A MÁSIK KETTŐ.
Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»
A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.
Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny; telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.
A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.
Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.
A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.
A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):
– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.
A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.
– No hát mi baj, páter?
– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner, valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére, előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.
A huszártiszt elmosolyodott.
– S hát páterkám miféle nyelveket tud?
– No diákul, görögül, hebræusul, meg jóformán arabusul is.
– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.
– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.
– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.
– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.
A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.
– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a bolondság?
A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.
– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.
– De le ne vágják, uram! kiálta utána a vén pap hüledezve.
– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.
Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.
No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy, porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem hatot.
És még hozzá mennyi léhütő!
Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind excellentiás borravalóra vár.
Ezt a czifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.
A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.
Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.
Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!
Ezek valósággal duellálnak!
Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.
Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása?
– No! Nem vágták meg az urat?
– Dehogy vágtak meg, páter!
– Hát micsoda? az úr vágta meg az ellenfelét?
– Kapott egyet a képén keresztül.
A pap elszörnyedt rajta.
– S nem fáj az neki nagyon?
– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.
A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.
– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?
– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.
Hát képzeljen magának ilyes valamit.
– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?
– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide?
– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad audiendum verbum».
– Tyhű páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?
– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. Lássa, az úrnak olyan jó becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.
Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy kicsit kurucz legény vagyok.
Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?
Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.
A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap leste a hatást az ifju arczán.
– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott mondtam?
Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:
– Én nem itélném önt el.
– No az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a birám.
Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak a fia volt, a kiről az ima beszélt.
– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju. Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?
– De hát mit csináljak?
– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.
– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.
– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be lehet utazni.
– No jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.
– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt elkölt.
Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajjon ki lehet az a valaki?
– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.
A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét és elsietett.
Utána előkerült a pinczér és hozta a tisztelendő úrnak a tejes kávét.
Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentirozva.
Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját csinálni?
De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.
Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.
Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.
«Bezahlen!»
És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.
De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon bezahlt».
(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki, a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)
Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.
A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.
Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.
Egy vén huszár volt a szolgája, a kit ő úgy hítt, hogy Pál úr.
Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.
Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.
– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.
Pál úr tudniillik, hogy szakács is.
Hát: – «görög olvasó». Felel Pál úr, karakán phlegmával.
– Az jó lehet, szólt a kapitány; s mi főtt bele?
– «Angyal-bakkancs.»
– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?
Pál úr végig méri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.
– Hát ma megint itthon ebédelünk?
– Ha kapunk valamit, Pál úr.
– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi annyiból áll, hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss kútvízzel tele.
A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.
Pál úr pedig két kezét hátratéve, így szól hozzá:
– Már megint nincs egy vad garasunk sem, úgy-e?
– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.
– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.
Richard lovag nevetve inte a kezével:
«Hol van az már!»
– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.
– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük a czimborákkal? – Szép!
Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.
Azután egész philosophi resignatióval mondá:
– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.
Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.
A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt «angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.
A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.
Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.
A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.
– Keresett-e valaki? kérdezé Richard Pál úrtól, evés közben.
– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogy ne keresett volna?
– Hát ki keresett?
– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.
– De hát mi az ördögért fütöttünk be vele?
– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.
– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.
– Éreztük a szagáról.
Richard nagyot nevetett rajta.
– Hát még ki járt itt?
– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.
– Nos?
– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér négyszáz forintot.
– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.
– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.
Richard kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.
– Az «úrfi».
Ezen a czímen csak egy embert szokott nevezni a Pál úr.
– Az öcsém? Hát annak mi kellett?
Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.
– Tessék a fogpiszkáló.
– Hát mit mondott az öcsém?
Pál úr nagyon vakarta a fülét, meg az ábrázatját.
– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztal-maradékot.
Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.
A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni – ex offo.
– Hát szervusz, Jéni, mit hoztál?
Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.
– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?
– Pál úr, menjen ebédelni!
Pál úr pedig élt municipális jogával és remonstrált:
– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!
Ebben meg kellett nyugodni.
– Gyújts rá addig, öreg, kinálta öcscsét Richard.
– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.
– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz.
– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édes anyánktól kaptam levelet.
– Én is.
– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.
– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.
– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?
– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent «mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.
– Hát mi az, a mi láthatatlan?
– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?
– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.
Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.
Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.
Jenő újra felnyomta a szemüvegét s felduzta az orrát.
– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.
– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.
– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.
Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.
– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.
Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal szemüvegébe.
– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?
Jenő kényelmetlenül huzódva felelt.
– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevökben személyesen.
Richard erre azután nagyot kaczagott.
– Hát itt az uzsora!
– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.
– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát, – a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én elbolondítom az anyját.
– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott egészen becsületes szándékaim vannak.
Richard végig huzta mutató és hüvelykujját az orrán, s vállat vont.
– Hát bánja a kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.
– De hát eljösz?
– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.
– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek, mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.
– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz. Hát ide hallgass.
– Hallgatok.
– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.
– Hogy tudod te azt? kérdé Jenő megütközve.
– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok szaladni.
Jenő officiosus képet csinált.
– De – én úgy tudom, hogy a cancellár nagyon fel van ellene ingerülve.
– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd őrizze tovább az úr birkáit!
– Jól van no, majd szólok az ügyében ő nagyméltóságával.
– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!
Pál úr compareált.
– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet magának!
Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé magában:
«Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.»
MINDENFÉLE EMBEREK.
A Plankenhorst-család estélyei eltűrt nevezetességgel birtak a rezidencziában.
A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy nem volt előtte a bárói czím. – Hanem azért az özvegy nőt baronessenek czímezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e czímmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik ivadéknál szűnik meg ez reagens hatással bírni a leányágon.
Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, a mi Bécsben nagy szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli styl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.
Költséges háztartást vittek; hanem nyáron soha sem mentek jószágaikra, a holt idényt is Bécsben töltötték.
Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók, hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A bárók, a kiknél kezdődik az ember, s a herczegek, a kiknél kezdődik a nemes ember, gyakran nyujtották kezöket a kellemes Antoinette asszonynak, midőn a buffetbe vezették, s a bájos Alfonsinenek, ha tánczra vitték; és mikor a herczegek jelmezbálakat adtak, azokból nem hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy valamely báró vagy herczeg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna kötni e családdal.
Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltünő, hogy azokban az estélyekben még sem az a társaság vett részt, a melyet ők szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival, Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival. Windischgrætz és Colloredo herczegeket senki sem kereste ottan; hanem azért voltak jelen tisztes arczú, érdemrendes mellű, aranygalléros katonai kitünőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr. A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.
A mi pedig a hangot illette, az minden kifogáson felüli volt, a convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit tekintve pedig az az egy előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy ott elegans társaságban lehetett élvezni fesztelenül, a mi nem mindig adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csak hogy a társaság nem elegans hozzá; vagy pedig elegans társaságban mulat, csakhogy decidáltan unja magát mellette.
Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.
Hanem azért mégis, mikor este kilencz órakor Jenő teljes bál-ornátusban elment Richardért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt s valami regényt olvasott.
– Hát te nem készülsz az estélyre?
– Micsoda estélyre?
– Plankenhorstékhoz.
– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! szólt Richard felugorva a pamlagról. Héj Pál úr?
– Ugyan mondd meg, Richard, miért húzódol te olyan nagyon ezektől az emberektől, a kik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk; s a kiknél olyan jól lehet mulatni.
– No mi baj? kiálta be az ajtón Pál.
– Jőjjön be Pál úr, azután borotváljon meg! monda az öregnek Richard. Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.
– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül? dörmögé az öreg. Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a meleg víz is kész már. No hát üljön le.
Richard le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a törülközőt.
– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? unszolá Jenő, míg Pál úr a szappant habarta. Miért idegenkedel Plankenhorstéktól?
– Tudja a mennykő! felelt Richard. Olyan grófhatnám emberek.
Jenő önbizalmasan mosolygott.
– Én azt nem tapasztaltam.
– No tartsa az állát! rivalt Pál úr gazdájára, s elkezdé a képét köröskörül beszappanozni.
Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig, akkor Richard elkezdett valamit mesélni az öcscsének, míg Pál úr a beretvát megfeni a szíjon.
– Te Jéni! Egyszer, mikor Velenczében voltam, találkoztam a tengerparton egy faquinnal, a kinél volt egy hosszú, horgasvégű sodrony. Kérdeztem tőle, mit keres itt? Ebédre valót, felelt a faquin. Épen apály ideje volt, s a tengerhomokban apró gömbölyü lyukacskákat lehetett látni. A faquin kivett a korczából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy csigabiga, a mit úgy hínak az olaszok, hogy «pesce canella». A faquin hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt s kirántotta a jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. No bizony barátom, ez sovány eledel, mondám a faquinnak. A faquin mosolygott: hosszú madzagot húzott a drót másik végébe s azután egy sziklához ment, a hol mély volt a víz, oda leeresztette a viczkándozó pesce canellat, s egy kis idő mulva egy nagy bolond Stockfischt húzott ki a horga végén.
– Hogy jut neked ez most eszedbe? kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.
– Magam sem tudom én.
– Jobb lesz már nem discurálni, mert még belevágok a képébe! förmedt rájuk Pál úr. Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd transportálom én, ha ki lesz puczolva. Oda találunk magunkba is. Tudjuk bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni kötéllajtorjával.
Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását és bátyjának becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizeurja kezében hagyni – nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce canella, hogy elhagyja a biztos menedékét s kidugja az ujját, ha sót hintenek rá?
Fél óra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben. Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik azonnal constatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni. Antoinette asszonyság azt is hozzá tette, hogy nagy örömére szolgál a kapitány urat saját termében is láthatni.
A kapitány úr mondott neki egy pár locus communist s aztán jött más, ennek átadta a helyet.
– Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánynyal a társaságból? kérdé tőle Jenő.
– Soh se fáraszd magad vele. Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha brigadeot commandirozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében profuntot mért és szénát porcziózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint a császár nevenapján. Az a fiatal herczeg, ki oly magasra feltett szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a Polizei-Direktor titkára; különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s óraláncza drága fityegőivel játszik, az valami Medicinalrath a Sektion für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az a nyájas kis öreg úr, ki talleyrandi finomsággal köt discursust mindenkivel, az az államkanczellár referense «über öffentliche und private Unterhaltungen». Az a ferdére festett képű duenna abban a kávészín szalüpben, az Blumenberg bankárnak a felesége, a kinél az előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s a ki ennélfogva mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél egy hozzád hasonló öreg ifjuval, az a leggonoszabb spion, a ki valaha titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó kis naiv leányka.
Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha Richard bátyja nem valami épen nagyon megtisztelő véleménynyel volna erről az egész társaságról.
– Többet ér ennél az egész compániánál az a kis szobaleány, a kivel a lépcsőn találkoztam, szólt másfelé fordítva a beszédet Richard. Ejh, de helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e? Már annak a kedvéért eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem az orczáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is sajog bele.
Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert épen közeledett feléjük egy előkelő kitünőség, a kire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.
Akkor aztán Richard is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az öcscsét ily önkéntes nyájasságra?
Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arcza egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapcsa, divergens hegyes bajuszok a felső ajk fölött s azokkal trigonometrice ellentétes kis hegyes szakáll az alsó ajk alatt.
Richard ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.
«No ez a valaki, a kire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz, kétségtelenül fő udvari kurir a spanyol követségnél.»
Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.
A szegletes úr öcscsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen ő hozzá lépett s mind két karját bizalmasan megveregetve beczéző tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.
– Szervusz Richardkám. Szervusz.
Richard hideg vérrel visszaadta neki a köszöntést.
– Szervusz.
Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem lett volna egészen inyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha neki kellene a maga száját megharapni azért, a mit Richard mondott.
Richard pedig azt hitte, hogy ez a valaki, a ki őt itt most tegezi, valahol valami államcancellári bálban Bruderschaftot ihatott vele s még most is emlékezik rá, a mit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a világon ilyen jó pajtás még sok.
– Hát hogy vagy, hogy? kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.
– Keményen, felelt Richard. Látom, te is jól ki vagy keményítve.
A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott ecsetformát elkezdte húzogatni.
– Holnap indulok haza. Mit izensz édes anyádnak?
– Hát te is azon a tájon lakol?
Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig; míg Jenő testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint a ki nem hallgatja, hogy mit beszélnek mellette.
– Nos, mit izensz édes anyádnak? ismétlé a szegletes úr.
– Csókolom kezeit.
E szóra a prizmatikus arcz szögvonalai egyszerre más combinatio szerinti összeszögellésekre alakultak, a mit más ember arczán gyöngéd kedveskedésnek fognánk nevezni.
– No ezt át fogom neki adni; szólt a szegletes úr, megragadva mindkét kezével Richard jobbját. Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richard, hogy kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves szeretett anyádnak átadni. Én személyesen.
– No iszen nem szükséges épen ilyen nagy pontossággal járnod el e megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.
– Ühm. Dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két bajusz közé harmadiknak.
Veszedelmes volt azt a kérdést koczkáztatnia, hogy «te talán nem tudod kivel beszélsz?» mert ha erre az a válasz jön, hogy «de igen», akkor az eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak; másképen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.
– S hát te magad nem szándékozol lejönni?
– Talán, ha concentrirung lesz Pesten és az ezredemmel leparancsolnak.
– Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyédbe.
– Hát ott mit látnék?
– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem Scheingefechtet, hol az ország első capacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád, hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség kipróbáltatik.
– Igen? Ólmos bottal. Restauráczió lesz megint?
– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel, mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas czél diadaláért s a mely küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.
– Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.
– Majd megjön mind a kettő. S a míg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok azt a helyet, melyet halhatatlan atyátok minden viharban megállott: addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha nem oly vas kézzel is, mint az övé, de hasonló vas akarattal fogok kitartani. Adieu, kedves Richard. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves anyádnak meg fogom mondani, hogy egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én szóltam vele, ő hivatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves Richard.
A szegletes úr jól megrázta Richard kezét s oly kegyteljes mosolylyal vált meg tőle, mintha az csupa merő hizelkedésekkel traktálta volna.
Jenő a discursus vége felé odább sandalgott, hogy még tanunak se legyen jelen s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal kereskedő naiv kisasszonynyal. – A mint pedig félszemmel észrevette, hogy a szegletes úr elvált Richardtól, sietett bátyjához vissza.
– No te ugyan gyönyörű sottiseokat csináltál ezzel az emberrel!
– Miféle sottiseokat? kérdé az, semmiről sem tudó képpel.
– Hát legelőször is visszategezted.
– Hát ha ő per tu szólít meg.
– De hát nem ismered? Ez Rideghváry.
– Nem bánom én, ha Melegváry is.
– Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.
– Ejh, ha én minden fizásra emlékezném, a mit valaha a házunknál láttam nyolcz esztendős koromig, a mikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem rajzoltam le az albumomba Betegváry, vagy Micsodaváry úrnak a fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arczképet architecturázni.
Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél?
– De kérlek, sugá fülébe; ez igen nevezetes ember.
– Én megengedem neki.
– Ez az administratora a vármegyénknek.
– Hát az a vármegye dolga.
– És még más valami is… Nekünk leendő mostoha apánk.
– Hát ez az anyánk dolga.
Richard e szónál hátat fordított öcscsének.
Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.
– Hagyj nekem békét Erdeghváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide. Eredj kurizálni Alfonsinenek; most nincs körülötte más, csak az a nyaffadt Hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról, meg a Stockfischről.
Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.
– Ejh, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella? melyikünk a Stockfisch?
– Most a Hofsekretär a pesce canella, s te vagy a Stockfisch; hanem ha egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a pesce canella, az lesz a Stockfisch.
Jenő csóválta a fejét és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott a tréfáért.
Richard egy órahosszat tánczolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben. Kártyázni ott épen nem szoktak; ettől ment volt a hirük. Volt ugyan fiatal hölgy e termekben elég s Richard hirhedett csábítónak volt kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.
Richard teljes öntudatával birt annak a szomorú szerencsének, hogy ő utána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbbé szép, ifjabb és években gazdagabb. Csak köszönnie kell és viszonoztatik.
Egy szobaleány, ki az arczát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új dolog.
Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a szerelemben mestere lett volna.
Egyszer megint összeszakadt az öcscsével.
– Nem jösz egy csésze theát bevenni a buffetbe?
– Nem bánom.
Jenő arcza sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat tett Alfonsinenél.
– Nézd csak, szólt Richard a buffetbe érkezve: nézd, ott van az én cziczuskám, csakugyan rumot és limonadeot oszt a kredenczben a vendégeknek.
– Te szerencsétlen! kiálta rá Jenő; egyik bakot lövöd a másik után, mint valami új Parlagi Jancsi. Hisz ez nem szobalány, hanem Edith kisasszony, a család egyik nőrokona.
Richard megütközve állt meg.
– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? A kit egyedül hagynak este a lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonadeot engednek vele osztogattatni a vendégeknek?
Jenő a vállait vonogatta.
– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják. Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.
– No nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.
– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronessenek nem nevelheti.
– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cseléd állomásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.
– Az mind igaz, kedves Richard, hanem ez engemet mind nem érdekel.
Richard aztán ott hagyta az öcscsét s odament a kredenczhez, a hol Edith kisasszony osztott czukrot és narancsot.
Edith csakugyan gyermek volt még: telt piros arczú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajakkal; feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sürű, fekete és ragyogó; vékony fekete szemöldei és finom metszésű orra szelidebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint a minőt talán szenvelgett.
Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, a mi neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, a mivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cziczával. Legalább karmolhatott érte.
Richard közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durczásan fordította volna el tőle fejét, a mihez az első találkozás után teljes joga lett volna, sőt gúnyos daczczal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró szemeivel, s mikor Richard odalépett a kredenczhez, azt mondá neki:
– Ahá! Fél most tőlem, ugy-e?
Eltalálta. Richard csakugyan olyas valamit érzett.
– Edith kisasszony! én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, a hol annyi ember megfordul?
– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön szobalánynak nézett, ugy-e?
– Valóban azt akartam mentségemre felhozni.
– De hát azzal is úgy kell bánni, mit?
Ezzel csakugyan megakasztotta Richardot; erre nehéz volt megfelelni.
– No már most mondja meg, hogy mit parancsol? aztán menjen a tánczterembe: ott várják.
– Nem kell biz én nekem kisasszony se mandulatej, se czitromvíz, hanem adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.
– Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.
– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel s levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt az én rossz kezemet, a mely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután félkézzel fog látni.
– No menjen, ne bolondozzék, inkább nem haragszom, szólt a gyermek s oda adta – nem a kis ujját, hanem az egész tiszta, őszinte meleg kezét, hogy Richard kezébe szoríthassa azt.
Nem volt éppen a közelben, a ki ügyelt volna rájok.
És akkor azt mondta Richard annak a kis leánynak:
– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha még csak szemem tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.
És megtartotta, a mit mondott; mert a mint az eleresztett kéz a leányka termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit és úgy vett búcsut, hogy még a szemébe se kacsintott.
Mikor éjfél után ismét együtt haza kocsizott a két testvér, Jenő úrfinak nagyon feltünt, hogy bátyja ezuttal nem kötődik vele.
A BACKFISCH.
Richardot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család látogatására; járt oda magától is eleget.
Udvarolt a háznál mindenkinek; a házi asszonynak, a leányának és mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.
Jenő öcscsét túlboldoggá tette vele. Az ifju őrülésig szerelmes volt Alfonsinebe.
Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arcz, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arczjátéka.
De milyen sötét lélek lakott ez angyalarczon belül!
Ez a két ragyogó égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta az astrolog: a ki e csillag alatt útra indul, elvesz az!
Egy este a szokott estély végzésével szobaleányával vetkőzteté magát Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.
A komornáját mamsell Bettinek hitták.
Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:
– Mit csinál a Backfisch?
Backfisch persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem a kik a német nyelvben e szónak különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, a kik már nem gyermekek, de azért még rá érnek várni a főkötőig; a kik még ártatlanok és ostobácskák; a kik már éreznének valamit a szivükben, de nem tudják, hogy mit? fecsegnek és nem tudják, hogy miről? a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik s a legelső szép szót, a mit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a Backfisch.
– A Backfisch tanul úszni, felelt ravasz arczfintorítással a mamsell.
– Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?
– Majd nemsokára, szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre másként fonja. A multkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte: «melyikünk haja hosszabb? az enyim vagy Alfonsineé?» s körül beterítette magát vele.
– Haha! a Backfisch!
– Én azt mondtam neki: az övé szebb.
Ezen mind a ketten összenevettek.
– Tehát tudja már magáról, hogy szép?
– A felől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak: azóta, mikor nevet, befogja a száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép magas homloka milyen vidám tekintetet ad arczának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny legyen.
– Kérkedés az! azt mondja magában: annyira szép vagyok, hogy el kell titkolnom egy részét. Nem ábrándozik-e?
– Furcsa az nála. A minap a baronessenek egy főkötőjét föltette a fejére s megnézte magát a tükörben s aztán nevetett: «milyen különös volna az, ha én asszony volnék». És azóta sokszor előhozza azt és képzelgeti magában: valjon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném, azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, ha hazajön; egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznénk egymást, hogy «szivecském». Ha mulatságba mennénk, mindig egymással tánczolnánk.
– Tehát gondolkozik felőle? szólt Alfonsine, ravasz tekintettel pillantva fel Bettire.
– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a cselédet, nyomorultúl járatják akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.
– Az jó.
– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én sokszor rajta kapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sír és nyugtalan.
– Beszél-e valakiről?
– Minden férfiról szokott fecsegni, a ki csak a háznál megfordul; kibeszéli, a mit gondol felőlök: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.
– Tudom.
– Hanem ha annak a nevét előhozom neki: mélyen elpirul. Arról aztán hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat: nem tudok belőle kivenni semmit.
– Hát az jár-e körüle nagyon?
– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. A hol összetalálkozik Edithtel, már ránczba szedi arczát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.
– Szegény kis Backfisch! Csináljon neki örömet Betti. Holnap új ruhát kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.
Betti mamsell nevetett.
– Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!
– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát, hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint gyermeket. De most már kinőtt belőle s most már ő is házi kisasszony lesz. Taníttatjuk tánczolni, zongorázni, énekelni.
– Komolyan?
– Csak mondja ezt neki. Be fogjuk ezután vezetni a társaságba; meg fogjuk mindenkinek mondani, hogy ő családtag.
– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást csak arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.
– Szegény kis Backfisch! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.
… Oh szivtelen Jezabel!
Nehány nap mulva meghivást kapott Richard Plankenhorstékhoz.
Csak en famille lesznek; wisthpartie, teázás és Alfonsine énekel.
Richard örömest fogadott már minden meghivást e családhoz, akármilyen unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.
Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előre igazította az óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.
Most is úgy járt.
Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem látott idegen felöltönyt a fogason.
– Tehát én vagyok megint a legelső? kérdé a komornyiktól.
– Igenis; felelt az mosolyogva s nyitotta előtte a teremajtót.
A teremben mamsell Bettivel találkozott Richard; az tett-vett valamit.
– Korán jöttem tán, mamsell Betti?
A mamsell pukkerlit csinált és mosolygott.
– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A kisasszony odabenn van.
Richardnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsinet egyedül (természetesen társalkodónéja ráadásával) s kellemesen el lehetett vele fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott csinosan.
Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richard; csupán ez tünt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint máskülönben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki jobban énekel, ha nem hallgatják, – ha ugyan gondolt e felől valamit.
Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.
A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más.
Az első perczben alig akart ráismerni Richard.
Edith volt az, szokatlan bálias öltözetben és hajdiszítéssel. Rózsaszinű kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé. Valami népies románczot énekelt iskolázatlan, de sympathicus csengő hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora billentyűit. Egyedül volt a szobában.
Richard sokáig megengedte magának, hogy az elefántcsonton ugráló kezecskét bámulja, míg egyszer Edith felvetve szemeit a zongoráról, megpillantá a hozzá közelítőt.
Első mozdulata az volt, hogy kezével betakará keblét. Még szokatlan volt neki e viselet, hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre tette a kezét, s azután végig ereszté azt rózsaszín ruháján s eléje lépett az őt üdvözlőnek.
Arcza égett és szive dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára lenni, midőn Richardnak rebegé:
– A bárónő nincsen idehaza.
Richard úgy szánta a szegény gyermeket.
– És Alfonsine kisasszony? kérdé tőle.
– Együtt mentek el. A Burgba hivattak sietősen. Csak későn fognak hazajönni.
– Öcsém nem volt itt?
– Ő még korábban elment.
– S nem mondta a bárónő, hogy vendégeket vár?
– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghivottakat, hogy a «cercle» holnap tartatik meg.
– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott. Bocsánat, Edith kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet, kérem, adja át a bárónőknek.
Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.
Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem találta az előszobában sehol. S a főajtó, a melyen a lépcsőtornáczra ki kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.
Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.
Azt az ajtót is zárva találta.
Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyilt ki.
Az ebédlőben volt a csengetyűhúzó, mely a cselédségnek szól: azt megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi nesz.
Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta. Itt senki sincs.
Szive oly hangosan feldobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.
Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még mi lesz a vége?
Ismét letette kardját, köpenyét s visszatért abba a szobába, a hol Edithet hagyta.
Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arcza rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richardra. Nem remegett, nem volt zavarban.
– Megbocsásson, Edith kisasszony, – szólt Richard, – minden ajtót zárva találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, a ki kiereszszen.
Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arczképe volt nagy aranyos rámában. Richardnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarcz kegyetlenül mosolyogna e jelenetre.
Edith azonban nyugodt közönynyel felelt:
– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De az nem baj. Itt van a főajtónak második kulcsa, ezzel én majd kibocsátom önt.
A falon függött egy nagy antik rácsozatú remek kulcstartó. Edithnek Richard mellett kelle elhaladnia, hogy a kulcstartóhoz jusson. Midőn melléje ért, Richard elállta az útját.
– Egy szóra Edith! Tudja-e ön, mire gondolok én most e perczben?
Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arczkép ott a falon az ifju vállán keresztül hajolva a kárhozat szóváltását folytatná ennek feldobogó szivével. Richard úgy érzé, mintha az egész világ égne körülötte.
Hanem a leány, a kinek útját állta, nyugodtan maradt, s a legnagyobb lélekjelenléttel felelt neki:
– Ön azt gondolta most magában, hogy «én ennek a leánynak egyszer megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem fogom a kezén túl emelni.»
S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.
– Úgy van, szólt Richard, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edith kisasszony. Sürgetős levelet kell irnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem irószereket?
Edith a bárónő iróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot s oda mutatott.
– Tessék.
Richard leült az asztal mellé és irt. Rövid volt, a mit irt, hamar készen lett vele. Azután borítékba tette s azt ostyával lepecsételé.
Edith ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az iróasztal tulsó oldalán, összetett kezeit ölébe leeresztve.
Richard fölállt és eléje lépett a bezárt levéllel. Arcza nemes volt és tekintete fenkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arczot vizsgálta.
– És miután kegyed el tudta szivemben olvasni, hogy mit gondolok most? el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit irtam a lezárt levélben most?
S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.
– El tudja-e olvasni?
A leány pedig, a mint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé azokat egész arczáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat, nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét, hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a gyönyör, a fájdalom és felmagasztaltság csillagcseppjeit.
– Igen, e levélben ez van írva, mondá Richard: «Asszonyom, én öntől nőül kérem Edithet; egy év mulva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.»
– És azzal odanyujtá a leánynak a levelet.
Edith ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét s úgy nyujtá azt vissza Richardnak.