– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!
Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a megtisztelt felugrott a székéről s sietett elébb a főasztalnál ülő patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.
– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az embert, a kit ki nem állhatsz?
– Megállj csak, súgá az, várd el, mi lesz ennek a folytatása?
Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a contratoastot.
– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre, tiszteletes Baksavári Antal uramra.
Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja, annak a részén volt.
De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.
– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti lelkész!
– Miért nem? kiabált vissza az ellentábor.
– Mert canoni hibája van.
– Miféle canoni hiba?
– Megcsalta a jegyesét, otthagyta esküvő előtt.
– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való korteskedést, a mit Nyeles követ el.
Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az, ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék! Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot. (Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a credóból.
El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves pajtása rendezett a számára.
Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni, hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a pörcsináláshoz!
Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment meglátogatni.
A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt, ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még fogja el útközben és térítse vissza.
Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton, hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem lehetett utólérni.
Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, a mihez csak a pap hiányzott, meg a közönség.
A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz, pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még egy kutya sem ugatta meg a látogatót.
Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok, pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a szobában?»
Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.
Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak, mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat is odarakhatta.
Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.
– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez kapott.
– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német «Grasteufel»-nek nevez.
– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette könyörgő módra a két kezét.
Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a szavait.
– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre, páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen feledve minden.
– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután, hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»
Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?
A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.
Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.
Ezzel még meg is nevetteté.
A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő, mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is gondolta volna!
Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan visszautasította.
– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt ihatnám.
– Hát miért nem hozat? kérdezé tőle Manó.
– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a görögnél.
Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.
Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett éhezve.
Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól is esett! Ez az igazi nektár!
– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.
– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson magának, ha ezt rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.
– Rengeteg pénz kéne ahhoz.
– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva, kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.
Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt, mikor a markába tekintett.
– Hüh! hisz ezek sárga csikók!
Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.
– Arany ez? ugy-e Dorka?
– Jézus Máriám, tíz arany! No már ez nagy eset!
Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.
Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.
Hanem az öreg meg fogta a kezét s visszatartá.
– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?
– Gyermek dolgok azok! Ki tartogatná emlékében?
– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a miket maga ellen vétettem?
– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.
A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó hangon kérdezve:
– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen vétettem.
– Tudom. Még azért is, a miket a gyermeknek az apja ellen vétett ön.
– Hallott már valamit?
– Csak néhány szót, de abból sejtem az egészet.
– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben. Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak el.
Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára, de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja neki.
– Mesebeszéd ez mind!
Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!) mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a Bálám szamarának!
Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani.
A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett: Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»
A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel fogadták: «itt jön az új apostól!»
– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes. (Épen nagy zsinórt húzott be.)
– Meg, volt az egyszótagú válasz.
– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én botomat tetszett magával vinni.
– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr, tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.
Decebál nem hagyhatta szó nélkül ezt a felmagasztalt erényt.
– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával osztogatja az ajándékokat.
– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.
– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge aranyakat?
– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a «szivattyu?»
– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat kifizetni. Még kiskorú vagy.
– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra szokott kölcsönözni.
– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust szeretném ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.
– Pedig ismerheted, Ponthay Adalbert grófnak hivják.
Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy össze nem tört.
S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá neki:
– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam, mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki vissza fogja fizetni.
Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki fizetni, az utolsó forintig».
Manó ezzel megfordult a sarkán s kiment a kártyázószobából.
A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.
EXODUS.
Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől. Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.
A mint másnap a vendégek eltávozának, odahivatá magához Manót.
Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt. Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.
Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor belépett. Nyilván nem ért hozzá.
– Itt vagyok, apám.
– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.
– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem akarok én új sectát alapítani.
– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.
– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.
– Már micsoda frivol beszéd ez megint!
Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.
– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon. Ezek szenvedtek kínzatást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért, az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk között századok során át. Ezeknek köszönhetjük első sorban, hogy nem vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi cadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! Azért tanuld tisztelni a mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!
Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély magábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! Nem volt fogékony kebel hozzá.
– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a szabadságnak, – mondá vakmerő feleseléssel a fiú, – de én nem azzal óhajtom a népet boldogítani, a mivel a papok, hogy a másvilágon kínálom a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a földön. Ha olyan nagyon szivünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon, szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.
– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi. Itt vannak ni a józefina ideák! A democratia! A mely a magyar nemzetet semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjjön be a fejedlágya. – Beszéljünk másról. – Nem országgyülést tartani hivtalak én ide, hanem, hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, van jogom hozzá. S talán szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság ellenségével, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.
– A hogy parancsolod, apám. Kezdem ott, a hol a házadtól elszöktem. Ennek az okát talán ismered is?
– Akarom hallani.
– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és butának neveltek.
– Ez anyád dolga volt.
– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de a mit velem tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó, helytelen és engedted történni.
– Az nem igaz.
– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, a hol nekem, leányruhában, egy avult alphabet szerint kellett volna magamat világ csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végig nézted. – Semmi sem fájt olyan nagyon, mint apám egykedvű arczát látni e kigunyoltatásom alatt. S ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy játszópajtásomtól tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor, mikor a nevemet leirtam, megfogod a kezemet s azt mondod a társaságnak: «igen is, én fiam Emánuel», hanem a helyett engedted az úgynevezett nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta: «kártyázni» – nem) magas politikát csinálni.
– No hát jól van. Megszöktél. Jól tetted. – Halljuk tovább.
– Felkerestem azt a kálvinista nagy iskolát, a melyről igazán elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti műveltségnek és szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy panasz szavam is volna azon napok ellen, a miket itt töltöttem. Nem éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, a mennyi elég volt, s ha ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám félesztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek közöttünk, a kinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a Tanussy-ivadékról nem emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint a mit a pajtásai megosztottak vele. Hogy ne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…
A mondat másik részét elhallgatta.
– Hogy mi nem mehettünk utánad, vágott közbe az apa, annak erős okai voltak.
– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb, mint a milyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa fogságából. Aztán a nagy archæologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek, mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. –
De igen, az anyám feljött Debreczenbe, aztán hogy meglátott, a mint a petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult és otthagyott.
– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hivására, sőt levélküldéssel insultáltad.
– A levelet bizonyosan a tanárom irta, én akkor ágyban feküdtem, kimarjult lábbal.
– No hát azt az anyád nem szagolhatta meg.
– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem hogy magamat igazoljam előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt van a levél, olvasd el, kérlek.
Decebál kezében reszketett a levél, a míg a sorait átfutotta, az olvasmány az arczába kergette a vért.
– Láthatod a levél keltéről, folytatá Manó, hogy én az ajánlatot nem fogadtam el. Nagy pénz volt, a mit benne találtam; a csizmám talpába tettem s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legatusnak. A szegény paraszttól elfogadhatom az alamizsna krajczárt, de nem a bankót a mæcenástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, a kiknek Isten és a természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak. Utánam küldték ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot? hogy egy brutális hajdu segítségével utonálló módon ejtsen kelepczébe. Azok megfogtak, megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba; ingerkedve, gúnyolódva, csufosan hurczoltak el erőszakkal. Hát mondjad! Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyujtotta volna a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?
Decebál bosszusan dörmögé: «erről én semmit sem tudok.»
– Így jutottam aztán a bécsujhelyi cadetiskolába, oda nem jöhetett utánam Horkázy. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf fizette értem, a mit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a kamaton kivül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely civilizált országában megélhetek; még talán idehaza is.
Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre kellett valami concret eszmével válaszolni. Más is tud «keresni», de egyszerre egész kincshalmazt.
– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelmüért kicseréltem.
– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos egyességgel végét szakítottad, a jog Ponthayék részén volt.
– De elhuzhattam volna a pert évtizedekig, s az alatt a haszonélvezet az enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk Thonuzóba sirja. A kegyelet megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét birtokainkat. Tekints magad körül s látni fogod, hogy egy kincstár közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!
Manó nagyot sohajtott. Fájt neki, hogy az apjára, a kit szeret, egy okos emberre, a kit tisztel, egy nagy emberre, a kit félt, úgy kell tekintenie, mint a hogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni azokra a szerencsétlenekre, a kik magukat «római császárok»-nak hiszik. Azok után, a miket Horkázy elmondott neki, csak mély sajnálkozással lehetett eltelve az apja iránt.
Decebál körülvezette Manót a kincstárában. Kezébe adogatta a nagyszerű leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: mi volt az? mi czélra szolgált? mit bizonyít?
Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amugy fitymálódva odaveté: «és nekem ezekért a kincsekért négyszáz nyolczvanezer forintot kináltak már.»
– Kár volt oda nem adni, mondá a fiú.
– Kár volt oda nem adnom? ismétlé sértetten az apa.
– Én, ha neked volnék, még most is eladnám.
– Te eladnád, ha rajtad állna?!
– Tudok Bécsben egy régiségkereskedőt, Justus Fraus a neve.
– Justus Fraus? De furcsa név!
– Jó volna az emberét megismerned.
– És elcsaklizzam az őseim kincstárát neki?
– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, muzeumokba kerülnének, mint itt. Te nálad elrejtve maradnak. Külömben is nem ártana ezeknek egy kis szakértő megbirálás. Én archæolog nem vagyok, de annyit látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, a miket már akkor, a mikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, a mik a cinque cento művészeire emlékeztetnek, azt pedig, hogy a mithras-imádat bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé? épen nem tudom megérteni.
– Mert nem értesz hozzá! Azt nem is kivánja tőled senki.
Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt saját felügyeletem alatt tárták fel; mindez együtt volt egy czölöpsirban.
– A czölöpsirt elhiszem.
– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz lovon ülve, lábaiknál a kedvencz eb és sólyom koponyái. Az egész kincshalmaz, a nyilakon levő irás mind valódi hunnus eredetre vall.
– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiomával grammatikai hasonlatossága, nyelvtani rendszerünk egyes egyedül a finnekével azonos.
No hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az egész Tiszántúli kerületben sem, soha!
– Micsoda? kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint a kinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába, hát te is finnista vagy? Hát te is megőrültél, hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba hozni? A fókavadászokkal?
Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.
– Édes apám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mind azokkal az előnyökkel fel van ruházva, a mikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben mindig elől jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai, a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát, intézményeit egyedül birta fentartani a nagy Muszkaország közepett, s míveltség dolgában egészen európai szinvonalon áll; irodalma, tanintézete ismeretesebb, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen ikertestvére a mienknek.
– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputytyal! Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!
Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen finnistának lenni nagyobb hæresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!
– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Vissza vonok mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.
Decebálban forrt már a méreg. Átkozott cadetiskola! Hogy elrontotta ennek a fiunak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!
Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félre tette, hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt. Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.
– Nem akarom a vakonhívő hypokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a kézzelfogható tények. Mondják azok a skeptikus szemedbe, hogy igen is, a hunnok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunnoké, a kik nem kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délczeg, lovon ülő, párduczbőr viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek tengerében, a kikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga lehetett. Bendeguz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. Le a sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S akkor borulj arczra.
E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkőszekrényből czifra kulcs segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett hártyairatot, a mi nyolczszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba összeszorított fogai között s azt tenyerébe fektetve és kisimítva, odatartá Manó szeme elé.
– Olvasd el, mi van ebbe irva!
De már ekkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt, elfeledkezett minden tiszteletről, a mivel a legközelebb eső apjának tartozik. Eszébe jutott ez apocryph betüknek láttára mind az a boszantás, busítás, a mivel gyermekkorát elkeserítették. A lábával mérgesen dobbantott s félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi irást, még a fogait is csikorgatta hozzá.
– Kérlek! vidd előlem ezt a firkát!
– «Firkát!» Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen irva? Ős igazi hun betükkel? A «szer», melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely a Tanussy-családnak utat nyit Magyarország trónjához.
Most már az egész világ sárgának tetszett Manó szeme előtt.
– Ne add a kezembe azt az ákombákot, mert összetépem!
Erre a szóra úgy ütötte arczul Decebál a fiát, a tenyerében tartott hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.
E végzetes ütés után elnémulva nézett egy perczig az apa és fiú egymás szemébe.
Hogy ezzel örökre el vannak egymástól szakítva, azt tudta mind a kettő.
Manó találta meg elébb a szavát.
Halkan, suttogva rebegé:
– Adja Isten, hogy ezt az ütést soha meg ne bánd, apám.
Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy fiának az ökle, mint egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.
– Emlékezzél reá, suttogá fülébe a fiú, hogy itt, ezen a helyen, fogja te neked ezt az ütést visszaadni egy kéz, a kitől legkevésbé várnád, s a ki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a tied nekem. Isten legyen veled.
Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához és megcsókolta azt.
Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A mademoiselle jött elébe a salonba, miután az a szokás divatozott a kastélyban, hogy az urnőnél előbb be kellett jelenteni a családtagok látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó urfival, hogy ő nagyságának most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú urral, ha a levèet tartja.
– Majd! Majd!
Ilyen «majd» nem jön elő ez életben soha többé!
Manó kiszakított egy levelet a tárczájából, s irónnal rárajzolta a búcsuszavait. (A mama irást is tud már olvasni.)
«Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsut nem vehetek tőled. Engemet az apám elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. A mit neked meg akartam mondani, ide irom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény leányt, a ki engem szeretni fog. A neve Sáromberki Lizandra. Nagy a világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény apámat. Ölellek, csókollak. Fiad Manó.»
Ezt a papirdarabkát összegöngyölíté, az újjaival összenyomkodta czifrán, s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éji asztalára; majd rátalál, ha felneszez.
Azzal je-me-recommandeozta magát s elchasseirozott.
A mademoiselle bevitte az urnő öltöző szobájába a pálcza alakú levelet s oda tette a toillette tükör elé. Madame még az alcove damaszt függönyei mögött kereste az okot az alvásra.
Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli urhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clairobscurt csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta, azután feladatta magára hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen rosszúl aludt. Kemény inquisitiót tartott a fölött, hogy micsoda járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész tractus az útra pakolt.) Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már azoknak a magyarázatához hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromaticus fürdő után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben s aztán a fésülködéshez öltözve, átlibegett a toilletteszobába. Már akkor az világossá volt téve. Papagály, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott, azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta hizelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva gyönyörű elefántcsont fehér fogsorait, s biztosítá felőle a mademoisellet, hogy azok mind igazak, egy sem hamis, különféle próbákat tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arczán levő rózsás szerelemgödröcske időjártával ránczocskába ne menjen át? Egyszer aztán kezébe akadt az a valami, a mi flaconok és kefécskék közé volt téve.
– Qu’est qu’est, que cela?
A mademoiselle elpirulva rebegé, hogy ez a Monsieur «Emma» levele.
– Shoking! Nekem összenyomkodott levelet küldeni? Was schreibt der Fratz?
Elhozatta a lorgnonját, a mi nélkül az olvasás nem fashionable, s elkezdte szótagolni (még plajbászszal ir a filou!) azt a firkát.
A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillotokat, a mikkel a haja fel volt tekergetve éjszakára.
De a mint odaért Sára asszony a betülehüvelyezésben, hogy «elveszek egy szegény leányt…», egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a szobaleányt: mért nem eresztették be, mikor itt volt, az urfit; a kis kutyát felrugta: «hát te nem tudtál ugatni?» azzal a mademoisellehez fordult; az méltóságteljes poset foglalt el vele szemben. Hiszen nem is akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy «wo ist die Portrait?»
– «Das» Portrait, igazítá helyre a kisasszony.
– Egye meg a katymári fránya a der die das-otokat! Én a nyőstény portrait-t keresem. Wo ist die Fräulein?
A mademoiselle figyelmezteté rá, hogy a Fräulein is semleges nemű.
– No most már semleges nemű lehet, mert tudom, hogy senki se veszi el!
Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur lap, mire a fiának szánt grófkisasszony volt lefestve.
Szaladt át a szobákon keresztül Decebál lakosztályába.
Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködő köpenyben, papucsban menni látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő kibontatlan papillotok olyanná tették az arczát, mint egy szép Meduzafő.
Decebál, mint aféle dölyfös ember, a ki a hirtelenkedést nem engedi magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt körül a muzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.
– Hát csak finnek voltatok, ugy-e bár? jégen korcsolyázók; rozmárra vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szyttya utódok. Mese az egész hunmondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánut volt, kuttyavontatta szánkón, a jeges tenger mellől. Az egész magyar történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból, németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, a mit nem úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! S még ez a drága szövetség maga is rongy! összetépni való rongy, hahaha! No hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a korcs ivadékát.
Erre a fenhangon tett mondásra nyitott be hozzá Sára asszony.
Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül a fejére.
– Mit csináltál a fiammal? Hova tetted a fiamat?
Decebál tekintélyadó állást vett, hátra vetette a fejét, s hatalmas mozdulatot tett a kinyujtott kezével.
– Mit tettem? A mit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt! Megfenyítettem.
Sára asszony elszörnyedve csapta össze a kezeit.
– Micsoda? Megütötted?
– Meg.
– Megütötted a fiadat? kérdezé még magasabbra emelt hangon.
– Igen.
– Megütötted az én fiamat, az Emmát?
Már ekkor a hangja a fellegekig emelkedett.
– Hányszor mondjam?
– No hát itt van a levele, olvasd. Itt hagyott, elment örökre.
– Fusson is előlem és soha ne lássam többé. Házam és szivem zárva előtte örökre.
– De hát mit vétett ez a gyermek, a mért meg kellett őt ütnöd és elűznöd a háztól?
Decebál elébb Thonuzóba arczába tekintett. Úgy volt az arcz festve művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a szemébe nézni látszott. E fenkölt arcz erőt adott szivének, hogy e kemény (itéletszerű) mondást megörökítse.
– Megütöttem és világgá űztem, mert szidalmazta az őseimet!
Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.
– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait! Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztól? Hogy őrölnének spódiumot az egész csont öregapádból! Hogy égetnének belőle suviczkot!
– Asszony! ordítá fel szörnyű haraggal Decebál s lábával nagyot dobbantott. Ne káromold az őseimet!
– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lúfő primór volt már akkor, a mikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.
De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás elkövetőjére, megtorlásra készen. De nem hátrált ám meg előle az asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt s a szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy sziv legyen, a ki annak helytt áll.
Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, a mit a fia mondott: «Itt ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, a mit nekem adtál és egy olyan kéztől, a melyik ellen nem is védheted magadat.» Jónak látta nem kisérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat, ilyen hamar. (Más kéz lesz az!)
Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a hátrálás. «Hosszú haj, rövid ész», morzsolá a fogai között, s azzal megfordult, s hátratett kezekkel ment a muzeum tulsó oldalára.
Sára asszony pedig előbb sirva fakadt, azután durczásan dobta oda a szép aranyrámába foglalt miniatur arczképet Decebál lábához.
– Most már elveheted a görbe nyaku konteszt magad! S meghíhatod az Avakumot násznagyodnak.
… A kik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?
Ezuttal nem küldtek senkit az eltünt Emmácska után, hogy hozza vissza.
A PRACTICUS EMBEREK.
Manó a kezébe vette az utitáskáját s a hátulsó ajtón, meg a kerten keresztül tovaballagott.
Hát biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi alkalmatosságon, gyalogsorban.
Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény, tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.
A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.
Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből, úti pálczának.
E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön és megszólítja.
– Ugyan, édes drága fiucskám, mit csinál itt?
Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.
– Botot vágok magamnak az útra Dorkó.
– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé soha többet.
– Hát magának mi baja van, Dorkó?
– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen kellene meghalnom!
(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)
– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.
– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak előttem.
Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.
Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból rámaradt.
Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.
Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája irva:
«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.
A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.
Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.
Az is összeölelte, csókolta, a mellett szertelen jó kedvvel kaczagva.
– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!
– Hogyan tudtad, bátyám?
– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?
– De még meg is vertek.
– Azt is tudtam. Csak egyszer?
– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.
– De szomorú dolog ez nagyon.
– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?
– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.
– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha! Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az, hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem, mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal, meg foghagymás piritóssal.
– Felváltva!
– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.
– Az igen természetes.
– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit magaddal hoztál?
– De bizony még akarok hozni valamit.
– No, csak valami fölösleges dolgot ne.
– Feleséget akarok hozni magammal.
– Feleséget! Asszonyt?
– Még leány.
– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk! Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe beleszerettél, a kit el akarsz venni?
– Tökéletesen ilyen!
– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget,
hogy majd az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem
házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe,
özvegy asszony volt, szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy
izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem
szokásom az utikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne
maradjon. Nálam egy distichon kiadja, de ő nála hét soros hexameter
lett belőle, le van írva a tárczámban, hallgasd meg: «Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz
és nagy,
Szélvánkos, ridikül,
theafőző, pájdli, neczessszér,
Uti
bukét, ibrik, kávémalom és repülő só,
Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka,
szakácsné.
Hála Istennek, complett a
schwere bagázsi».
Nem tudtam megtanulni könyv
nélkül, inkább megszöktem eleve.
Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.
– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?
– Természetesen.
– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod. Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva. Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi verébbel.
Manó tapsolt örömében.
– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!
– No, hát hozd bele minél előbb!
HOL VAN A MACSKA?
Tehát már minden szükséges dolog megvolt, a minek egy szerencsés házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadás, aztán meg egy nádkunyhó, a minek a tetején van egy fészek kilencz nádiveréb fiókkal. Mi kell még hozzá? «Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tuczat főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…»
(«Sohse számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után láss!»)
… és végül a menyasszony.
Ezt azonban szöktetni kell. S az a nagy tudomány.
Mikor Manó Bécsbe visszakerült s a legközelebbi éjjeli ablakparádé alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. A mint az egyik bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot, hogy csak az oltár-lépcsőn keresztűl lehet a leányához eljutni. A ki kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. S akad ilyen is, gazdag, de rücskös.
Innen nem szabadít ki más, csak a szökés.
De ez minálunk nem olyan könnyű.
Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás, hogy a mariahilfi-utczából a bástya-utczai házig eljusson Lizandra, az ott folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álczát kell felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejes kantákkal a kezében minden kapun beénekel, máskor mosónő lesz, a ki hosszú rudra akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piaczról hazatérő szakácsné, nagy kosárral a karján, a minek a födele alól kilóg a csuka úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kiséri egy öreg klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel az orrán, régi módi capucheonnal az arcza körül. Ez a mama. Lizandra arcza ki van festve barna pirosra, koczkás zöld kendő, vagy bodros fehér főkötő van a fején, fekete álhajjal.
Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, a kivé átváltozik, a mint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen ismét ugyanazon álczában tér vissza, kísérve a lakásáig a zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.
– Már most hát idehallgass, hogy mit csinálj, oktatá a kedvesét a bölcs kisasszony. Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a bástya-utcza sarkán fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a torony-utczában. Mikor ezt az én zöld koczkás kendőmet meglátod, meg a piros máslis czipőmet, s hallod a hangomat, hogy «Kauftz a gutsz obersz!» akkor előbukkansz, flanirozva. Husz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd; ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit is növekedjék, kivált a sarokkanyarulatnál. El fog taszitani maga elől, s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: «süket vagyok!» Hanem így tégy. A mint engem meglátsz, rám kacsintasz «ej, de kaczki leány!» aztán meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz, ismerősnek látszik előtted az arczom, elárulod a szándékodat, hogy visszafordulj és utánam jőjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet rád ismerni, a jó barátságot felujítani, visszatartóztat, hogy meg ne láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a bástya-utczán! Majd elmondja nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami ilyenformát, a míg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán utadra ereszt, de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem térsz-e vissza? Te azonban tovább mégy s hátra sem nézesz többet, hanem bekerülsz a torony-utczába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota kapuja alatt, a mint tejet mérek meszelylyel a szakácsnéknak. Akkor aztán felülünk a bérkocsidba s vágtatunk, a merre nincs a világ bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?
Manó tökéletesen megtanulta azt.
Csak egy aggodalmát akarta még még elmondani.
– Dehát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a világba? paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya átkától kísérve?
A leány megsímogatta a fiú fejét.
– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én te veled, a hová te viszesz, s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem engeded, hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…
Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudevillet (próba nélkül), mint a hogy ezek végig játszták a maguk vígjátékát. A cselszövény tökéletesen sikerült.
Sáromberkyné épen úgy fogta el az utczán Manót, a hogy tervezve volt, úgy tartotta discursussal, hogy a tejes leány után ne sompolyoghasson s azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos házba, búcsút vett a fiútól s maga is odabandukolt.
Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó falépcső vezetett az ő szállásához, a hol ő napestig verte a zongorát, csak akkor hagyta abba, a mikor a két szállásból egymásba szolgáló acusticai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor aztán oda ült a «Dionys fülébe». De soha a grófné szállására fel nem ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi házában esténként, a hol aztán Sáromberkyné már nem volt zongoramesternő.
A delejes álom órái meg voltak szabva; tíz aranyos látogató csak ezek alatt nyert bebocsáttatást.
Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanúl a jeladó hívásra. Már a dél is elmult. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött, de az megint olyan hamar eltávozott.
Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély althangját hallja átzengni a hangközlő kürtön.
– Madame! Nem jön ma el a kisasszony?
– Micsoda? kiált vissza a mama elszörnyedve, hát nincs odaát a leányom?
– Par touts les diables! Ez szép dolog volna.
Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a lépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadó terembe! Az inas eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs sèance; a somnambule nem jött ide aludni.
Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.
Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról, a ki ide tejet szokott hordani?
Az tudott róla felvilágosítást adni.
– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a madame számára.
– Kinek szól a levél?
– A grófnénak.
Tehát előbb a grófnéhoz kellett felvinni a levelet.
A boritékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely Sáromberkynének volt czímezve.
Ezt a leánya írta. A levél tartalma ez volt.
«Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek, ahhoz az ifjúhoz, a kit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól ismered. Tanussy Emanuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, a mire te tanítottál, vége. A pénzt, a mit ezzel szereztem, használd békével és élj nyugalomban, ne törd magadat tovább a világgal való küzdésben, nekem lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak, de a kedvesemet még jobban szeretem s megyek vele örömbe, bánatba. Isten veled. Lizandra».
– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! dühöngött Sáromberkyné a levél olvastára, a minek a tartalmát a grófnéval is közölte. Én tanítottalak csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony te egy quietált hadnagygyal szököl, – ha már szököl, a kit apja anyja elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem bolonddá nem tesztek.
Rögtön szaladt, fiakkerbe dobta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott lakott Ponthay Gil Blas.
Ez volt legindokoltabb gyanujának tárgya.
Nem kérdezte, föl van-e már öltözve? nem borotválkozik-e? betört hozzá.
Az pedig épen borotválkozott.
– Hová tette ön a leányomat? rivalt rá még az ajtóból.
A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre a szóra, az egyik orczája még fehér volt a szappanhabtól.
– Mi történt a leányával? kérdé elförmedve.
– Elszöktették! Ön tette azt! Hol van? Adja elő!
Szegény Gil Blas, ha tüzértiszt nem lett volna, sírva fakad.
– Én szöktettem el? Én? Hiszen most borotválkozom.
Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést, letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak, s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy lássa az asszonyság, hogy ő nála egy csepp elszöktetett leány sincsen. «Szégyen, gyalázat ez! hát így kell vigyázni egy anyának a leányára?» (Még utoljára neki állt feljebb!) Utoljára olyan krawallt csaptak, hogy pinczér, szobaleány mind összeszaladt, azt hitték, egymást ölik.
– Megálljon madame! Én tudom, ki cselekedte ezt az alávaló árulást! mondá végre a kis gróf. Így bízzék az ember az atyafiaiban. Ne nálam, hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Oh én bolond! Még ő rá bíztam a titkomat! Jőjjön madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt megyünk oda. Megállj, te áruló!
Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke.
Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan s kényszerítették felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, a mely árva fejét terheli.
Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e megtámadás és felöltöztetés alatt s nem volt más felelete rá, mint «kolosszál!»