S indult.
– Czenczi! szólt ekkor édeskésen az anyja. Jer ide hozzám.
Aztán mikor ott volt mellette, azt sugta neki a fülébe:
– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép «pepita» ruhára.
– De «schottish» volantokkal? jegyzé meg Czenczi baronesse.
– Természetesen.
Czenczi baronesse aztán nem hullatott több könyet s nem szökött el Arnoldot fölkeresni.
Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt s oda ült Koczur elé. A báróné még vajas-kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás szalonnát, kenyérhajon elmetélve.
– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová lett a báró?
– Arnold báró?
– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?
– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.
– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz épen azért adtunk egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt elvégeznünk.
– Fontos ügyek! szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló tréfás arczfintorral kisérte, hogy érthette belőle minden ember, mi véleménye van neki a fontos ügyekről.
– Azt akarom vele mondani, magyarázá Diadém úr, hogy vannak bizonyos végelintézésre váró ügyek, a miket nem lehet befejezni az ő aláirása nélkül.
– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláirása még igen kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja az aláirását, s ha egy levelet ir, annak az egy oldalán annyiféle calligraphiája van, mintha minden sornál megint egy másik diák csinált volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre, a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek. Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel igazolásul, hogy azért ir ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz, az ő nevében, az irását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így szokott irni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.
– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem, amit az ember épen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró a felől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány órával?
– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? azt ő nekem nem mondta, hanem azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a háromezer forinttól, a mit a zsebében érzett és fázott attól a gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó sadduceusoknak majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, a meddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom, hogy mi fogja visszahozni? Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a pozsonyi arany oroszlánnál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint. Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk ő méltóságát tisztelhetni. Én azonban most megyek a fiut keresni, hogy hová lett? mi csipte meg?
Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz újját beletörülve a bekecse báránybőr béllésébe, azt mondá búcsú fejében a bárónénak, hogy «kisztihand». S meg is tette, a mit mondott.
A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, a mivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a díjában adták ezt neki.
Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, a hol az a két hegy összeér, a melyiknek a völgyében lakik valahol az a valaki, a kivel őt kis gyermekkora óta folyvást ijesztgették: «ha rossz leszesz, majd eljön az Illavay és megesz», később megint: «ha nem akarsz tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál». Legtöbbször hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk s az tüzes vasakkal sütögeti annak a nyelvét, a ki hazudik!» Hol vannak hát azok a tüzes vasak?
Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az aczél: ez anyai örökség volt, ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a hires országúton utolérte azt a bricskát, a min apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhencz különben sem szokta magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár közepébe a földes urat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az istráng összeszakadt.
Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép rhetorikai phrasisokról, a mikkel egy sárban rekedt utas szokta eláldogatni sorba azt, a ki ezt az utat teremtette, ezt a sarat teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Neki vágott az erdőnek, mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt. Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más félelem.
Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. «Ezek bizonyosan azok a guerillák», gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra vezetett, azt is elhagyta, s aztán neki vágott a meredek hegyoldalnak egyenesen, út nélkül tövisen, cziheren keresztül.
Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.
Onnan aztán a mint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint erdőt. Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, a hol Illavay birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat s elbujnia minden szemközt jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; a hol elfáradt, ott lefeküdt, a mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált «a nap»-nál: tavaszszal a bibiczek fészkelnek a morotva között s azoknak a tojása uraknak való csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolya gyökeret, a mi igen jó izű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen bevergődött abba a faluba, a minek a nevét sem tudta, csak annyit hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornáczos ház, az az ő nagybátyjáé.
Jó is volt ránézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték volna különben: ágról szakadt külsejével mindenki garabonczás diáknak tartotta volna; ruhái megtépve, arcza, kezei összekarczolva a tövistől, térdein, könyökein a hegymászás látható haváriái, fénymázos czipőinek orra a talpától elválva; méltó staffage egy büntudattal üldözött kóborló suhancz rosszlelkiismeretű arczához.
Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra: nincs-e ott valami cseléd, vagy harapós kutya. Kutya nem volt az udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, a kliensek végett, csak vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az utczaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betükkel van fölirva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden koczogtatás nélkül. Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az iróasztalnál egy széles vállú férfi, a kinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen szürke volt már, széles homloka ránczokba szedve: ernyővel letakart olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.
– No! ki az? mit akar? kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor meglátta a belépő alakot, azt mondá: «ahán» s a zsebébe nyult.
Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbenyuló mozdulatnál az az ötlet nyilalt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát s azt mondja, hogy «ein armer Reisender» s odatartsa a kalapját az alamizsna elé, s aztán odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.
Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában? Nem akar hazudni többet. Itt az első kisérlet, Hátha az igazat mondás is kifizeti magát. Felemelte a fejét s közelebb lépett egészen bátran.
– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.
S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte, megcsókolta.
– Servus kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?
– Szöktem. Felelt röviden Arnold.
– Azt kezdem látni. Honnan jösz?
– Hazulról.
– Hogyan?
– Gyalog.
– Még pedig a hegyeken keresztül, a hogy veszem észre. Ettél-e valamit?
– Ettem az úton.
– Hol? és mifélét?
– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.
– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.
– Minden igazat meg kell mondani?
– Igen bizony. No hát mi volt az a mindenféle?
– Egy pogácsát hoztam hazulról s találtam az úton bibicztojást, meg turbolyát.
– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.
Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában, amint ismét visszatért a szürkefejű.
– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?
– Mert üldöznek.
– S miért jöttél ide hozzám?
– Azért, hogy megvédelmezzenek.
– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok, holott engemet soha sem láttál életedben? Hátha én épen a szolgabiró vagyok, a kihez veszedelmedre jöttél s csak vendégnek vagyok ennél a háznál?
No most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.
– No felelj hát! De igazat mondj.
– Nem tudok.
– Nem tudsz? Hát mit tudsz?
– Csak hazudni tudok. Az pedig itt nem szabad.
– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is. Próbáld meg. No, segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem egyszer-másszor, ugy-e bár? Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az ördög?
A fiunak majd a szája padlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté, hogy kimondja:
– Igenis.
A szürke fej csendesen nevetett rá.
– S aztán te épen olyan rútnak találtál, mint a milyennek az otthoniak leirtak?
– Igenis.
A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.
– No látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.
S megrázta kedélyesen a fiú kezét.
– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl, épen engemet keress föl?
A fiut felbátorítá az első kisérlet sikere. Valami eddig ismeretlen gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót. Ekkoráig még soha se próbálta. Meg is járta volna vele, ott, a hol más népek laknak.
– Elmondom igazán. A kiről nekem odahaza mindig és mindenki azt beszélte, hogy milyen rossz ember és mi nekünk milyen nagy ellenségünk, mikor el kellett szöknöm az otthonlevőktől, arra gondoltam, hogy ide kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.
– Van benne logika. «A ki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó barátom». Már most hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan hazulról elszöknöd?
A fiú fejét vakarta és gondolkozni látszott.
– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem valami hazugságot mondj?
– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet, felelt a gyermek. Mert már hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy elmondani, a hogy igazán megtörtént.
– Ezt a túlságosan eleven fantázia okozza.
– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak elmondjak? de nem merek velük előállni.
– Hát akkor mond igazat.
– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak, ami igaz, s nem lesz benne hazugság.
– Az egészet kell elmondanod.
– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani «no, ha ez mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat», s a fődolgot még akkor is elhallgathatom.
– De hát kezdd a fődolgon!
A gyermek az ajkát harapdálta kinjában.
– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! Rebegé s könybelábadt a két szeme.
– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a hibát, mint azt másokra hárítani.
– Nem hibát, de bűnt követtem el, a miért törvény szerint fognak üldözni.
– Akkor épen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?
– Tehát ön meg fog engem védelmezni?
– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.
– De ha nagyon hatalmas ember volna, a ki üldöz.
– Az ellenében is.
– Hátha, hátha a tulajdon édes apám volna az?
– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.
– Oh én úgy szégyenlem azt elmondani!
– Amit nem szégyenlettél megtenni?
– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám irását utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a tanító lajstromából azt, hogy «nagyon rossz» kivakarom s azt irom be, hogy «dicséretes». Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet s azzal vége.
– Tehát valami hamisítást követtél el?
– Bevallom.
– Mit hamisítottál?
– Egy útlevelet.
– Kinek a számára?
– Egy bujdosó szegény-legény számára, a kiről aztán megtudtam, hogy valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főczinkosa.
– Hogyan kerültél ezzel össze?
No most! Itt már nehéz megállni az embernek, hogy valami mesét ki ne gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.
– Nézz a szemembe kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.
Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint foglyává lenni. Ezek a szemek kihijják az emberből a lelket. Neki erősíté a szivét.
– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.
– Hogyan?
– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába s adott ennem és innom.
Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.
– Haragszik ön rám?
– Dehogy te rád! Mondá a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését erővel tompította el. Folytasd tovább.
– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást; ha meggondolom, az is mind czudarság volt.
– Egyedül követted el mindezt?
– Jól van.
– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, a min majd nagyot nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz oda. Azonban a csaplár, a ki a bort hordta fel, félszemmel oda vigyázott s megtudta, hogy mit csinálok? Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még fenn voltam…
– Miért voltál fenn éjfélután?
– Dolgoztam valami munkán.
– Te! Dolgoztál?
– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni. Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, a mit mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg nálam a háznak, a mit soha sem látok többet.
Arnold odanyujtotta nagybátyjának a rajzot.
– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?
– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.
– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.
– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?
– De uri módon. Csakhogy sokat kell tanulni, meg dolgozni.
– Oh arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy «nagyon jól van;» mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.
Itt nagyot sóhajtott a fiú.
– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel egy régi jó barátja a családunknak.
– Kicsoda?
– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.
– Ez is jól van.
– Azért jött oda hozzám, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A csárdás, aki meglátta, hogy a szegény-legény utlevelét kiigazítottam, elment az apámhoz s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt, amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a főispánhoz és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.
– Úgy van.
– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem a helyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy bűn volt, nemde?
– Valóban az volt.
– Büntetése öt esztendei fogság.
– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.
– Mennyiben enyhítő?
– Annyiban, hogy sulyos börtön helyett javító intézetet szab meg a törvény.
– De mégis fogság? Mégis gyalázat?
A nagybátya nem felelt rá semmit.
A gyermek lecsüggeszté a fejét.
– Az apám úgy is mindig azzal fenyegetett, hogy javító intézetbe ád, valahányszor megérkezett valahonnan; bujnom kellett előtte, zsivány, gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy ezzel az én hamisított utlevelemmel már most az a veszedelmes czimbora nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az ország.
– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?
– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy mind ennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mind ebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?
– Végig gondoltál ezen?
– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vad körtefa alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, a kik sötét éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén s megállítják a postaszekeret s elrabolják a leveleket. Aztán összegyülnek elhagyott várromok földalatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit támadjanak meg? Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, a kinek a nevétől minden ember keresztet vet magára s azt mondja: «Isten őrizz meg tőle!» Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? alig tudom. Csak azt tudom, hogy féltem saját magamtól, a míg a sötét erdő betakart.
– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?
– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön keresztül megnyilni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami olyan nagy kín fogta el a szivemet, hogy sirnom kellett bele. Ha rám találnak, rám vallanak, elitélnek, be leszek csukva egy vastag falú börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot. Gyötörni, kinozni fognak. Elveszik tőlem a rajzoló eszközeimet, a miket szeretek s kényszerítenek olyan munkára, a mit utálok. Egyformává tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Oh erre gondolni is rettenetes.
– Bizony az.
– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki sem fog velem szóba állni, a ki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni, mindenünnen azzal fognak elutasítani: «be voltál zárva, el voltál itélve!» Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem, tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta, hogy valaki utánam jön, a ki ismer s rám kiált: «gonosztevő voltál, megülted a börtönt!» s megint futni kell odább. Valahányszor rám ismernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, a minek hireszteltek, tévelyegni, csalva, szédelegve a széles világban, arczulköpve, kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Oh mondja ön: nem ez a sors vár-e reám, ha elitélnek?
– Valóban ez.
– S nem hiszi ön, hogy valamiképen ki lehetne rimánkodni azoktól, a kik így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta bűnömet, hogy ne tanuskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel? vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?
– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme ki nem számíthatja.
– S nincs mentség a számomra a törvényben?
– A törvény csak szigort ismer.
– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a birám előtt, hogy mentsenek fel?
– Megtennék mindent, a mi észtől és szivtől kitelik, de a birák feladata nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből itélnek. A védő ügyvéd ékesen szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást, mint a büntetés mértékének leszállítását.
– Az pedig én nekem azután mindegy, hogy egy napig van-e a homlokomra rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.
– Úgy van.
E lesujtó szónál a gyermek elhallgatott s egészen magába szállva, évődött valami gondolaton, a mit az a figyelő férfi az arczáról olvasott le előre.
Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arcza kiderült.
– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.
– Hová? Világot csalni?
– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi vár-rom erkélye alá.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára s onnan veted le magadat?
– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.
– Hogyan? Te fiu! Neked volna szived meghalni, a gyalázattól eliszonyodva?
– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiu daczosan.
E szókra odadobbant eléje Illavay s megragadva két herkulesi kezével a gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan s ijesztő arczával rámeredve förmedt reá mélyen dörgő szóval.
– No hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! ha megérezted, hogy többet ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz alaknak, a minek nincs egy ize, a mi meg ne volna romolva. El kell temetve lenni, porrá kell válni minden porczikádnak, a mit ez az átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje te! Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet belőle, s átadom egy másik embernek, a ki még nincs a világon. – Halva vagy már. Most jer: tanulj meg ujjászületni.
Azzal oda lódította őt az iróasztalához s annak a fiókját kirántva, elővett belőle egy iratot s oda tartá eléje.
– Ismered ezt? Itt a hamisított utleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg örök emlékül.
A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a szavát: akadozó hangon, mely zokogását fulasztá el, kiálta valami érthetetlen szót s aztán, a mint megkapta kezével azt az iratot, elkezdett görcsösen kaczagni s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt emberi hatalom, a mi az összefacsarintott öklét szét birta volna nyitni, a mivel azt az iratot a melléhez szorítá.
Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarcz hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermekleány arcza. Egy anya és egy testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú szakállával, mint az öreg Isten (a képeken a hogy festve van).
– Meghaltam? kérdezé a fölocsudó.
– Meg bizony; dörmögé a szürke szakállú.
– S ez itt a másvilág?
– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiu.
Az a kis leány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.
Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt az.
Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak bizonynyal.
De még a mellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott az az utlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez az ő útlevele abba a másvilágba.
– Jó volt, Arnoldka? kérdé mosolygva az a kis leány. Hogy érzed magad?
Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az szebb volt mind annál, a mit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt már megint egy másik világban mondta el, az álmok országában. A mint a levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a féltett útlevelet ott a mellén.
Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?
EGY PÁRBESZÉD, A MINEK AZ ELEJÉT NEM HALLOTTUK.
– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves czimborám?
Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó kenyeres pajtásától, Illavay Ferencztől, egy doboz verpeléti mellett ülve.
– Azt, hogy «soha se lesz ebből gáliczkő».
Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalább is a tisztelt olvasó.
Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán «sapienti pauca». Hanem elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!
Tehátlan.
– 1863-ban éltünk.
– Aztán «csordultig volt a pohár».
– Az volt a kor jelszava, hogy «mi várhatunk», csakhogy az a «mi» nem mi voltunk, hanem más valaki.
– Ellenben «fekete pontok voltak a láthatáron».
– Volt egy nótánk, a mi ezen kezdődött, hogy «szennyes az én ingem!» Végződött pedig azon, hogy «Éljen Garibáldi».
– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy «mi közöm nekem a ti szennyes ingetekhez, az enyim veres».
– Hát hisz épen azt a veres inget szeretnők látni. – Hja, de az nem megy, ha csak nem hivják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal fülem nem hall.
– Hát hogyan tiszteljük?
– Avec des coups de fusil! (Ez meg francziául van, s magyarul annyit jelent, hogy «szerezzetek ócska vasat».)
– Hja bizony «ócska vasat», olyan ócska vasat, a milyen már tizennégy esztendő óta nem volt a kezünkben.
– Menjen az úr, ne tréfáljon! kiált föl erre a tisztelt olvasó. «Majd bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi az eszébe! Poétázás az egész!»
Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.
Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető, arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbeli kormánybiztossal, hogy ha lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.
A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a skeptikus észrevételére.
– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.
– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak bennünket úgy, a hogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s carlsbadi vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a számítás flegmája adja a temperamentumunkat. Ez is mind czölönk. De hát még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem hát nem a végétől fázom én ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől. Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.
– Miért hiszed azt?
– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű, szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, a miért lángra gyuladt, a hogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a bokorban, az utczaszegleten az arra jövő ellenfélre, azt nem fogja megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. A mit ma megsugsz valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utczán. Nem kell minálunk titkos policzia, mert itt minden ember fenhangon gondolkozik. Nemes emberek vagyunk: a kivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az időt és helyet, s rábizzuk a fegyverválasztást.
– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti szózaténeklőkkel. Én nem támaszkodom az «arany fiatalságra».
– Hát akkor ugyan kire?
– Azokra az emberekre, a kik épen ilyen feladathoz valók. A kik épen nem ijednek vissza semmitől, a kik mindent képesek koczkáztatni.
– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási katasztrófának.
– Az is meglehet. Hat – hétszáz olyan desperátus ficzkó csodadolgokat tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a «dæmon légió», a mit I. Napoleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett össze; soha jobb katonái nem voltak.
– Úgy látszik, erre gondoltál a «Kolokát Péter»-nél.
– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a pannonhalmi benczések közül válogatják a legénységet?
– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi benczések igen jól verekedtek az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak. Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő kell: a futóbetyárból nemzeti hős nem lesz soha.
– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rá bizva, mint a minőnek meg tud felelni. Hirhedett csempész volt gyermek-kora óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az alföldön. Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; a míg szükség lesz rájok.
– S ki hozza el neki azokat odáig?
– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.
– Szabad megtudnom, ki az?
– Nincs titkom előtted: Koczur.
– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, a ki soha a saját emlékezetére igazat nem mondott, a kinek annyira második természetévé lett a hazudás, hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot háromszor egymásután úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen külömböző ne legyen egymástól és a valóságtól. A ki a mellett olyan gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik s cserbenhágy mindent, a mi rá van bizva; a mellett hűtelen, perfid, lelkiismeretlen jellem, senkinek sem hive és senkinek sem ellensége. A ki képes lesz, ha kelepczébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse, tízezer becsületes hazafit feláldozni.
– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most épen szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál koczkáztatni kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, a mire használni akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen épen az a virtus, hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, a mi igen becsessé teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt bolond unokaöcséd: a báró. Az folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy valami okos czélja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban. Fölkeres minden hires, nevezetes embert, s azokat még hiresebbekké teszi azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, a miket a velük történt interwiewokhoz csatol. Ő az európai rossz calembourghok hőse. Senki sem gyanakodik rá, nem kisérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s hogy mindent kifecseg, a mi közte és valami nagy ember között elmondatott. A csörgő sipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár mindenütt az én Koczurom.
– A kilátás egyre szebb lesz; mondá Illavay. Először egy szökött rab, azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart állítottál össze magadnak.
– Az első vizbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket. Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyertünk egyuttal egy olyan pivot-t, a mire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az «ócska vas»-sal terhelt ládák, a mik Diadém úr czime alatt érkeznek az apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, a mikből Diadém úr a hires aczélgyárában Bessemer-aczélt szándékozik készíteni.
– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?
– Már tudja is!
– Mikor tudta meg? kiálta fel Illavay s felugrott a székéről.
– Ma éjjel.
– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, a merre még nyitva az út.
– Hahaha! Kaczagott Gorombolyi. Csak nem kell olyan idegesnek lenni. Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országutjok helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints. Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém irta, a másikat a báróné: «Köszönettel» felvették az ezer forintot Koczurtól.
– Ezt a pénzt te tőled kapta Koczur?
– Hát természetesen.
(Már most hát mégis csak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az, a mit Koczur kiosztogatott? S miért kellettek neki azok a nyugták, mind a három osztályos atyafitól?)
– Tehát már most még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur, meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő, mondá Illavay.
– Bankár és báróné; igazítá helyre sarcasmussal Gorombolyi.
– Én annak ismerem őket, a minek mondtam.
– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.
– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.
– Azt meg én nem értem.
– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi hiveink oda fenn Pesten addig éneklik uton-utfélen azt, hogy «majd hoz Pista puskát», hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hüvösre tesz, a kinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te ócska vasad mind ottreked valahol fele utban. Akkor aztán Koczur ide fog jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának s megvásárlod az ócska vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.
Gorombolyi csak mosolygott.
– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolcz iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hinárba, mert én ülök az ő nyakukon, nem ők az enyimen.
– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?
– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két szemöldököm közül leolvasni. Hát az eddig elsorolt társasághoz, a miben te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. Azt tudod a mesékből, hogy mikor valami kincset akarunk felvenni, a melyiken rajta ül a sárkány, ahhoz okvetetlen szűz kézre van szükség. De épen itt a bökkenő, mert olyan szüzet nehéz találni, a ki nem fél az ördögtől.
– És te találtál?
– Mintha csak megrendelték volna. Egy geniális ficzkó, a ki még a tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már egy olyan perversus gézengúz, a milyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan vakmerő, hogy neki megy a nálánál egy fejjel magasabb paraszt-legényeknek, s leveri őket: a mit maga kap a verekedésben, azt fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől s a mellett úgy tud hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától, meg azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte biztonságban semmi eladható tárgy, a mi a falhoz hozzá nincs szegezve. Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét s a parasztot lefőzi. Tud ez már minden tudományt, a mit nem kellene neki tudni, ellenben a dolognak, meg a könyvnek nagy «komája». És a mellett tökéletes ártatlan kedély, a ki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. Talán rá is ismersz a leirásból?
– Ismerem, szólt Illavay, nagyot sóhajtva.
– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozzá méltó, ultimus surculus masculussa.
– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?
– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a ficzkó előbb-utóbb akasztófán végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz belőle, az bizonyos. Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nem soká itt lesz. Hát legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolákátnak útlevélre volt szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.
– Mennykőt is! kiálta fel Illavay. Ez több mint tréfa.
– Több bizony. Ha kisül rá, becsipik. S a hogy mi a főispánt ismerjük, ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb czibereleveséből.
– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék ficzkó még egészen saját ösztönéből tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás tört ki belőle. Fog ez már most majd mindent hamisítani, a mire esetleg szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások irását utánozni.
– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni, szólt Illavay felindultan.
– Te? Hát mi közöd neked ehhez?
– Rokonom.
– Hát mi dolgod van neked a familiád bolondságával? Nem kaptál még elég keserű leczkét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?
– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen volna a gyermek, a kit soha sem láttam, nem engedném a jégre lépni, a miről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.
– No, csak ne vesztegesd itt a nemes páthoszt! Tudod, hogy én nem veszem be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?
– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.
– Te! Ahhoz a házhoz, a hol Atalanta a háziasszony s Diadém a háziúr!
– Semmi közöm sincs hozzájok, én a fiut fogom felkeresni.
– Dejszen keresheted azt már; – a ficzkó ma éjjel megszökött szépen hazulról.
– Hogy tudod?
– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.
– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiut?
– Persze hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró tengelytörött kocsiját ide vonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn a Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevél-hamisítás történetét. Erre azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel felköltötte s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyülölte ezt a fiut. Az elhitte a mesét s még jó sötéttel kereket oldott.
– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?
– Hát az, hogy a ficzkó abban a hitben, hogy üldözik s jönnek utána a lánczczal, okvetlenül a Kolokát czimborái közé menekül; azok azután majd jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.
– S te ezt helyesled?
– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát a hol a saját fejemet nem sajnálom koczkára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hét gyermekes apákkal fujom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak ennek a bőre drága?
– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.
– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen föld-rozsdának tisztességes pályát nyitok. A koczka a hatossal is fordulhat felül. Az öcsédből még hirhedett hős lehet. Minden adomány megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még «diktátor»-nak fogják egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.
Illavay vállat vont rá.
– No már most hát kezded-e érteni, a mit mondtam, hogy nem Opatovszkyék ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén? Ha hinárba akarnak vinni, az ő szájukat éri előbb a víz.
– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiu vissza is szökhetik megint az apai házhoz.
– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a láncza végét mindig a kezemben tartom.
– Hogyan?
– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.
– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiu. Tudja azt jól, hogy nem elég az útlevélen az aláirás, meg a hivatalos stampiglia; a ki ezzel a határon át akar kelni, annak még a szolgabiró manupropriájára és pecsétjére is szüksége van. Ebből már most kiokoskodhatod azt szépen, hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a csávába, okvetlenül oda rántaná a saját princzét is s ezzel tartom őket fogva a kezem közt.
– Tehát még a szolgabiró aláírása nincs azon az útlevélen? kérdé nyugodt hangon Illavay. Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabiró.
– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy között szépen elcsuszik ez.
– Jól van. Megteszem. Add ide, szólt Illavay csendes vérrel.
Gorombolyi elővette az útlevelet.
– No hát ugy-e milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleirt név egy kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az irása, a melyik az egész útlevelet pingálta.
– Igazán nagy ügyesség, mondá Illavay, s eltette a belső zsebébe az útlevelet.
– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?
– «Ezt»? – Soha sem.
– Mi az? – Hogyan mondtad?
– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.
– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?
– Hát te nem azzal játszol?
– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!
– No, csak ne «uramozz». Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van, azt megszerzem neki én s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.
– De hisz akkor te neked kell jót állnod a Kolokátért minden tekintetben, s ha az valahogy rajta veszt, ha valami veszedelmes vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.
– Azt is jól tudom.
– Jól tudod? E szerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint mindazt, a mit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?
– Nem hiszek és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom s nem is gondolkozom róla.
– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a hurokba, mint mi akármelyikünk, a kik ezzel fekszünk le és kelünk fel.
– Azt is előre látom.
– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihuzni a tövist ennek a bolondnak a lábából s beleszurni a magadéba? No akkor te vagy a nagyobbik bolond!
– Az is meglehet.
– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd, megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét főbűnben leledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég rettenetes gondolat, a mit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy «megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer iziglen», de hogy megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bünei miatt, ilyet még a Sionhegye se hallott soha!
Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.
– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az ellenségeidet a magad szamárhátára mindig. Csak te dugdosd a meleg kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott farkaskölykeket s neveld fel tejes zsemlyén. Elveszed a jutalmát. A falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte cserébe semmi. Semmi authenticus útlevél. Majd megjárja a maga útját az én czimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. Hanem már most aztán egyet mondok, fiskális úr! Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. Önnek sem nálamnál igazabb czimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét partie tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak patience játszásra adjuk magunkat, mert a milyen bizonyos, hogy én soha többet az úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál engemet többet soha idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.
Szegény Illavay! Kicsiny hija, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja.
Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.
RABLÁZADÁS.
Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be Illavayhoz: «Kedves barátom!»
(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)
Szétnézett a szobában s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:
«Kutya van a kertben.»
– Tudom, szólt Illavay, kezét nyujtva a kibékült haragos társnak, a kinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. Tudom. Kolokátot elfogták. Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond minden vásárba bejárt s ott fényes nappal mulatott s itatta a népséget a csárdában.
– Hanem az ócska vas nem került kézre.
– Nem ám, mert az nem ment a vásárba tánczolni, mint a kisérője.
– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.
– És pénzt kért?
– A mennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben van.
– Igen, a te fuvaros parasztod, a ki tudja jól, hogy mit szállít, él a maga eszével s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig eltünik egyidőre, s mikor a pénze elfogy, majd ujra eljön hozzád, s besugja, hogy a paraszt nyugtalankodik, az elásott kincseket máshová kell elszállítani s erre megint pénz kell.
– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, a mi hozzád hozott (pedig felfogadtam, hogy ha ez lesz az Ararat hegye s köröskörül az özönvíz, még sem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát «publica præcedunt», a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok informálni.
– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni lelkiismeretesen, a mit esetleges védenczem javára a kötelesség elém ró.
– No csak ne pedánskodjál! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: «hol lakik az az úr, a ki pénzért hazudik?» Az egyszeri fiskális azt mondta a védelmezett zsiványnak: «te csak mondj el nekem mindent igazán, a hogy volt; a mit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.»
– Ej de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.
– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kivánom én nálad elérni, hogy a cliensedet nagyon szép szinbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden, a mit zsiványészszel tett; lólopás, utonállás, rablógyilkosság, börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt ne tedd, hogy valamiképen egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a süvege körül.
– Értem.
– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej megszeppent az én Gorombolyi barátom a suskus hirére. Kilencz kovácslegény nem birna pörölylyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát «nem oda Buda!» Nem hadvezér az, a kinek, ha az egyik haditervét meghiusították, rögtön másikkal ne álljon készen.
– Hát nem tettél le a terveidről?
– Soha sem is teszek. Ha elfogták a Kolokátomat, annál rosszabb rájuk nézve. Tőled csak azt az egyet kérem, hogy a védelmezésben mellőzz minden politikát.
– Azt úgy is tettem volna.
– De majd a közvádló ellenkező véleményen lesz s mindenképen egy messze elágazó conspiratio fonalait akarja a betyár nyakkendőjéből kihuzogatni; annak pedig mindegy, akárminő fonalból fonják számára a kötelet, miután úgy sem akasztják fel rá; kegyelem útján a büntetése átváltozik tíz éven felül terjedő fogsággá: a mit ugyan politikai vétségért is megkaphatna. A külömbség a kettő között csak az, hogy ha perduellióért itélik el, mint lázadót, akkor valamelyik várban, Komáromban vagy Olmützben, fogja leülni a bünhődését; ha azonban, mint közönséges rabló lesz elitélve, – akkor az illavai fegyházba jut.
– S az jobb lesz neki?
– Az jobb lesz nekünk.
– Te! Ember! Mire gondolsz? Egész testem végig borzad, a mint szavaid értelmét kitalálom.
– Azt pedig nagyon jól kitalálhatod. Mit képzelsz? Hatszáz olyan ficzkó egy rakáson, a ki qualifikált gyilkosságon alul nem vállalkozott vendégszerepre; van köztük híres csaló, gyujtogató is: ha az most egy truppban léphetne föl, az volna a sensations-dráma! No, mit meresztesz rám olyan nagy szemeket? Nem csinálják ezt szentelt vizzel. Hát az talán szentelt víz, a mit a mi pofánkba fecskendeznek? A becsületes hazafi mind anyámasszony katonája, azt már látom. Ez mind azt várja, hogy, mint 48-ban, előbb nevezze ki őt a király, a hadügyminiszter ellenjegyzése mellett, «királyi rebellis őrnagynak», határozza meg az országgyűlés, milyen szine legyen az egyenruhájának? Petőfi irjon a számára egy extra lelkesítő verset, s a neve kinyomassék a «Közlöny»-ben. Akkor aztán verekedik, mint egy oroszlán. Hanem addig a pipát sem veszi ki a szájából.
– Hát hisz ezt én mondtam neked.
– A parasztot meg semmi sem jellemzi olyan híven, mint az a nóta, hogy «ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni». Ez a legszebb paraphrasisa annak a gyöngymondásnak, hogy «ma pénzért, holnap ingyen». – «Ha még egyszer azt izeni!» De ez a «ha még egyszer» másodszor is, harmadszor is, és harminczharmadszor is itt van. S soha se következik rá az a kadentia, hogy «no hát már most menjünk».
– Hát hisz ezt is én mondtam.
– No ha mondtad, hát huzd le belőle a consequentiákat. A kinek tetszik a czél, tessenek az eszközök is. «Flectere si nequeo superos Acheronta movebo.» No hát mit? Hogy ez egy rablóhad? Kezdő pontnak a legjobb. Hát a kiket az őseink hasonló nagy szorongattatásaikban segítségül hívtak az országba, a jó török basák, nem voltak rablók? Rablók, de még «en gros», míg ezek csak «en detail». Ismered azt az adomát, mikor a parasztot megtámadta a földesúr sinkoránja s a jámbor, védelem közben a vasvillával agyon találta szúrni a kutyát. Szidta érte a földesúr, miért nem védte magát a vasvilla nyelével a kutya ellen? «Igen bizony, ha az is a farkával akart volna megharapni.» Most ez a mi vasvillánk! Hát csak hagyd te úgy lefolyni a dolgot, hogy az én Kolokátom hadd kerüljön be Illavára. Neki már megvannak azután az instructiói. Az egész terv elő van készítve; csak egy merész vezér kell a kiviteléhez. Most az is megkerül. No hát; nem kérem, hogy kezet adj rá. Te puritán! idealista! Nem kivánom, hogy segíts benne. Csak azt hogy el ne rontsd. Mint cliens jöttem hozzád, mint ügyvédemhez beszéltem. Ha van prókátori lelkiismeret a világon, akkor annak kell egy paragraphusának lenni, a mi azt mondja, hogy az ügyvéd a rábizott titkot az ellenfélnek el ne árulja, s védencze terveit, az ellenféllel összejátszva, meg ne hiusítsa. Nos! hát van-e prókátori lelkiismeret, vagy nincs? fiskális úr!
– Igenis van. S azt tapasztalni fogod. Rémtervedet, a mit velem, mint «fél», bizalmasan közöltél, senkinek el nem árulom. Hanem közel maradok, s mikor ki akar törni, akkor ott leszek – és leverem!
Gorombolyi más akárkinek a szeme közé kaczagott volna erre a szóra. De Illavay előtt meghajtotta magát.
– Elismerem, hogy képes vagy rá, hogy szavadat beváltsd. Ilyen nagy hatalmat máskor is éreztettél már ezzel a társasággal. Hanem ezuttal ez véres tréfa lehet.
– Beszéljünk másról.
– Úgy? Igazad van. Hát mit csinál föltalált védenczed, a hazahozott farkasfiók? Megeszi már a tejes zsemlyét? Nem fojtogatja még rendre a pulykákat? Nem lopta még el a feleséged lábáról a czipőt?
– Az én védenczem tanul!
– Tanul? Neki hasal a könyvnek s úgy magol belőle? Fölmondja a leczkét ebéd előtt? addig le nem ül az asztalhoz? Bujja a könyvtárt, s hajnal előtt fölkel pensumot irni, fárasztja termetét az eminens kalkulusért?
– Kár érte! Milyen szép szerep várt volna rá odabenn Illaván.
*
Ebben az esztendőben márczius tizenötödike épen egy szép vasárnapi napra esett.
Nem lesz fölösleges előrebocsátani, hogy ez még mind nem a «Ma» történetéhez tartozik, ez még abban a korban történt, a mit úgy szeretünk nevezni, hogy «rég mult», a mi el van temetve, kútba dobva, malomkő a tetejében, hogy soha föl ne kelhessen.
Az illavai fogházban is nevezetes nap volt ez a márczius tizenötödike, épen azért, mert vasárnapra esett. Nem azért különös nap a vasárnap, mintha akkor a rabok számára pecsenye kerülne az asztalra, hanem azért, hogy akkor nincs dolog, s minden rabnak misére kell menni; akármiféle vallás szerint tagadja az Istent és a szenteket.
Most már mindez másképen van. A rabok számára műhelyek vannak berendezve, a hol kedvük és hajlamuk szerint kézimunkát folytatnak; üres óráikban rajzolnak, énekelnek, még hangszereik is vannak, bandában muzsikálnak, minden nap jó és elég ételt kapnak, kenyeret épen kitünőt, s vasárnap, a hány vallásfelekezet van közöttük, annyiféle pap osztja a maga aklához tartozóknak a lelki malasztot. Hanem mindez nem úgy volt akkoriban. Az a bölcsesség, a mely egy egész országot rabnak tartott, ugyan miért lett volna az igazi rab iránt kegyelmesebb? kiadta a gonosztevőket haszonbérbe. Egy bécsi vállalkozó volt a főhaszonbérlő, az meg aztán kiadta a gyilkosokat más apróbb vállalkozóknak alhaszonbérbe. – Ki ne tudná, hogy még az infuzoriáknak is vannak parazitái? – Még a rabokat is ki lehet rabolni, még a gyilkosoknak is vannak gyilkosaik.
Az elitélt rabok még akkor békót viseltek a lábukon: tizenöt font vasat, s a mogyoróhajtás sem azért nőtt akkor az erdőn, hogy abból sétapálczákat csináljanak: verték a rabokat. Munka csak egyféle volt, durva pokróczcsinálás; gyapjut tépni, fonni, megszőni, ebből állt az egész. Nem mult el egy hét, hogy egyik vagy másik rab, a kenyér rosszasága miatt, a börtönőrök ellen merényletet ne kezdett volna; leütötték őket a nehéz vízhordó rúddal, a függő lámpással, a puttonynyal, a nagy tállal, a mi kezükbe került. Pedig hát a porkolábok nem tehettek arról. Bizony malomporból meg korpából nem lehet jobb kenyeret sütni. Rokomozer pedig a mostani lisztárak szerint a fővállalkozónak nem szolgáltathat másforma kenyéralkatszert, mint a miben egy harmadrész a malompor, kétharmadrész a korpa, hogy pedig az ebédre főzött káposztalevél közé valami húsfélét is főzessen, azt az albérlőnek a hite és vallása tiltja. Egyébiránt nagyon jó az, ha meg van paprikázva. Aztán a kinek nem tetszik, az ne igyekezzék ide jutni. A tisztelt zsivány urak őrizkedjenek a rablástól és a gyilkolástól, s mindjárt nem lesz okuk ezért a korpakenyérért, lélöttyért zúgolódni! – Ez volt a bérlő urak és a börtönőr urak nézete, s valószinüleg azoké is, a kik a magasabb criminális jogbölcsészettel akkoriban foglalkoztak.
De egészen ellenkező nézetben voltak maguk az elitéltek. Azok között voltak többen, a kik tanultak, és sok természetes észszel voltak – nem megáldva, hanem megverve. A zúgolódás a rossz bánásmód, a piszkos, ronda ellátás, az undorító élelem miatt, nőttön-nőtt, a raboknak ugyan nem volt alkalmuk egymás között ádáz sorsuk fölött panaszolhatni: éjjel-nappal őr volt a hátuk mögött korbácscsal, a ki a megszólalót elhallgattatá; hanem volt, a ki mindannyival ékesen beszélt: a penészes kenyér.
Ez a fekete tésztakavarcs olyan nagy szerepet játszik a rabéletben. Ez a mindennapi táplálék volt egyuttal a rabnak az egyedüli mulattatója. Ő ezt összegyúrja az ujjai között valami mintázó anyagnak s aztán csinál belőle szobrászalakot, technikai remekművet. Egyik miniszternél láttam egy rabkészítette revolvert, kenyérbélből, a csalódásig utánozva legkisebb részleteiben, olyan ember által, a ki a revolvert nagyon jól kezelte; az szerzett neki életfogytig tartó rabságot; nálam is van egy rabmunka, a miben a szerző saját magát idomította ki, a mint a gyapjútépő gép kerekét hajtja: – ember, gép kenyérből.
Hatszáz körül járt már a szám. Olyan sok, hogy hetenkint csak egyszer került egy-egy csoportra a sor, félórai sétát tenni a szük várudvaron: a többi idő alatt el voltak zárva a szabad lég elől.
Az illavai fogház valamikor zárda volt, falai másfél méternyi vastagságuak s ablakain kettős vasrostély van.
E rostélyokon át gyönyörű kilátás nyílik a Vág-völgyre s a folyam túlpartján emelkedő bérczekre, miket az oroszlánkői rom koronáz. Sokan vannak, a kiknek élethosszig kell ezt a romot nézni.
Minden rabnak az ágya fölé van akasztva egy tábla, a mire fel van irva a neve és az a czím, a miért idekerült: rabló, gyilkos, gyujtogató. Van közöttük némi arisztokráczia. A régen ittlevők az optimatesek, az újon jött a parvenu. Kivéve, ha fényes hir előzte meg; ha a népdalok hőse volt, mint Bogár Miska, vagy ha épen mint nemesi praedicatumok vannak a neve elé irva a felhasznált álnevek, a mik alatt szerepelt, mint a minők «Zsiborák» alias «Orol Krivanszki» – vagy «Cousin» alias «Ribeaud». Ezek a hallgatag megegyezés szerint a társaság tekintélyei: az egész szoba büszke rájuk, a melyben éjszakára fekhelyük van. Ezek külön őrrel vannak megtisztelve s minden este megmotozzák a ruháikat, nincs-e tolvajkulcs, ráspoly, kés elrejtve bennük s a lánczaikat naponkint kétszer vizsgálat alá veszik.