A HOLD SZARVÁNAK UTOLSÓ FÉNYPONTJA.
Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni s azután is számlálni a napokat, a mik még hátra vannak!
Azok között, a kiket ez a szomoru végzet ért, senki sem olyan szánandó hallott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. A mi körülveszi, az mind kriptafal; a márványnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel telifestett termek: kriptafal mind. – A ki belép hozzá valami hirt hozni, az mind halálmadár. – A levél, a mit felbont, gyászjelentés. – Mikor felrakja az érdemrendeit a mellére: az a sok kereszt egy egész temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van eltemetve: mint főur, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez, ez fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint az indus lelke. A nagyhatalmú államférfi még megvan! Az, a kitől rettegett az egész felvidék. Három vármegyében kis császár.
Most áll hatalma tetőpontján. Egy messzeágazó összeesküvés az ő hatalomköre alatt lett felfedezve, elnyomva.
Igaz, hogy az egy simplex embernek az érdeme, a kinek a nevét ő nem szereti kimondani, hanem az nem jön elő a maga érdemeiért bizonyozni: talán nem is tudja, hogy azok érdemek. Szereti, ha nem háborgatják. Az egész dicsőség a kormányzó főur javára marad.
S most még ezzel a kezébe jutott sulyos hatalomeszközzel olyat zúzhat halálos ellensége fejére, a mivel azt egyszerre szétmorzsolhatja. Meglesz az semmisítve, mint anyag és szellem. Az egész összeesküvést ennek a fejére lehet olvasni.
Az porrá lesz, ő pedig megszilárdul. Érdemei ismét felvontatják a lejtőn. Arra pedig igen nagy szükség van, mert nagyon mélyen ment már aláfelé. Büszkesége, boszuvágya, meggondolatlan merész kisérletei vagyonát tönkretették. Hitelezői csak azért nem indítanak a vára ellen ostromot, gonoszabbat, mint a faltörő kosokkal: mert még kezében a hatalom. De azt már sejti, hogy egészen el van készülve. Még ugyan ámítgatja magát azzal, hogy magányos, álmatlan óráiban összeállít csalfa vagyoni mérlegeket, felbecsülve fekvő birtokait eszményi árakra, kiszámítva: mennyit adhatnának gazdag műszeretők műremekei gyüjteményeért? Felvesz behajthatatlan tartozásokat aktivái közé, s aztán kiszámítja belőle, hogy még mindig jól áll. Mikor azonban egy-egy szorongató teher valami elhatározásra ösztönzi, úgy, hogy rászánja magát sub camera charitatis egy-egy ismerős főurnak bizalmasan megirni, hogy kész volna uradalmai közül valamelyiket, kezelési nehézségek miatt, szabad kézből eladni, azoktól olyan leverő ajánlatokat kap, hogy szégyenli végigolvasni. A mit pedig a műkincseért igérnek, az ilyen levelek csak összetépni valók. Kincs az, mikor veszik; – szemét, mikor eladják. Azt is tapasztalta, hogy kevés az országban a rendezett úr: inkább szabadulni akar mindenki a birtokától, mint szerezni hozzá; – külföldi tőkepénz pedig iszonyodik az itteni viszonyoktól. Az olyan földet, a mely folyvást inog-mozog, – senki sem választja megtelepedési helyül. Ilyenkor a nagybirtokos, a ki adós, rosszabb a koldusnál. No, de most már jobb idők következnek! (Minden sülyedő hajó gazdája ezzel szokta biztatni magát.) Az ország állapotai megszilárdulnak s akkor ismét helyreáll a magánosok hitele is.
E hiú káprázatokat hogy szétfútta egyszerre az a bolond szél. Az a bolond szél, a mi egy bolond szájból jön. Opatovszky Kornél tréfásan gyászos esete a pozsonyi elátkozott kastélyban egyszerre két hatalmas nagy család ősvárait döntötte halomba.
Mikor ezt az esetet Ferdinánd gróf megértette ügyvéde leveléből, ájultan rogyott össze.
Jobb is lett volna neki, ha nem hozatja magát életre többé.
Ez a tudósítás ugyanaz a hang volt, a mi a kriptaajtónak a becsapódása.
Most már veszve van minden!
Az az egy ember, a kinek az árán a haza és trónmentő nagy érdemeit meg lehetett volna szerezni, elfogva, nem mint vakmerő lázító, hanem mint egy hóbortos bolond, nem az apa által, hanem a leánya által, – nem Garibaldi veres ingében, hanem a kéményseprő csuhájában, s az elfogás hire, egész története, körülményei nem egy eldicsekedni való hőstett, hanem egy nevetni való történet, a miből himet fognak varrni az udvari pletykakörökben és változatokat mesélni a krajczáros lapokban; nevet már azon nagy hahotával az egész világ.
Mikor eszméletéhez térve, végiggondolt ezen Temetvényi Ferdinánd, azt mondá magában: «elhagyom ezt az országot!»
Hiszen olyan könnyű az embernek megutálni a hazáját.
Csak ezt a nagy darab sárt le tudná rázni a lábáról, a mi hozzá van ragadva!
Ezt a hat négyszög-mérföldre terjedő sárt, a közé keveredett kövekkel, az ősi kastélyokkal egyben.
Adná akárkinek, a ki megadná az árát, lengyel, cseh, angol, német grófnak, herczegnek. Egy nagy darabot a hazából. A mit meggyülölt!
(Hogy futnak a várromokkal koronázott hegyek egymás alól!)
A mely napon ezt a rettenetes hirt vette, egy hétig senki sem hajtatott be a kastély udvarára. Tudták már, hogy szánni kell.
Ő maga ki sem mert menni a falai közül.
Mintegy oktáváján a gyászesetnek, levelet kap a szomszéd uradalmi kastélyból, a minek czímiratán már fölismeri a levéliró kezét.
Ki kopogtat be legelébb is az eltemetett halottnál? Ugyan ki más, mint a vakandok?
Diadém kézvonásaira ismert.
Félredobta a levelet fölbontatlanul.
Hát annyira jutott már, hogy az az ember ő hozzá levelet mer írni?
Fölnyergeltette a lovát s kiporoszkált az erdőbe. Összevissza barangolta a méltóságos nagy vadaskertet.
«Hát ez már mind nem lesz az enyim?»
Az erdei tekervényes út vitte, a merre nem is akart menni, az ősi várromokhoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy odafenn van a Temetvényi várromoknál.
A hol a kövek mind beszélnek – annak, a ki azt megérti.
Öt század történetét emlegetik fel azok.
Most ennek a történetnek vége.
A tisztes romok teli vannak már firkálva a látogatók neveivel. A kaputornácz boltozatának zárkövére nagy fekete betükkel van felirva ez a név: WURST. Közönyös név: akárkié lehet. Valami vándor-társaság legmerészebb tagja lehetett az, a ki a nevét megörökítette ott. – És Temetvényi Ferdinánd gróf érzi azt, hogy az ő neve ezeken a köveken még csak nem is wurst.
A hussziták, a zsebrákok, a kuruczok, a labanczok, a hajdemákok nem pusztítottak kegyetlenebbül itten, mint az ő tétlen kezei.
Az a még fennálló küszöbpillér is mond neki valamit.
Azon az emlékezetes kézfogón, mielőtt útjára ment volna, azt mondá neki ez a csodálatos ember, tenyerével erre a bazaltra csapva:
– Ha ön ezt az embert, ezt a Diadémot, magához közel ereszti, húsz esztendő mulva ez a kő sem lesz az öné és az ivadékaié többé.
Még be sem telt a húsz esztendő s már eljött, a mit mondott.
Hát próféta lakik ebben az emberben?
Minden veszedelem, mely lavinakép sodorta magával egymásután büszkesége egész egyetemét, ennél az embernél kezdődött.
S most végződik nála.
Tudta ő jól, hogy mi van abban a levélben, a mit eldobott, s nem akart fölbontani.
Külföldi tőkepénzesek keresnek heverő millióik számára elhelyezésre való tért. Azokkal van összeköttetése Diadémnak. Azt ő sokszálú összeköttetéseinél fogva régóta tudta.
Dominiumokat akarnak vásárolni, megszorult, jól eladósodott magyar főuraktól.
Diadém régóta igyekszik a gondjaira bizott apátvári uradalmat rájuk sózni, de a tőkepénzesek furfangos emberek. Rájöttek, hogy az apátvári uradalom a temetvényi nélkül nem más, mint egy elátkozott darab föld, a mibe minden új birtokos bele fog veszteni s örül, ha mezitláb kiszaladhat belőle, hanem a két uradalom egyesítve, az már számbavehető volna.
A halálmadár zörget az ablakon. Érzi, hogy halálos beteg van odabenn.
Bizony temetkezés ennek a vége, uram!
A temetkezés szomorú dolog; még akkor is, mikor az ember itthagyja ezt az egész szép világot s maga elmegy a föld alá; hát még az a temetkezés, mikor az ember eltemeti az egész szép világot, – s maga meg itt marad.
Az a fekete küszöb azt mondta neki, hogy a végzetnek teljesülni kell. Nézzünk szét még egyszer innen a magaslatból, ezen az egész szép világon: – azután menjünk haza, temessük el azt!
Mikor Ferdinánd gróf visszatévedt a dolgozószobájába – maga sem tudta hogyan? azt a földre dobott levelet ott találta ismét az asztalán. Talán csak a rendszerető komornyik tette oda, látva, hogy felbontatlan levél.
Ő a sors intésének vette azt.
Eszébe jutottak, a míg a borítékot felszakítá, azok a mindenféle mesék megmérgezett levelekről, a mikkel nagy potentátokat halálra küldöztek. Ebben is méreg volt: rosszabb annál, a mivel Ferrara herczeg gyilkolta meg az ellenségeit.
Diadém egyenesen a lényegen kezdte. – Van egy hatalmas conzortium, mely 50–100–200 millió forinttal rendelkezik. Szándéka Magyarországon nagy uradalmakat vásárolni; olyan uradalmakat, a mik terjedelmeiknél fogva mostani birtokosaiknak keveset jövedelmeznek. Fényes feltételek igértetnek. Lehet azok között válogatni. A temetvényi uradalom egyike azoknak, a miknek megszerzéséért a conzortium még rendkívüli áldozatokra is kész. Azonkívül, hogy a mostani birtokos minden passiváit, a hol csak léteznek, átvállalja, az ingó vagyont becsár szerint kifizeti, még biztosítja számára életfogytiglan ugyanazt a virtuális jövedelmet, a mit jelenleg a birtokából tiszta haszonkép húz.
Nagy szó!
A jelenlegi jövedelem egészen rámegy az adósságtörlesztésre és a kamatokra (s az az adósság olyan, mint a polyp, mentül jobban törlesztik, annál jobban nő.) Akkor pedig az egész jövedelem megvolna, lehetne élni gond nélkül – egész holtig. – Azontúl pedig – nem következik semmi.
Hatékony volt az a méreg!
A gróf behivatta a titkárját s elkezdett neki levelet diktálni. Hármat elrontott, míg a negyedikkel csakugyan meg volt elégedve. Kegyes volt találkozót adni Diadém úrnak és még az éjjelre, miután holnap korán hivatalos körútra kell mennie.
Nem volt ugyan semmiféle körutra menetele, csak azért rendelte éjszakára a bankárt, hogy akkor sötét van, nem látják, ha idejön. Émelygett attól a gondolattól, hogy ennek az embernek a csizmái még egyszer az ő kastélya parquettejein csikorogjanak.
Hanem abban ugyan alaposan megcsalódott mikor azt hitte, hogy ha ő Diadém urat éjszakára hivja meg a várába, hát akkor abból majd titkos találkozó lesz. Volt rá gondja a bankárnak, hogy felvonulása egészen feltünő legyen. Négylovas előfogattal jött, minden ló nyakán csengővel, a hintó mellett lovas pandurok nyargaltak, előtte pedig fáklyavivő tizenkét paraszt ügetett, a kiket mind a szolgabirótól rekvirált, előmutatva neki a gróf meghivó levelét. Még akkor Temetvényi Ferdinánd olyan nagy hatalom volt, hogy mindent megtettek, a mit csak óhajtásképen elárult.
Ilyenformán egész fáklyásmenet volt Diadém úr éjszakai látogatása Temetvényi Ferdinánd kastélyában; csak a zene hiányzott hozzá, hogy teljes diadalmenet legyen.
Diadém úr, a gróffal találkozva, sietett annak a fintorgó ábrázatján mutatkozó kérdezősködéseket megelőzni.
– Rosszak az utak arra mifelénk, kegyelmes uram, az ember minden nyomon nyakát szegheti. Aztán meg az a sok csavargó zsivány itt az erdőkben. Hisz kegyelmes uram legjobban fogja azt tudni.
A kegyelmes uramnak mind a két tárgy olyan kellemetlen volt, hogy inkább nem beszélt róluk semmit.
– Térjünk egyenesen a tárgyra, uram, az én időm rövid. – Hanem mielőtt hozzáfognánk, egyezzünk meg egy dologban. Ön olyan jól ismer engemet, mint én önt. Mindkettőnkre nézve tökéletesen idővesztegetés és haszontalan szópazarlás volna minden olyan frázis, a mivel azt akarnók egyikünk a másikkal elhitetni, hogy valami önkényt jövő jóakarat kerített bennünket össze, a mi viszonzásra vár. Tudjuk mindaketten, hogy bennünket egy sokszorosan összebonyolódott balsors gubancza tart egymáshoz kötve s mindkettőnknek érdekében áll ezt a gubanczot szétfejteni, ha az nem megy, szétvagdalni. Azért tehát fogadjuk fel egymásnak, hogy az alatt az idő alatt, a mit most együtt töltünk, félreteszszük a diplomatát és a financiert, s nem mondunk egymásnak egyebet, mint igazat, akármilyen keserű fog is az lenni.
– Ráállok, exczellencziás uram.
– Akkor hagyjuk el legelőbb is a titulaturákat, mert az sem igaz. Én nem vagyok annak belső titkos tanácsosa, a kinek ön épen nem commerzienrathja. Hazugság minden czím. Beszéljünk úgy, mint két ember, a ki párbajt vív minden tanuk nélkül s a föltételek fölött egyezkedik.
– Nem bánom, uram.
– Tehát tessék helyet foglalni. – Kiván ön theázni, vagy vacsorált már?
– Útközben a szeredásból és a pinczetokból elláttam magamat: nem kivánok itt se enni, se inni.
– Tart tőle, hogy itt meg is mérgezhetnék?
– Oh kérem…
– Csak ki az igazat!
– No, hát úgy van.
– Lássa ön, hogy megy ez már! Azonban, ha tetszik önnek, rágyujthat a saját szivarjára.
Temetvényi maga ment előre a jó példával, s szivarját szájába dugva, hanyatt veté magát az ottománra; a mit Diadém úr azzal viszonzott, hogy ő meg a hintaszékbe dobta le magát, s ha a gróf a támlányra rakta föl a lábait, ő meg a két keze közé fogta a térdét s úgy himbálta magát, – azután fútták egymás szeme közé a füstöt.
– Ön egy levelet írt hozzám, kezdé a gróf, a mit én eleinte fel sem akartam bontani, később azonban mást gondoltam s ennek a következtében kérettem önt ide, hogy magyarázzuk ki egymás előtt magunkat.
– Én kezdjem?
– Nem. Én lövök előbb. – Én vagyok a kihivó. Nekünk, uram, mind a kettőnknek igen szépen sikerült az életünk czélja, a mit magunk elé kitüztünk, bárha külömböző utakon. Egy vagyonára és nevére méltatlan fiatal embernek a tönkrejuttatása. Én boszuból tettem ezt, ön spekulatióból.
– Exczellencz!
– Nos? Valami nem igazat mondtam? Jó! Ha félrelőttem, most önön a sor: lőjjön vissza.
– Úgy tudom, hogy a spekulatio mind a kettőnk részéről megvolt.
– Talált a golyó! Köszönöm. Úgy van. Csakhogy én nem akartam a dolog genesisét ilyen messziről kezdeni. Ön arra figyelmeztet, hogy hiszen én is azt akartam, amit ön, ebből a két nagy uradalomból, a mi valaha Bercsényi fejedelmi birtoka volt, egyet csinálni, én a leányom áldozata árán, házasság útján: egy bolondságáról hiressé leendő új család számára; ön pedig egy kalandornő keze által, a ki önnek is szeretője volt, egy pénztársulat számára, a mely szédelgéseiről fog egykor hiressé lenni. A boszú csak akkor lépett föl nálam tényezőül, mikor a spekulatio el lett hibázva. Igazat mondtam?
– Igen.
– Most önön a sor.
– A kész tervet valóban én rontottam el.
– No lám, milyen szépen megértjük egymást. Én azóta mindent elkövettem, hogy önökre nézve a létezést lehetetlenné tegyem itt ezen a földön. Volt hozzá hatalmam.
– Mi pedig mindent elkövettünk, hogy azt a ránk nézve oly veszedelmes hatalmat aláássuk.
– Sikerült-e?
– Azt majd megmondom a beszélgetésünk végén.
– Az én munkám sikerült. Az apátvári uradalom tönkrejutva. Gazdája a bolondok házába zárva, s az utolsó hitbizományi tőke annak a menhely igazgatóságának kiszolgáltatva; úgy, hogy ön és az a kalandornő még ehhez sem juthattak hozzá.
– Ez nem az ön műve volt, uram.
– Hát kié?
– Egy harmadik emberé, a kiben sokszor elbotlottunk mind a ketten.
– Az is igaz. Most azután csak két elvitázhatatlan tény emelkedik egymással szemközt, az elsőbbség szomorú jogáért versengve: az, hogy mindakét uradalom, a temetvényi is, meg az apátvári is, a tönkrejutás szélén áll. Mi semmi összetörni valót nem hagyunk fenn egymásnak.
– Úgy van. Ezt aláirom.
– Most aztán így gondolkozik ön. Ez a vén Temetvényi nem sokáig viheti; de én is a feneket értem már, ideje, hogy együtt felmerüljünk a víz szinére. Csináljunk együtt egy üzletet.
– Egészen úgy van.
– Egyesítsük a két ruinált uradalmat egy darabban, az egy kis német herczegséggel felér, keressünk egy vevőtársaságot hozzá, s aztán csináljunk egy olyan kötést, a mi mind a kettőnkre nézve kedvező lesz.
Körülbelől így áll.
– Szabad öntől legelőbb is egyet kérdenem? Micsoda joga van önnek a maga részéről az apátvári uradalommal tetszése szerint rendelkezni? Még az, hogy ön az őrült birtokos gondnoka, erre nem hatalmazza fel. Annak még van egy fia is.
– Azt az apja kitagadta mindenből.
– Az ősi birtokból.
– A Reichsgesetzblatt szerint tehette.
– Azonban még egy leánya is van.
– Az pedig nekem eljegyzett mátkám.
A grófnak a szájából kiesett a szivar bámulatában.
– Micsoda? Az a gyermek? Hány esztendős?
– Valami tizennégy. Mire ez a dolog rendbejő, lesz tizenöt, addig az angol szüzeknél marad nevelőben.
– S az anyja akaratából megy önhöz?
– Természetesen.
– S tud a gyermek erről valamit?
– Imád az engem.
– Herr Commerzienrath!
– Igazán mondom. Bálványa vagyok. Menjünk tovább. Az apátvári uradalom eladását rendbehozni az én gondom. Beszéljünk csak a temetvényi uradalomról.
– Ön engem itt e levélben azzal biztat, hogy lesz egy tőkepénzes társulat, a mely elvállalja minden adósságomat s azonfelül számomra azt a tiszta jövedelmet, a mit jelenleg hajt az uradalom, életfogytiglan biztosítja. Már most mondja meg ön az igazat: engemet akar-e ön meg csalni, vagy azt a társaságot?
– Uram!
– Nehéz kérdést adtam fel úgy-e? Talán jobb lett volna így tennem fel: «mind a kettőt?» Tessék rá igazat mondani.
– Mondom azt. Egyiket sem.
– Van önnek tudomása arról, hogy mennyire mennek az én adósságaim?
– Van-e önnek?
– Most meg ön adott fel nekem olyan kérdést, a mire nehéz igazat mondani. Ezt én magam sem tudom.
– No, hát én tudom. Itt a lajstrom.
Ferdinánd gróf elbámult azon, a mit maga előtt látott. Összes adósságainak pontos, részletes kimutatását. Ez nagy munka lehetett arra nézve, a ki ezt mindenünnen egybegyűjtve összeállította. Hogy mélyen benn uszik, azt eddig is sejtette, de hogy ennyire, a szája széléig érjen a hullám, arról nem volt fogalma. Végigfutott a részleteken, nincs-e valami tévedés a dologban? Mind igazi adatok voltak azok. Sokról megfeledkezett ő ezek közül, nagyobb kölcsönökről, a mikkel olyan előkelő uraknak tartozott, a kik barátságból nyugodtan maradnak, bankároknak, a kik befolyását igénybe veszik s ezért a kamatokat is évről-évre függni hagyják a fán; azután voltak ott mindenféle kifizetetlen tartozások megyei közmunkák fejében, a miket a vállalkozók nem mertek sürgetni, rettegve a hatalmas kormányközeg neheztelésétől; ezek most mind élő alakot öltöttek, s előtte álltak, mint egy rettenetes koponyapyramid; de nem levágott fejekből, hanem olyanokból, a mik harapnak és esznek.
Szédült bele, mikor a végösszeget meglátta.
– Ez nagyon sok… suttogá. Megállta az igazmondást.
– Az, hogy a tartozás sok, még nem volna baj, folytatá Diadém. A nagyobb veszedelem az, hogy a passiváknak fedezetül szolgáló activák értéke évről-évre hanyatlik. Az intensiv gazdaságra évről-évre kevesebb költség fordíttatik, annálfogva folyvást apad a bevétel is. Ellenben az improductiv kiadások egyre szaporodnak: az adó növekedik s abban az arányban száll arithmetikai progressióban az uradalmak értéke alább. Tapasztalhatta ön, kiknél kéz alatt tudakozódott, folyvást kisebb árakat kináltak. Ha pedig kényszerített eladásra kerül egy nagy úri birtok, az épen egyértelmű a tökéletes ruinával. Ebben az országban heverő tőkepénz nincs. A kótyavetyén pedig készpénzzel kell fizetni: ötödrész árban ütik el a kalapácscsal a legszebb birtokot.
– Ön tehát idegen tőkét remél erre a vásárra megnyerhetni.
– A tőke készen van; a szerződést bármikor meg lehet kötni.
– Az ön levelében jelzett föltételek alatt?
– Igen.
– S hogyan hiszi ön azt, hogy egy tőkepénzes, a ki én utánam ebbe az uradalomba beül, azonfelül, hogy a vételárt azonnal átadja a hitelezőimnek, még nekem is egész netto-jövedelmét holtomiglan fizesse s mindamellett a tőkepénzének a kamatjait is megkapja?
– Erre ugyan azt felelhetném, hogy az az ő dolga. Azonban hát itt most azért vagyunk, hogy minden igazat megmondjunk, a mi iránt hozzánk kérdést intéznek. Tehát legelőször is, amit önnek évenkint fizetni ajánlkoznak, az csak átmeneti kiadás.
– Értem. Azt hiszik, hogy öreg ember vagyok már, nem sokáig élek. Azonban hát halálesetre spekulálni nem jó. Én már sok fiatal egyéniséget láttam magam előtt a gyászszekéren kivitetni. És sok fiatal vállalatot is.
– Ez is számításba van véve. S ha a fiatal emberek és a fiatal vállalatok nem vigyáznak az egészségükre, hát meghalnak, ez az ő dolguk. Az én konzorcziumom azonban se nem fiatal, se nem beteg. Régóta folytat hasonló vállalatokat Oroszországban, Lengyelországban s jól érzi magát mellette. Legelőször is a konzorcziumnak nincsenek nemes szenvedélyei, a mik nagy vadaskertek fentartásában, parkokban, palotákban, versenyparipákban lelik kedvtelésüket: a kiadások rovata egyszerre tetemesen megapad az új gazda kezében.
– Álljunk meg egy szóra, szólt közbe Ferdinánd gróf A nagy vadaskertek egyúttal rengeteg erdők, mi lesz azokból őrizés, továbbművelés nélkül? A palotákban vagy lakni kell valakinek, vagy omladékká lesznek; mit gondol ön?
– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint épület-anyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani gőzfürészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát venni.
Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott. A temetvényi várfalakból fürészmalom! A kápolnában szeszfőző-kazán az oltár helyén!
– Azután a vevő konzorczium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani drága fizetéssel, a ki mind ezüstről eszik s hintóban parádéz; az egész költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.
Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.
Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve! Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek. Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el a kenyeret, hajlékot, jövendőt!
– No, jól van… Hát ezeknek is, mint a gazdájuknak, alá is út, fel is út! De mégis csak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez gazdatiszti személyzetre s az más rendszer mellett még többé pénzbe kerülhet s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik oka az apátvári uradalom romlásának.
– Elismerem, hogy így van. Az én konzorcziumom azonban nem szándékozik egyátalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki meg van a saját rendszere, a mit például Lengyelországban elég szép sikerrel alkalmazott.
– Miféle rendszer ez?
– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, a mikkel más czélt érnek el, apróbb-nagyobb parczellákra felosztják, a miket azután sok évi törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, a kik maguk látnak a gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz jutnak, míg a konzorczium a vételárt ez úton legalább is megkétszerezi.
A főúr arcza lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról s az asztalra ütött a tenyerével.
– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fürészmalmot hagyok csináltatni, s a temetvényi czímer helyébe gyár-czégért üttetek fel? Hogy nekem a királyok szobrain akaszszák fel szárítani az esett dögbőröket? Hogy én engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel, feleségeikkel együtt az utczára kiüzetni? s hogy én megbarátkozom valaha azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, a minek egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport feloszsza ezer darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi hatalmas családok helyett szerteszélylyel kurta nemesek, jött-ment sehonnai idegenek, dohos parasztok, még talán zsidók is! zsidók! batyus zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai alá, így legyen egyesítve, egyesítve egy közös ruinává, de nem szétdarabolva ezer parczellára, hogy abban tót, német, paraszt, zsidó, bocskoros nemes üsse fel a vaczkát! Nem akarok többet hallani! Bánom, hogy eddig hallgattam, a mit ön beszélt.
A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokróczon. Diadém úr pedig új szivarra gyujtott a moderateur-lámpánál s megint visszaült a hintaszékbe s fujta a füstöt a plafond felé.
Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedélylyel azt mondá neki:
– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.
– Arra számítok, hogy rövid lesz! viszonzá hevesen Temetvényi. Hogy addig tart el, a meddig a büszkeségem. De a míg élek, az fogok maradni, a ki voltam és vagyok. Ha kinyujtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő törkölyös kádjainak helye legyen? De a míg lélekzetet tudok venni, a míg öt érzékemmel birok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni, se kiriasztatni nem engedem!
Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott az asztalon.
– S mi fog történni ezekkel itt?
– Várni fognak! Addig fognak várni, a míg a halál azt nem fogja nekik mondani: «szabad!» A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! míg én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s a ki nekem kellemetlen, annak azt mondom: «jöjj máskor!» A kezem vas, a mit megfogtam, azt el nem eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az utolsó szava önhöz, Herr Commerzienrath!
E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyult, kihúzott onnan egy darabka nyomtatványt s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából szétbontogatta.
– Tehát «Exczellencz!»
(A kik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a hosszúkás papirszeletre, a melynek domborveretű üres háta már elárulja a kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a correctori cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papirt reggelenkint rendesen a házi szolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot; rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyürődött, festékmázolt papirszeleteket gondosan összegyüjtik, a kézirattal együtt egy göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén lepecsételik, s ráirják veres betükkel a napot, a melyen született és meghalt, s az ilyen klenodiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy szobát. Ezek a hivatalos lapok correcturái. Valahány irnok, corrector, betüszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális büntetésektől való rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papiron meglátott, még élő szóval is tovább nem adni; a mi pedig egy ilyen papirlapnak az elsikkasztását illeti, az már épen a hazaárulás kategóriájába esik. Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal correcturáját tizennyolcz órával hamarább megszerezni?)
Valóban az volt ez a gyűrt papir. A bécsi hivatalos lap holnapi számának első lapja correcturában.
– Tehát exczellencziás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe az ártatlan lapba! mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyujtva át az iratot Ferdinánd grófnak.
Könnyű volt megtalálni benne azt, a mi ránézve olvasni való volt, mert alá volt húzva veres irónnal.
«Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.»
Semmi egyéb, még csak az sem, hogy «saját kérelmére», annyi sem, hogy «hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből», még csak az az enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy «érdemeinek és szolgálatainak elismerése mellett».
A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.
Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, a ki figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajjon ott áll még a papiron? Mikor másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort maga előtt – könyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy kibeszéljék az igazat.
Nagy dolog az, mikor egy férfi könyezik egy másik férfi előtt – egy gyülölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.
– Mivel érdemeltem ezt? hörgé összeszorított öklével szívéhez nyomva azt a haláladó papirlapot.
– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán, szólt Diadém, a felülkerült ellenség diadalérzetével. Ez nagyon jól meg volt érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállás szenvedélye, hogy nem látta meg tőle, a mi közvetlen közelében történik. Önt a gyülölet mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett keresztül-kasul a világon, a körül összpontosítá egész gyülöletét; megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, hogy egy bolondtól engedte magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy a kit ön főszemélynek tartott e complottban, az egy elmeháborodott, a ki a veszélyes czélra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja régi szeretete fejében, s a ki ezt egy nevetséges merénylettel a világ köztudomásává tette. Az pedig, a ki lelke volt annak az összeesküvésnek, mindennap idejárt az ön kastélyába s együtt pikétezett önnel, s mikor a terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamage önre nézve, uram, a milyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kivánta, hogy ebben az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom ezért kérni, hogy azt teszem.
Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém a mit akart, nem hallott ő abból semmit.
– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! dörmögé halkan maga elé.
– Gróf úr! Finita la comedia. Mind a ketten feneket értünk. Most már csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz alatt, míg mind a ketten megfuladunk, vagy engedjük egyikünknek, a ki úszni tud, hogy kimeneküljön a partra s a másikat is kivonszolja magával?
– Mi van még hátra? kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.
– Megélni holtig.
– Élni? és nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és gyülölni mindent, a mit elvesztettünk.
– Én legalább azt tenném.
– Ön! ön, a ki megbukva nem lesz kisebb, mint volt! Ön, a kinek a becsültetés nem éltető levegő! Ez a harcz nagyon egyenlőtlen volt!
– Kiegyenlítheti a békekötés.
A gróf fogta a végzetes papirhasábot s elszakgatta azt apró darabokra, úgy hajította a kandallóba.
– Uram! Az a papiros, a mit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt, mondá Diadém úr keserű tréfával.
– Megfizetek érte. Mondá Ferdinánd gróf. Holnap mindjárt vagy akármelyik napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorczium megbizottját. Engedelmes eladót fognak találni bennem.
– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.
– Tökéletesen. A két uradalom egy complexumban eladható lesz, a kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fürészmalmot. A gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, butorokat a zsibárusnak, ékszereket az antiquáriusnak kótyavetyére bocsáthatnak. Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczy, Bercsényi, Illésházy emlékezetes iharfáiból deszkát, léczet fürészelhetnek. A sok ócska márványemlékkőből meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy vagyok. Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.
– S ezzel mára be van fejezve az értekezésünk. Kivánja a gróf, hogy most azonnal visszatérjek, a honnan jöttem?
– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, a míg fáradságát kipiheni. Mikor hivni akar valakit, a csengetyűvel jelt adhat. Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.
Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról s kifelé indult a szobájából.
– És ön, gróf úr? kérdé Diadém.
Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak annyit mondott neki: «Jó éjt».
Otthagyta Diadémot a dolgozó-szobájában és eltávozott.
A bankár nem várt több felszólítást; a hogy utasítva volt, a mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött és lefeküdt.
Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, a mire olyan kényes volt a főur, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a szarvasbőr takaróját mindenüve magával vitte, nehogy olyan készségre kelljen lepihennie, a melyen valaki más feküdt valaha.
Jó volt az most Diadém urnak. Késő reggelig is aludt rajta.
Mikor fölébredve, csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált uri cselédtől:
– Hát a gróf úr fölkelt-e már?
– Nem szolgálhatok vele.
– Hát nem ön szolgál fel ő exczellencziájánál?
– Ő exczellencziája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a vendégfogadóba, ott nyittatott magának «egy» szobát, s visszaküldte a hajduját is: a korcsmáros pinczérje és szobaleánya teljesítik körülötte a szolgálatot.
… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kisérteteivel egy födél alatt aludni.
EXODUS.
Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából, a melyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém úr ellenben ott maradt a várkastélyban s onnan intézte az ügykezelést. Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a consortium igen coulans, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve. Az ő jövendője fényesen biztosítva van.
Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett büszkeségnek, világgyülöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a gondolatban, hogy a midőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása, mint mikor a félezredéves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végig zuzza az egész pagonyt.
Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon, a mikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenben levő házakon, mi történik azokon belül? Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kisértik meg, hogy őt felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert ő nála zárt ajtót találnának – és még inkább zárt szivet; de mégis tudná, hogy kivánnak tőle valamit, a mit el lehet utasítani.
Addig még tudta őket szánni, a míg az a nehéz csapás nem érte kevély lelkét; de a mióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg, közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny emberek insége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember insége partra dobott czethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?
Mikor kezdik hát már rá azt a sirást? chorusban, ensemble! Mikor kezdik el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en debandade!
Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a házakat feldiszítik koszorukkal, fenyőfüzérekkel s a várba felvivő úton diadalkaput emelnek, a minek homlokzatán messzeviritó bazsarózsákból rakják ki ezt a szót: «Willkommen!»
Diadem úr meghozta a felvilágosítást a főurnak.
– Ma érkeznek meg a consortium teljhatalmú megbizottai a szerződést aláirni az adásvevést végrehajtani s egyuttal a birtokot átvenni.
– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?
– No igen.
– Talán gondoskodott a sorsukról a conzortium?
– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekkép ők kezelő tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből házi urak lesznek s azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy tisztességesen megéljenek.
Ez már elviselhetetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem fogják, mikor elmulik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz. Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák. Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik össze, mint a reves fa; pudva, targaly, szu-őrledékhalommá, a mit rögtön befut a szederinda. Nem fáj az, a mi neki fáj, senkinek ezen a világon. Sem egy szék, sem egy sziv nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A «Willkommen!» bazsarózsái a milyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új gazdáknak «hozott Isten», épen úgy mondják az eltávozónak: «menj Isten hirével!»
– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?
– Akárhol, csak a várkastélyban nem.
– Már pedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek végbemenni.
– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszinén, hogy az eladó birtokos a vásárlónak a symbolistikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely lesz erre a várkertben levő nagy palakő-asztal, a vén borókafa alatt; ott elvégezhetünk mindent.
– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok iránt?
– El kell mindent árverezni.
– A nagy családi képekre nézve?
– Lesznek zsibárusok, a kik megveszik, a rámák kedveért.
– Hát a családi oklevéltár?
– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.
– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?
– Semmit, semmit! A mi senkinek sem kell, dobják a szemétre!
– Jól van. A mint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.
– Rendelkezésükre állok.
Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy mozsárdurrogásból, a mi örvendetes jövetelüket hiresztelé, meg a nagy muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott parádé annyi, akár egy főispáni installatiónál.
Kiváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész czeremóniát.
Ugyanazok az emberek, a kik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek s reszketteték a levegőt magasztaló phrasisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt és harsogtatták talán ugyanazon phrasisokat.
S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja, nagyja. Jó ennek minden, a mi új.
A várkastélyban valószinüleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák képviselőit. Míg azok az utiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.
Csak már elmulnék ez a nap!
Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.
Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve, fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a vadász-zekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.
Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.
Ez volt kedvencz tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő-asztalba valamennyi szép asszonynak a neve be van karczolva, a kivel a főur valaha ez asztalnál mariaget játszott. Nagy szerencséje volt ennél a játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.
Az utolsó játszmát játszszák most rajta.
Drága játszma!
Milliókat és milliókat számlálnak le, csupa franczia louisd’orokban a természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az általános hitelező bank megbizottai, s beseprik az aranytekercseket a «tömeg» számára.
Aztán, volt: nincs…
Az asztal üresen marad.
A szerződést aláirják, az eladó és vevők, két példányban. Azután aláirják a meghivott tanuk és szomszédok.
Ferdinánd gróf az arczaikra sem néz azoknak, a kik a tollat egymás kezéből szedik ki, hogy neveiket oda kacskaringozzák. Bizonyosan ismerősökre találna közöttük.
Mikor a szerződésre mind alá vannak irva a nevek, be is kellene azokat porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér kovarczhomokból, a mit messze vidékről hoztak ide az utakra s azzal porzózza be a nedves irást.
Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre s felvéve egy kis fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.
Consummatum est…
A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.
Ez a felhőárny a Temetvényi név.
A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a keze alá adott okiratokat.
Egy nagy gránát almafa hajlik oda a természetes iróasztal fölé. (Üveg födél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág oda hull róla épen a keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják? Hallja félfüllel, hogy a háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránát almafát innen Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.
Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés volna átnézni. Az ingóbingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, a kik nagyban összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik vele. Még arra sem scrupulosus, hogy vajon az a valaki, a ki a remek faragványú Szűz-Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, nem semita ivadék-e? Csak egyszer dobban nagyot a szive, mikor egy eléje tolt irás alatt ezt a nevet pillantja meg: «Illavay». Erre mégis széttekint maga körül.
Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.
Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.
– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! szól hozzá (magyarul: a többi urak azt nem értik). Úgy volt nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével arra a kőre s azt mondta: «húsz év mulva ez a kő sem lesz az önöké többé!» S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.
Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, a melyhez támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.
– Ha olvasná a gróf úr az iratot, a mit a kezében tart, megtudná, hogy miért jöttem ide.
A gróf végigfutott az iraton: irónikus mosoly fintorítá el arczát.
– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelküség öntől. Hanem hát édes barátom, ezek a képek sokkal magasabbak, semhogy az ön lakházának szobáiban elférjenek. Inkább vágasson el belőlük, minthogy stukkaturt töressen miattuk.
– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbizásból egy urhölgy számára, a ki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, a hol nem fogja őket többé háborgatni senki.
– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! A hová csak a kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldiszítve velük. Az élő kisértet együtt akar lenni a festett kisértetekkel. Jó társaságban lesznek együtt. No lássa, ez nekem is eszembe juthatott volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékező tehetségük van, mint az élőknek. Szivesen oda adnám neki valamennyit ajándékba; de a bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. Nézzük csak: micsoda árt igérnek önök e klenodiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Talán még felül is mulja azt, a mibe hajdan a megrendelőknek került. Aláirom, hogy ne irnám? Ilyen jó vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál és aztán majd mikor évek mulva, (mert mi sokáig fogunk élni: mi élő halottak) nekem nem lesz már semmim a földön, mikor ez az uri társaság, a mely itt most ezt a birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vigan pezsgőző urak mind egytül-egyig vagy főbe-lövik magukat, vagy Amerikába szöknek, vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz a ki fizesse; hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát. Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No látja, hát úgy-e, hogy milyen elővigyázó, okos ember lett belőlem?
Illavay szomoruan fordította félre a fejét s nem felelt neki semmit. A franczia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.
– Még egyet, édes barátom, szólt a gróf Illavayhoz. Valahol, az egyik bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő férfi-arczképet, a minek az arczát bajos dolog már megismerni. Valaki, úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztolylyal czélba lövöldözött erre a képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s ki fogják találni, hogy az, a ki ezt így keresztül-kasul lyuggatta, milyen poklot viselt a szivében.
De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arczczal mondta, hogy az idegenek nem sejthették, miről van szó. Egy ereklyéről.
Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a consortium küldötteivel.
Minden annak rendi szerint be lett fejezve.
A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.
A mi még javára maradt a grófnak, az cheque-ekben átadatott neki. Tekintélyes összeg volt. A hogy veszszük. Kicsiny embernek kapitális, nagy embernek koldusfillér. Eltette a tárczájába.
Most aztán el innen! A milyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak! Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.
Hanem egy kis véletlen megakadályozta a gyors menekülést. Egy nagy zivatar jött, felhőszakadással, mely ott rekesztette a vendéglői szobában. Ott kellett végigvirrasztania az utolsó éjszakát. Sötét volt s a zápor zuhogott egész hajnalig. Gondolni sem lehetett az elutazásra.
Csak a reggel szabadította fel e kínos fogságból.
A mint a postakocsi megérkezett, sietett menekülni innen.
Az éjjeli zápor mind pocsokká tette a diadalkapuk koszoruit, a falakra fűzött guirlandokat, a nevek le voltak mosva, a zászlók szinei szennyesen összeolvadva; a tegnapi dicsőségből nem maradt csak rongy és piszok.
A lovak lábai csülökig gázoltak a habarékban, a min felül úszott a diadalmenet elé hintett virág.
Temetvényi gróf ki sem nézett a fedett hintóból.
Jól tudta, hogy ha korán reggel elindul Gargóvárról, késő délig sebes vágtatva folyvást a Temetvényi uradalom országutján halad végig. Az útféli vendéglő, a hol délre meg kell szállni, az a határ.
Ő még itt sem száll le a kocsiból, csak onnan tekint egy pillanatra vissza.
Az ősi temetvényi várrom még jól látszik a távolban, mint egy óriási kőkorona egy alvó király koponyáján.
Nincs már semmi közük egymáshoz.
Eszébe jut, hogy van még valami, a mi megmaradt belőle. Kiveszi zsebéből azt a szerződést. Igen, azon vannak az aláirt nevek beporzózva azzal a kvarczhomokkal ottan. Ez a nehány szem homok még az övé. A dicsőséges kis-királyságból: az ősök hatalmából, dicsőségéből. Egy csipet homok. Lesepri azt is onnan, s elfujja a szélbe. Ennyit se vigyen belőle magával!
S aztán ki ebből az országból, a míg egy hegyet látni belőle!
Más számüzött visz magával egy édes fájdalmat, a mitől kinzatni boldogság: a haza szeretetét, – ez viszi magával a keserű gyönyört, a melyben kéjelegni pokol: a haza iránti gyülöletét.
Mi van még hátra? Ki nem halt még meg azok közül, a kiknek nem elég egyszer meghalni?
Egy egész korszakot láttunk meghalni, a maga nagy embereivel. Államférfiui óriások, a kik három lépéssel átléptek egy országot. Most szépen el vannak temetve, nagyhangzású, semmi hatású hivatalok kriptáiba, a honnan ha föl is járnak néha, himzett egyenruhás kisértetekül, senki sem látja meg őket. Néha még csörömpölnek is. Senki sem fél tőlük.
Meghaltak a nagy hódításra alakult pénztársulatok, a mik az országok átalakítására akartak vállalkozni. A Temetvényi uradalom consortiuma szétfoszlott a levegőben. Inséges évek, rossz számitás, könnyelmüség a kis embereket is koldusbotra juttatta: elmentek lefeküdni. Utánuk dőltek a nagyok. A Temetvényi-Opatovszky uradalom azóta harmadik kezére került: és azon sem fog megmaradni sokáig.
Azok a hegyek és várromok még egyre futnak egymásalól: nem akarnak együtt maradni.
Meghalt a két nagy család megrontó dæmona is: Diadém. A hirlapok közlék a nagy «krach» után, hogy a gmundeni tóba ölte magát. Ott találták a kalapját és tárczáját a tóparton: ő maga bucsut vett a világtól. Ez is csak egyszer halt még meg. Ott él még valahol Amerikában s tanítja a yankeeket szolid üzletekre.
A szép asszony Atalanta szép leányával a legczifrább két halott. Mikor egy életet elkoptatnak, azt eltemetik, hozzá kezdenek a másikhoz, más név alatt. A hol rájuk ismer valaki, ott mindjárt meghalnak s mennek máshová ujra föltámadni. Ki tudja: hányszor lesznek eltemetve.
Ellenkező halálnemet választott Koczur barátunk. Ő csak a hazáért hal meg, minden három évben egyszer. A választások alatt kortesvezér: ez az életmódja. Az egyik turnusban meghal mint kormánypárti, föltámad mint ellenzéki, a másikban megint a másik hemisphæriumon mulik ki a hazáért, s az ellenlábasok között támad föl. Ez viszi legtöbbre.
Halva jár-kel a fényes napvilágon a felföld kis királya, az egykor oly hatalmas Temetvényi gróf. Nagy baj, hogy tovább tartott az élet, mint az életjáradék. A nagy consortium megbukásával az ő szerződését is elvitte az árviz. Most az ősei arczképeinek az árából él, a kik a pozsonyi csendes házból küldözik neki végadományaikat. A halottak a halottnak.
Ott van bezárkózva egyedül a legszomorubb halott, a ki soha embert, élő állatot, szabad eget, zöld növényt nem lát maga körül, a ki hirlapot, levelet el nem olvas.
Csak azt számlálgatja, hogy mennyire megszaporodott már a pénze? Mire gyüjti azt? Minek az neki? Az élő halottnak álmai vannak, a miket következetesen sző, fon odább. Azt mondja az álma, hogy egy másik élő halottnak van egy fia, a kit pártul fogott az az ember, a ki az egyedüli élő rá nézve ezen a világon. Amaz ember ennek a fiunak fogja hagyni örökségbe a lelkét, jellemét, tudományát – és a szegénységét. – Annak az embernek van egy leánya is. Talán szép, talán nem az: de bizonyosan jó.
A két gyermek szeretni fogja egymást. Sok szenvedés lesz annak a vége. Minden csapás utoléri őket. Mert a sors üldöző keze azokat keresi fel, a kik nagyon szeretnek és nagyon jók. Hadd szenvedjenek! Az a tisztitó tűz. Abban tanulják meg egymást még jobban szeretni. A boldogság támasztja fel az emberek szivében a kevélység, a hűtelenség ördögeit. A nyomor neveli a hű nőket, a jó családapákat. Hadd küzdjenek, hadd nyomorogjanak, a míg fiatalok. Az ifjuságnak adatott a szeretet, s az mindent kipótol. Majd ha aztán meg lesznek edzve vihartól, szenvedéstől: akkor had tudják meg egy gyászjelentésből, hogy élt valahol a föld kőfalai között egy ismeretlen lény, a ki csak azon gondolkozott, hogy napról-napra az ő számukra szaporítson kincseket. Akkor aztán éljék világukat!… Hanem odáig még nagy idő van! Mert a halottak sokáig élnek.
Még annyi gondja sincs a döblingi palota halottjának. Az atyai legátum jótékony intézkedése folytán neki külön kriptája van, mindennap megkapja mindazt, a mi egy halottnak egészségére válik. Itt nem üldözi senki, s lehet kedve szerint bolond, senkisem szólja meg érte: a bolondok háza ez. Étvágya kitünő. Könyveket is olvas, a miben sajátszerű methodust követ: a mint egy lapot elolvasott azt kiszakítja a könyvből, mire végigolvasta, csak a táblája maradt.
A hold szarvának az utolsó fényszikrája is letünt a láthatár alá. Halottak országa ez már! Halottaké, kik nem a föltámadásra várnak, hanem arra, hogy még egyszer valamikor igazán meghalhassanak.