A kis királyok (2. rész) / Regény

– Kálvinisták vagytok valamennyien, úgy-e? kérdé a munkásoktól.

– Igenis, magyar valláson vagyunk.

– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados András uram?

– Nagyon jó lesz.

– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt megválaszt lelkipásztorának.

Egyhangú volt a megválasztás.

– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg Pados András uram, a curator.

– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?

– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram, mondá a curator.

– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb ceremoniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.

Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne hurczolnák az embert annyifelé.»

Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá, hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.

– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. – Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?

– Én? szólt nevetve Lizandra. Hát mit mondjak?

– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!) móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva. Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?

– Testemet, lelkemet.

Az is be lett írva.

– Már most hát járuljatok Isten színe elé.

Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket: «szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán megáldotta őket.

Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is megláthatja. Ott van.

Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.

Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember folytatja a teremtés művét.

A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odu, előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben egy ismeretlen új világ előérzete.

A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:

EGY BÁLI MEGHIVÓÉRT.

Az idyll ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, a kiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben, sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibicztojáskeresők, súlyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a dolgukat.

Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorúlni olyan nagy országos esemény előtt, a milyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István főherczeget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot, Pest vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga az akkori trónörökös, a mostani magyar király Ferencz József. Hajh, micsoda szivárvány lehetett az ott, a mi az ezernyi hazafiak örömkönyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.

Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden ajkú népe, minden felekezete egygyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi nemes ércz a tűzben.

Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a termeket feldiszítették, a köznemesség között kiosztották az insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovas ezreddel fogadják a magas vendégeket; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében. Klaszszi Venczelnek (a pesti hires magyar szabónak) a fiatalság számára készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek előszedték a pompás viseleteket, a miket apáik hordtak a korona hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét, meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták, övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subiczák kerültek érvényre! Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország visszaifjodott három századdal.

No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás daczára is kiszivárgott annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdu díszmagyarban, a hátulsó a bakon, egy elől a kocsis mellett; a kocsis lobogós ingujjban, arany rojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg s olyan drága ruha lesz rajta, a minek a himzésében négy varróleány vakult meg – félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizirozva, hogy olyat csak a régi képeken látni, fölfelé tömörített hajjal, a mibe, mint egy kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő kócsagtollbokréta, míg oldalt a gyöngygyel himzett piros «csákó» fityeg le róla. Csak az olyan termethez és arczhoz, mint az övé, lehet ezt viselni!

Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, a mihez egész históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr-kaczagány Rákóczy nyomában repült valaha, azt a megfeketült ezüst pánczélinget, a beleszőtt aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harczolt Tökölyi kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba arany sisakját is fel fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát. A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának. Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség ő reá bizatott és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott s erre az egy kivételes esetre elfeledte a kuruczságát.

(Mi tűrés-tagadás? biz a férfi-hiuság semmiben sem enged a nőinek.)

A nádor-ünnepély előtt már tíz nappal, bizvást el lehet mondani, hogy egész Tuhutumvármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a bekövetkezendő pompák látványáról.

Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghivó levelek a nádor tiszteletére tartandó fényes tánczvigalomra, a mit Ponthay Adalbert gróf fog adni.

Már erről is mesemondás volt, a mit a fáma előre hiresztelt. Micsoda szőnyegek lesznek a termekben? Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár, egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja tánczolni az újdivatú «Körmagyart». (Világos-zöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő, félig nyitott, rózsaszinű atlaszbélléssel.) A debreczeni diákénekkar lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút lesz, a mi essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan tánczrendet kapnak, a mi egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a nádor-főherczeg is fog tánczolni egy fordulót, a vármegye legszebb asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karpereczet kap a nádortól, annak a gyémántokból kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig várja már, hogy jöjjön el az a nap!

Hogy az aranyszélű boriték felnyitását, a mely a főispáni meghivót tartalmazta, mindenütt, a hol asszony van a háznál, az senkinek másnak át nem engedi, az bizonyos dolog.

De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy Decebál követ úrnak szól.

Történetesen épen ott volt Decebál is, mikor e levél érkezett.

– Mit jelent ez? kérdezé Sára hebegve. A meghivón csak a te neved van. Rólam szó sincs.

Decebál elkapta tőle a meghivót, nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy igaza van. Csak őt hiják magát.

Először elsápadt, aztán lángragyúlt az arcza.

– Ez a legmagasabb gorombaság! kiálta, összegyűrve a markában az egész meghívót. Hogy mer valaki nekem ilyen meghivót küldeni? Engem! a feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal! Fogadom azt!

Sára asszonynak nagy elégtételére vált, hogy Decebált ő miatta ilyen felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.

– Jaj! kedves galambom; valami hirtelenkedést ne kövess el én miattam.

– Oh nem! A parádé előtt nem, majd azután; de leszámolunk egymással.

– De hátha valami tévedés van a dologban? szólt Sára asszony, kapkodva a mentő szalmaszál után. Lehet a cancellistának a hibája, a ki a meghivókat irta.

– Oh nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.

– Hát mit szándékozol tenni?

– Pipára gyujtok az egész meghívással és magam sem megyek el.

– Hogyan? nem akarsz elmenni a nádor ünnepélyére?

– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? kiálta fel dölyfösen Decebál; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni, mint ha ott lennék.

– De nekem ez nem vigasztalás, szólt siránk hangon az asszony.

– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hivom meg az estélyemre a Habsburgi grófokat.

– De én nem akarok addig várni, a míg te a Pannák királya lészsz, hanem azt akarom, hogy a nádori bálba meghivót kapjak. Nekem az után járj! Az egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar tánczolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én ott akarok lenni! Érted?

– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.

– Hová akarsz te menni?

– Megmondtam. A hol a medvék tanyáznak.

– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó! Bizonyítsd be, hogy te vagy a kis király Tuhutum vármegyében. Piha! Egy Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház útjából, mikor az egész megye minden nemes asszonya, leánya hivatalos oda? Hát férfi vagy te? A ki elszaladsz világgá, a hol egy kis ellenkezést találsz, s ott hagyod az asszonyodat a piacz közepén a nevetők gunyjának?

– Majd megmutatom én, hogy boszut tudok érted állni, de most annak nincs ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Felicziánt. Eltávozásom vegyék hadizenetnek.

– Hát legalább maradj itt. Ne menj sehová.

– Ha itt maradok: embert ölök.

– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked, hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon, belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorrajárhasd megint az erdélyi szeretőidet, a hányat ott hagytál. Ismerem jól minden gonoszságaidat.

Decebál erre már epésen fölkaczagott.

– Téged már megint az örmény menyecske meséje kisért.

– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé, az mindegy. De hogy te csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy a mint te itt hagysz ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt nem találsz!

Azzal ott hagyta az urát, bevágva maga után az ajtót kegyetlenül.

Decebál fütyült boszujában, s a hajdukat kergette előre-hátra: «nem lesz semmi parádé! nem kell zsinór a mentékre; vissza kell izenni a kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek; megyünk a Retyezátra!»

«Úgy kell nekem! Mondá magában. Miért hagytam magamat meglágyítani? Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbűnhödtem!»

(Vajjon ez volt az az arczulütés, a mit Manó megjósolt? Nem! Hisz ez elhárítható. S aztán ez tulajdonképen nem is őtet érte, hanem az asszonyát.)

Sára asszony agyonsírta magát a szobájában e jelenet után.

Méltó oka volt az elkeseredésre.

Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fenhagyva a becsvágya kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a buzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen engedve?

Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az arczképét lelopták, úgy adták ki aczélmetszetben, mindenkitől hizelkedést hallott és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja s ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak felőle, a miért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt, ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta egy olyan megszégyenítést elkövetni, a mi után el van végképen temetve, hogy soha falusi magányából többé elő ne jöjjön s a látogatók előtt ajtót zárjon.

Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál jellemét birálni, a mit még tán soha sem tett.

Hát bátor férfi ez, a ki akkor, a midőn a felesége meg van sértve, magára hagyja és tovább szalad? Hisz ez a harag csak álarcza a gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a szembetalált bajt és kitér előle.

Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt alakokkal. Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a világon. S a képzelet logicája hatalmas. Megbántották a férfit? tehát haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!

Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.

S hogy a kínzás tökéletes legyen, épen akkor hozták a stafétával a pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg felőle a véleményét.

Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett nyájasság.

– Csak tartsd meg a báli öltönyt, mondá. Én bemegyek a városba s postára teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.

Sára lelkében még egy reménysugár támadt.

– Te kérdőre vonod a főispánt? szólt Decebál kezét megragadva. Közel volt hozzá, hogy azt megcsókolja.

– Majd meglátom, felelt rá Decebál nagy langyosan.

Hát aztán csak nem csókolta meg a kezét.

Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike: a gyanu. Decebál most szökni akar tőle búcsúzatlanul.

Hagyta menni.

Decebál befogatott s úgy távozott el, mintha csak a városba hajtatna.

Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy levelet adott át az egyik lovásznak, a mikor a kocsira felült.

Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a pecsétet feltörni sem lehetetlenség.

A levél czimzete is meglepte már. «Méltóságos báró Tanussy Belizár úrnak» szólt az.

Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál epéskedő modorban tudatja a «báró urral», hogy miután őt a főispán megsértette az által, hogy a felesége nevét kihagyta a meghivóból, ő sem fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy vezesse már most ő a nemesi banderiumot. Ő most megy haragját «in anima vili» kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert az «olcsó lelkek» alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.

Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet más, mint maga a gyülölködő testvér, Belizár! Ő az udvari benfentes, az ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas körökben olyan rágalmakat az ángya felől, a melyek miatt azt a meghivatásra érdemetlennek találták.

És ez ellen semmi oltalom!

Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak hozzányulni; csak a szép asszonynak semmit, annak a szépsége arravaló, hogy mindenki rávadászszon s ő meg ne védhesse magát.

A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is olvasta.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy senkije sincsen az egész világon.

De talán mégis van valakije.

Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, a mit többszörös haragjában összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, a miben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra elolvasta.

Nem volt titok, hogy a fia hol van most és mivel foglalkozik. A töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó urfi mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt, Mántay Móricz volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék, tűzről pattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a magányos ligetben, míg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.

Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet, azzal a nádkunyhóval, «aztán legyünk ottan ketten, a kik sajtot készítünk, halat szárítunk!»

Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében rendet csináltatott a tiszttartó: ha az uri vendégek ide találnak jönni; a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot újra a partja közé szorították s egy keseredett virágágyat is összeteremtettek valahogy mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból. Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.

Egymagában ődöngött a szomorú fák között alá s fel.

Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, a mi a méregtermők között első rangban áll. Ezt is úgy hívják, hogy «Belladonna»; hát druszája. A szálas növény épen tele volt cseresznyealakú vadpiros bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.

– Hej ha én ezt most beadhatnám valakinek!

Az a valaki nem más, mint a «kisebbik uram» Belizár.

Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öcscsét kisebbik urának hívja!

Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég állt a házhoz?

Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes asszonyt, csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje menni.

A középút egész hosszában végig szelte a kertet, mikor a mellékutból oda kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a háta mögül világított: az alak és az arcz csak a közeledéssel kezdett mindinkább ismerhetővé lenni. Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt az út közepén s a közeledőn felejté tekintetét.

Az az alak volt Belizár.

Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. A míg annak az arczán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár élvkereső életmód, hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig változott meg valamit s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros hányivetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és modorában, igazi előkelő levente volt. Már messziről levette a kalapját sógornője előtt.

Az pedig, mint egy Megæra toppant eléje, s összeszorult öklében vért eresztett a két méregbogyó.

– Hogy mersz te idejönni? Te üldöző ördögöm! kiálta Belizárra.

Az pedig fejhajtva üdvözlé őt s nyugodt hangon válaszolt.

– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, a mikor a hozzám irt levelét a férjednek feltörted s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy hozzám intézett egyenes felhivás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak rá.

– Minő felhivásról beszélsz?

– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.

– Hát tagadod talán, hogy ezt a gyalázatot te követted el rajtam?

– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom, hogy mi okozza azt? és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle?

– No hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? csak olyan jó, mint maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? csak olyan jó, mint akárki az asszonyok közül. Tudnak rám valamit, a mi ürügy lehet, hogy ilyen csufosan ajtót zárjanak előttem?

– Hallgass rám és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt a mérges bogyót.

– Mi gondod arra? Ha nekem úgy tetszik, lenyelem.

– No hát add ide az én kezembe, s ha azok után, a miket veled közölni fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.

Sára asszony eldobta a két méregcseresznyét a kezéből.

– Mit tudsz hát felőlem? hadd hallom.

– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigoruak. Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a katholikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz, mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy világi fejedelem ajtaján be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál szeretőjének tartanak.

Sára halálsápadttá lett e szavakra.

Belizár folytatá:

– E felett nem lehet vitatkozni. A római katholikus hit a házasságot felbonthatlan szentségnek ismeri.

– De már Király Samu meghalt! hebegé Sára.

– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak módjában lett volna ezt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad, nem nagy dologba került volna. A mint az első férjed halotti bizonyítványát kezéhez kapta, felhivatni a kálvinista papot, s két tanu jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam iratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a csekély áldozatot, külömben nem küldhet meghivót az udvari körökbe a te nevedre. És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá vissza a figyelmeztetésemet: «én egy pár könyező asszonyi szemért hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek». Itt a levele, olvashatod.

Sára minden tagjában reszketett.

– Mit akarsz velem? Te szörnyeteg! Meg akarod velem gyülöltetni az uramat?

– Meg… felelt rá röviden Belizár.

Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény indájába.

Belizár pedig egészen közel lépett hozzá s most már forró, suttogó hangon ismétlé:

– Azt akarom, hogy meggyülöld, hogy kivesd a szivedből! Hogy kitépd a nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se maradjon benne.

– Miért akarsz velem így bánni? rebegé megijedten a nő.

– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, a ki az oltárképet lábával tapossa!

– S ezt te mondod? Te! a ki engem mindig szidalmaztál, gúnynyal, csufsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.

– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak, csufoltalak, téptelek, szakgattalak, mert a másé voltál. Lettél volna csak az enyém, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy gyülöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!

– Az Istenért, Belizár, ne mondd ezt.

– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek hivtál ide? Hivtál, mikor a levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kaczagok rajtad, én gyönyörködöm az orcza-pirulásodban. No hát idejöttem megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: «sem örömében, sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!» az okozta ezt a szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert megfordítva vallja a magyar közmondást: «pénz elverve, asszony számlálva jó».

Sára zokogva rogyott le a harmatos fűbe.

Belizár lehajolt hozzá, hogy fölemelje.

– Kelj föl. Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak, hanem hogy fölemeljelek. A hogy mondám: én tudok írt a te nagy fájdalmadra, hallgasd meg.

– Nincs annak más orvossága, mint a halál. Nyögé a nő.

– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, a mi még nem hagyta nyomát: dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én vágyadat betöltöm.

– Hogy lehetne az?

– Légy az én nőm.

– Mit beszélsz?

– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell s egy keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök dispensatiója a formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.

Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a fejét.

– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem ilyen ajánlattal lepjen meg?

– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan szinjátszók voltunk, a kik szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elitéltek két évi várfogságra, te, a ki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a biráim legfőbbikéhez s kezéhez szolgáltattad a tanujelt, mely helyettem magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az ártatlant. Azt, a kit férjednek hittél, azért, a kit üldöződnek véltél. Tagadhatod ezt?

– Az másért történt… hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, odaviheti már, a hová neki tetszik.

Belizár azonban nem élt vissza a hatalmával. Elbocsátá Sára kezét.

– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy hozzám: szived szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha. Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt az, a ki arczképedet titokban lefestette, aczélba metszette? Soha sem találtad ki, úgy-e? Ma kitör belőlem a titokteljes szenvedély. Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a hevével, a mely asszonyt nem szeretett soha s nem fog szeretni rajtad kívül soha; a kit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert a mit kigondolsz, már akkor teljesülve van.

A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, a mit az igazi szenvedély, mint nap a bolygók utját, sávoloz maga körül. Nem bírta magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a boszu, a szégyen: de csak mindannyi között a szerelem a király!

Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert nem az a bátor ember, a ki az oroszlánt megtámadja, hanem a ki egy gyülölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.

– Ne adj most választ, szólt Belizár, hátralépve. Ne ebben az órában, ne ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a sziveddel. Kérdezd meg az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom, hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szived kell, az egész hű szived. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól, felejtsük ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló lánggal: megégsz benne. Gondold meg, a miket mondtam. Eskü alatt nem mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a szivedre bizom.

Azzal felvette a földről a kalapját s elsietett.

Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt fekete alakot; s mikor ez eltünt előle, még akkor is látta ez alakot az aranytérben fehéren.

Hetek multak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő is kedvező volt rájuk.

Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a vadászatokra.

Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen hajtások után a vadász urak kénytelenek voltak más nemeivel az élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy hiuzt tudott lőni, de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt ereszt.

Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől paczallá ázott, a lármás dinom-dánomba belecsömörlött, a czimborákkal összeveszekedett, csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jól esik hazatérni a bizalmas otthonba, a hol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) «házi doromb» várja jó meleg kandallóval, czirogató kézzel, izletes vacsorával: ingyen, őszintén adott csókkal.

Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garaboncziás diák: a hátán hordta a zegernye záport.

Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felczihelődött, azt kérdé a hajdujától, a ki a tíz nap óta le nem huzott vadászcsizmából kezdte lehüvelyezni a lábát:

– No, hát Jancsi, mi ujság idehaza?

– Semmi nagy ujság nincsen, felelt a kérdezett; csakhogy épen a Dorkó nénő visszaállt a kastélyba.

– Visszaállt? Hát kibékült az asszonynyal megint?

– Nem békült biz az. Épen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony itt hagyta a kastélyt s minden régi cselédet elvitt magával.

– Itt hagyta a kastélyt? Hát aztán hova ment?

– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!

Decebál csak elmeredt. Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a szobákon.

Ott volt bennük egyedül, magára hagyva.

AZ ALMA MESSZE ELESETT A FÁJÁTÓL.

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a tragikumnak a legiszonytatóbb neme, a mi mint a Nessus-ing, még Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére. Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását, azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyülésre.

Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát. Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani. Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje! Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt. Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy, mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez! Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át. Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni. Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba, dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket, szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta, versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról, kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal, felállt Decebálnak megfelelni.

Kezében volt a «Pesti Hirlap»-nak ma érkezett száma.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám, hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész tanácskozmánynyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt. Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok, miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van bolondulva.

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy mi történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet, hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal, hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság» kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni. Erkölcsileg megölni.

Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve, ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.

«Hát ez a sajtószabadság!»

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ. Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást, ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői. Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt, kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik, hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza. Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer, melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az ősi homálytalan dicsőségnek.

Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.

Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is kirántják alóla?

PÁRBAJ ÁGYUVAL.

Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb fütyülése a virágos bozótban.

Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit. Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia, hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne rohanja a vár külső erődeit.

Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy, félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik, egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan szét, száz golyót szórva szét a magasból.

Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.

Ez volt egy fiatal asszonynak a mindennapi gyönyörűsége.

A kedvese közelében nem félt.

Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron, hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a mi őt személyesen érdekelte.

Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra, rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»

S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak, még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott erődítményeket.

Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól meg tudta a férjét vigasztalni.

– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán keresztül. A két part a párbaji sorompó.

Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved meggyőzhet felőle. Elvárlak».

A levél bizonyosan eljutott oda, a hová czímezve volt.

Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra talált.

Párbaj ágyuval!

Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának.

Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése: «hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve, hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta, hogyan kerülte ki a halált?

A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek. Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.

Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy felismerhetik egymást.

– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.

Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal Ponthay volt.

Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt bele.

– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom, ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad fájni, az érzésnek nem szabad érezni.

Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:

– Igen! ő az!

Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.

– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, tenyerébe fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne virág?»

A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.

Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek: nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt hagyva maga után.

Ekkor aztán Manó ágyuja felelt.

Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.

Lizandra jelzé a hatást, a mit a távcsövön át észlelt.

– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.

– Akkor folytassuk.

Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.

A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép volt!

És szivében a pokol rémségeit állta ki.

Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról. Manó fitymálni kezdte ellenfelét.

– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való granátjaim.

S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a sipkájával üdvözölte: servus!

Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.

– Lőjj már te is vissza!

– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.

Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.

– No hát szívd te addig a szivaromat, a míg én czélozok.

Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt annyi lélekzete.

A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.

Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha az égbolt szakadna alá.

Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az megtántorodott s baljával a melléhez kap.

– Meg vagy sebesülve? kérdezé rémülten.

– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én lövegem!

Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.

– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja mellett. A lőporszekér felrobbant.

– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér.

A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek: