A kőszivű ember fiai (2. rész): Regény

Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!

Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.

Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék valaki.

Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj fel, indulunk!»

Plane indulunk?

Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt, mint gondolták.

Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a mulatságba keveredett.

Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.

Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat. Azt pedig az ő természete be nem veszi.

A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve; az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.

A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet? hogy mutogatják a térképen, hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?

Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben volna.

Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy röppentyű-telepet is.

Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.

Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a hova az leesik, mind a száz halál fia.

Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!

Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.

– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok. Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a tartalék-transportnál hátra.

Ödön méltányolta a kivánságát.

– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg hamarább?

Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay Ödön, ő még fiatal ember.

Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda fegyveres megőrzésére.

Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával; de az egész indignatióval protestált ez ellen.

– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a svalizsértól; hatot!

Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne hajtson magával, a többit hagyja itten.

Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte) ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.

Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel. Itt az ellenség!

Megmondta azt előre Baradlay Ödön.

Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek; futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.

Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a hadipénztárt szerencsésen megmentett.

Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak, a mi majd következik egymás sorjában.

AZ ELSŐ TANDÍJ.

Mi történt?

Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.

Nem szépítek semmit.

Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes, jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:

«Szeretnék pinczéből kibeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»

Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, learanyozta azt onnan!

Hanem az a szégyen teljes és tökéletes volt.

S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkigyók utána indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el csapatjait.

Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő szívnek!

Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: – hidegvérrel.

Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és visszariasztani azt.

Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a mivel megmentse valamennyit.

Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze a kezében.

Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.

Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»

Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.

«Meghaljunk a többiekért? – Jól van!» S szembe álltak a lovassággal.

Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot, hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.

Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:

– Hurrah, patronus uram! Ezt nevezik barrikád-taktikának.

Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.

Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.

Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.

Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét játszatni ellenük.

Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.

– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült. No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le, süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!

Az ujonczfiuk nevettek rajta.

Nevettek!

Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.

Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival, pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!

Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.

A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.

Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:

Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!

S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen az országúton.

És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.

Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:

A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.

És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.

Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földét.

Pedig hát «mi nekik Hekuba»?

Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:

– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szúronynyal verekszünk.

S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.

Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.

A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok, buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.

«Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!»

«Nem, a míg élünk.»

A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.

A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.

Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak szuronynyal fognak vívni a csatában.

Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére, aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek, fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»

Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.

Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:

«És ha talál, az a legszebb halál.»

«Éljen a haza!» rivalt fel szavára az egész csapat.

A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.

De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.

A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.

Oly váratlan volt megjelenése, mint a milyen gyors volt rohanása.

Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.

És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a röppentyű-telepnek indult.

Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.

Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tüzéreket.

Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hidon álló bajtársaik felé.

Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.

Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.

A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.

Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arczán.

Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.

Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.

A diák harczos egyszerre rákezdte:

«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.

«Hurrah Baradlay! Richard Baradlay!»

Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.

A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga nyelvén.

– Az ég küldött téged most ide, szólt Ödön Richard öcscséhez.

– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.

– Bizony, ha nem jösz, úgy egy óra mulva te vagy a majoresco.

– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!

Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá:

– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és azt mondta: «eredj oda!»

Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.

A BETYÁR.

Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!

A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.

– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd összegyűlnek.

Hanem épen ez volt a legnehezebb.

Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.

– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az ellenség ellen.

Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.

Akkor előkerült magától.

Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen oda volt.

Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.

– No Boksa! Hát mi történt? kérdé Ödön az eléje sántikálót.

– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.

Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.

– De hol vannak az ökrök? sürgették a hajcsárt minden oldalról.

– Hja az ökrök? Hát ha én azt tudnám!

– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?

– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet, meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött. Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.

– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket tovább?

– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi a fejemet.

– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven farmatringot neki!

Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:

– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.

– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.

– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.

– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.

Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított bele, mint a behemóth.

Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.

– No hát lűtt-e nagyot a nímet? kérdé tőle Richard.

– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan; szabadkozék Boksa Gergő.

– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.

Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették a táborból lovastól együtt.

Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:

«Gerge pácsi, ne had magad!»

«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én rajtam.»

Aztán megostorozta a lovát és elnyargalt.

A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.

Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember létére, ez nem maradhat annyiban!

Valami tervet főzött.

Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a kalapját.

Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a kalapjába.

Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott helyére s elkezdett ügetni.

Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.

A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.

Azon úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.

Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.

Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.

Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.

Most már leszállt a lováról s gyalog vezette azt arra felé.

Egyszerre a sötétben rákiáltanak: «Ki vagy? Megállj!»

Boksa tette magát, mintha megijedt volna.

– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!

A «dezentor» szót megértette a kérdező. Az előörs volt.

Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.

Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.

Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólani. Vezessék be.

A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket káromolja.

– Hát miért szöktél el a magad táborából? kérdé tőle az ezredes.

– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (gombot nem: érté alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!

– S miféle minőségben szolgáltál ott? kérdé tőle az ezredes.

Boksa Gergő csak megvallá az igazat.

– Ökörhajtsár voltam.

– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.

Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.

– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!

A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.

– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az ezredes.

– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.

– Ah! a szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)

Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.

Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.

Mind olyan dolgot, a miket a győztes örömest szeret hallani.

Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.

Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.

Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.

A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.

Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.

Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.

Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben tartani.

A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az istállókban erősen meg van tiltva.

Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, a hol akar.

Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél mentében essék tőle.

Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.

Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.

Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.

Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemisphæriumára.

Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.

Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.

Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol minden parfumeriája nem bírná előállítani.

Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszünik embert ismerni.

A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak úgy csengett rajta a kolomp.

Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.

Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.

A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?

Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.

– Mi baj van itt? Mi ez? kiálta rá az ezredes.

Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe, a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:

– Az ökrök csudát láttak.

– Micsoda csudát?

– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.

– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.

– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan felé fut.

– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek.

Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.

– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!

Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.

– Mindjárt visszajövök!

Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.

A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s kiabált a vad marhákra.

Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.

A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.

Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem érteni németül.

No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.

– Teremtete! Ne hajtsd mar az ökrét!

Boksa tökéletesen megsiketült.

Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.

A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.

Boksa visszanézett rá.

– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat is frissen!

A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.

Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt nemes elbusulás a szívében.

A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki rugaszkodott a betyárnak.

A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye arczul csipte jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.

Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbe bámulást s bement bankot adni.

A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés, czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.

S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.

Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.

Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról, egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve; engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.

Richard és Ödön kisietnek.

Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:

– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.

Richard vállára csap a betyárnak.

– Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?

– Mind az ötven darab.

– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.

– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.

Azzal a kapitánynak fordult.

– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»

– Miről adjak irást, Boksa?

– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.

– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.

Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek declaráltatik.

A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.

Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait.

– Már most hol az a kulacs?

Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.

Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, a kit keresett.

– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy «Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.

A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.

– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.

– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette vissza az ökröket?

Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:

– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.

Soha sem lehetett belőle többet kivenni.

Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.

Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az éjszakán.

A KIRÁLYERDŐBEN.

Olyan régen történt ez már: huszonhat ősz lehullt lombja fedi ezt már! ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?

Egy erdő, a melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld moha álmokat lát s a zugó lomb kibeszéli azokat.

Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.

Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom fölött, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.

A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják csontjaikat.

Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.

Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellachich felgyújtott h ta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.

S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól: «Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!»

Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem asznak el soha, most is meghozzák harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdveért.

Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovas dandár s úgy elgázolta a mezőt, hogy még most is kopár bele.

Nem harcz, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronynyal, karddal és puskaagygyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharcz, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harczol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár, minden bokor egy külön sáncz, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már mindkét félnek, öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint fejsze-ütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők visszhangjából; a kinek fegyvere összetörik, ellenfeleét ragadja meg, s iparkodik azt kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára harczol; a fák oldalát a kifecscsenő vér pirosra festi, s e rettentő magánharczban, hol mindenki vezér és közharczos, az ágyúk tekéi recsegve törnek útat a sudarak között jobbról-balról s zúgva csapkodnak be a titokteljes sűrűbe. Mind a két fél oda ágyúz a harczolók közé. Balról Aulich segéd-csapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt harczolnak. Arra sem ügyelnek többé.

Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!

A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos balpartját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi Pestre vezet.

A magyar sereg Pestet akarja látni!

Azért verekesznek.

Van valaki, a ki ezt nem érti?

A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a két harczoló fél közül a másiktól elvenni.

Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavaszszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a hol ő engedi.

Ilyen átjárat van Isaszegnél, és távolabb északra egy malomnál.

Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele birja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három röppentyű-üteget és ötvenhat század lovast.

A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.

Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utczák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztűl hatolni lehetetlen.

Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.

Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő erdő.

Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s támadást intéz a malomhid ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.

Ismét újra kell kezdeni mindent.

Az erdő vivásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba keverednek. Csak nyomról-nyomra, csak fától-fáig birnak egymástól tért foglalni.

A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik.

Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arczát hátra fordítja, a ki a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, a mint segítséget kap s újra ellenére támad.

A golyófütyölést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványodik el az arcz. Észre sem szabad azt venni.

Már hat órája hogy küzdenek.

S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi tért, a mennyit ágyúgolyói bejárnak. A hova a golyók leesnek, az még az ellenfél birtoka.

Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, a kik már a fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket s azt mondják: «még nem fáj!» fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat s összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mind két felől.

Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a zászlókat.

Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.

Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel, s két röppentyűteleppel, nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknak.

Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.

Háromezer huszár együtt!

Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.

Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.

Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé s ne használhassa az ágyúit.

Úgy történt.

Mindenütt az egész harczvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nem sokára aczélok pengése vegyült, a mint ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.

A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.

S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.

Hat-hét ezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók, érczsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három főtömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két sark a két zászló: a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.

S e mellett oly szoros keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar lovasság együtt.

Oh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor? Nekik irányozná mind a hatvankilencz ágyúját s elseperné mind a kettőt maga elől.

Az áprilisi tavaszi égen épen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket lövelt szét az égen.

Minden aranynyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszürődtek; a som és vízi jávorfa épen akkor kezdett virítani. Arany ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt arcza.

Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek: ki volt a győztes?

Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős, egy csoda.

Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harcz után összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül ketté vágva, vas mellvértek, egy döféssel keresztül szúrva. És azután a véres alakok, kik tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.

A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehellte fényes köd közepett két vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb egy fővel a tömegnél.

Az egyik Baradlay Richard, a másik Palvicz Ottó.

Egy gondolatuk van.

Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.

Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik.

A harczosok útat nyitnak nekik a találkozásra.

Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: Istenitélet ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma? Végezzék egyedül!

A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harczos dícsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potentiára emelve, a harczi mámor, a vérontó kéj extasisában arkangyali erővé magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.

Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a kettő.

A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le egymás fejére.

A főre czélzott mind a két kard.

A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám s a két hős egyszerre lefordult nyergéből.

És valóban olyan jó csapás volt az, a mit Baradlay Richard ellenfelétől kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűv forrásokba, mikbe az Ilias és Niebelungen hőseit mártották édes anyjaik, a nap fölkeltét nem látja többé.

De talán az újabb mythosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal pallosának s mikor az érczen, vason keresztülvágott már, e vékony sóhajtáson nem bír keresztülvágni.

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richard csákóját, az érczabroncsot, mely felső karimaját tartá; hanem – a mi oly sokszor megtörténik, – a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richard fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül.

Hanem az a másik csapás, a mit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált.

Olyan volt az, mint az ég mennyköve.

Keresztülvágta a sisakot s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékig.

A mint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról s arczczal Richard testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, a mit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvenczét. És elment helyette meghalni.

E perczben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felkiáltástól: «Éljen a haza!»

A magyarok tartalék-hadteste megérkezett s beállt a csatarendbe.

A tartalék ütegei megkezdték a harczot, a honvédzászlóaljak kiverék az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.

Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt. Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.

Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.

A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak.

Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kellett annak, a ki azt akarja mondani, hogy győzött!

Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe!