– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg, hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.
Zebulon most aztán restelni kezdte felgerjedését.
– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. – Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.
A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.
– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.
– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi neve magának?
– Sztrupka Márton.
– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.
A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.
– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele, az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.
Zebulon örült annak nagyon.
Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is «nostras».
És ezzel a saltomortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.
Ephialtes pedig vezette a «halhatatlan sereget» a Thermopylén át tovább…
És nem akadt Amphiktionja…
PERIHELIA.
A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.
Lesznek élő emberek, a kik emlékezni is fognak rá.
Valóban a legnagyobbszerű perihelia volt az, a mit látni lehetett.
A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.
A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.
1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leirták volna.
Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt kettős!
Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.
Pihent, rendezett, harczedzett hadsereg.
Kétségbe kellett esni.
Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet győzni.
«Voltak? – Voltunk!»
Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél milliót!
Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni? férfiak!
Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.
Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres kereszt».
Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!
Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestatiót.
Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.
Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.
Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.
Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.
A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a balpartját ne tapodja ellenség.
Junius huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a tiszamelléki rónát.
Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.
Déltájon a sápadt égen csodatünemények tüntek fel.
A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.
Ennek a neve a «koróna».
Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül, a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. – Ez a «hálósz».
S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap?
A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.
A végveszedelem jele az égen! suttogták a babonások.
Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.
Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben győzesz).
Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.
Istennel akart beszélni.
«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, a melyet le fogsz törülni a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében, míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»
A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés sugárzott.
A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.
– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te zászlódat kezemből kiejtem.
S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és meghalt.
Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio Siberiába.
Az úr megőrzé szolgáját és magához vette.
Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni: szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.
Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.
Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.
Az a kereszt – a kardmarkolat.
És az sem segített messze.
A juniusi perihelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.
Ezt az astronomusok sem vették észre – de mi tudjuk.
RÉGI JÓ BARÁTOK.
Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.
Baradlay Ödön a világosvári urilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.
Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá? miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?
Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.
A hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni «ki» volt az? «mi» volt az?
És azután elmélkedett felőle tovább.
Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyulad a föld gőzkörének erős surlásától s aztán tovább repül az égen. Van saját körpályája.
Vajjon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára megy s ismét megjelen egy új találkozáskor?
Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.
Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.
A magyar sereg e napon lerakta a fegyvert.
Ödön nem tartozott azok közé, kik önámítással úszszák meg a délibábot.
Tudta, hogy vége van mindennek. – Csak az eszmének nincs.
Ez a generatio lejátszta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az eszme fenmarad és élni fog.
Azoknak pedig, kik érette küzdöttek, meg kell halni.
Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érette egyebet, mint azt, hogy meghaljanak.
Ez volt a vége minden apostolnak.
A martyrkoszorú: az a korona.
A «golgotha»: az az eszmének a koronázási dombja.
Ödön megirta a bucsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.
Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem illik.
Majd megnőnek, a kik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.
Ödön egész philosophi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott abban a tétova sietségben, a mivel sok pályatársa kereste az útat a személyes menekülésre.
Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat: külföldi útlevélre.
Aztán nagyon tisztelte a «brahminokat» azért, hogy sohasem futnak.
Futás a «pária» dolga.
(Bizony pedig néha a «Ksetriáé» is.)
A mint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá.
– Itt találom-e Baradlay Ödön urat?
– Én vagyok az. – Hát ön kicsoda?
– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangelicus lelkész Pukkersdorfból. Egy levelet hoztam önnek.
– Jőjjön be hozzám.
– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel.
A levelet átadta Ödönnek az ablakon át s eltávozott.
Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.
A boritékon megismerte Tallérossy irását.
Felszakítá a levelet; abból egy czifra nyomtatvány hullott ki. A levél pedig így szólt:
«Kedves barátom.
Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám. Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg ilyen nagy hazafinak elvesztését nem türhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár többin is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személyleirásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad. Tudom magamról, milyen rosszul esik az. Irj be nevet, mi neked tetszik. Ezt a levelemet pedig elégesd,
hajdani öreg barátod
Tudod már ki?
Következett az utóirat.
«Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, a hol senki se nem ismer. A másik felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod, hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?»
Még egy másik utóirat is volt.
«Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi szegény hazánkért.»
Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.
Ödön ledobta az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.
Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a kit legkevesebbre becsült; a kit legnevetségesebb embernek tartott; a kit épen nem kötelezett le maga iránt hálára soha. S most ennek köszönje életét.
Aztán micsoda életet?
Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek megköszönje?
De hasztalan keményítette meg szívét.
A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.
Nem jó lenne-e még azokért élni?
Hát a végső utóirat Zebulon levelében?
Zebulon nagy psychologiai adományt árult el, mikor azt odairta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?
Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a miket más optimistáknál kigunyolt, kinevetett.
Hátha lehetséges volna azokból valami?
Nagy volt a kisértés. Nem tudott neki ellent állani.
Még egyszer végig nézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.
Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe sughassa gúnyos kárörömmel:
«Ime az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!»
Fogta Zebulon levelét s anyjához és nejéhez irottakkal együtt a kandallóban elégette.
Azután behivta az inasát s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édes anyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz czímezve.
Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette; hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, a mi legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, a hogy épen Zebulon ötlete volt, azt tárczájába tette, kocsijába fogatott s az éj sötétje alatt elhagyta Világost.
Jól esett, hogy sötét volt: nem látta az arczát senki pirulni.
Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta és láttamozta a maga részéről. Mehetett odább.
A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjun volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigethnek s úgy keresztül Galicziába.
Gyapjun az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét?
Sokan voltak a teremben.
Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyilóból előjön.
Ödön közönyös arczot csinált a várakozáshoz.
Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr rögtön láttamozni fogja.
Ime jön már.
A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilalt keresztül. E villanyütésnek egyik polusa az öröm, másik polusa a rettenet volt.
Az eléje lépő orosz ezredes – Ramiroff Leonin.
Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arczán az ifjui könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.
A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith kiván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.
Leonin odairta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek átnyújtsa.
Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles, átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.
Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban.
S onnan kiáltá rá durva, kemény hangon angolul:
– But you are not mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay.
Ödön azt hitte, a földnek kell alatta elsülyednie!
– Hogyan? szólt angolul Leoninhoz. Te elárulhatnál engemet?
– Én elfogatom önt!
– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkisértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet koczkáztatva megszabadíts?…
– Akkor testőr-hadnagy voltam. Felelt Leonin fagyosan.
– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykaczajának?
– Most pedig testőr dzsidás-ezredes vagyok.
Azzal kétfelé repeszté az útlevelet s eldobta az asztal alá.
– Vigyétek el és tegyétek őrizet alá.
A segédtiszt karon fogta Ödönt s kivezette.
A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival: a fogoly számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamarát, mely állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.
Ödönt oda zárták be és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül, karabélylyal.
Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz «semmivé lenni».
A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani, még mindig «valami». Corday Charlotte arcza még elpirult a haragtól, midőn levágott fejét a hóhér arczul üté, még a leütött fő is «valaki».
De a futó ember, ki kelepczébe esett, az a «senki» és a «semmi».
Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörből, a melyen belül legalább egy ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is elveszté.
Most már még csak büszkén sem léphet a bakóelé; mert futott előle.
Futott, és most mint az ostoba fürj, belefutott a tőrbe.
Oh milyen iszonyú büntetés a megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért! Mily megtorlása a gyávaságnak!
Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró szökevénynek!
Oh mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény, a honnan elfutott.
Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörölhetné életéből.
Oh mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársnak az arcza, ki e pillanatban nyilt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja neki, hogy hivják? mit tett? Nem bánta meg! «Victrix causa diis placuit; sed victa Catoni» s azzal nyújtja kezét a békó elé.
Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketreczben; rajta kapatva a mester megtagadásán.
Péter apostol is sirt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig «tu est petra!» S ő ingott meg legelébb.
És a mi legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben, Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra kínzott martyr kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe: a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az örők Istenségben. Ödön kezében e fonál szakadt ketté. Ha megtörténhetett az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa, akkor mind az, a mit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van, s az is csak az igazak számára.
Este volt már s senki feléje sem jött Ödönnek, csak az őrt váltották fel minden három órában egyszer.
Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón keresztül. Értett oroszul.
«Ha szökni akar, lelövöd.»
Este kilencz órakor zivatar támadt; akkor váltották fel ismét az őrt.
Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul áll a fergetegben, arczczal ketreczajtaja felé fordulva. Karabinja lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem váltják.
A zivatar tovább halad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az istálló mellett hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai kapálóznak. Ödön mind azt hallhatja jól.
Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná, súttogva, mint az álombeszéd hangja.
– Uram, Baradlay!
– Ki szólít?
– Én.
Az őr beszélt hozzá.
– Te is ismersz?
– Emlékezel uram az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én sem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből: a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon tul a puszta. Fuss, a merre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánod lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. – Még egy szót. Ha a lovamra felülsz s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát; de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll; s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubiczának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: hurrah Ljubicza, nyargal.
Ödön ujra életet érzett szivében.
Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt megállva, legalább választhatja a szabad fenevad halálát, agyonlövetve az üldözésben; legalább nem éri utól a patkány halála, megfojtatva a csapdában.
Sietett követni hajdani imsikje utasítását.
Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez; azt kifeszítette, a résen keresztül furta magát. Azon át a hevenyészett szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély narcoticus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, a mellett nem aludt senki.
Ödön felült a lóra s megfordítá.
Akkor megszorítá azt térdeivel s fülébe sugta:
«Hurrah Ljubicza!»
A ló vágtatott a kerten alá.
Az őr előugrott a vágtatás zajára: arczához kapta fegyverét; elébb eldörmögé magában: «Szent György oltalmazzon!» s aztán utána lőtt.
A lövés zajára talpra ugrált minden alvó.
«Mi történt?»
«A fogoly elszökött.»
«Utána!»
Lóra kaptak tizen-huszan; utána eredtek üldözni. Utána lövöldöztek a fekete éjszakába. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a síkon végig rohanni s nyargaltak utána.
A jó volhyniai mén utolérte a zivatart s a zivatar jó útitárs; lassankint betakarta záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgésével az üldözők hajrá ordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a menekülőknek.
NADIR.
A ki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.
Mint a forgó szél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.
A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna közepett.
Köröskörül csak puszta föld és puszta ég.
Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget egy magános lovag.
Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma, sivatag az mindenfelé.
Csak nagy távolban látszik két egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy «M» betüt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy «Memento mori»?
Ödön a kútgémek felé irányozá a lovat. Az is szomjas volt s gyorsabban ügetett.
A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubiczát s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.
Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.
A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét, össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább szikes avar terül nagy messzeségre, a min nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.
Útnak nyoma sincs; kerékvágás nem látszik.
Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba, míg Ljubicza kipiheni magát s azzal az illusióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.
Ödön a puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.
Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.
Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább él az egész halála után.
A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint uszó sziget tünik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.
Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e csak?
Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.
Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!
Ödönt e gondolatnál elővette a vágy: lefutni a földről. Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.
Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.
Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hirűl. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a tovább futásra.
Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekvő, ki a sors kezét kerülgeti.
Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világító tornya.
Ezer lépésnyi távolból már ki lehetett venni az alakróll hogy valami guerilla csapat elzüllöttje. Kerek kalapjáró, messze virított a veres szalag.
A mint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.
Még örömet is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.
Az utolsók közül való ugyan, a kik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, a midőn a legjobb barát oly szívtelenül elárulá?
Üdvözlé a közeledőt.
No de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.
– Tyhűj! Főuram! Csak hogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól tette, hogy odább állt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.
Azzal leszállt a lováról s megveregette az állat nyakát.
– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harminczadjára nem jutok. Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de azt a száz ökröt, a mi a kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az arany paszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm, eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott, nem is drágállotta, a hogy tartottam neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.
– Rideghváry Nagyváradon van? kérdé mohón Baradlay.
– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért: hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se értek. Czoki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram apró pénzzel.
Ödön keble nehéz tehertől könnyebbült meg.
Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? – Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére, a menekülésben? – Talán most volt épen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül volt.
Lehet, hogy nem így volt. De Ödön ragaszkodott a magyarázathoz, mert az visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.
Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalismus nyugalmát. Az embereknek missiójuk van. Vannak emberek, a kiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?
– Én igen köszönöm önnek, szólt Boksához, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, a kit kerülök, a kinek nem adom meg magamat soha.
– Hát?
– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, a kit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok? Számoljunk: fizetek.
Boksa Gergőnek e nézet épen nem nyerte meg tetszését.
– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyü ember vagyok, de ezt nem irom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első furiájában van, a ki legelől találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?
– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant? beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.
– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek; hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, a ki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, a míg nem invitálják.
– S addig lakjam a kukoriczát, míg a meghivó levéllel rám akadnak?
– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoriczát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, a míg érte küldenek.
– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat levágja, az által, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurczoltassam el magamat, a kiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem itélhetne rám.
– Mikor látta ön legutoljára családját?
– Négy hónapja mult már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.
– Tehát még a nagy csaták előtt.
– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.
– Hát Kőrösszigeten mikor volt ön?
– Soha sem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s a mióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.
– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitünő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon, és milyen állapotban? Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsipetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekisértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyü eszével valamit, a mi ide illik, Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, a ki nem esik épen útba. Ott ön megirja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy ime itt vár további rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hát ha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak? Várja meg ön, míg helyébe jön s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, azt tenném.
– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen a merre akar.
Ödön utána bámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végig görgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, daczos tüskével fenyegető növény, a míg gyökerén áll.
Ime két nap óta már a harmadik ember, a ki őt helyéből kilódítja. Apró cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előrehajtják az avaron mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik, és Boksa.
Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, a mekkorák voltak.
Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.
– Tehát kantározzuk fel a lovainkat és aztán ballagjunk.
A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.
Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.
Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltünt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.
A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, a mint azt a víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.
A hol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.
Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.
Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördög-vetés hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!
Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.
Szív és fej legyen, a mi e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztül gázoljon.
Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt.
Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a dágványokat, mikben feneketlen a sár? hol bírja meg az ingó bürü a lovat és lovast? A ki letéved róla az abajdócz lápba, elnyeli a süppedék, semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett? miknek emelkedett szérüjén legelőt találnak a lovak, nádkunyhót a lovasok.
– Nem kell félni, a ki utánam jön!
Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, a hol senki sem parancsol. A mi nincs meghódítva soha. A hol az orosz czár minden hadvezérének meg kell állni.
Ő pedig otthon él benne.
A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átusztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok, a vaginya nyápicz-levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta a vadonat egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.
Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az útat maga is.
Olyankor aztán hátrahajolt és tartotta beszéddel útitársát.
Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész caleidoscop volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.
«Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ.»
«Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék.»
«Több, mint bizonyos, hogy az orosz czár kikötötte, hogy itt a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.»
«Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.»
«Azután még sokan vannak, a kik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a guerillaharczot.»
«A fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hivják, mint Tököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni.»
«A török háta mögött áll Anglia és Francziaország, azok meg fogják támadni az oroszt.»
«A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja.»
«Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros és behozza őket. Minden sátoralja harminczezer harczost számlál.»
És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.
Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:
«Vajjon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?»
Bizony meg!
És nem volt egy ember, kivételnek sem, a kit itt valami kis rész e holdkóros látások hallucinatióiból meg ne lepett volna.
Még az asztaliráshoz is folyamodtunk s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?
Álmainkat magyaráztuk!
Csak az a külömbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.
Egy halálos-beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Oh, de soká gyógyúlt ki belőle!
Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett ez emberlaktalan útban.
Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafa-bokrokkal bekerítve.
A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénynyel összekötözve.
– Itt megpihenjünk uram, monda Boksa Gergő, leugorva lováról. A lovakat kimélnünk kell.
A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes: a lovak jó tanyára találtak.
– Nem érez ön valamit? kérdé Boksa.
– Semmit, felelt Ödön, nem értve a kérdést.
– Például: éhséget.
– Azt soká el tudom tűrni.
– Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.
Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Nehány pillanat mulva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.
– Az «r» nélküli hónapban igen jók.
Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.
Kiszedte őket s odateríté a fűre Ödön elé.
Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.
Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.
Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:
– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra a helyre találunk, a hova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dülni. Azt már látom, hogy az útfélen kinálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával, meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szunyogokat elűzze. Úgy sem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?
Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.
Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tova tünt a nádbozót között.
Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét sulyát.
Kívül volt a világon.
Egyedül egy husz ölnyi kerületű szigeten.
Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom számüzöttje, mely rossz hirével az emberlakta vidékről a magányba menekült.
Itt díszlik a Gyilkos Csomorika, a vérbogyóju Álkekengi, a kéklevelü mérges Ádáz, a vízlakó Békakorsócska, a kábító bűzű Zizon, a maszlagos Haramag, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.
Körül pedig a vízi kietlen körülbezárt egyeteme.
A víz szinén fennúszó nymphæák kalapnagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanuskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. E liliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.
Milyen csodálatos börtön a természet ős tanyája.
Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha ólomtetők rekeszei alatt ülne.
S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.
De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?
A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, a mint a nap lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt oduja előtt, vad kacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliardok kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csíkasz éh-vonítása. – És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.
Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.
És ismét másik – és ismét másik.
Eszébe villantak vezetője agyrémei.
Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert s nem harczol többé. Ki ágyúz ott?
Talán a két szövetséges fél egymásra?
És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer fölriadt önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?
Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?
Magához tért.
A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.
És Boksa még sem jön elő.
Ha oda talált veszni? Hát ha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszút állhat érte. Csak itt kell felednie, a kit idáig behozott, az ingovány közepén.
A nap leszállt már s az ingovány tulsó oldalán, szélesnagy arczot meresztve, jött fel a hold.
A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.
Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.
Nem sokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.
Ödön fentartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.
Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész expeditióhoz való élelmezés.
– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!
Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.
– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Minden ingyen van, szólt Boksa és nevetett.
– Hogyan?
– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.
Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.
Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.
– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a mint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.
– No, és mi lett?
– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram, mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg jártában-keltében!
S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.
Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is megtalálja az átkozott humort.
– És most útra!
A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.
Reggeltájon egy folyam partjához értek.
Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.
Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhó ajtajában.
– Mennyi az idő? – kérdé tőle.
– Alkonyra jár.
– Olyan hosszan aludtam! Miért nem költött fel elébb?
– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis fiával beszélgetett.
E szóra Ödön nagyon elkomorult.
Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.
Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.
A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.
Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.
– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, a kihez önt vezetni igértem.
– A neve?
– Majd ráismer ön.
– Nem leszek neki terhére?
– Bizonyosan nem.
Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.
Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.
A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.
A két lovag csendesen haladt a kastély alá a kavicsos úton.
A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.
És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.
És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.
A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.
Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.
– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.
– Otthon!
A NEM MUTATOTT LEVÉL.
Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett meg számára az, a ki őt családjához haza hozta.
Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.
Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a teljhatalmu fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát.
És már most addig az ideig örüljünk egymásnak.
Mikor minden csók egy búcsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: «talán holnap?»
Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.
– Ne maradj itt, suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat. Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? légy nekem megalázott, légy kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a míg futhatsz. Becsületszavadat adtad nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyermekedre. A vérkeresztelőben ne füröszd meg két fiadat! – Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd el nevedet. És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz hazám, a hol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába. Leszek ott melletted szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy akkor római!
Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát.
Az ifju nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét idézik-e már?
És éjszaka, mikor mindenki aludt: ő ébren számlálta az órákat, s végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun? Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?
Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal: a mint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról tornáczra suhant, mereven fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait s biztatva rávette, hogy térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi.
És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma? Érkezik-e válasz Ödön levelére?
Nap nap után mult, és még nem jött semmi felelet.
Egy délután, midőn ismét megérkezett a kőrösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a czím németül volt fölírva.
«Herrn Eugen von Baradlay.»
Eugen = Jenő.
A levelet átadták Jenőnek.
Jenő felbontotta, elolvasta azt és aztán keblébe tevé.
Az egész család jelen volt.
Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél, s mi van benne írva?
– El kell innen mennem!
Anyja azt kérdezé:
Jenő arra elszánta magát és előállt vele.
– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását. Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.
– Mit? – kérdezé anyja hidegen.
– Azt én tudom.
– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, a mire én azt nem mondom: «jól van!»
– Majd megtudod azt, ha megtörtént.
– S ha akkor azt mondom rá: «nem jól van»?
– Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.
– Akkor előre tiltani fogom.
– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad.
– De fiú is vagy és testvér, – szólt közbe Ödön.
Jenő bánatosan tekinte bátyjára.
– Azt majd megtudod később! – mondá halk sóhajjal.
Anyja megfogta Jenő kezét s azt kérdé tőle:
– Te családunk megmentésére gondolsz?
– Gondolok és teszek.
– Kitaláljam gondolatodat?
– Nem hagyom azt.
– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtul fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e perczben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet megujítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.
Jenő keserűen vágott közbe:
– És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, úgy-e?
Anyja megsajnálta e szóért.
– Nem fiam. Én nem keményszivűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.
– Talán keserű lesz; de majd hozzászokunk.
– Mihez?
– Én nem mondtam. Te tudod.
– Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhoz!
Jenő bánatosan mosolygott.
– Ezt olvastad a szivemben?
– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megszabadítsd testvéreidet!
– Úgy hiszed?
– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit elátkozott hazád, kivel megver az Isten!
Aranka odaveté magát napa keblére.
Anyám, ne mondd ezt róla, hát ha szereti őt!
Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.
– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, a miknek fogalma hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezitláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaesküdje mindazt, a mit eddig vallott: azt mondanám, meglehet: egy bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt; ki lázította a polgárt a trón ellen s bakónak adta a fellázítottat; ki pokoli tanácsokat forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a mænadot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar.
Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek.
Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott és távozni készült.
Aranka oly szánalommal tekinte rá.
– Te is elitélsz-e? suttogá hozzá Jenő, távoztában.
– Tedd, a mit szived parancsol! sóhajtja az ifju nő.