JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXIX. KÖTET

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HATVAN PERCZ.

A nagytiszteletű úr épen közepén volt a toasztnak… A pezsgős pohár nektárhabja végig csurgott kövér ujjain… A megkezdett phrásis kifogott a tüdő hatásképességén s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A nemes buzgalom egészen arczába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyuján, dicsszomjan lesve a megkezdett toaszt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdusereg sietett a félig ürített poharakat szinültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyiretyüje a levegőbe volt emelve, hogy a mint a toasztnak vége szakadt, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család házi orvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe; minek következtében az hirtelen elhagyta helyét s alig mutatva arczczal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A toaszt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

«… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat, az igaz hazafiságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító pharoszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!»

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarugott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könyzáporához.

Éljen! ezer esztendeig éljen!

Ki az, a ki olyan sokáig éljen?

«Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hétválasztó-fejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi Dalai Láma.»

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú czimerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programmot, melynek irott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezércapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az administrator helyettesítette.

Ezen czím alatt: «administrator» a német Conversations-Lexiconban fog találni, a ki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, a ki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorákat osztogat; a magyar Conversations-Lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyőni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, a hol sok szolgára talált.

Ennek az administratornak neve volt Rideghváry Bencze.

A toaszt végén észrevették, hogy az elnöklő házi asszony a feléje nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik.

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit; mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószinűleg ő nagysága hivatta magához.

Egy pár érzékeny kedély elejté azt a kérdést: vajjon mi baja lehet ő nagyságának? Mire az administrator úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már a mennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a «szokott betegsége» vette elő.

Egy pár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot: hogy Baradlay Kazimir szív-verőczérkövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s e miatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de a mik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézről-kézre odább jutott az asztal végeig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úr Isten éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, a mit a házi orvos az elnöklő úrhölgy fülébe sugott, ennyiből állt:

«Még hatvan percz!»

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehet-e még halaványabb, mint szokott lenni? azt senki sem vette észre. Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét s azt kérdezé:

«Való ez?»

Az orvos szigorú arczczal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot.

– Csak hatvan percze van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarczú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arczát két kezébe ne temesse. Köny, zokogás akart kitörni, azt kelle visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harcz elrabolt a hatvan perczből egy felet. S azt a fél perczet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres siket szoba következett, körülsánczolva a falak könyvtárakkal, azután nyilt amaz ajtó, melyen belől a haldokló férj várta az utolsó óra leteltét.

Ott feküdt az a férfi, a kinek szívere kővé vált. Kővé a pathologia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpóczolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arczot fest, mint a milyen volt neki, a míg élt; s mintha mondaná annak: «az én arczomat aztán jól találd!»

A nő odasietett hozzá.

– Vártam önre; szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

– Én rögtön jöttem; rebegé a nő. Mentség volt az.

– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

– Semmi gyöngeség! Marie; szólt egyre hidegebb hangon a férj. A természet folyama ez. Én hatvan percz mulva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni, ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítém már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina-ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbiránk viszi négy felől. A gyász-énekkart a debreczeni iskolai énekkar képezendi. Semmi szinpadi nóták. Csupán régi zsoltár-énekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

– Kérem önt, Marie. A miket most mondok, azokat nem fogom többé ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kis asztalhoz, rajta van minden irószer. Irja fel ön, a mit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kis asztalhoz és leirta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá.

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, a mit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De a mit ez óra alatt önnek mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból…

A nő kis arany kanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt.

– Irja ön végszavamat. Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, a mi a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, a kik értenek engem; de kevesen, a kik tenni tudnak és kevesebben, a kik tenni mernek. – Irjon ön le minden szót, a mit mondok, Marie.

A nő irt csendesen.

– Most tengelye esik ki a gépnek, folytatá a haldokló, s a hulló romok dobaját hallom már a koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Irja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokból. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább irt.

– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben. Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szivébe, a mi fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mind abból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni? – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében? Ott majd elfásul rajongása s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, a mit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondani való van még.

– Azt a leányt, folytatá halkan a beteg, ki miatt el kellett neki hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kiméljen semmi költséget. Hozzávaló férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál: járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe, ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakinn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette a czár: aztán az is csak orosz czár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arczán még két piros folt is gyuladt ki e szónál, mely pillanatok mulva ismét eltünt onnan.

A nő csendesen irta a rábizottakat.

– Második fiam, Richard, még egy hóig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan regio áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richard számára azokban sok végezni való lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! – Richard ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie! ön nem ir? Csak nem sír ön talán? Kérem Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven percz még az idő, s nekem annyi mondani valóm van még. Irja ön le, a mit eléje mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát és irt csendesen.

– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvenczem. Nem tagadom, hogy legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon ő Bécsben és szolgáljon a hivatalban és tanulja magát fokról-fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést észszel és kedélylyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, a kiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fentartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésekre vezethetnek: a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása az arcznak tanusítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek az alatt, a míg beszél. – Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

– Ily három erős oszlop fenn fogja tartani azt a művet, a mit én alkottam. Egy diplomata, egy katona, egy főhivatalnok. – Miért nem építhettem én még tovább, a míg ők megerősödnek, a míg helyeiket meg tudják állni! Marie. Nőm. Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt: hogy cselekedje azt, a mit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz perczek mulva, a mi rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja: hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. – Egy negyed század munkája odavész. – Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani s soha vissza nem jegeczül. Ez a mi nyolczszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. – És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved? Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arczképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt miniatur-képeket, s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket s az alatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arczára mutatva, suttogá:

– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arczképet s folytatá hidegen:

– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. – De házam az eszmék vára marad. «Nemesdomb» nem esik ki a történelemből. – Központja, tűzhelye, napja lesz az a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az irásközben és bámulva tekinte a beszélőre.

Az észrevette neje bámulatát.

– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt. Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

– Én akarom azt; folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, a kihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Benczének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem birt magával többé, elhagyta az iróasztalt s odarohanva férje ágya mellé, összeroskadt és annak kezét megragadva, a legforróbb könyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehúnyta szemeit és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

– Marie, hagyja ön abba. Most nincs idő az ön sirására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, a hogy mondtam. Ön fiatal még; csak negyven éves. Ön szép és örökké az marad. Huszonöt év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Holló fekete haja, ragyogó szemei voltak, – most is azok. Szelid és szemérmes volt ön; most sem szünt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam Richard, a harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, a miből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, a mit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elitélve, kisententiázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, a mi élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal s lemondásokkal folytatott életet. Oh milyen életet! Örök tagadását mindennek, a mi öröm, a mi érzés, a mi gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, a miért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjui ábrándok költészetét, a mi minden ifju lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

– Én úgy akarom! szólt a férfi és elrántotta tőle kezét. Térjen ön az asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét mulva halálom után adja kezét Rideghváry Benczének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. – Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. – Leirta-e ön, a mit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette és hallgatott.

– Az óra végire jár; rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. De «non omnis moriar!» A mű, mit megkezdettem, utánam fenmarad, – Marie! Tegye ön kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi köny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntől minden reggel, minden este: hogyan töltötte ön be azt, a mit önnek végső órámban meghagytam? Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit s töredezett hangon rebegé:

– Az óra végire jár… az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… sötét lesz minden… csak fiaim képe világít még… Ki jösz felém, onnan a sötétből? Állj ott! Ne közelíts!… homályos alak… Még mondani valóm van itt!

Hanem az a nagy homályos alak, mely előtünt a semmivélét sötétségéből, közelített visszaparancsolhatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszivű ember elmondja, mi parancsolni valója van még ezen a világon, s rátette arczára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszivű ember azután, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskedni kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jőjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöcztartónak, büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemes emberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső percz betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az iróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleirt papirra fektetve, rebegé:

«Halld meg uram Isten és úgy bocsásd szived elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, a hogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mind ezen rossznak, a mit ő véglehelletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Te előtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!…

… Egy emberen túli, egy elképzelhetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekintett az ágyán fekvő halottra.

És ime annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halálutáni kiáltással kijelentse végső tiltakozó vas akaratát.

A TEMETÉSI IMA.

A kőszivű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe.

Azalatt közszemlére volt kitéve, bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megirhassák, szőnyegésznek és czímerfestőnek, hogy diszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus præsesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmoniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kisérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikácziós halottat, bucsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én egynek a temetését sem tudnám leirni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a siró alakokat, a kik a koporsó után ödöngnek, vezetve, vagy magukra hagyatva; – s ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Maig is megvan valahol az archivumban, fényes fekete papirra nyomtatva, ezüst betűkkel; – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény paraszt ember özvegye.

– Kisírja magát valahára a szegény baronesse, súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak; életében úgy sem volt szabad sírnia.

– Valóban igen keményszivű ember volt a néhai; viszonzá rá a másik. Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

– Azt csak én tudom legjobban.

– Méltóságos administrator úr legbensőbb barátja volt a családnak.

– Egy test és lélek, felelt a megszólított; elszalasztva a discurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki épen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arczáról könynedvesített kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arczának.

– Még most is igazán szép asszony; sugá az egyik úr a másiknak.

– Jég közé volt téve húsz évig.

– Alig hiszem, hogy a gyászéven túl özvegy maradjon.

A méltóságos administrator úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapczáskodó kérdésre s azt mondá: «hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél».

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajjon miféle érdemrendek azok ott a gyászczímerek aljára festve? A méltóságos administrator úr tudott felvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult? Azokat már most vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott præcisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, a mit Nabuchodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz irt szöveggel.

– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most ő fölötte egy szinházi opera khórusát éneklik és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus præsesnek: «Kend szamár!»

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry administrator úr, szomszédjához fordulva.

– Talán nem szerette a szinpadi áriákat!

– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi szinpadi melodiát ne énekeljenek.

– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmonia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól.

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

– Ah, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Vajjon «az is» nincsen itten? sugá az egyik rangbeli úr a másiknak.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégis csak ráakadt, a kit keresett

– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –

«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

– Szegényke… súgák egymásnak.

(Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak: tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseleteért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.

Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott téren.

Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arczának.

Ott összetevé kezeit és elkezdé az imát.

«Minden élőknek és holtaknak igaz birája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…

Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden czímerek és érdemrendek.

Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál? ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok, vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

– Segítéd-e a nyomorultat?

– Nem!

– Fölemelted-e az elesettet?

– Nem!

– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

– Nem!

– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

– Nem!

– Törülted-e le a szenvedők könyeit?

– Nem!

– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

– Nem!

– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?

– Nem! nem! és mind örökké nem!

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…»

… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá visszaemlékezzenek.

S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg uram a te szolgádnak imáját. Ámen…»

A kripta vas ajtajának dördülése zárta be a cerimoniát.

A publikum, mely értette, vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkiséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal: kiki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barnaruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.

TALLÉROSSY ZEBULON.

A tor mindenkép hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem toasztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a czímerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfél százan. A szakács csak úgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csak úgy felhordatta egymásután a külön alaku poharakba való borokat, s a vendég urak csak úgy hozzá láttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sevresi porczellán csészéket: érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült «hahhó» hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosolylyal fogadják. Pedig az érkező alak nem hogy valami jókedvű bonhomiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

– Nini! Zebulon! hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagósüveg karimája széles veres nyomot hagyott, mint valami martyr-gloriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, a hogy azt a zuzmara odakinn kandirozta; arczának minden izma el van szánva mentül több ránczot csoportosítani az orra körül, a mivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni; – tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

– Nem kaptam utolsó stáczión forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát!

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről, az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajduk sietnek elvenni süvegét, téli keztyűit, még mosómedveprémes bekesét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, salonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: a mire most nagy szüksége volna, mert a déczbunda, a mit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! kiáltának elé több oldalról – jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az administrator úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva ő hozzá töri magát a többieken keresztül, fentartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zuzmaráit az ő arczára hinthesse egy baráti összecsókolásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt és az administrator kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

– Így kellett nékünk találkozni! Ki elhihette volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeauxi között épen nem talált az rokonszenves keblekre.

– Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kivánt szolgálni egy pár zuzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

– De kinek székét én most itt elfoglalok?

– Ne aggódjál miatta, szólt az administrator; csak ülj oda. Az a pap széke.

– Pap széke! kiálta Zebulon s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő assistentiát. De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülöm. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

– Csak te ülj ott, biztatá halkan az administrator. Lesz ezután még majd több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap?

– Ahan! Mar az mas, dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fáczánt, harmadik a mártást, salátát, ötödik a puddingot s Zebulon hagyott magának ízleni mindent össze-vissza, a melyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És a közben nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan vele történt balesetet, melylyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

– Onnan felülről gyüvök három egész napok ótátul fogva. Elgyüttem egiszlen utolsó státióig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birót, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre való nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam: megmondtam neki, ki vagyok? nem használta semmit. Utoljára megvesztegetem nagy suma pinzzel egy derik becsületes embert, hogy segítse rajtam valahogy, akarhogy, csak hogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nígy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr oly tragikus arczkifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, a kinek azon meg nem esett a szive, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

– De még jó lett volna, hacsak hozta volna. Folytatá Zebulon a szomorú odysseát; de mivelhogy odakinn van most levegő thermometrumon Zerus; s az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nádason túl nagy mocsár, ki egy kicsit van befagyva: a mint azt meglátot nigy bivaly, aló bele! utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikacziórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

– No azzal épen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az administrator úr.

A mi nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, a mi a fekete kávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa administrator barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, a mi még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, a mit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találta azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

– Hiszen az perduellio!

Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlen védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve, vagy az utóbbiak által?

Míg a fekete kávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajjon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:

«Kihordatnam ütet hatarra…»

«Citaltatnam consistorium elejbe…»

«Megdöngetetnim hajduval…»

És minden mondásnál egyúttal a competens forumra veté appelláló tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó bólintásával találkozva, tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat, szólt hozzá az administrator úr; mire Zebulon a czukor alját is felhörpintve a kávés csészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra: hogy ugyan mi lehet az, a mi még neki eszébe juthat ezen felül?

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül.

– Még egy kis «ad audiendum verbum» is következik.

– A kell neki! a kell neki! kiáltá Zebulon, mint a kinek nyelve hegyéről lopták le a szót: ő is azt akarta épen mondani. Néplazitás! Fölségsértés! Kufstein neki! tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejét királyi fiskus!

Az administrator, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap: annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság nevében egy tíz tagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt; míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbiró gondoskodand, hogy minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivalyhordta bárkája szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő küldöttségből, az magától értetik.

Nehányat húzva benyálazott tenyérrel bekese oldalain: a mi annyit jelentett, hogy már most meg van kefélve, az érdemes hazafi is csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az emeletbe, hol az özvegy lakott.

Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni.

Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt iróasztalához dülve, mint egy szobor, alabástrom halavány arczán semmi vonás sem látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép találó bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható stropháiban. Azután az administrator úr lépett az úrhölgyhöz s bizalmasan megfogva annak kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ezzel aztán vissza kellett volna vonulni a tízes küldöttségnek.

Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy réshez jutván, ő is előre ne furakodjék s el ne mondja azt, a mi a szivét nyomja s a mit a többiek elmondani elfelejtettek.

– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis, temetisen jelen lehetni.

(Nem szerencse az, Zebulon! súgá a coadjutor úr a szónok fülébe.)

Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:

– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én it letem volna nagysagozs asszony, mikor infamis czudar pap – azt a harmadik irtem, – tartotta azt a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam volna anak.

A coadjutor egyet rántott Zebulon bekese szárnyán, mire Zebulon gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá magát:

– Neki.

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szivét, mintsem azt vissza birta volna tartóztatni.

– De ne filjen nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise annak; papnak, gonosznak. Fogunk ütet elcsapni parochiabul, mehet peregrinusnak; – nem elig, – vitetünk ad audiendum verbum, – lesz neki tömlöcz ilete hoszuig, – ot majd megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj administrator urral adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halvány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy beszédes szemeit, s nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük és nézett rá oly hosszasan, merően, hogy az nem birta kiállani tekintetét.

Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekesén, hogy annak a vitézkötése elszorítá a nyeldeklőjét s torkán akadt a további beszéd; arra az úrhölgy meghajtá magát s belső szobája felé távozott, s így vége lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arczczal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! szólt a coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni, szólt Rideghváry a fő lelkipásztorhoz.

– De méltóságod vigasz-szava mindazoknál több malaszttal bírt, adá vissza a bókot a főtisztelendő úr.

– No már csak olyan szipen versekbe beszilni senki se nem tud, mint nagytiszteletű úr; monda a maga részéről Tallérossy Zebulon, az espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt mondá a coadjutor úr az administratornak:

– Ejnye de nagy barom ez a Zebulon

Az administrator úr pedig azt mondá a coadjutornak:

– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

A főtisztelendő úr így susogott az espereshez:

– Ő méltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a gazdag özvegygyel.

Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:

– De csak ez az esperes ne versifikálna olyankor, mikor az nem illik a szomorú alkalomhoz.

Fél óra mulva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit elfedte a tájra leszálló lomha szürke téli köd.

KÉT JÓ BARÁT.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit, minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.

És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal, ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!

– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota, tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota» és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.

Azután vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, – vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.

Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:

– Ejh, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult s először jött önkénytelen mosoly az arczára.

– Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk szürke szemei.

– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos szemrehányással.

– Menyasszonyoddal tánczoltam. Nem láttad. Gyönyörű hölgy.

– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen.

Az idegen ifju vonakodott.

– Nem tudom, illik-e ily korán?

– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.

– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.

– Hová akarsz vinni?

– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

– Nem én.

– Hát ha a menyországba? Félsz velem jönni.

– Azt sem bánom.

– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e velem?

– Az is mindegy.

– No hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik – Baradlay legidősb fia: Ödön.

A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön azt mondá barátjának:

– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem erre felé van kammenoi osztrov.

– Hiszen nem is oda megyünk, felelt neki Leonin.

– Hát mért mondtad azt?

– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.

– E szerint hová megyünk most?

– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.

– Igazad van. Majd valamelyik czukorfőzőt látogatjuk meg.

– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

– Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?