A kis királyok (2. rész) / Regény

EGÉSZ QUADRUPLE ALLIANCE.

Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant felkeresni. Megtalálta a casinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.

A lefolyt hét év nagyon elváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat. Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, a kinek jól illett a tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előre görbült, s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézését; a haját hol szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig mikor utazni járt, s abbanhagyta a festést, egészen lilaszínű lett a haja, volt nála szőke-saison, barna-saison, kezdett a lyon-világ veteránjai közé számíttatni.

– Kedves bátyám, mondá Gil Blas, a sakkozó clubba húzva félre Don Juant. Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem ismersz valami olyan tőkepénzest, a ki ily kölcsönre hajlandó lenne?

– Hogy ne ismernék? s mire kell neked ez a nagy pénz?

– Szent czélra.

– Szent czél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent czélok vezettek.

– Nem is sejted. Én ráismertem arra a delejes csodaszűzre.

– Csak nem ő az?

– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltürnöm, hogy egy jó családbeli leány ily veszedelmes pályán maradjon, a hol előbb-utóbb a csáb áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban. Nem akarok semmi vonatkozást tenni ez által. De nagyon tisztelte az öreg ezt a hölgyet s viszont ez őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az összeget odaadom a csodaszűznek s az által olyan helyzetbe hozom, hogy az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell őt szabadítanom.

– Nemes keblű fiatal ember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyenforma ajánlatot az olasz grófnőnél?

– Igen.

– És nem utasította vissza!

– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog ez iránt a «családdal».

– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz sütve a dolog.

– De árulást ne kövess el ellenem!

– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy olyan gavallérral, a ki ágyuval lövöldöz.

– Csitt! Senkinek egy szót sem!

A mint szétváltak a nemes rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:

(«Soha sem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az én tudományomban! Nemeskeblű ifju! Követem a példádat s megelőzlek egy lyon-fejjel.»)

Azzal Don Juan ment fölkeresni nagybátyját, Adalbert grófot. Az a makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf elszokta hagyni a kártyázószobát s igen szorgalmas hirlapolvasó lett belőle. Don Juan leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.

– Kedves bátyám. Mit gondolsz, sokáig elélek-e én még?

– Azzal a mértékletes életmóddal, a mit te folytatsz, hiszen még egy ősz hajszálad sincs.

– Semmi tréfa. Igen komoly dologról akarok veled beszélni. Én szeretnék tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad fizetett életjáradékomból.

– No, ez annyira komoly dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.

– De mindjárt olympi derü ragyogandja keresztül Jupiteri ábrázatodat, ha elmondom, mi czélra akarom fordítani én azt az összeget. Szent czél! Egy veszélyben forgó női erénynek a megmentése.

– Nem menthetné azt meg más?

– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. Tudod, hogy ki az a csodaszűz, a ki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltetett e jeles hölgy iránt. Ha ő most ide szállhatna közénk az égből.

– Hagyd ott szegény megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánynyal?

– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégis csak a bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt hajhássza, hogy kitől kapja meg minden áron? Százezret kész aláirni egy uzsorásnak.

– Tüzes mennykő! Ez nem tréfa dolog.

– No hát? Ugy-e hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.

– Hát inkább te, mint a fiam? No, gyere el holnap hozzám, majd ott beszéljünk bővebben erről a dologról.

Kezet szorítottak, s azzal ott hagyták az Allgemeinét.

Magában pedig azt gondolá Ponthay Adalbert gróf:

(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)

Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a casino magánétkező fülkéjébe, a hol Simphonides herczeg szokott vacsorálni. Még az entremetnél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot még a jeges medenczében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni és inni. Genirozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem ha olyan bajtársra akadt, a kinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy kedve telt, még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.

Ponthay Adalbert gróf pedig szivesen látott vendége volt a herczegnek. Egyik nagyrészvényese volt minden pénzügyi müveleteinek. Az osztriga és a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A mai napok börzéjének épen a «Nordbahn» részvények voltak a kedvenczei, mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-al álltak a parin fölül. És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát árulta el, – fagylaltozás közben – hogy ezeket a részvényeket kéz alatt eladja.

– Hohó – hán – hum! lélekzett nagyot a pénzóriás. A Nordbahnt eladni! Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán aranybányát akar rajta venni Erdélyben?

– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) – (nemes ember nem türheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy nem épen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)

– Hum-hán! Semmit sem hallottam.

– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, a ki csodajövendőket mond.

– Haha, hohó, humhumhum! nekem mindennap van vele értekezésem húsz louisdorért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?

– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak mellékszemély a dologban. Az anya az udvarnál is – (de csitt! ne tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a család méltóságával, előbb-utóbb az erkölcsi sülyedés fertőjébe vezet. Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, a mit nekem úgy is csak a véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek az erényét megmentsem általa.

– Hohohó, ühü-hopp! döczögteté elő a nagy financier a véleményét. Hát erre kell a 80 ezer forint? – Nyolczvanezer – hohó – forint? Egy esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, a ki az erényét megmenti! Csak elfogadná!

Adalbert grófnak csak elnyult az ábrázatja erre a szóra.

Hja, ha ebbe a licitatióba egy olyan úr keveredik bele, a ki a nyolczvanezeret «esztendőnkint» értelmezi, akkor a többiek hogy versenyezzenek?

AZ ABLAKLÁTOGATÁS.

A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: «Fensterln». Az ő divatjuk. Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő vasrácson keresztül egy-egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? az ő dolguk. Tán jobban esik így.

– Tudsz-e hát igazat mondani? kérdi a férfi a leánytól.

– Titokban szorgalmasan tanulom – a kedvedért.

– No hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg igazán, ugyebár az a te pythonissa szereped tiszta világcsalás?

– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival, nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.

– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy acusticai gócz, valódi Dyonisius füle, a honnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége átszállítja egy harmadik szobába.

– Úgy van. Ott pedig ül valaki, a ki a kilesett kérdésekre megsúgja a választ egy rézcsövön keresztül, a mi az alvó alak nyoszolyájában egy szélpárnába szolgál, az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen egyszerű készülék s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is megismerje a besugó által a vele beszélőt.

– De hogy ismer mindenkit a besugó?

– Hisz ez épen a titka az egész büvészetnek, a mi nélkül az egy furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni, vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak, be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én anyám.

– Azt is kitaláltam.

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik, mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– S tetszik neked ez a komédia?

– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál, de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni, vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Hát legyen az. Senkinek sem teszek vele kárt, ha megcsaltam.

– Csak magadnak.

– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi becsületünkre válik nekünk lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen, ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak. (Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem, mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani: «Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni, hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét. Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?

– De ez álom.

– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az én nőm.

A leány elszomorodott e szóra.

– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen kimondani.

– Én egész hitemmel mondtam.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz? Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom, hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az anyád el fogja hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így. Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit, s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s akkor szabad ember vagyok.

– És koldus.

– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben. Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba. – Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.

A leány elkezdett zokogni s csak annyit rebegett:

– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?

Megvolt az eljegyzés. – Hozzá megy.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?

– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. – Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja. Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted hagyom el a tiszti pályát.

A leány sohajtva mondá:

– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?

– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba volt fonva.

AZ ÉDES OTTHON.

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel, termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva, hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.

– Jól van. Tégy zárt a szájamra.

A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni. Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.

– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»

Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel Zsüliett!»

A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés, szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab i xakt, kommst her!

– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi, beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt magyarul beszélni.

– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.

Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt, a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba? Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz, hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind válogathat «ő» a fia számára.

(Hiszen épen azért jött most ide Manó!)

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az apám vett feleségül?

Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.

– Úm möglök (unmöglich).

No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és taszigáló karok közül.

Erre Sára asszony fontoskodó arczczal mondá francziául:

– Ton pér e boku pér avek.

Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.

Iparkodott szabadulni a boudoirból s ment az apját felkeresni.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató? vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött: a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak. Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, melylyel az atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett, maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a jegyzőnek az informatiót meg nem adta.

A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.

Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid mondattal:

– Szép tőled, hogy hazajöttél.

– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja kezét.

– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján. Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

Manó hasonló ünnepélyes tenorból felelt meg.

– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes szavaidat.

– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott már az anyád?

– Már meg is házasított.

– Itthon fogsz maradni?

– Egészen rendelkezésedre állok.

– A lemondásodat beadtad már?

– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te érzületeddel ellenkezik.

– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. – Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.

El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból kimaradt, a konyhai körök sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa, a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Hát jól van, meséljen Dorkó nénő.

– Jaj tens ifju úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni; az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá «kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták, hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni, hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám, mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták, hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett. Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek, felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj, lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról, de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap «Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba, ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó herbatejet fodormentábul, hogy…»

De már akkor aludt az Emmácska mélyen.

Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János, Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni, töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták, már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára. Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

– Nos, hát szép vagyok-e ma?

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Oh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.

– De hát ez a Kofputz?

– E nélkül még szebb volnál.

Ettől a szótól aztán eltört a türelem-mécses cserepe.

– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt, kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám. Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem voltál…

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett strucztollból.

– De édes anyám.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi? Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert visszapattan róla…

Csak épen, hogy felnyitotta a száját…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy a szemedbe mondja?

– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdunak. Hát még mit vétettem?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem, hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!

Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.

– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.

No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár volt a fogadásról megfeledkezni.

Most már jónak látta az apját felkeresni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.

Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi teendők iránti elhatározását.

– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó és illendő magaviseletet tanusíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a templomba.

Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az utczán várt férfi és asszony.

A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.

Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána; kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt nagy urak vannak!»

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő» odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyrumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikácio.

A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asszony a schveizi mamzellnek:

– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?

Hanem azért mégis: «der Kanali: infame!»

Hát aztán a prédikácio is csak elment a maga útján.

A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez te rád talál!»

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.

Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.

– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt mondá neki:

– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanitó kezét.

– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi úgy-e?

– Hát rám ismertél?

– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?

– Itt vagyok kosta, Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: «jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»

Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, a ki szereti.

Ebben az «otthon»-ban!

– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi czimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak, hogy keresse fel az úrfit és hivja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője? pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!» s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét kifejezni.

– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még attachéekkal is.

Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután, egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett. Igazán szerencse. Ott van aztán jó kedv, pattogó élcz, adomamondás. Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel, ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet, hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál, mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.) De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is meghallhatták s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg: megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad neki bort inni.

– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jó kedv, különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak, hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.

Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?

Manó fidélis modorban válaszolt.

– Jártam bizony, mert muszáj volt.

– Persze, hogy pápista templomba?

– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.

– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?

– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.

Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.

– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos ritusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az esperes ur.

– Rendes időközökben.

– S vajjon mit szoktak meggyónni a kópék?

– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a paternek.

– Hát öcsémuram is épen ilyen istentelenkedést művelt-e?

– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek, én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra, erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

Ezt is harsány nevetés követte.

– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért, mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje, a mit gondolt.

– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit oda értettem.

Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés hangján emelé szózatát e sulyos vádra:

– Hisz akkor kegyed atheista! vallástalan! Isten- és Krisztus-tagadó.

Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész arczába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden, a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és mulandó beszéd.

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra, a mit hosszában csupa papok ülnek végig.

Nagy zivatar zúdult a fejére.

Decebál el akarta ütni a dolgot.

– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül, s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a «credo?»

Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A «Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak, a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»

Nem fogadott szót neki. Kinyujtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.

– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság és egy nagy ellenmondás.

Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire tapasztotta a tenyereit.

– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!

S azzal kiszaladt az étteremből a mamsellel együtt.

– Fiu! kiálta Decebál Manóra, eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.

Az esperes nem engedett.

– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.

– Sőt a szamarakén át! kiáltá Decebál, mint Bálám idejében.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt. Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal, az irástudókkal disputált.

– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett, azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»

– No, jól van. Elég volt! mondá rá Decebál.

– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.

– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!» biztatták minden oldalról.

Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta, kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus! Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész főcurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a tiszántuli Melchizédechet.

– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a poharaitokat!

A mire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.

Galgai Jancsi pedig rákezdé.

– Uram, uram! tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden odakiáltva a felemelt pohárnak.