X.
Kiáltvány a magyar nemzethez!
Véreim! Tapasztalván, hogy nem tudjátok, mi a jogotok és kötelességetek,
Tapasztalván, hogy sáfárjaitok nincsenek tisztában az erőtökkel és gazdagságotokkal,
S meggyőződvén arról, hogy nagyon boldogok lehetnétek, ha jog, kötelesség és gazdálkodás terén egy szervező kéz rendet teremtene köztetek:
Elhatároztam, hogy kinyitom a szemeteket, kijelölöm útjaitokat, felvilágosítalak benneteket jogaitok felől, megszabom kötelességteket, kitanítom sáfárjaitokat, rámutatok a vagyonotokra s visszaszerzem régi erőtöket.
Véreim!
A ti jogotok: jóllakni és örülni az életnek. Kötelességetek: dolgozni és összetartani.
Követelhetitek a törvényhozástól, teremtsen olyan rendet, hogy jól teljesített kötelességeitek ellenértéke fejében mindenha követelhessétek és megkapjátok úgy a mindennapi kenyeret, mint lelketek jogos táplálékát: az élvezetet.
Az államnak módjában áll eme követeléseitek teljesítése, mert rengeteg vagyon felett rendelkezik a nemzet, bőséggel eltarthatná tagjait, ha háromannyian volnának is. Az alföldi humusz ontja az életet, a hegyvidék a lángsugarú bort, zamatos, édes gyümölcsöt. A föld méhében rengeteg kincs alszik: kőszén, arany, ezüst, drágakő, márvány. És mindeme javaknak a tizedrésze sem került eddig forgalomba, mert olyan volt a gazdálkodás. A holt tőkét fel kell éleszteni, az elevent mozgósítani és igazságosan megosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, a ki munkájával és hűségével érdemet szerzett rá. Becsületes embernek nem szabad éheznie. Ez a legfőbb emberi törvény, a mit sem nektek, sem sáfárjaitoknak szem elől téveszteni nem szabad.
Magyarok!
Erősek voltatok, de elgyöngültetek a rosz táplálkozás folytán, holott még fent elsorolt vagyonotoknál is több értéket képvisel az izom-erő munkaértéke és a derűs lélek harmoniája. Ez különben következménye az anyagi jólétnek. És a népek versenyében a döntő tényező.
Árpád népe!
Nemesek vagytok, mint távol Keletnek büszke harczosai, a kiknek szabadságát alig korlátozza egyéb, mint a természet elemei; okosak vagytok, mint észak higgadtvérű népei, a kik hideg eszükkel kormányozzák életüket; eszesek vagytok, mint a latin népek forró vérű, termékeny képzeletű fiai. A világ első népe vagytok Isten kegyelméből – és mégsem ti jártok elől az emberiség világrendjében, mert a mostoha viszonyok kiölték lelketekből önbecsetek érzéseit… Ezt vissza kell nyernetek, mert az a legerősebb, a ki tényleg annak érzi magát.
Szeretett nemzetem!
Azon leszek, hogy megerősödjetek, meggazdagodjatok, örömetek legyen az életben, hogy elfoglalhassátok a népek rendjében a benneteket megillető helyet.
Kioktatom sáfárjaitokat, törvényeket hozatok velük, a melyeknek értelmében hozzájuttok jogaitokhoz.
Viszonzásul csak annyit kérek tőletek, tartsatok össze mindannyian, szeressétek egymást, mint egy anya édes testvérei és – dolgozzatok, művelődjetek. Egyszóval teljesítsétek kötelességeiteket.
Elmondván ezeket tinektek, még csak annyi a szavam hozzátok: a ki bízik bennem, kövessen engem, az én zászlóm az új Nagymagyarország zászlója.
Kont.
… Ime Kont vitéznek a Lombos által megfogalmazott politikai hitvallása.
A nagyúr kinyomatta a kiáltványt egy millió példányban és menten intézkedett, hogy szétosztassék az ország harmincz millió lakosa között.
Lombos Keresztélylyel bepakkoltatott vagy ötszáz példányt: vigye a képviselőházba s terjeszsze el a honatyák között. Maga aznap nem ment el a Házba. A spontán effektusokban nem telt öröme. Csak azoknak a hatásoknak tulajdonított értéket, a melyek az első benyomások lázától megtisztult agyakból szürődtek le.
Ám azt már nem akadályozhatta meg Kont vitéz, hogy az első döbbenetérzés hullámai föl ne csapjanak várkastélya faláig. Még mielőtt Lombos rebus gestis a parlament házából odajutott volna, hogy urának küldetéséről jelentést tegyen, élelmes ujságirók jóvoltából szárnyra kapott a kiáltvány hire s lázba ejtette a székváros egész közönségét. Egy órával később tizezrével röpíttették szerteszéjjel magát a nyomtatványt is mindenfelé. Ki sokszorosíttatta, ki gondoskodott a terjesztéséről, azt senki sem tudta és kérdezte. Csak annyi bizonyos, hogy jutott belőle mindenkinek. Öreg polgárok kávéházakban és az utczán, iparosok a műhelyekben, szocziálista munkások a korcsmákban és a tereken egymásnak olvasták és magyarázták az új politikai programm pontjait. Az asszonyok letették a főzőkanalat és a tűt s összecsapdosták kezeiket örömükben, a sihederek és utczai süvölvények kis botokra szúrták, zászlókat csináltak a nyomtatványból; úgy rohantak vele, teli torokból kiabálva, keresztül-kasul az utczákon.
A nép rászokott a csudákra, semmit sem tartott többé lehetetlennek, valami csak Konttól eredt. Örömmámorban úszva várt egy újabb csodát.
Lombos Keresztély alig birt felvergődni ura várkastélyába. A zajongó tömeg kisütötte valahogy, hogy meghitt titkára a vitéznek s nosza elkapta két nyurga lábát s végighurczolta a Duna partján diadalmenetben. S mihelyt a jámbor nazarénus kieviczkélt valahogy a lelkesedés első hullámaiból, kerekedett egy másik hullám, az kapta hátára s dobálta, hányta, vetette, hogy majd széjjelmállottak vézna csontjai. És folyton nőtt az ünneplő tömeg, mint a lavina, mire a várkastélyig hömpölyödött, százezer feje volt, de talán még több torka, avagy tiz helyett ordított minden torok.
– Éljen Kont vitéz! Éljen az apostol! Üdv a szabadítónak! Hozsánna! – zúgott fel a felszabadult lelkek földrengető orgonája… A levegő szárnyára kapta a fanatizmus ódáját, hozzávágta a Gellérthegy ormához, az visszaverte s átadta a városnak, – minden zug és minden lélek megreszketett bele.
Kont vitéz egy bástya ablakából nézte, hallgatta az örömmámor eme fanatikus riadását, addig-addig, míg elhomályosodott a szeme. Egyedül lévén, nem volt kitől röstelkednie, ég felé emelte karjait s miközben sűrűn hullottak hálakönnyei, így fohászkodott:
– Hála néked Isten, magyarok Istene!
Aztán megkeményítette lelkét, leszállott a bástyáról s kiadta a rendeletet, hogy mihelyest megérkezik, azonnal keresse fel Lombos a dolgozó-szobájában…
A meggyötört férfiú azon megtépetten, a hogy volt, jelentkezett nála. Az orra meg volt dagadva, mert egyszer elejtette a lelkes, de ügyetlen tömeg.
– Ez több, mint a mennyire számitani lehetett, – fogadta Kont kipirulva, lelkesen.
– Ez a szent fanatizmus, a mi a világreformokat csinálja, – jegyezte meg a nazarénus egyszerűen.
– Félek, idő előtt túlcsap a korlátokon…
– Az – vallotta Keresztély, – sohasem veszedelmes, az új eszmék és hitvallások mindig a korlátokon kívül nőnek nagygyá, ott az ő elemük.
– És a képviselőház?
– Az most néma. A képviselők még nem tudnak gondolkozni, csak csodálkozni tudnak. A főrendiház kiürült. A zászlósurak és püspökök félnek.
– Köszönöm Lombos, – bocsátotta el Kont hű emberét, – kigyelmed most pihenje ki magát. Én a kaszinóba megyek.
– Nem tudom, – aggódott a nazarénus, – rést lehet-e ütni a tömegen? Ezek most ki nem eresztik nagy uramat, valameddig nem szól hozzájuk.
Kont bólintott.
– Beszélni fogok nekik.
Azzal magához rendelte major domusát.
– Tűzzetek égő fáklyákat a toronyerkélyre, a népet pedig be kell ereszteni a várudvarra.
– Értem alásan, – nyugtázta a parancsot a székely, s sarkonfordult, hogy megtegye intézkedéseit. Tiz percz mulva visszajött.
– Alássan jelentem, a toronyerkély ki van világítva, a nép az udvaron.
Kont felszállott a toronyba, kilépett az erkélyre. Egy fáklyát kisodort a tartójából s megcsóválta a levegőben. Üstököst rajzolt a sötét ég kárpitjára.
A néptenger menten észrevette és megértette a jeladást. És egyszerre elcsendesedett, mint a mithologia tengere, midőn Neptun belevágja a hármas villáját. Azt, a ki mukkanni mert, oldalba lökték a szomszédjai…
És megkondult a síri csöndben Kont vitéz szava. Kondult, mert olyan volt a hangja, mint a nagyharangé, messzeható döngésű, csupa láng, csupa ércz. Belefájt a szivekbe, megremegtette az idegeket.
– Véreim! Kevés szavam lesz hozzátok, mert szóban a soknál több a kevés. A Mindenható kegyelme legyen veletek, hogy az az égi láng, a mit ma felszított szivetekben, ki ne alvadjon, míg tettre kerül a sor. Legyetek az enyéim, valamiképen én a tietek vagyok. Amen.
Csudálatos hatást tett ez az egy pár egyszerű szó a tömeg lelkére. Talán nem is a szó maga, hanem a helyzet és a környezet, a mi szülte. Az ihlet, a mi szárnyat adott neki. A csillagszöges ég végtelen kupolája. A középkori vár bástyatornáczainak fénytengerben uszó körvonalai, a Kont vitéz sejtelmes silhuettjével. A régi dicsőséget visszasiró legenda… A viziók és halluczinácziók, a mik az éjben kisértettek, megragadták és kéjes borzongásba ejtették a sziveket.
– Amen! – rebegte a tömeg a vitéz után templomi zsolozsma hangon. A férfiak fedetlen fővel, az asszonyok összetett kézzel állottak helyükön. Majd megmozdult az áhitatos gyülekezet s a Hymnuszt énekelve, méltóságos, lassú proczeszszióban kihömpölygött a felvonó-hídon…
Kont leszállott a toronyból és szokása ellenére befogatott s az Erzsébet-hídon hajtatott át a pesti oldalra. Hű székelyén kívül senkit sem vitt magával.
Hét óra volt, midőn a kaszinóba érkezett.
Rendes viszonyok között ilyenkor még meglehetősen néptelen szokott lenni az előkelő társaság emez exkluziv tanyája, de most, mint nagy események hajnalhasadása idején mindenkor, szinte idegesen kereste minden ember az érintkezést.
Már négy óra tájban valóságos ostrom alatt állottak a kaszinó termei. Egyébről, mint a «nagy lázról» persze szó sem esett. Még a legmakacsabb tarokkosok is hűtlenek lettek a zöld posztóhoz. Beszélt, veszekedett, kombinált, okoskodott minden lélek. A csupaszképű lakájok túltették magukat a beléjük nevelt fegyelmen (ki kiváncsian, ki lelkendezve), bizalmaskodni kezdtek uraikkal.
– Hogy lesz most már nagyságos, vagy méltóságos, kegyelmes uram?… Nagy dicsőség ért bennünket, Isten apostolt küldött a segítségünkre!…
És a szigorú, kényes urak nem merték őket letorkolni.
Egymás között még csak kimondták a Kont esetről véleményüket, de nyiltan szembeszállani immár senki se mert a közérzéssel.
Pedig a kaszinóban még számosan voltak konzervativ, gőgös urak, a kik misztikus származása révén szivesen rásütötték volna Kont vitézre akár a parvenük bélyegét is. De érezték, hogy a néphangulat a közmegvetés tengerébe fojtaná nemcsak a szavukat, a tekintélyüket is.
És a tagok oroszlánrésze sem helyeselte (ha el is tűrte) a Kont-láz roszindulatú, vagy agressziv elbirálását a kaszinó falai között.
– Rendkívüli lény! Providencziális férfi, – vélték legtöbben, – a kit közönséges emberi mértékkel mérni nem szabad.
Ezeknek Kanut volt a szószólójuk.
– A levegőben van a járvány, – állították a legmakacsabb konzervativek, – Kont nem apostol, csak mondvacsinált bálványa a népnek, mert az őrület epidemiája nem lehet el bálvány nélkül. Történelmi példákra is hivatkoztak ezek: John Lowra, Boulangerra.
Ezt a véleményt maga a kaszinó elnöke propagálta a legszivósabban. A reinkarnálás kérdése immár a háttérbe szorult minden vonalon, teljesen másodrendűvé vált azokkal a szimptomákkal szemben, a melyeknek a Kont emberi kvalitásai, tettei és szuggesztiv hatása volt a kútforrásuk. Ki keresné az indító okokat ott, a hol immár tényekkel kell számolni, olyan eredményekkel, a melyeket visszacsinálni többé nem lehet?
Mi haszna lenne, ha pl. kisütnék a tudósok, teszem a fizika segítségével tizen, huszan, százan, hogy csak olyan származású ember Kont, mint a többi közönséges halandó, midőn tettei, föllépése, szereplése az ellenkezőjét bizonyították milliók lelkének a meggyőződése szerint?
Ezt a kérdést a miniszterelnök állította fel s természetesen utána mentek a politikusok. Jelszavuk lett: Mindent elismerni és deferálni a közvéleménynek, különben kicsúszik a talaj a kormány talpa alól. Kontnak kell megcsúsznia, ha nem igazi lángelme s ha nem isteni a küldetése. Ha az, akkor ugyis hiábavaló minden erőlködés…
Midőn Kont átlépte a kaszinó-palota küszöbét, épen a miniszterelnök vitte a szót.
– Ha testet tud adni programmjának, – mondta egyebek között, – ha konkrét és megvalósítható javaslatokkal fog előállani, a melyek alkalmasak a társadalmi és politikai válságok megszüntetésére: ő lesz a nemzet prófétája, akár az égből szállott alá, akár kunyhóban született. A párt – folytatta – várakozási álláspontra helyezkedik a vitézzel szemben, de vakon behódol neki, ha úgy kivánja a közérdek. Ezzel nem gyöngítjük az elvet, mert a Kont által kifejtett programmban alapjában minden elképzelhető elv bennfoglaltatik. Az ellenzéké is. A szocziálistáké is. Olyan általános, hogy semmit sem zár ki, de épen azért kell azt hinnünk, hogy meg nem valósítható. A modern kormányzat eszközei odáig nem tökéletesedtek…
Nem folytathatta a miniszter, sőt már benne maradt az utolsó szó is, Kont belépett. Sajátos dübörgő lépésein alig tompított a vastag keleti szőnyeg. Vagy az is lehet, hogy a dübörgést az idegek rezgése erősítette meg.
– Urak, üdvözöllek benneteket…
Az urak utat nyitottak Kontnak és a szokásosnál jóval mélyebb bókkal fogadták a vitézt. Mint egy fejedelmet. A miniszterelnök eléje ment. Így szólt hozzá:
– Elhatároztuk, hogy elfogadjuk a programmodat s minden javaslatodat, a mely annak alapján áll és – megvalósítható.
Kont igen szárazon és egyszerűen válaszolt.
– Olyat én nem javasolok, a mi meg nem valósítható.
– Engedelmet, – ellenvetette a miniszterelnök, – így vagyok kénytelen beszélni, valameddig programmod problémáinak a kulcsát kezünkbe nem adod.
Kont erre még ridegebb lett.
– Azt én oda fogom adni, vagy neked, vagy egy merészebb lakatosmesternek.
– Merészség kell hozzá? – kérdezte a miniszterelnök savanyú arczczal. – Koczkáztatni kell?
– Kell! De persze nem úgy, a hogy te gondolod. Magadat kell koczkára tenned, nem a hazát… Vállalod?
A kérdés szerfölött kellemetlen volt, nem is lehetett rá másképen felelni, mint a szokott frázissal.
– Én nem kértem a hatalmat, nem is ragaszkodom hozzá, nekem az teher.
– Majd elválik, – jegyezte meg Kont.
– Annyi bizonyos, – folytatta a miniszterelnök, – hogy a mennyiben programmod az ország túlterheltetése nélkül meg nem valósítható, ha elvben nem is, de czélszerűségi szempontból ellene leszek. Az állam hitele megcsappant, a nemzetközi pénzpiacz pang, egyszóval a jelen viszonyok között lehetetlen nagyobb beruházási kölcsönre gondolnunk, holott a te elméleteid megvalósítása száz milliókat követel.
A miniszterelnök bátor szava mindenkit meglepett. Az urak el voltak rá készülve, hogy no most menten elfújja Kont a vakmerő férfiút a harczüzenetével együtt valahová a nevetségesség ködébe és – ép az ellenkezője történt. Kont vitéz a miniszter vállára csapott kedélyesen, bár kissé kiméletlenül.
– Dicsérem a bátorságodat, – mondta, – belőled alighanem csinálok valamit. Pénzre – folytatta szavait, – csakugyan szükség van, de az téged ne aggaszszon. Annyit, a mennyi az új rendszer beállítására s gyermekbetegségeinek leküzdésére szükséges, rendelkezésedre fogok bocsátani.
Az urak, még a legkomolyabb Kont-imádók is, kritikus képet vágtak erre a merész és – hitük szerint – naiv kijelentésre. (Úgy látszik, – vélte az egész Kaszinó, – Kontnak fogalma sincs a pénz mai értékéről, ha azzal az egy-két millióval, a mit esetleg kiszoríthat Gábor grófból, szanálhatónak hiszi az ország pénzügyi derutját.) A miniszterelnök szinte kicsinylőleg mosolygott, a midőn kérdezte:
– És mennyire taksálod azt az összeget, a mi egyellőre az új beruházásokra kellene?
– Négyszáz millió korona, – vágta ki Kont keményen, de minden fontoskodás nélkül, – elég lesz egyellőre, a többi majd felszaporodik a befektetések kamataiból. Lassan kezdjük, apránkint építkezünk, mindent egyszerre nem lehet megvalósítanunk.
Az urak nagyot néztek. Tehát mégis ismeri Kont a pénz értékét? És okos gazda, a ki betartja a fokozatokat! De honnan veszi azt a 400 milliót, a mit igért? Ezt a kérdést menten meg is bolygatta a miniszterelnök:
– Hja kérlek, ha 400 millió korona lenne a kezünkben, szó sincs róla, lehetne valamit csinálni.
Az, a mit erre Kont mondott, már csakugyan határos volt a vakmerőséggel. Azt mondta ugyanis, miközben összeránczolta szemöldökét.
– Megmondtam neked, hogy rövid időn kezedben lesz a pénz. Mi czimen mersz a Kont szavában kételkedni?
Majd hogy sóbálványnyá nem váltak az urak.
– Honnan veszed? – kérdezte a miniszter ámulva.
– Eladom a birtokaimat.
Az ámulat természetesen még magasabb fokra hágott… Kont a birtokairól beszél, négyszáz millió korona értékű dominiumokról, holott egy talpalattnyi földje sem lehet! Egy lélek sem értette meg ezt a furcsaságot. A ki felvilágosíthatta volna a társaságot, Gábor gróf, nem volt jelen. Se Kincses mester és segédei, a kik különben tagjai sem voltak a kaszinónak. Bár ezek is hallgattak volna minden valószinűség szerint, mint a hogy érthető okokból eddig sem szórták világgá a készülő monstre-per hirét.
A miniszterelnök azt sem tudta hamarjában, gúnyt űz-e belőle a vitéz, vagy ismét valami égi csudát akar produkálni. Annyira oda lett, hogy alig mert a szeme közé nézni.
– Nem értem, – dadogta, – nem értem.
A többiektől még ennyi szó sem telt. Mindössze Kanutnak volt annyi bátorsága, hogy megkérdezze:
– Hol vannak a te birtokaid?
Kont zsebébe nyúlt, egy összehajtott papirlapot vett ki onnan s az olvasásába fogott:
– Abos, Adony, Bajsa, Cseke, Csővár, Domony, Ercse, Foród, Gárdony, Gócsi, Göd, Gibárt, Hadad, Hegyi, Hámor, Izsép, Ináncs, Kóka, Künkösd, Kelemér, Kupa, Lemes, Lázi, Luka, Major, Megyer, Móga, Marczaltő, Meggyes, Mácsa, Mikola, Nógrád, Nadány…
És felolvasott még vagy nyolczvan községnevet.
De már erre végkép eloszlott az előkelő társaság elfogódottsága. Némelyek röstelkedtek, hogy beugrottak a vitéz tréfájának, mások nagyot nevettek rajta, ki tapintatból, ki tiszta szivből, olyan, a ki komolyan vette volna a birtok-listát, egy sem akadt.
Kont, ha nem lett volna olyan nagyszabású férfiú, mint a milyen volt, megcsappant tekintélylyel, komikus pózban került volna ki az urak dévaj kedvének hullámai közül. Ám az ő fölényes humora egyszeribe fölibe kerekedett az urak jókedvének. Pedig mindössze csak ennyit mondott nekik:
– Azt hiszem, senkiről sem felejtkeztem meg közületek, a kik utánnam örököltetek.
– Dejszen – tréfált most már Kanut, – az egyik birtokomat kihagytad a lajstromból.
– Melyiket?
– Csábrágot…
– Az – jelentette ki Kont komolyan, – nem tőlem származott a családodra. Csábrág Bassó-birtok…
– Hogy értsem? – kérdezte Kanut gépiesen.
– Úgy, – válaszolt neki Kont, – hogy nem akarom én, csak a magamét.
– Hehehe, – kaczagott Gyimóthy gróf, – hát Hámor, Luka, Lemes a tied?
Nevezetesen az ő birtoka volt a lajstromon szereplő három község.
– Természetesen, – válaszolt Kont egyszerűen.
– És Megyer és Meggyes? – kérdezte Szinay báró.
– És Nógrád és Ó-falu? – tódította Kelen Gábor, általános derültség közt.
– Biz azokat – elégítette ki a kiváncsiságukat (s még vagy öt urét) Kont vitéz, – kénytelenek lesztek nekem visszaadni, mert semmi jussotok többé hozzá. Sajnállak benneteket fiaim, – folytatta, – hogy a haza érdekében ragaszkodnom kell birtokaimhoz és nem tehetek róla, hogy épen ti vagytok a jogutódaim… Bár – tette hozzá, – ha nem csupán a vagyonom ment át a kezetekre, de a vérem is átfolyt ereitekbe, valami súlyosan nem fog benneteket az eset érinteni. Magyar ember, ha úgy parancsolja hazája érdeke, lemond nemcsak a földjéről, az életéről is.
A tréfa, vélték az urak, elposványosodott kissé. A Kont rengeteg komolyságán, a melylyel az utolsó szavakat kiejtette, már senki sem tudott még szivességből sem nevetni.
Csak Kanutban maradt még némi humor.
– Vigye manó, – élczelt ez, – akkor odaadom a haza oltárára Csábrágot is…
Kont szaván fogta:
– Itt a kezem rá, – vágta ki Kanut nevetve, – hogy odaadom neked, mihelyt a Kont-javak birtokába lépsz.
Kont megrázta a Kanut kezét.
– A haza nevében köszönöm.
Ezzel azután széjjel is széledt az előkelő társaság nagy része. Kinek kártyázni kellett, ki udvarolni ment, ki a szinházba. Alig maradt tiz ember Kont körül. Egy pár percz múlva még egygyel szaporodott ez a tiz, Gábris gróffal. Az ükunoka meglehetősen sápadt volt. Összerezzent ükapja láttán, de mégse kerülte el. Hozzálépett és üdvözölte.
– Ha itt lettél volna, – mondta neki Kanut, – kiveresedett volna a nevetéstől a pápista képed.
– Hogy-hogy? – kérdezte Gábris gróf unottan.
– Ükapácskád pompás heczczet csinált velünk.
– Ugyan?
– Megigérte, hogy visszaveszi birtokainkat, valamennyi csak Kont révén származott reánk.
– Úgy? – s keserűen kaczagott Gábris gróf. – És ti ezt heczcznek nevezitek?
– Hát mi lenne?
– A legkomolyabb dolog. Kincses két hete szerkeszti a keresetet, a birtokbahelyezési kérvényt, a restituczió in integrumot, a vis majort, vagy mi a csudának hivják azokat a fiskálisi svindli iratokat.
Tiz hang egyszerre:
– Kincses? Megbolondult?!
A Gábor hangja:
– Ő azt mondja, nem bolondult meg, hanem megnyeri a pert, s hogy mennyire bízik benne, mutatja, hogy ingyen viszi.
Az előbbeni tiz hang ismét egyszerre:
– Akkor te bolondultál meg!
Gábris ükapjára emelte szemrehányó tekintetét.
– Látod? Még engem is bolondnak hisznek, pedig nem én perelek.
– Az téged ne bántson, – vigasztalta Kont, – attól, hogy valakit bolondnak tartanak, még nem bolondult meg senki sem.
A Kont környezetének, tapasztalván a Gábor fakó kedvét s hallván a hirt, hogy a vitéz tréfája komoly peranyaggá formálódik a Kincses kezén, egyszeribe elváltozott a képe. Olyan lett, mint a fejen ütött bornyúé, a mi hét kaput lát egyszerre és mégse lát egyet se.
Kanut karoncsípte Gábor grófot és erőszakkal magával vonszolta:
– Az ördögbe, gyere hát és beszélj!
Apránként utánuk szállingózott a többi úr is.
Kont nagyot nevetett, midőn az utolsó is elszökött mellőle. Bár úgy sem akart több időt tölteni a kaszinóban. Haza vágyott a várába. A dolgozószobájába. A kijárat felé indult, midőn a komornyik ezüst tálczán egy finom keskeny levelet prezentált eléje.
– Ikerváry herczegnőtől, – jelentette mély meghajlással.
Kont mohón kapott a levél után; egy pillanatig némán, elfogultan nézte, forgatta s háromszor is elolvasta a czimet. Nyilván öröme telt a herczegnő finom és mégis határozott irásában.
– Kell válasz? – kérdezte aztán a komornyikot.
– Igenis, a herczegi huszár az előcsarnokban vár nagyméltóságod válaszára.
Kont elfordult kissé a komornyiktól és zsebkésével óvatosan, szinte gyöngédséggel felbontotta a levelet. Elolvasta. Elpirult, szeme szelid fényben úszott.
– Azt üzenem a herczegnőnek, hogy tüstént nála leszek.
XI.
Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott. Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában, mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párducz-teste s pihegni kezdett massziv picziny kebele…
Kontot várta… De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de egyéb is. Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét… Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de nagyon haragudott magára. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában sem volt érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy betolakodott a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású impozáns férfi beczézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis természetesebb… S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy beavassa titkaiba!… Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem az, a kinek a világ tartja… Csak a világot csalja, őt nem. De mégis csaló. A vele való viszony: kaland.
… Kaland! Kaland!… Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő és mégis meghivta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta neki), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára pályázik, természetesen az övére is és – mégsem vetette meg… A csókja ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében, minduntalan hallja a hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét… Nem tud tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege ellentmond bűnös érzéseinek.
Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet közötte és az – új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell birnia Kontot, kilétét, terveit, czéljait illetőleg. S ha nem igazolja magát, szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne…
Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a vitézt. Le akart vele számolni. A meghivó-levelet még határozott elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta magát biztonságban. Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral, szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát, sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt, bátortalan, hangja remegett, arcza égett… De még annyi lelki ereje sem volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha – ámította magát, – csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie. Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben… Elszégyelte magát, durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.
Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus vágy megtestesülése…
Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának rezgő csipkefodrait…
A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjja megnehezedett, piros ajka felkapcsillott. Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive…
A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba. A herczegnő összeborzongott és felugrott zsölléjéből… Hallgatódzott.
Ah nem, nem ő volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az ő léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is. Kopogtattak…
– Szabad!…
A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát. Várja a jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.
– Nos?
– Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy azonnal tiszteletét teszi.
– Jól van, – susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.
A komornyik a kilincsre tette kezét. A herczegnő rászólt, még mielőtt kilépett volna a budoárból.
– Vandrák!
– Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?
A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.
– Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem…
– Nem tudja maga, – faggatta a herczegnő, – hogy ez a czím csak a titkos tanácsosokat illeti meg?
– Úgy gondoltam, – mentegetődzött a komornyik, – hogy nálánál nincs nagyobb úr az országban…
– Jól van, Vandrák, – vágott a szép asszony a szavába, – hivja csak kegyelmes úrnak… Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.
A parádés szolga kilibbent a budoárból. A herczegnő arczán egy rövid mosoly jelent meg. (Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az országban Kontnál nagyobb urat.) Egy álló tükörhöz lépett, megnézte magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott, mint a macska, majd meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy magaskarú szék mögé menekült…
A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta fejét.
Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó szemét…
– Emerenczia! – szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a budoárba. – Emerenczia!
A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.
Kont elkapta. Először a kezét, aztán a karját. A kezét megcsókolta, a karját megsimogatta.
A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.
– Maga bánt engem, – mondta, miközben elkapta kezét, – maga visszaél a hatalmával… Ez nem lovagias eljárás.
Kont csak mosolygott.
– Édesem, ha bántja magát a szerelmem, miért árulja el, hogy a hatalmamban van?
A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.
– Nem vagyok a hatalmában.
Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még annál is jobban tüzelt a szeme.
Kont vitéz gyönyörködve nézte.
– Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak – mondta lágy, hizelgő hangon, – igen jól áll a harag is.
Emerenczia herczegnő észrevette magát. Érezte, hogy különös magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.
– Nem haragszom magára, – mondta gyenge, de határozott hangon és egy székre mutatva. – Foglaljon helyet.
Kont leült. A herczegnő vele szemben foglalt helyet.
– Azért kérettem magamhoz, – folytatta a szép asszony, – hogy vallomásra birjam.
– Vallomásra? – kérdezte Kont mosolyogva. – Ha épen nagyon ragaszkodik hozzá, szivesen bevallom szóval is, hogy…
Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát, belevágott a Kont szavába.
– Nem úgy értem… Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön? Az a legkevesebb, a mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár…
Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.
– Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség…
– Nem kiváncsiságból kérdezem, – tiltakozott a herczegnő, – csak női méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem…
– Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még maga előtt is. Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet sejthet. Ne kérdezzen…
– Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?
Kont felállott.
– Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, – mondta kelletlenül megrázva fejét. – Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy eszmévé vált ember: az ember, Isten teremtménye, észszel, lélekkel, szivvel… Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé lényeges.
– A formákhoz ragaszkodnom kell, – állította a herczegnő, – a társadalom tagja vagyok.
– Eh, – intette le Kont, – ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.
– S hol áll maga?
– A társadalmon kívül, az emberek felett.
A herczegnő meghajtotta fejét.
– S mit csinálnék én ott – egyedül?
– Hát én senki se vagyok? – kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a fejét.
– Senki, a meddig nem tudom, hogy ki. Reám nézve senki.
– Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész világ.
A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni akarna a merész férfi elől. De csak nem menekült.
– Ne kínozzon, kérem… Engem vérig sért ez a bizonytalanság… Haragszom magamra, szégyellem magamat.
Kont megragadta a herczegnő kezét.
– Ülj le, Emerenczia és hallgass meg… Megmondhatnám neked, hogy ki vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz… a hazádat árulnád el ezzel s erre nem képes egy héderi Kont-leány. Még ha kerékbe törnék sem… És mégsem árulom el előtted a titkomat. Mert szeretlek. És próbára akarom tenni a te szerelmedet is.
A herczegnő vére újból fellázadt.
– Én nem szeretem magát…
Kont megcsóválta fejét.
– De szeretsz, Emerenczia. A kérdés csak az, mekkora a szerelmed? Mert én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám. Azt akarom, hogy az a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a társadalmi konvencziókat, gazdagságot, fényt s ne tartson meg magának semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet… Azt akarom, hogy vakon kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe… Kivánom, hogy bizzál bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem. Egészen az enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig. Ne számítson reád se társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon. Belém kell olvadnod. Szived az én szivembe, véred az én vérembe, fel akarom szivni egész lényedet!… Akarod?
A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.
– De hiszen, – gyötrődött, – maga engem valósággal kínpadra visz… Aztán, – tette hozzá halk, bizonytalan hangon, – mindannak, a mit tőlem követel, csak útjában áll az inkognitója. És semmit, semmit sem nyer vele. Miért nem mondja meg a nevét?
A vitéz felsóhajtott:
– Kont vagyok, – mondta szárazon, – vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok, vagy Hunyadi… Magam adok magamnak nevet… Érje be vele.
– Nem tehetem, nem tehetem… Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.
– Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg, Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén: kormányoztam, talpraállítottam egy beteg országot hatalom nélkül s óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az igazság, a törvény és a jog. Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.
– Félek, – rebegte a herczegnő. – Ne mondja tovább.
– Mitől fél? – csendesítette a vitéz. – Tegye kezét kezembe, – s elhódította az asszony remegő kezét, – s hallgasson végig, mert még nem fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is, hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet… egy kis fehér házban fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások – s mindezek ellenére nem lesz nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni, de dicsfény fog ragyogni a feje körül…
A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett, mint az álomjáróké…
– Elveszi a vagyonomat? – kérdezte gépiesen.
– El.
– Jogtalanul?
– Jogtalanul.
– És miért veszi el?
– A hazának.
– Akkor – rebegte a herczegnő, – vennie se kell: odaadom.
Kont feléje hajlott.
– És követni fogsz a szegénységbe?
– Megesküszik, – kérdezte az asszony felelet helyett, – hogy jóhiszeműleg beszél? Hogy a becsülete intakt marad?
– Megesküszöm.
A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem adta oda, megismételte előbbeni kérdését.
– És követni fogsz engem a szegénységbe?
– Én nem a szegénységtől félek, – válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.
– Mitől?
– Attól, hogy nem fog sikerülni a terve és akkor…
– Nos?
– Akkor – fejezte be a szép asszony, – mi lesz velünk?!
– Velünk?!
Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki. Az asszony önkéntelenül felugrott. A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével; szorította, csókolta, a hol érte. Letette a földre, lábához kuporodott, átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.
– Szeretlek… szeretlek… szeretlek, – hajtogatta egyre. – Az enyim vagy… megtaláltalak…
A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.
– Oh, – nyögdécselte váltig, – fáj… tegyen le… ereszszen el…
Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is. Elalélt. Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták el, hogy él… tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.
– Szeretsz? – kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott valamennyire a szenvedélye viharja. – Szeretsz?
Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge volt. A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére… Csak így tudott szóhoz jutni.
XII.
Mialatt Kont a herczegnőnél volt, szkupstinává szervezkedtek a kaszinó urai. Jó öreg témájuk volt hozzá.
Hédery Gábris vitte a szót a vörös szalonban. A nagyősű, de aprótermetű férfiúnak olyan borzas volt a parókája, mint egy dühös kandur. Minduntalan belemarkolt, hol lekapta, hol ismét föltette, irtózatosan izzadt alatta a kopasz koponyája. Nem csoda, mert annyi fokra, mint az övé, még aligha volt befűtve emberi fej.
– Bárcsak maradtam volna hatökörnek, – szidta magát, – a mi csak arra kiváncsi, hogy mi van a vályujában s abban találja boldogságát, hogy mennél kevesebbet húzza az igát… Nem, nekem tudomány kellett, hülye tudomány, mint Fausztnak! Nem elégedtem meg azzal, a mit az öt érzékem meg tud emészteni, provokáltam az eget, hogy árulja el előttem a titkait is. Hát most itt van a titok… Hej, – sóhajtott fel keservében, – nem hiába mondja, mióta világ a világ, minden nép hitregéje, hogy az ördögé az az ember, a ki keresztül akarja magát törni a lét miszteriumain! Még negyven éves se vagyok és már exekvál a pokol…
A kaszinó tagjai iszonyú hahotába törtek ki. De nem mindenki nevetett. Gyimóthy, Szinay, Kelen, Kanut s mindazok, a kikre Kont vitéz ráijesztett ősi birtokai lajstromának felolvasásával, meglehetősen savanyú képet vágtak. Hiszen csak Kincses Károly ne szerepelt volna az odiózus ügyben, de a fránya fiskálist minden csodára képesnek hitte a kaszinói közvélemény.
Nyiltan azonban mégse lehetett tőle ebben az esetben félni, ahhoz, a józanész itélete szerint, csak mégis túlságosan bizarr volt a vállalkozása. Egy birtokbahelyezési pör 700 év óta elévült tulajdonjog alapján!
Kanut meg is próbálkozott a tréfával.
– Én nem bánom, – mondta, – ha el is veszik tőlem a Kont révén rám származott birtokaimat, mert busásan regresszálom magamat.
– Hogy-hogy? – támadt rá Gábris, felcsapva parókáját, a mit idegességében a kabátja zsebébe gyűrt volt.
– Úgy, hogy én meg a kirgizektől és osztjákoktól fogom visszaperelni azt, a mit Ungur, a hetvenhetedik nagyapám nekik Ázsiában hátrahagyott.
– Az nem analog eset, – eszelte mérgesen Gábris, a ki kínjában rég kitanult a tréfából, – Kincses szerint a res derelikta elévül ugyan 30 év alatt, de az én ükapám vagyona nem tekinthető annak, mert ő nem a maga jószántából nyakaztatta le magát.
– Az én ükapám se a maga jószántából távozott Dsungariából vagy honnan, hanem mert kergették a kirgizek és tatárok vagy micsodák, – ellenvetette Kanut holtkomolyan.
A hahota megismétlődött, a min Gábriska irtó dühbe gurult.
– Azt hiszitek, – rikácsolta, – hogy csak ti tudjátok nevetségessé tenni a mai jogrendet? Nem gondoljátok, hogy Kincses annak sokkal nagyobb mestere, mint ti? Jól tudom én, – folytatta, – hogy jogász szemmel nézve őrült abszurdum az egész história, de vannak ám egyéb szempontok is… Aztán nem volt arra még sohasem eset a világtörténelemben, hogy a régi rendet, az igazságot, az erkölcsöket, a törvényeket szonika eltörölte a mob? Emlékezzetek a franczia forradalomra, a mely még a hónapoknak és a napoknak a régi elnevezését sem hagyta meg…
– Mondasz valamit, – szólalt meg Gyimóthy gróf, – Kontnak, tekintve az ő csodálatos népszerűségét, ha visszaélne erejével, nem is lenne nehéz egy kis forradalmat nyélbeütnie.
– Nohát, – üvöltötte Gábris, – nem beszélek én a levegőbe, tudom, a mit tudok!
A társalgás ezzel oly térre zökkent át, a melyen önkéntelenül is mindenki megragadt. Még azok is, a kik nem voltak a kilátásba helyezett perben anyagilag érdekelve.
– Az ám, – morfondirozott az oligarcha Belényessy gróf, miközben összeborzongott a gerinczén végigszaladó sajátságos hideg áramlatoktól, – az ám, erre senki se gondolt eddig.
Eddig nem, de ezután meg egyébre se gondolt senki. Az urak kezdték magukat igen kényelmetlenül érezni. Legnagyobb részük nagybirtokos volt, becsületes, nyugodalmas pár ezer hold föld tulajdonosa, a minek, úgy vélte mindenki, legföljebb valami antidiluvialis arányú földrengés árthatna meg és ime, Gyimóthy és Belényessy kipiszkálták az esélyek homályából, hogy biz az kicsúszhatik a talpuk alól földrengés nélkül is. Csak egy második kiáltványt röpítsen Kont vitéz világgá: «Népem, tied a föld, az urak nem méltók rá… a latifundium, a holt kéz eltöröltetik» és – kész a nagy slamasztika, a revoluczió.
– Hátha épen arra számít Kont, – adott kifejezést az általános aggodalomnak Kele, – a fönséges nép támogatására: arra a kényszerhelyzetre, a melybe bennünket egy parasztlázadás beleszorítana!…
De már ezt az inszinuácziót csak mégis megsokallta Gábris. Ő szidhatja az ükapácskáját, senkinek semmi köze hozzá, a magáét szidja, de más ne merje az ő vére vérét aljassággal meggyanusítani.
– Ő nem számít semmire se, – fakadt ki morczosan, – egy igazi úr egyáltalában nem tud számítani, azt a fiskálisára bízza.
Észre se vette, midőn kimondta, hogy ezzel mindössze hogy átkente az odiumot Kont vitézről Kincses uramra, de a dolog lényegére nézve Kelét nem czáfolta meg.
Meg is jegyezte a sötét férfiú:
– Nem tökéletesen mindegy az, akár Kont spekulál az erőszakra, akár a fiskálisa…
Gábris fejbecsapta magát.
– Az ám! Kincses… Higyjétek el nekem, – s körülhordozta tekintetét a társaságon, – nincs annál a ficzkónál nagyobb gazember a földtekén…
Sokan bólintottak, többen csak az orrukat lógatták. Jókedvű ember immár egy sem akadt az egész társaságban… Hja, nagy dolog a revoluczió.
– Beszélnetek kellene azzal a fránya prókátorral, – vélte Belényessy gróf, – a ki még a hold változásától is féltette nyolczvanezer holdat kitevő uradalmait.
– Mondasz valamit, – helyeselte a javaslatot Kanut, – egy millióért talán békét hagyna nekünk.
– Jó – jegyezte meg Gyimóthy, a ki olyan fösvény volt, hogy még mindig gyalog járt, mert sajnálta a pénzt a repülőgépre vagy automobilra, – jó, de hozzájáruljanak a millióhoz azok az urak is, a kik nem lesznek perelve.
– Én? – fortyant fel Belényessy mérgesen, mint egy pulykakakas, – mikor egy talpalattnyi földet sem örököltem a Kont javakból?
– Igen ám, – eszelte Gyimóthy, – de forradalom esetén nem azt fogja a paraszt nézni, hogy mi kié volt, hanem azt, hogy mi kié most.
Belényessy megaprehendált, mint mindig, mikor valaki fején találta a szöget és kiment vacsorázni.
Az ajtóban majdnem összekoczczant egy gömbölyded férfival. Kincses volt. Egy Kont-féle dohánytorpedó füstölt az orra alatt.
A társaság megmozdult és képet változtatott. A keresztbecsapott lábak kicserélődtek, egynémely úr megköszörülte a torkát, mások megcsavargatták nyakukat az inggallérban, Gábris eltrüsszentette magát, Gyimóthy ismeretlen okból a mancsettáját fricskázta meg…
Kincses mester úgy tett, mintha erőszakkal lökték volna be az ajtón, szinte bocsánatot látszott kérni az uraktól, a miért egyáltalában élni merészkedik. Senkit se szólított meg, buksi fejét behúzta a vállába és a szemben fekvő ajtó felé döczögött.
De Kanut nem engedte elillanni.
– Hová sietsz, főfiskus? Ülj le közénk.
Kincses megállott.
– Nem zavarlak benneteket? Azt hittem, magatok közt akartok lenni, – jegyezte meg szatirikusan.
És körülnézett, úgyszólván mindenkit megkérdezve a szemével, hogy csakugyan nem alkalmatlan-e? S miután leolvasta volt az arczokról, hogy a pokolba kivánja őt az egész díszes társaság, – leült egy bőrzsöllébe és mulattatni kezdte a roszkedvű urakat.
– Debreczeni jogászkoromban történt: egy vén aszuképű alakkal találkoztam a kollégium előtt… Épen vasárnap volt…
Gábrist elfogta a düh.
– Tudjuk kérem, hová akar kilyukadni az adomájával, – szakította félbe a körmönfont férfiút, – elengedjük a viczczeit.
– Hová? – kérdezte ez az őszinte csudálkozás hangján. – Mert eddig még, becsületemre mondom, magam se tudom.
Kincses mester hires volt a lódításairól. S büszke volt eme hirességére, mert füllentéseit a költészet számlájára irta fel. Abból ő nem is csinált titkot.
– Becsületére mondja! – S ideges kaczajt hallatott Gábris gróf, azzal fejezve ki, mennyire taksálja a fiskális úr becsületét.
Az nem haragudott meg érte, olyan flegmatikus természete volt ő kigyelmének: mindenkit megvetett, a ki haragudott; holott ő igen sokra becsülte magát.
– Becsületemre hát, – mondta aprókat kaczagva. – Nem tartom én az én adomáimat raktáron, azok úgy születnek meg a fejemben exabrupto szervesen. Mikor az első szót kiejtem, még nem tudom biztosan, mi lesz a második.
Az efajta Kincses-mondáson máskor nevetni szoktak az urak, de az egyszer csak Kanut honorálta a mester szellemességét, az is csak kényszerűségből, mert czélja volt a nagyfejű úrral.
– Hehehe… Jó kedved van, vén csont!
– Az van, hál’ Istennek, különben rég megütött volna a guta.
– Úgy, – elménczkedett Kincses uram, – hogy soha egy lépést sem gyalogolok.
– S mi következik ebből?
– Az, hogy a testmozgást ilyen vérmes embernek, mint jó magam, pótolnia kell valamivel, ha nem akar megpukkadni. Hát én azzal pótolom, hogy kutyagolás helyett jól kinevetem magamat; ez kényelmes dolog és vigabb is, mint a kutyagolás, hehehehe…
– Hehehe, – ismételte meg a fiskus nevetését Kanut s oroszlánvadász létére nem sokat teketóriázott, hozzáfogott terve végrehajtásához.
Az volt ugyanis a szándéka, hogy sarokba szorítja a veszedelmes prókátort.
– Van-e újabban valami hires pered? – kérdezte leereszkedő elegancziával. Bevezetésül jónak tartotta az elegancziát.
Kincses mester ellenben közönséges volt, mint egy falusi kántor. Fütyült az elegáns kérdésre s parasztos őszinteséggel felelt.
– Hogy a manóba ne volna. Olyan per van most a kezemben, a miért az egész úgynevezett jogászvilág a szemem közé fog kaczagni.
– S ennek te örülsz? – kérdezte Kanut malicziózus hangon.
– Örülök, mert meg fogom nyerni a pert az egész világ hahotája ellenére is. Hiszen épen ebben rejlik a pikantéria.
– Ejha!…
Ezt nem egy ember mondta, hanem vagy öt. A többi elkrákogta a véleményét.
Gábris a határtalan önbizalom eme merész megnyilatkozása feletti mérgében újra pulykáskodni kezdett.
– Ne henczegjen, kérem, nyerje meg a perét, ha tudja, taszítsa fel a jogot, a miből él, tekerje ki az igazság nyakát, törölje el a törvényeket, hipnotizálja meg a birákat, lázítsa fel a népet, – egyszóval nyerje meg a perét, de nekünk ne henczegjen, mert nekünk nem imponál.
– Hisz azt én tudom, – mondta az agyafurt férfiú, ártatlan képet vágván, – hogy gróf úrnak nem imponál az ész… jóllehet – egyenlítette ki némileg a gorombaságát, – jóllehet egyáltalában nem lehet róla elmondani, hogy eme becses érték nélkül szükölködnék. Teszem azt, azok a propozicziók, a melyeket nekem a perre vonatkozólag most tett, csak eszes ember fejéből pattanhattak ki.
– Ne dicsérjen kérem…
– Jó, nem dicsérem, de követni fogom tanácsait, mert jók és teljesen fedezik intenczióimat.
Ez a szinte szemtelenül czinikus kijelentés végkép fölháborította a kényes urak erkölcsi érzését. Egyben valóságos pánikot keltett, mert hiszen a fiskális győzedelmes önbizalmáról, őserejéről tanuskodott. Gyimóthy fölpattant.
– Vannak dolgok, – jegyezte meg epésen, – a melyeket nem illik kimondani: des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas.
Kincses belesuhintott a levegőbe.
– Bolondság, kérem, én becsületes magyar ember vagyok. Ha mit kész vagyok nyélbeütni, abból én titkot nem csinálok soha.
– Föl fogja taszítani a jogot? – szörnyülködött most már Kele is a fiskális czinizmusán. – S nem restelli azt bevallani?
– Föl fogom taszítani a jogot és nem restellem bevallani…
A hallgatóságban meghült a vér.
– És kitekeri az igazság nyakát? – fortyant fel Szinay a társaság nevében.
– És kitekerem az igazság nyakát…
– És eltöröli a törvényeket?
– Ha szükség lesz reá, eltöröltetem a törvényeket.
– Meghipnotizálja a birákat?!
– Azokat én mindig meghipnotizálom, azért van több eszem, mint nekik.
Általános szörnyülközés.
– Képes volna forradalomba kergetni az országot? – kérdezte Kanut, aránylag hidegen.
– A forradalom tisztítja a levegőt, s az a forradalom, a mi ennek a pernek a nyomán támadhatna, olyan egészséges anyagcserét idézne elő a nemzet testében, a mely annak örök időkre való megizmosodását eredményezné… Remélem azonban, – tette hozzá, – el lehet érni ezt az anyag-cserét drasztikum nélkül is. Mi ebben fáradunk.
Az anyagcseréből nem értett senki semmit. A megbotránkozás pedig sokkal nagyobb fokú volt, mint hogy eszébe jutott volna valakinek annak értelme felől fölvilágosítást kérni. Csak zúgtak az urak, mint a távoli zivatar. Összemordultak s ököllé szorították markukat…
… Hiszen ez egy veszedelmes ember! Forradalmár! Rabló, a ki idegen tulajdonra tör, fegyverrel, méreggel, tőrrel!… Ezt a szörnyeteget föl kell jelenteni, be kell záratni, le kell fejeztetni!…
A nagy pör ódiumát teljesen levette Kincses mester a Kont vitéz válláról s azzal egyedül önmagát terhelte meg. Nagyszerű fiskális volt. Úgy számított, hogy a maga jellembeli nimbusza nem viszi előbbre a pert, de a Kont szentséges presztizsére nemcsak a pernek, de a nemzetnek is szüksége van… Az általános fölháborodás közepette – mintha nem is ellene irányult volna annak mérge, hanem valaki harmadik személy ellen, a kit az ethika magasabb nézőpontjából megvédelmezni erkölcsi kötelesség, – föltápászkodott Kincses mester kényelmes karosszékéből és félretéve a félig elszítt torpedót, a zúgó társaság közé vegyült. Megrángatta lötyögős nadrágját s izmos, kurta karját egy merész lökéssel a levegőbe fúrva szót emelt:
– Urrraim!…
Az urak arrébb húzódtak tőle, mint valami bélpoklostól s ezzel a hatásos szónoklathoz szükséges távolság szónok és hallgatóság között minden különös rendezés nélkül önmagától megcsinálódott. Kincses uram poziturába vágta magát:
– Uraim, – kezdte beszédét igen lentről, nehogy gikszert csapjon a végén, a mikor a magas hangokra kerül a sor, – tisztelt barátaim, önöknek egyáltalában nincs okuk a felháborodásra. Ez csak abban az esetben lenne érthető, ha holmi világraszóló szélhámos lenne általam képviselt felperes, nem egy providencziális férfiú, a ki épen az önök segítségével szándékozik megkezdeni a haza talpraállításának magasztos munkáját, ezzel bőséges részt juttatva a honmentés dicsőségéből önöknek is. Mert – s itt nekidördült a mester hangja, – Kont úr nem magának perel, hanem a nemzetnek. Önök pedig nem az a fajta, a mi, midőn a hazáról van szó, kalmármérlegen mérje le anyagi veszteségeit. Idáig, ha meggyengült is, nem sülyedhetett le a történelemcsináló nemzet, a melynek évszázadokkal ezelőtt minden egyes tagja egy intésre kész volt nemcsak vagyonát, életét is feláldozni, ha veszélyben forgott az ország integritása. Egyszóval – folytatta a ravaszdi férfiú, – kitörésüknek erkölcsi alapja nincs, annyival kevésbbé, mert biztosra vehető, hogy semmi kifogásuk nem lenne egy ellenkező irányú erőszakos művelet ellen, a mely vagyonukat megerősíteni, megszaporítani czélozná. Teszem – magyarázta ki homályos szavait a mester, – ha szivük mélyébe tekintenek, be kell ismerniök, hogy boldog megelégedéssel vennék tudomásul, ha Kont vitéz Jeruzsálembe küldetné a zsidókat, miután lefoglaltatta birtokaikat. Ebben az esetben ugyebizony aligha keresnék az urak, hol a jog, hol az igazság, a törvény?… S bizonyos esetben – konczedálta a nagy rabulista, – teljesen igazuk lenne; valamiképen a jelen körülmények között teljesen igazunk van nekünk. Mert minden emberi csinálmánynál hatalmasabb a természet szükségtörvénye, a mely, ha úgy kivánja a fejlődés, máról holnapra egész nemzeteket töröl el, hogy a többi népek jobban boldogulhassanak. Mi eme szükség törvény nyomása alatt perelünk!
– Urraim, – folytatta Kincses mester szónoklatát az immár teljesen megnémult hallgatóság előtt, egy sokkal magasabb tenorból, – én értem önöket. Az önök megbotránkozása nem azt fejezte ki, hogy sajnálják Kont úrtól birtokaikat, hanem azt, hogy azokat a szent jelszavakat, a melyeknek jegyében és oltalma alatt állottak eddig, veszedelem fenyegeti. S ebben igazuk lehet. A veszedelem megvan. Sőt megengedem, sajnálni is lehet azokat az ócska és elkopott institucziókat, a melyek oly szépen megvédelmeztek bennünket a közbiztonság és vagyon elleni merényletekkel szemben. Ám ez is csak líra, uraim, elégia… Az ember a kiszolgált télikabátját is sajnálja letenni, pedig nincs igaza, mert az új kabát, igaz, hogy meg kell adni az árát, de jobban megvédelmezi az embert a hideg ellen a réginél. Ne sajnálják, uraim, a régi rendet: az elkoptatott jogot, az igazságot, a törvényt, az eszményeket…
Csak most vették észre az urak, hogy maró gúny a fiskális minden szava. Összenéztek, de annyira dermedtek voltak már, hogy nem is tiltakoztak megcsúfoltatásuk ellen.
Kincsesnek pedig felágaskodott a hangja a magasabb régiókba.
– Tudják-e önök, mi a jog, uraim? Az a fék, a mely megakadályozza az embert, hogy felfalja egymást, mint a vadállatok. A törvény? Az a kocsis, a ki rángatja a féket. S az igazság? Van-e az urak közül valaki, a ki meg tudná mondani, kinek van igaza? A mobnak-e, a mely el akarja nyelni a magasabb rendeket, vagy a magasabb rendeknek-e, melyek el akarják nyelni a mobot? A nagyhatalmaknak-e, a melyek a czivilizáczió nevében leigázzák a primitiv vad népeket, avagy a vad népeknek, a melyek vérökkel védelmezik Istentől nyert szabadságukat? Az öreg embernek van-e igaza, vagy a fiatalnak, a férfinak-e, vagy az asszonynak, a khinainak-e, vagy a francziának?… Mert hiszen mindenkinek más az igaza. Két egyforma igazság nincs is, – konkludált a mester, – tehát egy igazság sem lehet!…
Ahhoz, a mit ezután mondott, már fel is ágaskodott kissé a nagyeszű férfiú:
– Urraim, a jog, a törvény, az igazság, az összes eszmények az emberért vannak, mihelyt megszűntek azért lenni, annak használni, nem azok többé, a mik voltak, elveszítették lényegüket önmaguktól Konttal, Kincsessel, vagy Kont és Kincses nélkül. Jól megjegyezzék, uraim, hogy az emberi eszmények közül csak egy az örök: a rend, a többi, ha nem khiméra, mind e körül a tengely körül forog. Ergo, ha úgy követeli a rend, új törvények, új jog, új igazság fog keletkezni a régi tetemén. Én – vágta ki süvöltő hangon, – másodsorban a rend nevében és érdekében perelek.