes ujonczállítás határideje az egész országban. Egyik ujonczállító középpont volt Illava. Az ilyen országos műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok a feladatok nemesek, emberbarátiak; lehettek ellenben jövedelmesek is.
Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát védelmezni, hanem csak azoknak, a kik nem tudnak, vagy nem akarnak egy kerek summát – váltságdíjul – egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása támadt. Mert, ha áll az, hogy a ki a miniszternek ezer forintot lefizet, az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogy ne állana az is, hogy a ki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló orvosnak, főtisztnek, szolgabirónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a kezébe, az is épen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok által az ujonczállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak, a kik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen – igazságosan; ha máskép akarták, segítettek – saját magukon: – azt is igazságosan. – Ismerünk bizony elég sok, mostanság igen véresszájú hazafit, a ki ezen az úton gazdagodott meg.
Illavay azok közé tartozott, a kik nem magukon, hanem másokon segíteni voltak jelen.
Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván.
Figyelemmel kisért ezalatt mindent, a mi a közelben és a távolban történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai horoskop felállításához is értett.
Az egész országban általános volt az inség. Hét millió embernek nem volt betevő falat kenyere. Minden városban inségbizottságok működtek az óriási mérvű éhhalál leküzdésére.
S azok közül, a kik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márcziusi éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak vádolva, hogy az inség enyhítésének czíme alatt forradalmi összeesküvést terveztek.
Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, a miknek feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.
De Illavaynak volt róla tudósítása.
Most azután még kevésbbé lehetett szólnia.
Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.
Fenmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek.
Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.
A végzetes vasárnapon a szokott nyolcz órai harangszó jelenté a fegyenczeknek, hogy a misére indulás ideje itt van.
Az ajtók megnyiltak s aztán emeletek szerint osztályozva, indult a nép templomba. Egyszerre kétszáz láncz kezdett el csörömpölni – ütenyre.
Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra s a vasajtó bezárult utánuk.
Azután jött a másik kétszáz, a ki a második emeleten lakott. Tizennégy fegyőr kisérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján, azonkivül egy őrmester, oldalfegyverrel.
A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.
A vasajtó harmadszor is fölnyilt s a földszinten lakó rabok közeledő csörömpölése hangzott a lépcsőkön.
A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy sikerüljön.
Idebenn négyszázan, harmincz fegyveres ellen, odakünn kétszázan, tizenöttől kisérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, a ki azt addig nem ereszti el, a míg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön. Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy azt hirtelen nem lehet bezárni s az utolsó kisérő fegyveres csapat künn van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias Kolokát Marczi s elordítja rikács hangon:
«Talpra magyar, hí a haza!»
… «Talpra magyar, hí a haza!» valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent jelszó, mi olyan szájról-szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az angolnak a «Rule Britannia, az észak-amerikainak a «Yankee doodle», a francziának «Allons enfants de la patrie», a németnek a «Sie sollen ihn nicht haben», a lengyelnek az «estye polszke nye zginyéla!» – a nemzeti zsoltár kezdő sora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk:
«Talpra magyar!»
Hatszáz lánczcsörömpölés hangzott föl e szóra.
Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyencztömeg a folyosóteremben levő fegyőröket.
A rabok ötszázan voltak: de lánczczal a lábaikon, a fegyőrök harminczan: de fegyverrel a kezükben.
Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harcza kezdődött meg azok részéről, a kiknek nem volt semmi elveszteni valójuk.
A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, a hányan hozzájuk fértek, annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva ellenfeleiket, a kik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a katonák térdeit, eleven békó gyanánt s mielőtt azok fegyvereiket használhatták volna, le voltak verve s a fegyver a rabok kezében.
Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánczcsörömpölés dörögte túl. A boszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepett egyszerre egy fülrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra nyiló ajtót becsapni és ráfordítani a kulcsot.
Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály kivül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől fegyveres kisérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a lánczviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát s ott egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.
A rabok a lakszobába menekültek, s ott a nyoszolyákat széttörve, azoknak a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harczot folytatni az első emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal, műhelyek butoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek sem volt több tölténye annál az egynél, a mit a fegyveréből kilőtt.
Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékörség, s míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfúni a lármakürtöt, az alatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére sietett, összetört butordarabok záporától fogadva a támadók részéről.
Ezek között volt a hirhedett Zsiborák.
Most ő vezényelt.
– Fel kell gyujtani a torlaszt! hangzott a rabló parancsszava. A fegyenczek felkapták a tömött szalmazsákokat s azokat hordták oda a torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, a honnan nem volt semmi kijárás.
– De nincs tüzünk.
– Mindjárt lesz!
Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört palánkot s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez! mindenkinek szabadalma van rá.
– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik a komédia!
A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból akadályozta a rablók munkáját, a mit azok megint a sánczul emelt szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.
Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák czinkosai az első emeleten, a küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fentartsák a második emeleten levő nagyobbik táborral.
Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kivül álló fegyőrnek sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyült rablókra becsapni és hirtelen rájuk zárni.
Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.
A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük meg van hiusítva.
A félénkek rémülten huzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, a ki csak alvó embereket tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, a mint az első rémület elmult, annál dühösebben folytatta a harczot. A bestiális arczok, a tajtékzó ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült el, a mint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel rá, a mit elnyomott a viharzaj.
És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.
– Be vagyunk zárva! kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó rabok.
– Se baj! kiálta Kolokát. Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az őrmesternél a kulcsa.
Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa ő nála volt, ő szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Ő nála nem volt lőfegyver, csak kard.
A mint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat osztogatva megtámadói fejére. El-elbukott, megint felugrott, lerázta magáról ellenfeleit s újra kezdte a tusát. Többször eljutott már a vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért s közé tört a zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem birta letörni.
– Ereszszetek engem oda! kiálta Kolokát harsány szóval s utat tört magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, a mit egy agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre s ott annak a mellére szegezte a fegyvert. «Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz», rivallt rá.
– Az az én dolgom lesz, Kolokát; mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.
– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.
– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!
Kolokát nem volt közönséges rabló.
– Hallod-e, Vecsera, dörmögé mély hangon; én nem szeretnélek megölni. Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonynyal kitörünk már. Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy hire lesz annak. Minden ember velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy. Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk rajta.
Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot és gyere velünk.
– «Bolond lyukból bolond szél», felelt rá az őrmester.
«Ne alkudozzál vele olyan sokat», kiáltozák a többi czinkosok türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempo. A hátul jövő, mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló czimborát.
– Add ide a kulcsot szép szerivel! szólt még egyszer Kolokát, ezalatt folyvást neki szegezve a puska végét s a ravaszán tartva az ujját.
Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De a helyett, hogy azt Kolokátnak nyujtotta volna, a háta mögé dobta, úgy hogy az az oltáron túl esett.
Ebben a pillanatban oda furakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az ártatlan arczu gyermek a ministrans zubbonyban, s megrántotta a fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.
Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott, – és el tudta titkolni. A golyó az altestébe furódott.
– Vaktöltés volt! mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik társa, a kinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulcscsal tenni. Felvette azt s csendesen beledugta a zárba és felnyitá az ajtót.
A mint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk zárja valaki kivülről.
Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival támadóit; lépésről-lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók elől, s aztán neki feszítve a vállát s a belülről erőszakolók ellenében csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.
Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perczeiben sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig tudott vánszorogni, a hol a pap misemondó ruhái hevertek, ott lefeküdt és nem kelt föl többet.
A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.
– Ki kell törni a vasajtót! hangzott minden oldalról.
– De mivel?
– Itt van a vaskályha! szedjétek széjjel, parancsolá Kolokát.
Percz mulva darabokra volt döntve a nehéz öntött vaskemencze s akkor hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői voltak, a mik egy kulcsfordításra záródtak s maga az ajtó kovácsolt vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kisérlette meg Kolokát sámsoni erejét rajta, az egész súlyos kemencze-állványnyal döngetve a vastáblát, az meg sem mozdult.
– Hallgassatok rám! kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: «a gróf».
– Halljuk, mit mond a gróf?
Igazi neve «Cousin» volt, alias «Ribeaud». Talán azért hítták grófnak, mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni s aztán férjévé tenni magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne legyen velük, inkább kihágásokat követett el s rabsága legtöbb idejét a külön kóterben töltötte el: urhatnám volt.
– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Soha sem töritek be azt az ajtót. Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni? Nincs az egész uri kompániában egy olyan gavallér, a ki a zár felnyitásához értsen?
Felröhögtek rá. «Hogy is ne volna?» Fele a társaságnak ezt az iskolát járta ki.
– Belül van a zárban a kulcs, mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról félretörülve a csapzott hajat.
– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulcscsal kivül kinyitni az ajtót?
– De ismerjük azt a mesterséget, szólt Kolokát. Ezt a kulcslyukon kijövő végét a kulcsnak megfogni harapófogóval s akkor elfordítani vele a kulcsot. Ezt minden kis kapczabetyár tudja. Csakhogy itt nincs harapófogó.
– Dehogy nincs! Hol a «czigány»?
– Itt van! kiáltának a tömeg közül.
– Lökjétek idébb!
Egy kis feketeképü tömsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek. Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között huzta meg magát: nem szerette a lövöldözést.
– Ennek a ficzkónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a négykrajczárost.
– Nos aztán?
– Hát itt a harapófogó. A czigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló végét. Megtudod fogni, ugy-e, akár egy csavarszorító?
– Ha akarjátok, leharapom; mondá a czigány.
– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a nyakadat, a derekadat, meg a lábaidat; mi ketten megfogunk s elfordítjuk veled szépen a kulcsot a zárban.
Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.
A czigány vállalkozott rá, még pedig két lábával fölfelé emeltetve magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs végét, megmeresztve minden tagját. A két czinkos Kolokát és Cousin pedig csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál fogva.
A műtét remekül kezdett sikerülni. A czigány fogai között a kulcs elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem a mint a körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a czigány elordítá mazát s szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között s leesett a földre. A zár nyelve megint helyre csattant.
– Mi bajod, czigány?
Hát az a baja a czigánynak, hogy neki orra is van, még pedig jókora nagy: s a mint a körfordítás negyedik karélyára kerül a sor, akkor ezzel az orrával neki megy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.
Ez bizony nagy akadály.
De nem elháríthatlan.
– Eh mit! Le kell vágni a czigánynak az orrát, ha ez áll útban! mondá Ribeaud.
Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége van.
– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kézben, a miket a megölt fegyőröktől vettek el.
– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat! Fenyegetődzék a czigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.
– Hát ez mire való? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!
– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s csinálhatsz belőle kulcsfordítót.
– Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arczczal. Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez: lehet vele beszélni. No édes Piczi komám, legyen eszed! Látod egyszer volt egy úrnak egy szolgája: mindakettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös lánczra verték. Aztán a hüséges szolga fogott egy szekerczét, levágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy-e milyen derék volt az?
– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van, s a nélkül csuf leszek, mint az ördög.
– Most is olyan csuf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged s ezüst orrot csináltatunk.
– Nem kell nekem, ha arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a magam kordovány orra.
– Ide hallgass te féleszű! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az oroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?
A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez czudar dilemma.
– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a ki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyreilleszti, oda varrja.
– Igazán? most már kezdett a czigány tétovázni.
– Hozzátok ide a tilógust.
«Hol a tilógus?» hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.
Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.
– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk érte!
Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.
Az oda huzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.
– Tűz van! Végünk van! Felgyujtották a tömlöczöt.
Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyujtani a szalmazsáktorlaszt, a mi a szegletbe szorított fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje huzódott fel a második emeletre: a templomfolyosón is kellett azt érezni.
De egyidejüleg a nehéz füstszaggal jött a megujult lármahang is: az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása.
– Halljátok Zsiborák szavát? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyujtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani!
Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer!
– Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani.
Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba buvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi.
Az volt a nagy szerencse (a mi külömben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, a mi fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba furódott.
A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s odatódultak a főajtóhoz.
A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.
A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyilás, a mi arra való, hogy az őr kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilásnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koczkáztatott valamit, aki azt megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.
Kivülről a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr.
Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak.
Odaillesztette a száját a nyilásra s kikiáltott hozzájuk.
– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jóbarátok vagyunk.
Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát.
Cousin nagyot ordított.
– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, czimborák!
– Itt jönnek már!
– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.
– Fél fogukra is kevesek lesztek.
Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!
Hanem aztán még sem ez történt meg, hanem valami más.
Kinn a városházán épen ez órában kezdődött meg az ujonczozási bizottság ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, a kik mind beváltak.
Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az ujonczozó őrnagy azt mondá: «tűz van a városban».
– Nem uram, szólt a nép ügyvédje, Illavay. Ez lázadás a várban!
Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leüzött fegyőrök intéztek megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató, szobája ablakából kürtriadóval jelezte a vészt.
«A rabok fellázadtak!» hangzott egyszerre az udvaron s az ujoncznépség közt nagy lárma kerekedett.
– Akkor nekünk végünk van, mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva. Ezek az ujonczok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.
– Bizony csak lázadás ez, mondá Illavay. Alacsony rablóbanda kitörése. Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.
– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat darab katonámnál.
– Majd mindjárt lesz.
Azzal Illavay kilépett a folyosóra. A mint őt meglátta a lármázó legénysereg, elcsendesült a zaj.
Rövid szó volt, a mit hozzájok intézett.
– Fegyverre fiuk! Aztán jöttök, a hová én vezetlek.
«Megyünk!» hangzott a felriadó válasz.
– De hol vesznek ezek fegyvert? aggóskodék az őrnagy.
Azt ők tudják.
– Holmi fejszével, kaszával nem igen lehet ám hatszáz ilyen kétségbeesett ficzkót leverni.
– Magam is azt hiszem.
Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul történt mindez.
Mikor az őrnagy visszatért a szobába s kinézett az ablakon, már akkor az ujoncz-csapat fel volt fegyverezve, ujdonatuj idegen szerkezetű Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt elvonulni (vagy talán honvédet? nem lehetett tudni), élükön Illavayval; hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnagygyal, ki tíz fegyveres katonájával a tömeghez csatlakozik.
«Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?»
A választ az fogja megadni, a mit ez a hirtelen fegyverre kapott ujoncz-szakasz fog tenni.
A mint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá előtte az ajtót.
Az első emeleti udvarra nyiló ablakokon már tódult ki a felgyujtott szalmazsákok füstje.
A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyujtva, zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.
A fölmentő csapat a legválságosabb perczben érkezett meg.
De vajon «kinek» lesz felmentő?
Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rudja.
A mint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az ujonczokon levő népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még nem katonák.
– Jó napot, czimborák! kiált recsegő hangon eléjük. Éljen a szabadság! Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság kivivására. Halál az ellenségre! Itt a boszu órája!
Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben!
Illavay csak annyit vetett ellenébe:
– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!
Azzal «szuronyt szegezz és előre!»
A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az ujonczok a csendőrökkel vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti lépcső felé.
A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón, s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőr-csapat is csatlakozott most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenczeket. Ez volt az a nagy lánczcsörömpölés, a miről a templomfolyosóra bezártak azt hitték, hogy az szabaditóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük megmentéséről gondoskodtak s menekültek a szuronyok elől a második emeleti nyitott zárkákba, a hol azután rájok csapták s belakatolták az ajtókat.
Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.
Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg.
Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik alatt s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani. Ezek védni fogják magukat.
Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az udvarra, lábtókon eljuthatnak a sánczárokba s aztán közel az erdő.
Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templom-folyosó ajtaját.
Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték, hogy a czimboráik érkeztek meg. Mikor aztán felnyilt a nehéz vasajtó, akkor látták, hogy mi vár rájok.
A támadók, a hogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona, parasztujoncz, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyenczek tömege. A félénkek hátravonultak a folyosó mélyébe s azzal fejezték ki semlegességüket, hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát s marokra fogta a fegyvert. A tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél kard.
Illavay és a vezénylő tiszt előre léptek.
Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább s engedje őt szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.
– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki, mit akar mondani!
Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát meghallani.
Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat? «Fegyvert letenni, különben lőni fognak!»
– No lőjjetek! ha van lelketek hozzá. Kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen megragadva nyakánál fogva azt a háta mögé bujt ártatlan gyermekarczu rabot, előre rántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven paizst, tartá maga elé. «No hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!»
A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.
Illavay megdöbbenve lépett hátra s kezével visszatartólag intett a mögötte levő fegyveresek felé.
Ez a szelidképű gyermek az ő védencze volt egykor. És ennek az egész alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. És ez is lehetne így, ennek a helyén. Paizsul emelve egy elvetemedett gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.
A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.
Az meg volt rémülve, a mint a ráirányzott puskacsövek elé tartották. Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. – Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanitották. A mit ott az óriás vasmarkában rázva, angolul beszélt, az mind igen veszedelmes szó volt.
– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. Én mindent tudok. Rettentő titkokat. A rablók összeköttetését a külvilággal. Nevezetes emberekkel. Felfedezek mindent. Kegyelem! Ezer embert, tizezeret kézbeadok. Az egész complottot ismerem. Vallani fogok borzasztó dolgokat.
Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el fogja árulni!
Nem volt ideje gondolkozni rajta.
Még volt ott valaki más is, a ki értette, a mit a gyermek hadart; Cousin tudott jól angolul.
– Ez a kölyök el akar mindent árulni! ordítá hirtelen közbe, Kolokátot oldalba taszítva.
– Ugy-e. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében tartott puskát s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.
Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. A kik látták, még rá sem értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most? Megölte azt a fiut. Jó hóhér lett volna belőle; egy percz alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is itélte, ki is végezte.
A másik perczben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője lábaihoz. Meg sem rándult az már.
– Most már elmondhatod, mit tudsz.
Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, a kikben csak emberi szív volt, nem birtak e borzadály elől menekülni.
A rákövetkező perczben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken. Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserben hagyták a vezéreiket.
Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. Nem volt szándéka védelmezni magát.
Hanem czinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje fölé. Az az ember, a kit életében legtöbb oka volt gyülölni, a ki vakmerő terveit összedúlta, a ki ezt a rabköntöst, meg ezeket a lánczokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj, vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét s a felemelt kard élét végig rántva a saját torkán, hanyattbukott. – Ezzel bevégezte számadásait ezen a földön.
Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi hatalom nem volt képes tőle e percztől fogva egy szót kicsikarni.
A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.
S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly végzetessé lehetett volna.
A templom-folyosó egy csatatér képét mutatta. Tizennégy fegyőr és hatvan fegyencz hevert vérében a padolaton, nagyrésze halálra sebesülten.
Az elfogott czinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit.
Sokan a lázadók közül el lettek itélve hosszú fogságra. Kettő közülök még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.
Csak Kolokát egyedül lett halálra itélve.
Az illavai fegyház terraceán, a hol az őr felvont fegyverrel jár alá s fel, van a többi kövezetkoczkák között egy, melyre egy kereszt van vésve s és alá e két kezdő betű R. P. Ott porladozik Kolokát Marczi (igaz nevén Rosta Péter).
Minden nap száz meg száz fegyenczutód lépi át (most már nem lánczcsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő annyit, a mennyit «tud» és elhallgat annyit, a mennyit «kell».
A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított vizsgálóbiróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a felmentésre vezetett ujonczok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly hirtelen? De többet semmi emberi tudománynyal nem lehetett kideríteni, mint hogy a városház pinczéjében volt letéve egy hosszú láda, abban voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? azt senki sem tudta megmondani. A válságos perczben egy tót gyerek vezette rá a ládára az ujonczokat. Azt meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanu azt mondta: barna volt, a másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se azelőtt, se azután.
Mikor Illavay az esemény után késő este haza felé hajtatott, útközben a szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve pipázva.
Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb jőjjön. Csak a mint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit Gorombolyi a pipacsutora mögül:
«A mit mondtam, megmondtam.»
S arra Illavay azt válaszolta:
«A mit mondtam, megtettem.»
Hazatértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna, bement a hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.
Odahuzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát markolva át és nézett az arczába addig, a míg a szemei megteltek könynyel.
S aztán azt dörmögé a fülébe:
– Épen ilyen volt, mint te vagy!
És akkor elmondta neki mindazt, a mi történt – és a mi történhetett volna!
Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott gyermek e helyett a másik helyett halt meg s ennek a fátumát vitte el magával a dicstelen sirba.
A DRÁGA BARÁTOM.
… Tökéletes fiasco volt biz ez.
De hát hogy is ne lett volna az? – Mikor olyan ember volt beleavatva, mint Koczur. A ki arról volt nevezetes, hogy állandóan volt ötvenezer forint adóssága. De az nem úgy volt, mint más rendes észjárású embernél, hogy darabonkint ötven külömböző uzsorásnak tartozik problematicus ezer forintokkal, hanem úgy volt, hogy tartott magának tizezer olyan embert, a kinek fejenkint tartozott öt forinttal. A kivel valaha együtt utazott vasuton, gőzhajón, a kinek valaha egy vidám anekdótát elmondott, a ki valaha ezt a veszedelmes kérdést intézte hozzá, hogy: «hogy mint szolgál az egészsége? az mind eo ipso öt forintig terjedő hitelezőjévé lett azonnal besorozva. Ki tagadhatna meg egy jó pajtástól öt forintot? Egy rongyos öt forintost? S ki ne felejtené el azt már holnap? S ha eszébe jutna, hogyne zsenirozná erre a kölcsönkérőt figyelmeztetni? Ez a legéletrevalóbb financziális művelet. Kapcsolatban van vele az a másik, hogy az ember bagatell ügyekben kerülje a kész fizetést. «Aufschreiben»! Ez a legnépszerűbb indigena a magyar nyelvszótárban. Daczára Ballaginak és Fogarassynak, a kik ezt irigyen eltitkolják. Pinczérnek az ebéddel, játszótársnak a kártyaveszteséggel, mosónénak a szappan árával, csizmadiának a talpalásért adósnak maradni, ez az igazi kedélyesség. Ennél a kényszerített barátságnál fogva Koczur barátunk lassankint oda vitte a maga hitelét, hogy a nemzeti kaszinóban senki sem akart vele leülni kártyázni. (Egyébiránt a tagsági díjjal is tartozásban volt ősidők óta, a princzipálisával együtt, s hátralékát az ügyvéd a behajthatlanok rovatába sorozta.) S egyszerre csakugyan az a Kuczor, a ki minden időkben csak mint rettegett Pechvogel, mint kiállhatatlan «Bibicz» volt ismeretes a társaságban, elkezdett «negyediknek» leülögetni a «nagy partiek»-nál s csak úgy szórta a százasokat, mint a kinek bankjegygyára van dugaszban, és a mellett viselt akkora arany óralánczokat a nyakában, mint egy kerékkötő s gyémántos melltűket a nyakravalójában. Nagyon természetes, hogy minden ember azt kérdezte egymástól, vajjon kit ölt meg Koczur, hogy most egyszerre olyan sok pénze van?
Ez iránt pedig Koczur maga adott kellő felvilágosítást mindenkinek, a kit csak érdekelt. Esténkint a Komlókertben, a Beleznai-kertben traktált boldogot, boldogtalant és vacsora végeztével közzétette az egész haditervet, s a convivákat kinevezte generálisoknak és commissáriusoknak.
Az is ezer csoda, hogy békében kihuzhatta a lábát a sárból. Ezt annak köszönheti, hogy kimeríthetetlen mennyiségű nagy ostobasága mellett birt egy bizonyos természeti ösztönnel, a mivel a kutyák, macskák vannak felruházva, hogy a földrengést előre megérzik. Megugrott szerencsésen a politikai krach előtt. Más okos emberek benne maradtak. Ő szárazon menekült.
Másnap a katasztrófa után már ott volt Gorombolyinál.
A hajdani nagy hadvezér ellenben, a kinek a tűz legjobban sütögette a bőrét, meg sem mozdult a helyéből. Úgy tűrte azt, mint egy Mucius Scaevola.
Ő most is postamester volt, mint tizenhárom év óta, s egyébre nem volt gondja, mint hogy a beérkezett levelek mentül későbben menjenek el rendeltetésük helyére, s hogy a pipája jól szeleljen.
Korán reggel volt, mikor egy beponyvázott tót szekérből, a mi üvegszállítmánynyal járt oda alá Pestre, előkeczmelgett Koczur barátunk a postaház udvarán s kérdezősködés nélkül sietett be Gorombolyi irodájába.
A sors különös kedvezményekép akkor épen senki sem volt más jelen, mint maga a postamester.
– Barrátom! kezdé Koczur, egész tekintetével előre jelezve a rémhírt, a mit mondani akar. – Mindennek vége van!
Gorombolyi azzal felelt rá, hogy a szája jobb szegletéből a másikba tette át a pipáját.
– Igazán?
– Becsületemre mondom! El van árulva minden! Gyalázat az ilyen nemzetre! Eltagadom, hogy magyar vagyok! Gyáva az egész világ.
– Minket kettőnket kivéve.
– No, az igaz. Hanem hát mit érünk mi ketten?
– Talán valamit mégis érünk.
– Igazad van. Most az egész ország sorsa egyedül a mi kettőnk vállára nehezedik. Most a mi kötelességünk intézkedni, hogy a fegyverszállítmányok simán eltakaríttassanak az útból. Mert ha egyet megkapnak közülök, akkor ezernyi ezer derék honfitársunk élete, szabadsága van koczkára téve.
– A biz úgy van. Hát mit gondolsz, drága barátom?
– Egyedül vagyunk-e? szólt Koczur, aggodalmasan körültekintve a szobában. Nézz ide barrrátom!
Azzal szétsrófolta a magával hozott pipaszárat, annak a szűk kaliberű odujából előhúzott egy vékony összepedert papirlevélkét.
– Itt van a sógoromnak a levele, melyben tudósít, hogy ha rögtön, azonnal hatszáz forintot nem küldünk a raktártulajdonosnak, a hol ládáink el vannak rejtve, ő semmiért sem áll jót. Itt van a másik levél. Ezt egy dióhéjba becsomagolva hozta hozzám egy borsos tót; a miben a másik sógorom tudósít, hogy a galicziai ládáink útban vannak. De ha a fuvarosnak rögtön nem küldünk hatszáz forintot, az feljelenti az egészet a rendőrségnek. Barrátom! nekem ezt az ezerkétszáz forintot még ma estig, a föld alól is, kiteremted, ellenkező esetben a legnagyobb katasztrófától lehet és kell remegnünk.
Gorombolyinak eszébe jutott, hogy mit mondott neki Illavay. Ezt a barátunkat ő nem fogja győzni pénzzel.
Hanem hát Gorombolyi rég kipróbált hadvezér volt. Szokott ő gondoskodni a vesztett ütközet esetére a visszavonulási kijárókról is.
– Hát én még ennél is többet tudok, drága barátom.
Azzal kikeresett egyet a félretett levelek közül.
– Látod ezt a levelet itt? – Ismered az írást a czímen?
– Ez Diadém irása.
– Látod, hogy kinek szól?
– A magyar udvari kanczellárnak Bécsben.
– Szeretnéd tudni, úgy-e, hogy mi lehet benne?
– Igazán, barrátom.
– No hát, drága barátom: én tudom, hogy mi van benne.
– Hogyan?
– Hát hiszen azért postamester az ember. Az egész levél tartalmát tudom. Az van benne tudatva, hogy bizonyos Koczur odakinn járt Garibaldinál s ő van beküldve az országba a fölkelést szervezni s a fegyvereket szétosztani.
Koczurnak az arcza egészen elsápadt, csak a sűrű szeplők maradtak rajta vörhenyegesek. Ezt nagyon soknak találta a dicsőségből a maga részére nézve.
– De kérlek, barrátom! Ez tiszta rágalom.
– Tudom, hogy rágalom. Ne előttem mentsd magadat. Hanem hát Diadém így írja, s Diadémnek lehetnek erre jó okai.
Koczur nagyon meg volt rémítve e felfedezés által.
Azért volt különösen megrémülve, mert erről az oldalról nem várt veszedelmet. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy az, amit Diadém és Atalanta megnyeréséről beszélt Gorombolyinak, az épen csak a «kedves barátom» elámítására volt kifundálva. Nem tudtak azok meg ő tőle semmit a fegyverszállítmányról, mert azoknak az volt mondva, hogy a pénzt a bécsi Baubank izzadta ki. S ha azok mégis megtudtak valamit, akkor egy harmadiknak kellett az árulónak lenni.
– Egyenesen én vagyok megnevezve ebben a levélben? rebegé összeszorult hangon.
– Csupán te magad és senki más.
– De hiszen ők nem is… (most majd kivakkantotta Gorombolyi előtt, hogy nem is tudhatnak semmit)… de hát ha mégis? Nem ment a napokban itten keresztül Soma barátunk?
– Ugyancsak ment. Még az orrával is turta a földet. Felfordult egynéhányszor. S hogy pénzt nem hordott magával, onnan tudom, mert nekem is váltóval akarta kifizetni az előfogatot.
Akkor valószinü, hogy ő fecsegett valamit az olaszországi campagneról.
– Campagneról? (Gorombolyi majd elnevette magát.) Az bizony valószinű.
Koczur homlokon üté magát s keserves páthosszal hörgé:
– Ki hinné, hogy ilyen árulás verhessen gyökeret az emberek szivében? Barátom!
– Nem árulás ez, drága barátom, hanem csak egy kis spekuláczió. Az Opatovszky-birtok semmivé lesz a miatt, hogy az országutat másfelé vitték, s az ő országutjából dülő ut lett, a szó teljes értelmében. Ez pedig meg nem változik, a míg Temetvényi gróf itt a basa. – De igen jó eszköz lenne azt kiütni a sakktábláról, ha az ellenfelei fel tudnának fedezni egy veszedelmes complotot, a mit a gróf kiszalasztott a kezéből. Hogy ez a felfedezés egy olyan régi jó barátnak a fejébe kerül, mint te, drága barátom, az nem okozhat kétséget; hisz jó barátok között apró ajándékokat szoktunk igénybevenni: már pedig te a fejednél apróbb ajándékkal aligha szolgálhatsz. Ez a buksi lesz az ára az apátvári vicinális utnak. Valamit megtudtak az apátvári uraságok. Annyit legalább, hogy ti künn jártatok Olaszországban az öregnél. Az öreg pedig, ahogy az egész világ tudja, olyan ember, aki minden magyart, aki az ő szeme elé kerül, a «névtelen félistenek» egyikének tart. – A te gazdád ugyan nem névtelen, mert két neve is van, hanem félistennek elég félisten; mert veled tesz ki másodmagával egy emberszámot. Ti persze elmondtátok, hogy honvédek voltatok «anno kukoriczafosztáskor», hanem azt elhallgattátok, hogy megszöktetek s beálltatok «Jézusmária huszárnak». No hát ezt már Diadém mind tudja. Itt van e levélben, amit a cancelláriához intéz. Persze, te vagy benne a diabolus rotæ, a szegény Opatovszky csak egy gyámoltalan Telemach. – Dictum, factum. «Amice pendebis!» Barrátom lógni fogsz!
– Barrátom! Ezt a levelet meg kell semmisitenünk.
– Micsoda? te!
– Tűzbe dobjuk.
– Ezt a levelet, ami az én becsületemre van bizva, mint postamesterére, hogy küldjem tovább?
– Hisz a te nyakadról is van…
– Természetesen. Hát hogy ne? Csak nem bolond a vármegye, hogy a te nyomodon rám ne találjon. Hanem azért ez a levél elmegy.
– Te csak tréfálsz, barrátom.
– De nem tréfálok.
– Akkor elfelejted a kötelességedet!
– Miféle kötelességemet?
– Mely szerint semmiféle eszköztől sem riadsz vissza, ami által igaz ügyünket diadalra juttatni lehet. Ha kell, szövetkezni gonosztevőkkel, börtöneikből kitörő rabokkal; – ha kell, postakocsikat elfogni az országuton; – ha kell, vasuti vonatokat feltartóztatni; ha kell, hamis útleveleket készíteni.
– Ez mind meglehet; kész vagyok mindenre, a mihez erőszak vagy fortély kell. De, hogy elsikkaszszak egy levelet, amit a feladó a becsületemre bizott, arra nem vállalkozom soha.
– Akkor nem vagy igazi forradalmár.
– Hogy mi vagyok én? azt majd mindjárt megtudod, csak várj egy szempillantást. Ez a levél menni fog Bécsbe. De mire odaér, már akkor, amit abban irnak, az meghaladott álláspont lesz. Te tudod jól, hogy hol vannak a fegyverszállítmányok? – Tudnod kell, hiszen pénzt kértél tőlem a máshová elrejtésükre.
– Oh igen.
– No, hát akkor vezess engem oda. Az én tervem meg van érve. Nem várok vele tovább. Hiveim készen állnak, csak a jeladásra várnak. Nem várjuk be, míg minden kipattan: magunk sütjük el előbb. Még ma, holnap már későn lehet. Hol van a legközelebbi szállítmány?
– A temetvényi vár romjai közt van eldugva.
– Vezess rá.
– Fel fog tünni, ha a közönség meglát bennünket együtt menni.
– Itt minden ember jó barát; azután az erdőt közelérjük; a grófi vadászok mind az én hiveim. – Vége a diskurálásnak. «Lássuk a medvét!» Nem dugdossuk el tovább fegyvereinket az öreg anyánk pestesébe, hanem megmutatjuk annak, aki látni akarja, itt van. Gyerünk, drága barátom. Két óra alatt ott vagyunk a temetvényi romban. Megfujom ezt a kürtöt s estére táborunk van együtt. Andiamo!
S azzal megfogta Gorombolyi a drága barátom karját s anélkül, hogy egy pohár szilvóriummal megkinálta volna, vitte magával a kerten keresztül be az erdőbe, ahol minden bokor ismerőse volt már.
Koczurnak nem sikerült az erdőben eltévedni; pedig nagyon meg volt nála az erre való igyekezet. Mindenképen kényelmetlenül érezte magát ennél a vállalatnál s ezt az érzését annál jobban elárulta, mentül inkább igyekezett azt elpalástolni. Mikor egyedül voltak, ő fenekedett legjobban a bekövetkező nagy eseményekre. Azokból ő az oroszlánrészt veszi ki magának. Hagyott is nem is Gorombolyinak valami tenni valót a hadműködésben.
Följutottak szerencsésen a várromhoz. Az a legelhagyatottabb helye a vidéknek. Senkinek semmi keresete ottan.
Koczur nagy óvatossággal vezetgeté Gorombolyit a romváros tömkelege között sok ideig alá s föl, míg végre rátalált arra az odura, a hol hajdan a várurak a rabul ejtett kalmárokat tartották zárva. Sűrű bokrok takarták be annak a bejáratát.
– Itt vannak.
Gorombolyi letekintett a sötét boltüregbe, s láthatá a deszkaládákat, amik ott egymás fölé rakva hevernek.
– Hány darab lehet itt? kérdé Gorombolyi.
– Kilencz láda. Mindegyikben százhusz fegyvernek kell lenni. Csak ember legyen hozzá elég.
– Az lesz. Mondá Gorombolyi, s azzal fölmászva a legmagasabb bástyaoromra, megfútta teljes hatalommal a vadászkürtöt.
Nagy viszhangot adott a kürtszó az erdős hegyhátakról. Csak a hegyhátak feleltek rá, senki más. Fujta azt teljes órahosszat Gorombolyi, de nem jött föl arra egy lélek sem a várromokhoz.
Egyszer aztán csak leszállt a bástyafokról Koczurhoz, a ki nem látta szükségét, hogy utána fölmászszon.
– Látod barátom, nem jön senki.