S a két kolosz párharcza időtartamára nézve is méltó az óriásokhoz. Nem perczekig tart az, mint a könnyen haló hősök epósza: hanem négy nap négy éjjel, folyvást, szakadatlanúl. Egyik gigásznak négyezer lelke van, míg az meghal, négyezer halálseb kell annak, s annyiszor harap vissza.
Négy nap négy éjjel hangzik a szörnyű orgonajáték, melynek minden accordja mennydörgés. Isteni hangverseny, mely átkiált a szomszéd csillagokba. Százötven ágyú zenéje, az égzengés csattanásain kezdve, a mély hangok pokoli oktáváján lefelé, a mindig mélyebb, dörgőbb földalatti skálán, egész a földrengés, a vulkánbőgés iszonyú bassusáig. A várban ég, a mi éghet, legmagasabban lobog a várpalota: Mátyás király palotája. Szomorú boszú a leégett Pestért. Ha egyik megégette a szentséget, a másik megégeti az oltárt!
A várvédő ütegek mind el vannak már űzve a bástyákról; a hosszú bástyafal tíz ölnyire ledöntve, a köröndök megközelítve az elfoglalt házakból, s a védő még sem adja meg magát. Mégis folytatja küzdelmét. Tüzet tűzért, vasat vasért dobál vissza. Éjjel betömi a nappal ütött rést s nem számlálgatja, hányan haltak meg e küzdelemben?
Egy diadalkoszorút csillagokból lát mind a két fél maga felett ragyogni, s egymás fölé igyekszik emelni fejét, hogy melyik éri el azt hamarább?
Tisztelet, becsület mind a két fél hőseinek. E nagyszerű harczban mind a két fél elérte azt és egyszerre.
Midőn egyenlő fegyverrel küzdenek, sem történetíró, sem költő nem nevez jó barátot, ellenséget: csak hősöket.
Szemtől szembe állanak már. Az ágyúk egymás torkába ordítanak már. A rés vívható.
A táborkar vezetői elvetették már a tollat, a távcsőt, a quadranst, s kihuzták a kardot. Maguk vezénylenek az utolsó csapásra.
– Utánam! kiált a magyar táborkari vezér (Kleinheinz) s maga vezeti a rés ellen az ostromló csapatokat. Három golyó földre teríti a ledöntött fal tövénél.
– Utánam! kiált az osztrák táborkari vezér (Pollini) s maga ád példát a várőrség legvakmerőbbjeinek, kik derekukra hurkolt köteleken bocsáttatják magukat a réstörésen alá, az omladékokat az ágyúdörej közepett széthányni, s a rést homoktöltött lőporhordókkal kitölteni. Egy huszonnégy fontos golyó derékban szakítja ketté a vezetőt.
Mind a két táborkar vezére elesett. Bevégezték munkájukat.
A várfalak, az ütegek romban hevertek már. A két küzdő fél szuronyközelben állt egymáshoz.
A döntő rohamra megérett az idő.
A holnap az utolsó nap.
Egyikre a két küzdő gigász közül több nap nem virrad!
ZENITH.
Tehát holnap.
Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.
A rendelet ki lett adva az általános rohamra.
Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.
Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot, hajnali három órakor az ágyú-jelszóra megindul az általános ostrom szuronynyal, lábtókkal: minden bástya, minden kapu ellen.
Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell felhatolniok; kik a nagy köröndre másznak fel lábtókon, s a kik a várkert falszegvényeire kapaszkodnak fel egymás vállain, a hova lábtókat nem vihetnek.
E három legveszélyesb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált zászlóaljakat válogatták ki s felszólíták az egész hadsereg legbátrabbjait, kik akarnak önkénytesül csatlakozni az első rohanókhoz?
Nagy kitüntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyó-záporát az utól jövőkről felfoghatni; a szuronyok élét eltompíthatni; az árkokat testével betemethetni!
Ezer meg ezer önkénytes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem fárasztott ki az elmult napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, lenézett polgárkatonák is előre tolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.
Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt, nem volt különbség politikai vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy melyik fog hamarább oda fenn lenni a bástyafokon?
A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öcscsét, Richardot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.
A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt köztük. Richard nagyon örült, midőn bátyját meglátta. «Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést» – gondolá magában.
Annálfogva legszivélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.
Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.
Ezuttal nemzetőri egyenruháját viselte. A mi magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szivesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy a ki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.
– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk, monda Ödön Richardnak.
– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.
– Jól jár az órád? kérdé Ödön.
– Nem nézegetem én azt, felelt félvállról Richard; majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a táncz.
– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt félórával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, a mik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, a mi a főparancsnokság órája szerint jár.
– Hát jól van, bátyám. Azt is megteszem.
Richard még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, a mit nem birnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de a kik nem szagoltak lőport; Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:
– És most hallgasd meg, hogy mit mondok. Te én nekem néhány nap előtt egy szót mondtál, a mit magamban sem akarok ismételni.
– Ah! S te oly haragtartó volnál, hogy még emlékeznél arra?
– Az egy olyan szó, a mit egy Baradlaynak nem mondhat senki megtorlatlanúl; – még egy másik Baradlay sem. S a mi, ha egyszer rá van fenve, le nem törülheti senki, – csak saját maga.
– Tehát mit akarsz? Mi párharczot nem vívhatunk.
– Fogunk. – A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között végbement. Egy olyan párbajt, mely épen egymást megsértett testvéreknek való, a kik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsáthatnak. Te besoroztattad magad azon önkénytesek közé, kik szuronynyal kezükben fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok közé, a kik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a kerten át. Barrière a sáncz. A melyikünk hamarább föllép a vár fokára, azé a lovagias elégtétel.
Richard megrettenve ragadta meg bátyja kezét.
– Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, a kinek a kis ujjában több ész van, mint egy ilyen Haudegennek a fejében, mint magam, oda menj és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár puskaagyával, hogy együtt mászszál a lábtón a honvédekkel, a hol még, ha meg akarna is valaki menteni, nem teheti; a hol azok, a kik elől mennek, a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szemefénye, oda vesd magadat a szuronyok közé: ah, az egy kegyetlen büntetés tőled, a mit számomra találtál ki. Nem kivánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem neked való a harczi munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze, lába lenni. Mi tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily boszút állni azokon, a kik szeretnek. Tégy velem a mit akarsz, ha sértve vagy. Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal. Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni – és nem teszed azt.
Ödön szilárdul válaszolt.
– A mit megmondtam, megteszem. Te tedd, a mit akarsz.
És indulni készült.
Richard útját állta; nem akarta elbocsátani.
– Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra, gondolj nődre, gyermekeidre.
Ödön megindítatlanúl tekintett rá, mint egy érczszobor!
– Gondolok erre a mi édes anyánkra «itt» (lábával a földre dobbantott), s védem nőm, gyermekeim «ott» (és felmutatott a bástyafokra).
Richard félre állt útjából s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt ellenvetése.
Ödön indult.
Mikor Richard menni látta bátyját, szemeiben köny volt, úgy tekinte rája, s kezét feléje nyújtá.
Talán ily válságos pillanatban meg is ölelhetnék egymást a testvérek?
Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet szorongatni.
– Majd ha odafenn találkozunk, mondá öcscsének. Órádon a perczet megnézni el ne felejtsd, a mikor a várfokon lészsz.
Büszke volt, ha megtámadták, mint Azraël, még saját testvérével szemben is!
Három óra!
Kezdődik a nappal.
A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álomölte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.
Mikor aztán az óramutató a perczhez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilencz ágyú s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás köröskörül: «éljen a haza!»
S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.
A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.
A svábhegyi főhadi tanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-dik honvédzászlóalj önkénytes csapatja fel a rés omlakékain; a várfokról kartács-zápor fogadja őket; vissza, majd megint előre hömpölyögnek, felhatolnak a sánczra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.
A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjök osztva az önkénytesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.
Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.
Azon a helyen a várfalat az olasz zászlóalj egy csapatja védi.
Jól védi.
Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén kellett átlépniök, s mikor már fölfelé haladtak, sok jajkiáltás hangzott a légben, a mint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál, odalenn saját társainak fölfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.
Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel egy egyptomi pyramid fokain, a hol nem egyebet akarna bebizonyítani, mint azt, hogy nem szédűl.
A mikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon, félig rejtve a mellvédtől, áll egy katona, lövésre készen tartva fegyverét.
Ez az ő «átellenese».
A mint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát egy ismerős hang:
– Hohó! Pátronus uram! Én is itt vagyok!
A hangról Maussmannra ismert Ödön.
A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére lódítja át magát s onnan kiált Ödönre diadalmas kaczajjal:
– Az nem járja, pátrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány vagyok, ön csak közlegény.
Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is feltámadt e burschikóz versenyzésre a vetélkedési ösztön. A mikor aztán az előrehaladt legionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.
– Pátronus uram. Hagyjon engem elől menni. Nekem senkim sincs az egész világon.
S ezzel a szóval három fokot átszökött a lábtón.
Ama katona ott a várfokon arczához fogta a puskát s lefelé czélzott.
Mausmann észrevette azt. Felkiáltott rá hetykén:
– Aztán jól czélozz makaroni-evő! mert még különben meglősz.
A következő perczben eldördült az olasz fegyvere.
Mausmannak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva kiáltá az utána jövő Ödönnek:
– Vigyázz! Aufg’schaut!
– Mi az? kiálta Ödön.
– A mi soha sem történt velem… Az, hogy meghalok.
Azzal hanyatt bukott Ödön fején keresztül.
Most azután Ödön megfeszített erővel haladt fölfelé.
A katona megtölté fegyverét.
Csak pár ölnyire volt még tőle Ödön.
A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső üregébe.
Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyul s a szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.
A vár tulsó oldalán, a várkert felől, a 61-ik zászlóalj ostromolt.
A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a várkert falához fekszik s e résen keresztül törtek fel a várkertbe.
A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, útai ősrégi puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti meredélyén három terrasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai szőlőlugassal, fügefaszőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.
E napon hiányzott szőlőlugas és fügefasövény.
Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel; vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vas lépcsőkön haladtak fölfelé.
A fák mellett, a dísz-cserjék között harczolt férfi férfi ellen. Az ostromlók elfoglalták a második terrasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik terraszra.
Mikor aztán a honvédek a harmadik terraszt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kigyóút felől egy új ellencsapat.
Az ellenfél legvitézebb harczosai voltak azok, a Vilmos ezred négy szakasza.
Ezek a vizi védművektől jöttek, hol a pallizádokat már elfoglalták az ostromlók s a védők feladva a vár alatti harczot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.
A várkert terraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.
Az a tér, a hol összejöttek, a várkertnek azon oldala, melyet két rézsutos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, a mikbe harczjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait, oroszlánt, tigrist, párduczot, bikát, szarvorrut, hogy küzdjenek, míg a szűk, menedéktelen négyszög udvaron egyik a másikat föl nem emészti.
Egy ilyen oroszlán-rekeszbe jutott bele a két ellenséges csapat.
Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.
A cserjék közt alig harmincz lépésnyi távolban látták meg egymást.
– Adjátok meg magatokat! kiáltá a honvédőrnagy.
«Tüzelj, szuronyt szegezz!» felelt rá az osztrák kapitány.
S egymásra lőtt a két csapat.
Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.
Sem magyar, sem osztrák nem ügyelt arra, ki esett el?
Richard felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét s előre rohant a középúton.
Azon út oly keskeny, hogy szurony-küzdéshez csak egy pár embernek ád helyet: alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet megállni a harczot. Tehát azon a keskeny téren kell végig verekedni a két csapatnak, míg az utolsó harczos túl éli a másikat.
És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a falveremből menekülni nem lehet.
Richard megvetette a lábát a puszpángbokrok között.
Kitünő szuronyvívó volt. Azt tudta, hogy életét drágán fogja eladni.
De azért mégis meg fogják azt venni.
Ha ledöf tiz embert egymás után, a tizenegyedik csak elejti.
Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenkint leölje s maga utolsónak maradjon.
Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végig villámlott Richard lelkén: meg kell itt halni! S e villámfénynél egy percz ezred része alatt elbúcsúzott mind attól, a mivel lelke tele volt: a győzelmi örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában, s az alvó ellenféltől, kinek tett fogadását nem tudja beváltani.
Meg kell e helyütt halni bizonynyal.
Az első támadót letaszította szuronya az oldal meredélyen.
A másodikat visszalökte társai közé sebesülten.
A harmadik hirtelen visszahökkent s szuronyával felmutatott a fejük fölötti terraszra.
A harmadik terraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő szuronysor villogása látszott meg.
Új csapat közelít az oroszlán-ketreczhez.
A kit az a szuronysor meg fog támadni, veszve van.
De kié hát az a szuronysor?
A felkelő nap megfelelt rá.
A mint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzeti szín zászlót világíta meg.
«Éljen a haza!» hangzott e pillanatban a harmadik terraszon.
Az újon érkező honvédcsapat keresztül ugrált a mellvédeken, s a meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, egy percz alatt összegomolyodott vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, a hol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát.
Az a buzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentő angyal repül alá a füves meredélyen Richardhoz: – Baradlay Ödön.
Ott aztán egymás karjába omlanak.
– Nagyon, nagyon haragszom rád! – szól indulatosan Richard, s haragjában még jobban oda öleli testvérét.
A miért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja.
A mi oly ritka tünemény.
– Hogy kerültél ide?
– A váron keresztül.
– Benn vagyunk a várban?
– Minden ponton.
– A várparancsnok?
– Az elesett.
– Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!
– Még van egy levele. Mentsétek meg a lánczhidat.
– Igaz. Bajtársak, a lánczhid elé!
– Isten veled. Ma még találkozunk. Én sietek a bécsi kapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, a mit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a lánczhidhoz.
Az a lánczhid az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhoduszi koloszszal egy sorban emlegetnek: most az forgott veszélyben.
A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.
S e fenyegetés komolyan volt mondva.
A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajtassa végre.
De maradt végrendeletének teljesítője.
Alnoch ezredes volt az; a vizi védmű oltalmazója.
Az ott egész napfeljöttig védte a pallizádokat.
Akkor megpillantá ő is a magyar trikolort a várormokon.
Arra beszegezteté ágyuit.
Futó menekvők a várból hirül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett.
Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katastrophot.
Sietett a lánczhidhoz.
Nehány pillanattal elébb érkezett oda, mint a várkert felől siető honvédek.
Előre futott, katonáit maga mögött hagyva.
Az, a ki legközelebb érte, Baradlay Richard volt.
Futottak egymás nyomában, sebesen, mint őz után a farkas. Mind kettő tudta, miért fut?
Alnoch hamarább ért a czélhoz. Egy szekrény volt a budai hidoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyilása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.
A tűzakna mellett állt egy sappeur, égő kanóczczal kezében.
– Bajtárs! kiálta Richard az ezredesre.
– Nem vagyok az.
– Add meg magadat.
– Jer ide értem.
– Le vagytok már győzve.
– Én még nem.
– Biztosítom életedet, ha velem jösz.
– Én pedig biztosítom halálodat, ha közelebb jösz. Alattam a tűzakna.
Richard nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá.
Ekkor az ezredes a közelében álló sappeurhöz fordult.
– Gyujtsd fel a tűzaknát.
Az árkász a Dunába dobta a kanóczot s elfutott.
Richard még egy lépést tett az ezredes felé.
Az kihúzta öve mellől pisztolyát, oda tartá a tűzakna torkához, s rá nézett a közeledőre.
A következő perczben úgy tetszett Richardnak, mintha a felkelő nap ezer czikczakot szökellve, szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös chaoszszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyon nyom egy pillanatban.
Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélekzeni s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a lánczhid-oszlop és a karzatfák közé: feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ s orrán, száján szivárgott a vér.
Feltekintett a lánczhid-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenűl.
A hid mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek.
Richard csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak?
Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utczáján az őrjöngő öröm diadal-ordítása kiáltott az égbe!…
AZ ELDOBOTT LÉLEK.
Budavár minden utczáin csorgott a vér a csatornákban…
Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a várkert bokrai közt, a György-téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísztéren, a három kapunál, a József-bástyán, az Uri-utczán, az Országház-utczán, néhol halommal, mint a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.
A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már; omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utczák; a házak oldalai bezúzva nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet felszántva a bombáktól; szétszórt sánczkosarak között, tönkre zúzott ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő; lőpor és égő korom füstje.
E szomorú utczákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richard.
Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni papirlappal kitörése előtt. A papirlap elégett, a keze nem. Az a multkori láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánczhidoszlopon szét ne zuzódjék. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve. Hanem a feje még most is zúg bele.
A legelső volt mégis, a mire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki Palvicz gyermekéhez utasítja.
Még egy pohár rostopsinnal leöntve kábulatát (a mi ellen azt nagyon jónak tartotta), sietett fel a várba.
A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztül lépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, a mit keres.
Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.
Azt tudta Richard, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva, figyelmeztetésűl. Czivilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.
Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra.
Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richardot.
Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg van tiltva a belépés.
Ki adta a rendeletet? – A térparancsnok.
Ráment a térparancsnokra. Miért nem szabad a kórházba bemenni?
– Mert ott kiütött a kórházi üszög.
– De én nem bánom, ha a fekete halál, vagy a keleti pestis ütött is ki; nekem be kell mennem.
– Elvisz az ördög.
– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, még sem kapott el. Nem félek én a levegőtől.
– De hát mi dolgod van abban a kórházban?
– Becsületbeli ügy.
– No hát eredj. Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.
Richard visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.
A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.
Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.
– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?
– Van.
– Merre van a nők osztálya?
– Itt.
– Vezessen hozzá.
A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.
Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal, szederjes ábrázattal.
– Ez az.
– Meghalt, felelé az ápolónő.
– Mikor?
– Ma reggel.
– És a cselédje?
– Az meghalt tegnap éjjel.
Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a más világba tűnt el előle.
Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.
Kibetűzte az írást.
«A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73».
Ezt akarta tudni.
Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat s azzal sietett a halál e házából.
Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.
A dísztéren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arczczal.
– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.
És elfutott előle.
Richard bérkocsit keresett és hajtatott Monorra.
Ott hagyta Pestet friss diadalmámorával.
Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el vele.
Ment a helyett fölkeresni a «meghalató intézetet».
Mi az a meghalató intézet?
Majd mindjárt megtudjuk.
Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba» belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.
Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.
Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.
Ez ítt sokkal rafinirtabb módon intéztetik el.
A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».
Ez a «meghalató intézet».
Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.
A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.
Erről a dologról nem vezet senki statistikát.
Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna rá megfelelni.
A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.
Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész, piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.
Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.
Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.
S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.
Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.
A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.
A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be van kötve: bizonyosan sebes.
Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik.
És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.
Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.
Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a férfi látogató e háznál, de mégis megesik.
– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a bűzös veremből.
– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk itten.
– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra, nyelvelt vissza a némber.
– Hát csak annyit fizetnek? kérdé elbámulva Richard.
– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben (mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.
– Hát ennek sem tart ön dajkát?
– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? tizenkét forintból?
– Hát mivel tartja?
– Oh ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.
– S mi van a szopacsban?
– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.
– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy gyermek havi élelmére?
– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta nem láttam érte egy batkát.
– Mi baja annak a gyermeknek?
– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.
– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatóan szenvedhet alatta.
– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.
Richard lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.
– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.
– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.
– Melyik az ezek közül?
– Oh az nincsen ezek között. Az odakinn van: az külön helyen van.
– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom felől.
– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába.
– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.
– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A kis Károlyka nagyon beteg.
– Mi baja?
– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.
– Hát miért nem gyógyítják?
– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe, az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.
E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy kis vizet; meghalok szomjan».
– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.
– Menjen és hozzon neki vizet.
– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én soha sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.
Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.
– Hozzon neki rögtön vizet.
Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.
Richard térdére emelte a gyermek fejét és ajakához tartá a korsót.
A nyomorult teremtés félig kiitta azt.
Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.
Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós szemeit.
Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s beletakargatá a köpenyébe.
«Csak félczipőcske van szegénykének a lábán.»
Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a jegygyűrűjét hordta.
Richard a hintóig vitte ölében a kis fiút.
Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?
Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.
– Jutalmul a jó gondviselésért.
Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard bevágta az útját.
– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.
Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől».
Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.
Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.
Richard egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.
Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint gyermek, mint szegény, mint beteg.
Hanem hát «Astaroth éhezik». A budget a gyermekpépbe is belezabál.
Richard a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének.
Ott visszaadják azt az emberiségnek.
A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.
A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.
Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.
A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.
Richard alig várta, hogy mind ennek vége legyen.
A gyermekkórházba sietett.
– Jobban van-e már a Károlyka?
EPHIALTES.
«Én gyűlölöm a hazámat!»
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.
Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.
Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát viseli, a melyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.
Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat mutogassuk be őket.
Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Thesszália felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz: – csak jól akart belőle lakni.
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.
Ezen echo, mit a Kárpátok bérczei adnak vissza: az orosz hymnus.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».
Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.
A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.
– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. – Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!
Hurrah! Magas kiáltás üdvözli szavait. «Éljen a czár!»
S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphymnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz hymnuszt.
Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.
– Hangom páva, felel a bús férfi.
A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a sziklák mögül.
– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolczvanezer ember.
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.
És ragyogott bele az arcza.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?…
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.
A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.
Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett ez az állapot.
Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas politikában tényleges szerepet vinni.
Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.
Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.
Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.
Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.
Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.
A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.
Útközben aztán sincerizálgatott vele.
– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn?
Rideghváry kérkedő gunyorral mondá:
– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)
– S mi lesz akkor a legyőzöttekkel?
– Væ victis! (Jaj a legyőzötteknek) volt rá a válasz.
– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)
– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)
«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal, beszélj velem magyarul.»
S aztán egyenesen föltette neki a kérdést.
– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?
Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus mondatot:
– Mitgefangen, mitgehangen.
Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.
Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára. – Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?
Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.
Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.
Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.
Minő nagy barátság kötötte e kegyelmes urat ez ismerőséhez?
Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.
Ez volt Zebulon missiója.
Érezte ő annak szagát előre!
És sehogy sem vette a nyaka!
Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött volna tőle már régen.
Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.
A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.
«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged magamtól.»
Egy terve volt Zebulonnak már régóta.
Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.
Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.
Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető, meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.
Ez az árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.
A kolerától félt. És benne kellett járnia.
És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend megóvja-e az embert ettől a bajtól?
Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában? Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.
Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.
Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának tartarus emeticust.
A gyógyszerész szabadkozni kezdett; de Zebulon letorkolta.
– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!
A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?
Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.
Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.
Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.
Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!
Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.
Terve tökéletesen sikerült.
A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmából Rideghváry urat.
Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.
– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.
Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt és horkolt világos viradtig.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.
Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.
Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit akar? Nagyon álmos volt még.
A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye alól egy czollstokkot.
S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?
Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.
Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s úgy förmedt rá:
– Hát te akasztófa! mit méregeted czollstokkal termetemet?
– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s vaczogott minden foga.
– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?
Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.