Az exaltált Gabi gróf volt az egyedüli élő, a ki, ha nem hitt is benne föltétlenül, de nem tartotta lehetetlennek, hogy meteort talál a gödörben.
Ügyet se vetve a magukat becsapottaknak hitt ujságirók méltatlankodó zúgolódására, intett a papnak és a Kont által megjelölt gödör felé irányította lépteit. Egy körülbelül két láb átmérőjű, laza földdel betemetett, de meglehetősen éles vágású mélyedés volt. Gábor gróf beleszúrta a botját. A laza föld engedett, a bot nem talált ellentállásra. A gróf ekkor kiránczigált a földből egy öles karót, a mi határczövekül szolgált a párbajhoz és azt kezdte a gödörbe belenyomogatni. Süppedt a karó, mint kés a vajba, egy méternyi mélységben azonban egyszerre megállt. Gábor gróf ráakasztotta magát, de nem ment az beljebb a terhe sulyától sem.
A tudósok és ujságirók végtére figyelmessé lettek a mesterkedésére; körülözönlötték a grófot, majd egy másfél métermázsás tudós fel is ajánlotta neki a kiváltságos súlyát, hogy a karót mélyebbre dugja. Megpróbálta, de siker nélkül. Feszegette a lyukat, mártogatta a karót, – semmi. Azaz dehogy semmi. A karó, valahányszor belevágta a porhanyó földbe, egy nagyot koppant. Biztos volt, hogy a hegye kemény tárgyat ért. Kipkopp-kopp!…
– Ez kő, – jelentette ki a kövér tudós és szinte ijedten a saját felfedezésétől, körülnézett a gyülekezeten.
Csupa tátott szájat látott és tágranyitott szemet.
– Ha kő, – vélte egy göndör ujságfiú, – ki kell ásni.
– Bolond! – Hurrogták le a kollegái. – Ne blamáld magad!…
– A blamázs már megvan, – védekezett az, – egy szamársággal több vagy kevesebb nem zsenirozhat minket.
A tudósok még bizakodóbbak voltak.
– Az ördög nem alszik, meg kell próbálni a dolgot.
Megpróbálták. Ujságiró és tudós lehasalt a gyöpre és hozzáfogott a munkához. Körmükkel vájták a gödröt, míglen elfogyott a laza föld és az ellentálló tárgyra bukkantak.
Hát biz az csakugyan valami kőféle volt, bár vasnak is lehetett volna nézni. Először egy ujságiró tapogatta meg, de dr. Szerémy, a tudosok nesztora a kezére ütött érte.
– El onnan, szentségtelen laikus, majd én fogom meghatározni a leletet!
És bebújt a gödörbe.
A kiváncsi gyülekezet izgatottan, kipirult szemmel leste a nagy férfiú szavát. Nem sokáig váratott magára. A tudós megkopogtatta a követ egy kis kalapácscsal, letört belőle egy borsónyi darabot, nagyítóüveg alá tette, kukucskált, szuszogott, izzadt, majd gőgösen, mint Pythagoras, midőn a tételét kitalálta, kimászott a gödörből és az ég felé irányította tekintetét.
– Meteor! – nyögte ki aztán és kimerülten a földre rogyott.
Senki se törődött vele… Az ámulat elállította még az emberek lélekzetét is. Egy pillanatra csönd lett, vészes csönd, mint a nagy viharok előtt, aztán megcsuklottak a torkok s felszabadultak a tüdők a csuda spontán nyomása alól.
– Meteor! Meteor! – zsongott a bámulat moraja száz ajkon. – Meteor, – suttogta a szellő, búgták a bokrok, a fák, az erdő. – Meteor! Meteor! Meteor! – nyögte, üvöltötte a föld szelleme az irdatlan mélységek alól.
*
A vitéz feltűnése és a meteor megtalálása közötti rövid időben a közvélemény jóformán komolyan sem vette a Kont-esetet. Foglalkozott vele, de csak úgy, mint a hogy egy szenzáczióval, zseniális stiklivel szokás foglalkozni. A nagy rendkívüliségek megragadják az emberi fantáziát, a melynek a szellemi elfogultság perczeiben, a hangulatok megszületési mámora közepette szivesen tesz konczessziókat a józan ész. De ez csak rövid ideig tartó jelenség szokott lenni. Mélyebb benyomást a Kont-eset mindössze azokra tett, a kik az események lejátszódása alkalmával véletlenül a szinpadon voltak s a Kont mindenesetre hatalmas, rendkívülien érdekes egyéniségének közvetlen hatása alá kerültek. Bár egy pár gyenge idegzetű, szertelenségekre hajló fantaszta kivételével ezek is kiheverték a mámorukat hamarosan, úgyszólván egy éjszakán át. A kaszinó igen röstellte s a nyilvánossággal szemben egyszerűen letagadta azt a nagyszabású dáridót, a mibe a vitéz úgyszólván belekergette, midőn tagjai között megjelent.
Föltétlen hivői a Kont reinkarnálási esetének csupán a spiritiszta-társaságok tagjai között akadtak. A XXI. században erősen burjánzott ez a szekta, úgyszólván annak jegyében indult útjának a század, a mi viszont az előtte lezajlott idők forrongó társadalmi evolucziói közepette és következtében meggyöngült, illetve túlfinomodott érzékek halluczinácziójának volt az okozata.
A spiritiszták feltétlenül hitték (s tételük bizonyítása végett teljesen beigazolt esetekre tudtak hivatkozni), hogy a Teremtés csúcsán, Istenen kívül a szellemeknek egy egész hierarchikus szervezete áll és uralkodik az emberi nem felett, s hogy eme szellemek emberré való visszalényegülése, reinkarnácziója nem tartozik a lehetetlenségek közé.
V.
Az erősen elharapódzott s már némi hatalomra szert tett spiritiszta szekta szuggesztiv erejű fanatizmusának és agilitásának volt tulajdonítható, hogy a közvélemény nem merte elvetni a Kont-esetet, mint olyat, a mely nem méltó arra, hogy az emberi intellektus a fejtegetésébe belebocsátkozzék, sőt bizonyos föntartással belement annak társadalomrendőri és tudományos megvizsgálásába is. A meteor (bár annak eredetét, illetve bemondott szereplését a vitéz egy hatalmas, embergúnyoló tréfájának minősítették a szakmabeliek is), mondom, a meteor bemondása és fölmutatása egy argumentum volt a spiritisták kezében, a mely felett nem lehetett napirendre térni még a legmegátalkodottabb szkeptikusnak sem. Annyival kevésbé, hogy a szakértők által felvett látlelet értelmében teljesen ki volt zárva, miszerint az égitest titokban és csalási szándékkal csempésztetett a Rákos mezejére. A kő fekvése s az azt körülvevő földrétegek konzisztencziájából minden kétségen kívül meg lehetett állapítani, hogy az maga vájta meg a gödrét, következésképen közvetlenül oda hullott, a hol találtatott. Még pedig, tekintve a meteor feletti földréteg frisseségét és lazaságát, csak pár napja eshetett oda. Egy meteor lehullása rendes viszonyok között kápráztató s száz mértföldnyi területen is szembeszökő égi tünemény, adott esetben azonban leeshetik szinte észrevétlenül is: egy közönséges hullócsillag jelenségét mutatja. A Kont-féle meteornál az utóbbi esetnek kellett fenforognia, különben látta volna az egész főváros, midőn a földre zuhant. Holott senkise vette észre. Ilyenformán Kont sem égi tünemény útján szerezhetett róla tudomást. Hogyan hát? Rendes emberi úton semmi esetre sem. Tehát egy isteni kijelentés, vagy valamely emberileg nem érzékelhető lelki áttétel útján: mondották a tudósok. Ettől a tételtől már csak egy lépés választja el a spiritiszták reinkarnálási elméletét. S ezt a lépést is áthidalta lassacskán azoknak a titokzatos körülményeknek (még bűvészi szakvélemények szerint is) fizikai megfejthetetlensége, a melyek között Kont ükunokájának megjelent; támogatta azt a vitéz ősi zamatú magatartása, tájékozatlansága a kor viszonyaival szemben. Mert szinte hihetetlennek tetszett, hogy egy szélhámos, legyen bármily eszes és fegyelmezett, soha csak egy pillanatra se jöjjön ki egy oly szerepből, a melynek megjátszása emberfeletti éberségen kívül még tudományos készültséget is föltételez.
Mindezekhez hozzájárult végül a Kont természetellenes ereje és étvágya. Eredetisége, páratlansága minden korabeli tipusok között. Később az a tény, hogy bár milliónyi ember járt a csudájára, egyetlen lélek sem akadt, a ki valaha hasonló emberre csak emlékezett is volna. Last, but not least, a vitéz megdöbbentő hasonlatossága a Héderi-képtárban őrzött családi képekhez…
Mindeme körülményeknek összetalálkozását bizonyára csökönyösség lett volna a véletlen számlájára irni. Azt nem is tette a közvélemény, tárgyilagos kivánt lenni. Érveket és bizonyítékokat kivánt, s azoknak megvilágítását, elbirálását s a döntést első sorban azokra bizta, a kiket arra legilletékesebbeknek itélt: a hatóságokra, a vitéz környezetére és a tudósokra. A világ utánuk, az ő döntésük után szándékozta megformálni a maga végső itéletét…
A hatóság! A környezet! A tudósok! Valóban ez a három faktor karolta fel első sorban, hogy megvilágítsa, a Kont-ügyet.
A hatóság (azon a jogczímen, hogy a vitéz legendás nimbusza valóságos lázba ejtette Budapest közönségét s ezzel állítólag erkölcsi károkat tett a lelkekben, azonkívül forgalmi torlódásoknak, csoportosulásoknak lőn az okozója) személyazonosságának igazolására szólította fel Kontot.
Az eljárás teljesen korrekt volt s mégis nevetett rajta az egész főváros. Illetve azon a válaszon, a mit Kont a rendőrkapitánynak adott.
– Sajnálom, hajdu barátom, de tanukért az égbe kell mennie, mert itt a földön rég kidűlt mellőlem valamennyi korombeli czimborám.
Mit tehetett a rendőrség? Az csak gyanús keresetforrás nélkül szükölködő egyénekkel szemben alkalmazhatja a törvény szigorát. El nem csukathatta Kont vitézt, mikor semmit sem vétett. Mindössze megbüntethette volna húsz korona erejéig, mert útlevél nélkül mászkált a hazában, de ettől ugyancsak őrizkedett. Egész bölcsen, mert abból lett volna csak az igazi hahota…
Ezen az úton tehát nem sikerült a Kont vitéz személyazonosságát megállapítani. A rendőrség fényt nem hozott a homályba…
A második faktor: a környezet, a spiritisták javára billentette a Kont ügye mérlegét.
Mindenekelőtt a vitéz első megjelenésének körülményeit tisztázta Gábris, az ükunoka. Az esetet szóról-szóra a következőképen beszélte el vagy húsz tudós, hetven ujságiró s ugyanannyi spiritiszta füle hallatára:
– Én ükapámmal már régen összeköttetésben állottam, körülbelől tiz éve. Igen érdekelt az egyénisége, valósággal megszerettem az idők folyamán. Nem állott velem mindig szóba, de ha jó hangulatban volt, igen okos, mondhatnám frappáns feleleteket adott. És konstatálom, hogy szellem korában is szakasztott olyan volt a stilusa, mint ma… Valahányszor magamra maradtam a palotámban, – folytatta Gábris gróf, – ellenállhatatlanul elfogott a vágy, hogy keressem vele az összeköttetést. Ez a vágyam mind intenzivebbé lett, míg végre transzba estem… Ükapám kétféle módon érintkezett velem. Irásban és szóval. Néha sajátkezűleg irt, néha csak a mediális asztalkámnak diktált… Ime az irása szellem korában, és ime a mai irása…
Gábor gróf két gondosan összehajtott papirlapot vett ki tárczájából és mintha a világon mi se lett volna természetesebb, a következő szavakkal tette a szavait feszült érdeklődéssel leső hallgatóság elé:
A papirlapok kézről-kézre jártak az ámulat merő csöndjében.
Csakugyan. A kinek valamire való szeme volt, konstatálhatta, hogy a két kézirat, úgy stiljét, mint ortografiáját és a vonásokat tekintve teljesen hasonlít egymáshoz…
– Egy alkalommal (az emlékezetes estén), – folytatta Gábris, – a mai zavaros politikai viszonyokról referáltam ükapámnak… Megharagudott reánk és azt üzente le, hogy azért állunk ilyen csehül, mert nem vagyunk férfiak: se gerinczünk, se akaratunk. Majd megmutatná ő, ha tehetné, mint kell elbánni a némettel… Ekkor egy vakmerő ötletre vetemedtem. A hazaszeretetem sugallta az ötletemet. Azt mondtam ükapámnak, hogy hiszen ha akarná, visszajöhetne közénk. Nem ez lenne az első eset a szellemek történetében, visszatértek a földre sokkal csekélyebb okból, mint egy ország megmentése, más szellemek is. És elmondtam neki az ismert reinkarnálási eseteket. Ükapám nem válaszolt mindjárt, nyilván gondolkozott a feleleten. Habozott. Tépelődött. Én könyörgésre fogtam a dolgot. Át voltam szellemülve. Reszkettem a saját vakmerőségemtől, de az a rejtélyes, ellenállhatatlan erő váltig tuszkolt, ösztökélt. Térdre vetettem magamat, úgy könyörögtem: Óh jer, jer, mentsd meg a hazát. És erre már megkaptam a feleletet: Készíts valami gunyát, mindjárt lent leszek.
A gróf szünetet tartott. Nagyot fújt, megtörölte verejtékes homlokát. Nyilván izgalomba hozta a visszaemlékezés. Kitetszett ez a további szavaiból is.
– Képzelhetik az urak akkori lelkiállapotomat. Azaz nem képzelhetik el… Azt szóval el se lehet mondani, mit éreztem én akkor. Nem is tudom: félelem volt-e, vagy mennyei kéj. Talán mind a kettő. Csak annyi bizonyos, hogy érzelmeim súlya alatt elvesztettem eszméletemet…
A hallgatóság kidülledt szemmel, sápadtan figyelt.
– Mire magamhoz tértem, – végezte előadását Gábris gróf, – már ott állott ükapám előttem. Teljesen meztelenül. És kérte a ruhát. Összeszedtem minden erőmet: felöltöztettem az épen kikészített frakk-öltönyömbe, de annyira reszkettem, hogy a mellényt már be se tudtam gombolni. Összeestem újra. A komornyikom keltett eszméletre. Akkor már nem volt ükapám sehol… Kirohantam az utczára, mint egy őrült… Kérdezősködtem, míg végre egy hordár nyomra vezetett. A többit tudják az urak. A kaszinóban akadtam rá ükapámra…
Ime a gróf előadása. Egy általánosan ismert és tisztelt, talpig gavallér úr szavai. Olyan úré, a kit a gáncs sem vádolhat roszhiszeműséggel, a kit soha senki még tréfából sem hallott hazudni.
Csuda-e, ha a hallottak után erősen megingott még azoknak a szkepszise is, a kik jégen tartott érzésekkel, sőt bizonyos ellenséges animozitással léptek a palotába, hogy meghallgassák Hédery grófnak a nagyközönség felvilágosítására szánt nyilatkozatát!
Az se volt csuda, hogy a gróf szavai nyomán a rendkívüli eset izgalmai úgy ránehezedtek a lelkekre, hogy jó ideig tartott, míg az általános elfogódás csak annyira is apadt, miszerint egyáltalában szóhoz engedte a gyülekezetet.
Mindössze egy ember akadt a társaságban, a ki hidegvérét és itélőképességét egy pillanatra sem vesztette el. Egy öreg fehérhajú tudós: Gerenday Ádám, a tudományos akadémia akkori elnöke. Csakugyan ő volt az, a ki először szóba kapott.
Egy kérdést intézett a grófhoz:
– Sziveskedjék a gróf úr megmondani, vajjon megeshetik-e, hogy idegen ember valamikép besurranhasson a palotájába?
– Az teljesen lehetetlen, – válaszolt a gróf. – Portás a kapuban, inas az előszobában, előcsarnokban. S valamennyi cselédem megbizható, hű emberem. Azonfelül bezárkózom, valahányszor a szellemekkel társalgok. Mikor ükapám megjelent szintén zárva volt a séance-szoba mind a három ajtaja.
Földerült az öreg tudós ránczos fehér arcza. (Most megfogtalak!)
– Akkor hogy van az, – kérdezte finom éllel, mint a nyomra jött vizsgálóbiró, – hogy Kont úr mégis ki tudott jönni a palotából, mialatt ön önkivületi állapotban volt? Nem az ajtón ment ki?
– De igen, – válaszolt Gábris gróf szárazon, – betörte az ajtót s fellökött mindenkit, a ki útját állotta. Cselédeim üldözőbe vették, de az utczán nyoma veszett. Erre rögtön fölszaladt a komornyik a szobámba, hogy az esetről jelentést tegyen nekem. Akkor ébredtem fel ájulásomból.
Még két kérdést koczkáztatott meg a tudós.
– Teljesen megbizható ember az ön komornyikja?
Gábris gróf legyintett a kezével.
– Még az apámat szolgálta, csupa sziv és jellem, az ölében ringatott.
– És hisz a spiritizmusban?
– Nem hisz benne. Ez az egyedüli hibája.
A tudós mosolygott.
– A jelen esetben, – mondta, – a tények megvilágítása szempontjából a legfőbb erénye… Köszönöm gróf úr.
Ezzel meghajtotta magát s hiábavaló volt minden könyörgés, a mivel véleményadásra akarták birni, szó nélkül távozott.
A társaság lelkében azonban azt a benyomást hagyta hátra, hogy meg van győzve, csak restelli bevallani.
S ez nagy szó volt! Mert az európai hirű, hidegen számító tudós tekintélyével senki az országban nem mert szembehelyezkedni…
A spiritiszták most már félig-meddig nyert ügyüknek tekintették a Kont-esetet.
A szaktudósok úgyszólván teljesen leszereltek. Az egyéb közönség körében sem maradt senki, a ki meg ne lett volna győzve arról, hogy reinkarnálási esettel áll szemben.
A tudomány azonban ezzel még nem érte be. Az szárnyra kapta a Kont-esetet és szétvitte a szélrózsa minden irányában, valóságos agylázt idézve elő. Felkavarta az emberiség gondolatvilágát, devalválta a pozitiv tudományok értékét, egyszóval forradalmat csinált.
Az irodalmat Árkai Simon, akadémikus, a természetbölcselet egyetemi tanára indította meg. Rendszeres jelentésbe foglalta össze az eset jelenségeit, okmányokkal, jegyzőkönyvi vallomásokkal, illusztrácziókkal támogatva a látleletek, helyszini szemlék minden egyes tételét és mozzanatát. Egyszóval a megejtett vizsgálat eredményeit. És tisztán a tények szigorúan objektiv leirását tartotta szem előtt. Okfejtésekbe nem bocsátkozott bele. A világtudomány döntésének nem akart elébe vágni s épen ezáltal érte el azt, hogy a tudományos világ az ő munkáját fogadta el kutatási alapul, mint a melynek hitele és megbizhatósága kétségen felül áll. Az elméleti disszertácziók abból indultak ki, mint alapvető munkából, s az új tudomány, a mely a Kont-esetből kicsirázni kezdett, annak perspektivájából nyert formát és tartalmat…
Nem több, mint egy félév leforgása alatt egy egész könyvtárra való német, franczia, angol, olasz, orosz, magyar értekezés, essay, rendszeres tudományos munka torlódott össze az emberiség szellemi kincstára számára a Kont-eset körül.
Megállapodásra persze nem jutottak a tudósok, (az emberiség nagy kérdései évszázadok, sőt évezredek alatt intéződnek el), de a közvélemény végleges megformálását már nem akadályozhatták meg.
Az bizony kialakult már a tudományos vitatkozások legelején, azoknak hatása alatt. Az utolsó döntő impulzust ebben az irányban a Gerenday várva-várt s végre nagynehezen kipattant szakvéleménye adta meg.
A gyarló földi ember legfőbb gyengesége, – irta egyebek között a hirneves tudós, – az emberi nem világforgalmi értékének, a Mindenségben kiosztott szerepének a túlbecsülése. Mihelyt egy rendkívüliséggel jutunk szembe, azonnal megkap eme arrogancziánk s nem is bocsátkozunk bele egy nagy, természetfelettinek látszó jelenség vagy tünemény mélyebb elbirálásába, mihelyest az a természetnek az ember által önkényüleg elképzelt örök rendjével összefüggésbe nem hozható. Holott – és itt a bökkenő – a természet összes titkait emberi elme sohase lesz képes kiszondirozni, mert hiányzanak az ahhoz való eszközei. Minden agymunka relativ értékű, mert az az öt érzék, a mely rendelkezésünkre áll, csak igen csekély számú természeti jelenség és valóság felfogására képes. Még száz érzékre lenne szükségünk, hogy belelássunk a csillagokba, meghallhassuk a flóra növését, lerajzolhassuk a sejtek képződési folyamatát, beletekinthessünk a jövőbe, egyszóval eljussunk az örök törvények egyetemes kodexéhez. De az emberi észszerűség mértékével mérve a tételt, sem lehet jogunk ahhoz, hogy pálczát törjünk egy jelenség felett azért, mert annak genezisét öt érzékünkkel megérzékelni s gyenge elménkkel megfejteni képesek nem vagyunk. A mi van, azt épen nem lehet letagadni. Nem szabad. Mert olyan dolgok is vannak, a melyek számunkra nincsenek. Millió és millió ilyen dolog van. Kont van. Inkarnált szellem-e, vagy a természet egyéb kivétele a mindenség örök szabálya alól, nyilt kérdés marad. A tudomány származását illetőleg merev álláspontra ép úgy nem helyezkedhetik, valamint nem vállalkozhatik az isteni kijelentések csudáinak természettani alap hijján való megtagadására: Krisztus művének széjjelrombolására… Ezzel a saját hitelét tenné tönkre…
Egy szó mint száz, a tudomány a Kont-ügy elbirálásánál szabad teret engedett a hitnek: az érzések fórumába utalta az esetet. Itt meleg fogadtatásra talált az. Az emberek megfakult érzésvilága, a mely Istenhez való közeledést sejtetett a csudában, új fényt nyert, a misztikumra mindenha szomjas, nyughatatlan emberi lélek felfrissült benne.
Egyszóval a közvélemény hitelt adott Kontnak. A Zsigmond király által lefejezett összeesküvő főúr reinkarnált szellemét tisztelte és csodálta benne.
Ezzel egy új korszak nyilt meg az emberiség előtt s a perspektiva végpontján felbugygyant egy új hit forrása.
VI.
Kont vitéz az általa felidézett szellemi forradalom közepette úgy viselte magát, mint a ki fölötte áll az emberi érzéshullámok bizonytalan és minduntalan ingadozó rezgéseinek s a közöny fölényes talapzatára helyezkedett a tudomány kínos bukdácsolásával és marakodásával szemben is. Őt nem érdekelte, mint vélekednek róla az emberek, hova-tovább meg is tagadott tőlük minden további felvilágosítást, vitába nem bocsátkozott velök. Egész magatartása azt a látszatot keltette, hogy az ő kivételes isteni eredetének megbolygatását hiábavaló, sőt szentségtelen törekvésnek tartja. Bár kifejezést nem adott eme véleményének. Valamint soha egyetlen oly mesterkélt fogással sem élt, a melylyel az emberek tekintélyök gyarapítása szempontjából egymást bolondítani szokták. Nem vágott nagy képeket, nem vett fel pózokat, nem provokált kivételes tiszteletet maga iránt. Teljesen beérte azzal a nimbuszszal, a mely önkénytelenül felbugygyan a tömeg lelkében egy nálánál hatalmasabb egyéniség szellemi fölényének nyomása alatt. A mártiromságát nem hányta fel soha senkinek. Főúri származásáért sem követelt külön hódolatot. Ember volt tetőtől talpig; fizikai és szellemi erejére büszke, fölényes, indulataiban félelmesen hatalmas, de érzéseiben a naivságig gyöngéd, csapongó lelkű, életkedvtől és tettvágytól duzzadó, de vallásos és ábrándos férfiú. Egyszóval megtestesülése a magyar faji eszménynek.
És azóta, a mióta akkreditálta a közvélemény (egyelőre legalább), meg nem bolygatta többé azt a mindenesetre szerfölött bizarr kérdést, a melylyel annyira ráijesztett az ükunokájára: az ősi Kont-javak tulajdonjoga iránt táplált igényének kérdését.
Igaz, hogy Gábris gróf mindent elkövetett, hogy elfeledtesse vele ezt a reá nézve kínos ügyet. Szólnia se kellett az ükapának, annyi pénzt adott neki, a mennyit csak tudott. Úgyszólván ráköltötte 500,000 forintot kitevő jövedelmének a felét. Hat paripát és nyolcz kocsilovat bocsátott a rendelkezésére. Tizenkét csatlóst állított személyes szolgálatára, de kielégítette egyéb, gyakran szertelen igényeit is. A meteor lelethelyén, kivánságához képest, csakugyan felépíttette a búcsújáróhelynek szánt kolostort, templommal. (Pompásan jövedelmező üzletté fejlődött ez a papok kezén.) A Dunán (miután a hidakat megvetette) külön gőzbárkát tartott ükapácskájának, sőt akkor sem zúgolódott, midőn az külön várkastélyt is követelt magának Budapesten, még pedig a Gellérthegy déli lejtőjén. Megépíttette neki a várkastélyt a saját tervei szerint, a mi, tekintve a vitéz igényeit és a telkek akkori értékét, óriási összegbe, csaknem ötszázezer forintjába került. De aztán volt is látszatja. Vizes-árok, felvonó-híd, bástya, torony, kínzókamra a belevaló szerszámokkal… egyszóval nem hiányzott abból semmi, a minek hiánya egy tizenötödik századbeli magyar főúr szégyenére válhatott volna.
A kastélyudvaron alabárdosok és kürtös csatlósok lopták a napot. A toronyban őrtálló kiabálta ki a nap szakait, kutya helyett medvék teljesítették a házőrzés tisztét, melyik lánczraverve, melyik szabadon.
Kont vitéz április hó végén szállott a földre és november végén már készen állott a várkastélya. Meg is szállotta legott. Azonban addig sem fecsérelte az idejét. Egy pillanatra sem felejtkezett meg honmentő küldetéséről, illetve terveiről. Beutazta az országot, hogy megismerkedjék az új magyar nemzettel; kifürkészte annak titkos vágyait, hogy számot vethessen az erejével: Mire képes? Mire vállalkozhatik?… Valamint kortársai, vakmerőségében is okosan számító bölcs ember vala Kont vitéz, a ki egy lépést sem tesz a viszonyok mérlegelése nélkül, mert nem akarja nemzetét beleugratni a bizonytalan sötétségbe.
Természetes, hogy bármerre járt legyen, magyar alföldjén, hegyi tótok, havasi rutének, kövér svábok, acsarkodó oláhok között: mindenütt babonás félelemmel, de egyszersmind megváltót megillető rajongással fogadta a nép. A magyarok fedetlen fővel járultak eléje, de bátran szeme közé néztek, ha szóba ereszkedett velök; a tótok és oláhok térdenállva csuszkáltak előtte, a sváb a degez bugyellárisával babrált, mert annak a legbecsesebbje a pénze…
Kont vitéz, ha jónak találja vala, eret vághatott volna rajtuk, a haza nevében; de nem, nem adóztatta meg a derék svábokat, csak azt kötötte a lelkükre, hogy talpon legyenek, ha üt a nagy óra, s üzenni fog nekik. A tótokkal és románokkal már egész más hangnemből beszélt a vitéz. Leteremtettézte őket a sárga földig, a pokolnak ajánlván lelküket, ha folytatni merészelik nemzetellenes, hazaáruló üzelmeiket. Megmagyarázta nekik, hogy az egek kivételes szigorral sújtják a közös édesanya bántalmazóját… A ruténokat ellenben, a hazának eme hű, de a sors viszontagságai között elesett fiait megdicsérte. Megigérte nekik, hogy szószólójuk lesz a szent magasságban, Isten trónusa előtt, hogy kárpótlást nyerjenek az égben mindazért, a mit a sors tőlük a földön megtagadott.
A magyarnak csak annyit mondott: jó nyomon vagytok, véreim megcsikartátok a földet s ki nem eresztitek a karmaitokból, csak azon legyetek, hogy megbecsüljétek és jobban istápoljátok, mert azé a földiek és a mennyek országa, a kié a föld…
És magyar, sváb, román és tót, valamennyi emberfajta csak lakja a Kárpátok és a Tisza közit, mind átszellemült a Kont vitéz varázslatos erejű szavai hallatán. A bűnösök megreszkettek bele, magasztos erőre kaptak a tisztalelkű hazafiak. Az idegenajkúak keresték a testvéri közeledést a magyarokkal, a széthúzó elemek egybeforrottak, az összetartás lőn az emberi erények legteteje.
A két utolsó évszázad minden nemzetiségi politikája, nemzetgazdasági fortélya, kulturtörekvése sem tudott annyi eredményt felmutatni a széthulló nemzettest egybeolvasztása körül, mint Kont vitéznek egyetlen, háromhónapos körútja.
Nem csuda. A politika többnyire dinamikai erőműveletek kifejtésével tör a czélja felé, ezeknek pedig a szerves testre való hatásuk igen kétes értékű. Az egészséges testet megedzhetik, mint a gimnasztika, de a gyengét, a beteget elnyomoríthatják. Ellenben Kont vitéz egyéniségének babonázó varázsával a szervezetnek a lelkét ragadta meg: azt gyúrta egygyé, a mi, ha egyszer összeforrt, többé széjjel nem eshetik. A politika alkotott, ő teremtett, mint a zsenik, a kiket a nagy Alkotó az emberiség szellemi műveinek fejlesztésével bizott meg s a kiknek feje körül ott ragyog az isteni jel: a gondviselésszerű küldetés dicsfénye, a mi az emberiség meggyőzéséhez, a hithez feltétlenül szükséges, mert az ember a kételkedés és tagadás maga…
… A várkastély fölszentelése országraszóló parádéval ment végbe. Két hétig tartott az ünnep. Kont vitéz az egész nemzetet meghivta rá. Már mint az ő, illetve a Zsigmond király korabeli értelmezés szerint veendő nemzetet: a nemességet. Azonban valami nagyon szigorúan nem ellenőrizték ezt a kvalifikácziót, bebújhatott (be is bújt) a várkastélyba a legsötétebb vigécz is, ha díszruhában volt. De azt aztán el nem engedte Kont vitéz az udvari tanácsosoknak sem. Egyébként is ragaszkodott a régi erkölcsökhöz. Ő maga puritán egyszerűségű kék zekében, feszes, de minden zsinórdísz nélkül való magyar ruhában fogadta vendégeit s vállig érő hullámos serényét pompás ékköves fésűvel koronázta meg. Egyéb dísz nem volt rajta, holott vendégeitől megkövetelte a legteljesebb parádét, még a fringiát sem volt szabad lecsatolni senkinek. Zsigmond korában nyilván az a divat járta: nemes ember nem vált meg a kardjától idegen helyen.
Az antik divatot még a nőkkel szemben is visszahelyezte Kont régi jogaiba. Azokra nézve is kötelező volt a magyar viselet, a párta, a násfa, a sarkig érő fátyol, szines csizmácskák, többnyire arany- és ezüstszinűek…
A férfiak fogadására huszonnégy csatlós volt az ünnepélyen a felvonó-híd elé rendelve, az asszonyokat ugyanannyi kurta selyem viganós, kalárisos fiatal szép leány szolgálta ki az előcsarnokban. A lépcsőházban alabárdosok és kürtösök állottak sorfalat, s egy pár virgoncz apród kalauzolta a vendégeket.
Az urak, mielőtt a kastélyba léptek, mindenekelőtt a lovagterembe siettek, a várúr üdvözlésére, az asszonyok és leányok az úgynevezett asszonypalotába, a mi a várkastélynak külön szárnyát képezte s a hol Kont legközelebbi élő rokona, Ikerváry herczeg özvegye (a Gábris húga) töltötte be a várúrnői szerepet.
A hangulat a fogadás első óráiban ünnepies volt, mondhatni feszes. A vendégek, férfi és asszony egyaránt, elfogódtak a súlyos, komoran méltóságos pompa közepette.
Hiábavaló volt a várúr és a herczegné minden lekötelező nyájassága, kedves enyelgése: a vendégsereg úgy érezte magát, mintha a magyar történelem egy eltemetett szakának kriptájába szállott volna alá. A férfiak nem mertek szólani, az asszonyok nem tudtak nevetni. A daliák fejedelemként tisztelték Kont vitézt (s szinte belereszkettek vasparolájába), az asszonyok mély bókokkal járultak a herczegné elé s a leányok, minden szokás ellenére kezet csókoltak neki. A társalgás halkan morajlott itt is, ott is. Kurta kérdések röpködtek a levegőben, azokat is elnyelte a sarkantyú pengése, illetve a selyem suhogása s az ékszer-kösöntyűk előkelő zenéje…
Bizonyára másként alakult volna ki a kedvek harmóniája, ha az ősi szokás megtűrte volna a férfihadnak az asszonyok virágkoszorújával való egybevegyülését. A férfit bátorságra és enyelgésre buzdította volna a szép szemek czirógatása s a hetyke lovagtempót: a bókot, a tréfát s az udvarlásnak egyéb kecsességeit csilingelő kaczagással jutalmazta volna a dámák serege. Ám erről szó sem lehetett a lakomáig. Az ősi erkölcsök értelmében más mulatság dukál a férfinak és más a nőnek…
A férfinak a fegyverházban a helye, a kardok, bárdok, kelevézek, pánczélok, csatacsépek és medvebőrök között. Az asztalon tüzes ital, ezüst kupák, arany serlegek. Itt szabad a szó, merész a hang. A férfinép nem hizeleg egymásnak, inkább összeakasztja a rudat. Kemény szavak csattognak a levegőben, szikráznak a szemek. Az összeveszés biztos. Két magyar egy helyen, egy időben egy véleményen nem lehet. Hát még ha száz torlódik össze: mindegyik nyakas, hajlíthatatlan egyéniség!…
Mit keresne ilyen helyen a nő?… Az asszonyi lélek országa a szemérem és a báj. A palota is a szerint van berendezve. Az asszonyház mennyezete kék csillagos eget ábrázol, a falakon festett angyalkák röpködnek, sok, sok virág között. A bútorok filigrán velenczei gyártmány, a melyet nem illik alaposan megülni. A szabad, fesztelen mozdulatok egyébként sem méltók egy előkelő, szemérmetes nagyasszonyhoz. A nagyasszony lábujjhegyen jár (mert a csizmája sarkának nem szabad a padlóhoz koppannia); fejét kissé előrehajtja, szemét lesüti. Egyszóval libeg, mint a pillangó. És világért sem nyitná ki hangos szóra vagy kaczagásra a száját. A beszéde édes susogás, a nevetése bájos, szelid mosoly. A palotán tudniillik. Mert a cselédházban már egészen másforma a nagyasszony természete. De a viselete is. A haja búbosra van fésülve, harcziasan. Szoknyája feltűzve s egy hatalmas kormánypálczát tart a kezében: a főzőkanalat. És dirigál. Kontya reszket, mint a harczimén csótárja, csizmája sarka koppan a földhöz s mialatt a kormánypálczával taktusokat vág ki a cselédség feje felett, csattog-cseng a szava. A cselédházban csak olyan katona az asszony, mint ura a csatamezőn. De még annál is jobban ért a kommandóhoz. Reszket is előtte az udvari népség – pedig soha senkit sem bánt… Csakhogy mindezt nem látja, nem hallja az ura. Az asszony nagyon vigyáz arra, hogy az ő kedves párja szemében annak a szelid, félénk hölgyecskének lássék, a milyet egy kemény harczos illuziója megkövetel…
Hát mit keressenek a férfiak az asszonyrészen: emez imádságos, félénk fehérnép között, a melynek nem illik se ülni, se nevetni, se járni, a kiknek nem szabad idegen férfi szemébe nézni, még hangosan beszélni sem?
A lakoma: az más! Ott hivatása van az asszonynak: a kinálgatás…
Így volt ez régen: Zsigmond király urunk idejében, de még sokkal későbben is. Ezért nem keveredett össze a lakomáig asszony a férfival. Míg ma, inkább meghal, ha össze nem keveredhetik vele…
Egyszóval Kont vitéz nem respektálta a kor izlését, a két nemet csak akkor eresztette össze, midőn megkondult a kastély-torony harangjának a lakomára hivogató szava. Akkor fölkerekedtek a daliák és állást foglaltak az asszony-palota előcsarnokában. Összecsapták sarkantyús bokáikat és vártak a hölgyekre haptákban, mint a czövek. Élükön Kont vitéz.
Elsőnek Ikerváry herczegnő hopkázott ki a palota ajtaján. Kont mélyen meghajolt előtte és hihetetlen czeremóniával feléje nyujtotta kezét. A herczegnő beletette két újját. A vitéz még egyet bókolt, mintegy köszönete jeléül, s megnyitotta az ebédlőházba vonuló páros menetet.
A többi dalia követte példáját, valamennyi hódított magának két picziny ujjacskát, a melynél fogva az ebédlőbe vezette az újjacskák tulajdonosát.
Az ebédlőházban tiz tömör tölgyfaasztal állott, kettős rendekben, csak a vezérasztal görnyedezett egymagában az élén, antik ezüsttálak, kupák, serlegek súlya alatt. A Kontok kincsestárának a java erre az asztalra került, de jutott az antik pompából a többi asztalnak is.
Kont a főhelyre vezette a herczegnőt, maga mellette foglalt állást és megvárta, míg annyira a mennyire, elrendezkednek vendégei. Akkor feje felé emelte összekulcsolt két kezét s ekképen fohászkodott:
– Kenyeret, sót adtál mi urunk, fenséges Isten, áldd meg, a kikkel megosztom jótéteményeidet, szegény házam vendégeit is.
Azzal leült. A herczegnő s utánuk az egész ötszáz főnyi vendégsereg követte példáját: nagy robajjal elhelyezkedett. A Kont balján Szentandrásy püspök foglalt helyet…
A tósztok sorát természetesen a házigazda nyitotta meg. Szinig töltötte arany-serlegét tokaji aszúval, aztán fölállt:
– Éljen a király!
S a vendégsereg éljenriadása közepette fenékig kiitta s szájával lefelé tette vissza helyére a kiürített serleget.
A második szónok a püspök volt. A házigazdát éltette: megköszönte neki a klastromot.
Aztán egy tapintatos, sima miniszter következett, a ki a vendégseregnek s kiváltképen legpompásabb rózsájának, a herczegnőnek örök virágzására ürítette poharát.
Rákóczy Alfréd bankigazgató a Kont isteni eredetét s gondviselésszerű küldetését bolygatta meg, Torma Gábor, az ellenzék vezére a pártját ajánlotta fel neki. Az erdélyi bakszászok főkolomposa, Bierbrauer Teofil esküt tett, hogy német szóra nem nyitja száját, valameddig szuszog, az ó-budai rabbi meg arra tett fogadalmat, hogy ha a haza érdeke kivánja, azonnal kikeresztelkedik.
Ez a két utóbbi úr majd elolvadt a gyönyörűségtől, midőn Kont elismerőleg biczczentett feléjök a fejével, mondván:
– Magyar lélekből fakadt dicső fogadásotok és ez untig elég. A nyelvetek és hitetek maradhat a régi, a fő, hogy a szivetek és öklötök legyen magyar.
Ezzel aztán véget is értek a felköszöntők, a nélkül, hogy a vadtósztokra került volna a sor. Ennek a veszedelemnek maga a házigazda vette elejét.
– Igyatok véreim, mulassatok és ne magasztaljatok többet, mert csak ezentúl fogtok engem igazán megérteni.
Volt ebben a kijelentésben is valami titokszerűség, a melynek hatása alól nem egyhamar szabadúltak a várúr vendégei. Pedig immár jócskán fogyott a pezsgő, rég elérkezett volna az az időpont, a melynél rendes körülmények között kifényesednek a szemek s nekibátorodik a szó. De Kont annyi méltósággal, mondhatni olimpusi fölénynyel uralkodott a fényes gyülekezeten: egyéniségének imponáló varázsa gátat emelt az érzések hullámainak.
Az ebéd vége felé azonban a házigazda biztatására végre mégis nekilendült a jókedv. A hölgyek koczczintottak a leventékkel, itt-ott elcsattant egy-egy gerliczeszerű kaczagás is, finom tréfák, apró élczek röpködtek a levegőben, egy-egy talpraesett mondáson maga a nagyúr mulatott legjobban, még tapsolt is hozzá, hogy végkép felbátorítsa a kedélyeket.
Az utolsó fogás után beállított a czigányzenekar és ráhúzta a Rákóczi-indulót.
Ikerváry herczegnő fölállott és intvén a hölgyeknek, a tánczterembe vonult az élükön.
Ekkor fölemelkedett a házigazda is.
– Véreim, fiaim! – hirdette ki, – kezdődik a táncz. A kinek fiatal a szive, mehet asszonyt ölelni, a kinek öreg, maradjon itt és fiatalítsa meg a tokaji hegy levével. Ki-ki mulasson, járjon-keljen a kedve szerint.
Ezentúl csak aszút szolgáltak fel az asztalnál. A férfiak egy része bement a tánczterembe, a hol egy második czigányzenekar húzta a talp alá valót. A másik része maradt és ivott.
Kont vitéz körüljárta az asztalokat s minden egyes vendégét megszólítással tüntette ki. Majd ő is bement a tánczterembe s egy ideig gyönyörködve nézte a kavargó párokat. Ükunokája, a herczegnő melléje szegődött s fényes szemét ráemelve, elbeszélgetett vele.
Kont vitéz mosolyogva hallgatta a gyönyörű menyecske csevegését, majd egyet gondolt, derékon kapta az asszonyt, s lassú, méltóságos tempóban, de tűzzel és keményen megforgatta a tánczzene ütemeire.
A végén lehajolt nemes fejecskéjére s megszítta az ajkát hosszan, szomjasan.
A herczegnő fülig pirult. Nem rokoni csóknak érezte a vitéz csókját. Fiatal, üde testének minden vércseppje föllázadt tőle. Megreszketett bele. Fényes két kebele hullámokat vetett, ajka kipirult s egy könnycsepp szivárgott a szeme pillájára.
Kont vitéz fogta a kezét és nem eresztette el.
– Mi bánt, kicsi leánykám?
– Az, – válaszolt a herczegnő remegő hangon, – hogy meg ne csókoljon engem többé soha, soha.
– És – kérdezte a vitéz szeliden, atyáskodva, – miért ne csókoljalak meg én téged szép virágom, édes gyermekem?
A herczegnő nem tudott válaszolni, csak elfordította gyönyörű fejét.
A vitéz unszolta, faggatta.
– Talán fáj a csókom picziny ajakadnak? Talán feldörzsölte a szakállam harmatos álladat?
– Oh, – búgta a herczegnő, – nem az, nem az.
– Akkor hát mi bánt szentecském, violácskám?
– Ereszsze el a kezemet, – kérte a szép asszony elhalóan, – maga nekem nem ükapám…
A vitéz mosolygott, csupa fönséges ragyogás volt az arcza.
– Te kis bolond, bolond, bolond!…
Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.
– Gyerekek, színig a billikomot… ki-ki ürítse a szive párjára, mert nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.
A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve, kiürítették fenékig.
Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig. Czigányozás, táncz és ivás között. Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek. Csak a herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray grófnők. A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is. Folyt a bor és a nótázás. Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész vendégsereg. A czigány pihenőt kapott és korhelylevest. Az uraknak ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az összekúszált terítékeket.
Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba. S midőn ezek is kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.
Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem. Ott volt mindenütt. Ivott, nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.
A vendégseregnek, a kik megfordultanak az országra szóló lakomán, az volt az érzésük, hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél) régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben meggyarapodva szállott a földre.
A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:
– Vége a dáridónak, fiaim. Most már a haza sorsa következik. Ha szükségem lesz rátok, hivni foglak benneteket.
A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.
– Köszönöm a segítséget, leányom, – kezdte komolyan, – büszke vagyok rád. Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.
A herczegnő lesütötte szemét.
– Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád méltóan teljesíteni…
Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött kései ivadékának harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.
Az asszony beletette a magáét.
– Ideje, hogy menjek, – mondta, – nagyon sok volt nekem ez a hét.
– Elfáradtál? – kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.
– Nem.
– Tehát?…
– Félek magától.
– Tőlem? Miért?
– Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben… összeszorul a keblem… agyam ég, ha magát látom… mintha nem is ember előtt állanék.
Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt arczára hajolt.
– Tudod-e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az érzéseidet?
Az asszony hátraszökött.
– Nem akarom tudni.
– Szerelemnek…
A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra. A másik pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét. A női méltóságában, származási gögjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a hangjából:
– Tulajdonképen ki maga? Tudni akarom. Mert hogy nem az ükapám, azt érzem én.
Kont elmosolyodott.
– Azt érezheted szép asszony, – mondta suttogva, az elfojtott szenvedély hangján, – de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek ímmár úgyse fog senki se hitelt adni.
A herczegnő összeharapta az ajakát.
– Kalandor! – vágta a Kont szemébe.
A vitéz elsápadt.
– Megőrültél?!
Zeüsi homlokán kidagadtak az erek. Az asszony megbánta vakmerőségét, vagy megijedt tőle. Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik, összetette remegő két kezét:
– Bocsánat, ennyire nem akartam megsérteni.
– Nem szabad engem megsértened semennyire sem, – mondta Kont, szinte fenyegető hangon, – engem szeretned kell… szeretni fogsz, mert úgy kivánják magasabb érdekek és mert – úgy akarom!
A herczegnőnek keblére esett a feje. Aztán sarkon fordult s gépiesen, öntudatlanul, mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé irányította lépteit.
Kont visszahivta.
– Emerenczia!
Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól pattant volna le. Az asszony megreszketett belé.
– Tessék?
– Jer közelébb és csókolj meg.
Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.
VII.
Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján, Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.
– Dávid mester, ide eleibém!
A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.
– Parancs, vitéz nagyuram!
– A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod. További parancsomig lélek se be, se ki. Mondjátok: pihenek és imádkozom.
– Értettem alásan.
Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott. Egyhuzamban két napig aludt. Legalább senkise látta harmadnapig.
Bár azon túl se nagyon. Csak addig, a míg elköltötte ebédjét. Nem vacsorázott, nem reggelizett. És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a melyben tartózkodott. Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is sejtette senki sem. A cselédek babonás félelemmel keresgették eme rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.
– A szellemekkel tanácskozik, – jegyezte meg Csoltár, a főlovász.
– Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, – tódította Dávid, a székely palotamester.
– Az ám, – helyeselt Pozsve, a pankuhár, – a ki égbül gyütte, vissza is meheti oda, a mikor akarja.
Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek. Csak azt nem értette senki, hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és föld között.
– Az az ő dolga, – vélte Dávid.
– Bizony, – jegyezte meg a gazdasszony, – kár is azt firtatni, mert a milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni…
Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni a várúr rejtelmeit. Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül. A ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül, kitérő feleletet kapott tőlük.
– Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.
Elutasították természetesen Gábris grófot is. Nem bocsátották be még az udvarra sem.
– Nem akarunk, instállom, elkárhozni, – mentegetődzött előtte a cselédhad, – a parancs, parancs…
Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság. Akkor újra maga elé czitálta Kont vitéz major domusát.
– Föl a zászlóval, a hidat leereszteni! Aztán nyergeljetek meg öt paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.
A parancs egy-kettőre teljesítve lett.
Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe szállt.
A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis csapat elvágtatott. Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.
A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a partra kirugtatott. Kont csak a fejével biczczentett nekik s nekivágtatott a Vámház-körútnak.
Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők is fékeztek neki. S a kalap csak úgy röpült a fejekről. Annyi tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha. Még Magyarországon sem.
A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának dobva, belépett a kapun.
– Fönt van az ükunokám? – kérdezte a portástól.
– Épen most jött, kegyelmes uram, – jelentette hajlongva a bundás férfiú.
– No csak – rendelkezett vele Kont vitéz, – szaladjon valaki Ikerváry herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.
Azzal fölment a lépcsőn. Benyitott egy ajtót. Épen a kártyaterembe toppant.
– Hát ti mit csináltok itt?
A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek. Körülfogták a legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet. De az csak megismételte a kérdését.
– Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?
– Játszunk, – felelték az urak.
Kont vitéz felhúzta szemöldökét.
– Játsztok? Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat? És – folytatta az inkvirálást, – miben áll a játékotok?… Mi haszna belőle a győztesnek?
Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.
– Az én koromban, – mondta, – férfiember csak azt a játékot tartotta magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és ina, az oldalbordája, sőt a feje is. És akkor se pénzért játszott a magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral is. Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom részeg katonái… Szégyeljétek magatokat!
Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták. Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni senki sem akart, de meg (a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni. Hát inkább abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.
Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.
A két férfiú kezet fogott egymással.
– Kigyelmetek vakok, – szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, – nem látnak, csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.
A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.
– Ah! – nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.
– Úgy van, a hogy mondom, – tódította a vitéz, – kigyelmetek olyanok, mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte a bőrt.
– Ah, ah!…
– Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem ismerik.
– Hogy értsem? – hebegett a miniszter.
– Úgy, – vágta ki Kont, – hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe azon át megy be a nyavalya.
A miniszter megpróbálkozott az iróniával.
– Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy mi is lássuk.
– Azon leszek, barátom uram, – mondta Kont, súlyos kezét a miniszter horpadozó vállára nyomva, – azért vagyok itt…
– Méltóztassék velem rendelkezni.
– Rendelkezem. Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.
A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta vállát.
– Az bajos lesz egy kicsit, – vallotta, – a törvény értelmében nagyságod még nem választható.
– Akkor új törvényt kell csinálni, – rippent rá a vitéz erélyesen. – Új törvényt követelek.
A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag vette körül. Kanut mindjárt sarokba is szorította.
– Ne mókázzunk, kegyelmes uram, – eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat, – mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen kérvényezni egy lenne a hazaárulással. Azt az embert, a ki arra vetemednék, meglincselné a nép.
– Éljen Kont! – zúgta rá a társaság.
Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy főispáni szék után, poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így deklamált:
– A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha – súgta a miniszter fülébe, – megkapom Búsmegyét.
De kárbaveszett az ajánlata. A vitéz visszautasította.
– Tartsd meg öcsém a magadét. Ha akarom, csinálok én magamnak akár holnap kerületet.
Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se csodálkozott rajta.
– Hogyan? – kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz szavát az úri társaság többi tagja is.
– Azt – tért ki Kont az egyenes felelet elől, – rám kell bizni. – Azzal sarkon fordult s intett Gábris grófnak: – Beszédem van veled.
Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.
– Ki az országban a legeszesebb ember?
Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy kicsit.
– Hát – himezett-hámozott, – azt biztosan nem lehet tudni… Van itt egy fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat, egy tudóst meg a közvélemény tart annak. Igen okos ember lehet még egy bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket. Van még egy felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele…
– Elég, – szakította félbe Kont ükunokáját, – a legokosabb ember ezek között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy az. A fiskálist választom… És most mondj egy becsületes embert.
– Az igen sok van, – vélte Gábris.
– Egyet a sok közül!
– A komornyikom…
Kont vitéz elkaczagta magát.
– Ha-ha-ha, a komornyikod?
– Miért nevet ükapa? – csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.
– Azért fiacskám, – nyelte le jókedvét a vitéz, – mert a komornyikodtól a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a szolgálatomba áll.
– Ah, ja, – s gondolkodott Gábris, – igen… erre a czélra is van egy alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.
– Ez kell nekem, – jelentette ki Kont vitéz élénken, – holnap délre rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.
– Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük…
Szegény Gábris gróf, ha tudta volna, mire vállalkozott…
Kont nem maradt tovább a kaszinóban. Lóra ült és a palota előtt tiszteletére összeverődött tömeg bámulata és éljen-orkánja között tovább lovagolt.
Meg sem állott a herczegnő palotájáig…
A szép asszony mosolyogva fogadta. Eléje ment az ajtóig, vigan repesve, mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.
A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.
– Ugy-e nem félsz már tőlem? – kérdezte lágy, bizalmas hangon.
– Nem, – válaszolt a herczegnő őszintén, – sokat gondolkoztam a multkori eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.
Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony magatartásának ilyetén váratlan fordulatát. Ott a várkastélyban csupa láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom. Holott azóta egy olyan jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét. Hiszen a szemébe mondta, hogy szerelmes. Még az ellen sem tiltakozott, hogy idegen embert sejtsen benne… Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»
Mi ez? Képmutatás? Taktika? Avagy most már csakugyan maga is hiszi, hogy az ükapja szerinte az akkori érzése csalt?
Hát majd megtudja, hányadán áll vele. Mire helyet foglalt a szép asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.
– Arra, hogy félj tőlem, – vette fel a beszéd fonalát, miközben újra kezébe vette a herczegnő kezét, – akkor se volna okod, ha csakugyan jó nyomon jár vala az érzésed, azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád… Nemde?
A szép menyecske elnevette magát. Úgy csilingelt a kaczagása, mint a kristály.
– Hahaha, édes ükapa, – mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába burkolva a szót, – maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.
– Eszembe sincs.
– De igen, igen, – erősítette az éles elméjű menyecske. – Még többet is tudok, – tette hozzá, – bántja a hiúságát, hogy most már… hogy is fejezzem ki magamat… hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a közöttünk fennálló viszonyt.
– Nos, – kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony csakugyan czélt talált megérzését. – Mit tartasz a mi viszonyunkról?…
– Azt, – válaszolta Emerenczia herczegnő, – a mit maga: magasabb érdekből viselem a konzekvencziáit.
– Ez nem felelet.
– Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre. Sőt kulcsa az én kiábrándulásomnak is. Egy olyan férfitól, a ki magasabb érdekből csókol meg egy nőt, félni nem lehet.
Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.
– Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, – kérdezte lassan, szinte tagolva a szót, – lehetett félni?
– Addig – válaszolt a herczegnő, – lehetett.
– Tehát – évődött a férfi, – mégis megtudtam, a mit akartam.
– Mit?
– Azt, hogy ma se tart az ükapjának.
– Eszembe sincs.
A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.
– Tudja-e, hogy boldoggá tesz ez a hite?… S épen ezért nem akarom belőle kiábrándítani.
Erre a szép asszony is elpirult kissé.
– Sejtem, – mondta, – de ne örüljön neki. Az a magasabb érdek egy olyan nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.
– Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi…
– Ugyan?
– Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.
– Ki tudja azt? – évődött most már a menyecske, – hátha örülök neki.
– Én tudom, – állította a férfi biztonsággal. – Ha ki nem ejtem azt a szót, ma is remegnél a közelemben.
Az asszony vállat vont.
– De az a szó – folytatta Kont, – megsértette hiúságodat; úgy véled, téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.
– Azt – jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, – minden asszony megkövetelheti, hogy magáért szeressék…
Most egy kis szünet következett. A vitéz szólalt meg először.
– És – kérdezte, – ha azt mondanám neked valamikor, hogy magadért szeretlek, elhinnéd nekem?
– Nem.
Kont újra megakadt. Lesütötte szemét. A herczegnő picziny lábára tévedt a tekintete. A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen. Ebből aztán megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.
– Kinek tart engem? – kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva szemét.
– Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.
A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.
– És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?
– Vállalom, – felelte a szép asszony, – mert úgy érzem, nemesek a czéljai és mert…
– Mert?
– Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr…
– Nem kiváncsi a czéljaimra?
– Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.
Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.
– Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem. Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.
Az asszony elnevette magát.
– Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és túlsok a belém helyezett bizalma. Annyit egy asszony sem érdemel meg senkitől.
– Igen, – mondta Kont, – tegezni foglak ezentúl is… négyszemközt is… De a bizalmamat nem sokallom. Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes, csábos asszony!
– És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy előttem leleplezte magát?
– Azt én nem tettem, – állította Kont komolyan.
– Ugyan, édes Kont, – ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, – előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű játékokat. A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki előtt nincsenek komoly titkai… Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében inkarnáltatta magát? Ugyan!…
Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.