XIV.
Sakratif.
A tizenkét hajóból álló flotilla a mult napon hagyta el scarpantoi rejtekhelyét. Egyenlőtlen harczczal akarta-e megkinálni a korvettet, akár homlok-, akár oldaltámadás és körülzárás segélyével? E felől alig lehetett kételkedni. A szélcsend következtében szükségképen el kellett fogadni a csatát. Egyébiránt ha el is lehetett volna kerülni, d’Albaret Henrik nem tette volna. A Syphanta lobogója a megbecsteleníttetés terhe alatt kénytelen volt helyt állni a szigettenger kalózainak lobogója előtt.
A tizenkét hajó közt volt négy brigg 16–18 ágyúval, a többi nyolcz csekélyebb teherképességű hajó is teljesen harczra volt fölszerelve és el volt látva könnyű tüzérséggel. A mennyire a korvett tisztjei megítélhették, száznál több ágyúval lesz dolguk és e száz ágyú ellen csak huszonkét nagyobb és hat kisebb fedélzeti ágyúval rendelkeztek. A korvett kétszázötven emberből álló legénységének is hét- vagy nyolczszáz főnyi ellenség ellen kellend küzdenie. A harcz mindenesetre egyenlőtlen lesz. Mindazonáltal a Syphanta sokkal kitünőbb tüzérsége kecsegtethetett a siker némi esélyeivel, de csak azon feltétel alatt, hogy az ellenséget ne engedje nagyon közel férni magához. Távol kellett tartani a hajórajt és ez a czél csak úgy volt elérhető, ha a hajókat egyenkint harczképtelenné teszik a lehető legszabatosabban irányzott lövésekkel. Szóval a fődolog volt, minden áron elkerülni azt, hogy a kalózok megrohanhassák a korvettet és ütközet fejlődjék ki ember ember ellen. Ezen utóbbi esetben a túlnyomó szám okvetlenül diadalmaskodott volna, mert e tényező még sokkal nagyobb fontossággal bír a tengeren, mint a szárazföldön; mert ott a visszavonulás lehetetlen lévén, nem marad egyéb hátra, mint megadni magát, vagy a légbe röpíteni a hajót.
Egy órával a köd eloszlása után a flotilla tetemesen megközelítette a korvettet, a mely csaknem oly mozdulatlanul állt, mintha a kikötőben horgonyzott volna.
D’Albaret kapitány nem szünt meg figyelemmel kisérni a kalózok manővereit. A riadó után csakhamar mindenki helyén volt; tisztek és legénység egyaránt. A fegyverfogható állapotban levő utasok engedelmet kértek a legénység közt harczolhatni. Ezek között fegyvereket osztottak szét. Az ütegben és a fedélzeten halotti csönd uralkodott, melyet alig szakított félbe a parancsnok és a Todros kapitány közt váltott néhány szó.
– A rohamot semmi esetre se fogjuk megengedni, – mondá a parancsnok. – Várjunk, míg a legelső hajókat jól czélba vehetjük, aztán sortűzzel fogadjuk.
– A hajótestre fogunk-e czélozni, vagy az árboczokra? – kérdé a másodkapitány.
– A hajótestre. Az elsülyesztés a főczél – felelé d’Albaret Henrik.
Ez volt a legjobb harczi mód a kalózok ellen, a kik oly borzasztóan szoktak kegyetlenkedni, midőn puszta fegyverre kerül a dolog és főleg Sakratif ellen, a ki oly szemtelenül bontotta ki a fekete lobogót. És ha már megtette, kétségkívül arra számított, hogy a korvetten levők közül senki sem fog életben maradni, a ki azzal dicsekedhetnék, hogy őt színről-színre látta.
Délután egy órakor a hajóraj már csak egy mérföldnyire volt szél alatt. Evezői segélyével folyvást közeledett. A Syphanta, orrával északnyugat felé fordulva, csak nehezen bírta megtartani ezt az irányt. A kalózok csatarendben közeledtek: – két brigg a középen és másik kettő két oldalt. Mozdulataikat úgy irányozták, hogy a korvettet előlről és hátulról megkerüljék és körbe szorítsák, a melynek átmérője lassankint kisebbednék. Czéljuk nyilván az volt, hogy előbb kereszttüzelés által harczképtelenné tegyék, aztán megrohanják.
D’Albaret Henrik megértette e magára nézve oly veszélyes manővert és nem akadályozhatta meg, mert mozdulatlanságra volt kárhoztatva. De talán áttörheti e vonalat ágyúgolyóival, mielőtt még minden oldalról körül volna fogva. Sőt a tisztjei már is tünődni kezdtek a felett, vajjon parancsnokuk miért nem ad parancsot a tüzelésre jól ismert nyugodt és szilárd hangjával.
Nem. D’Albaret Henrik csak biztosan akart lövetni és közelebb hagyta jönni az ellenséget.
Még tíz percz mult el. Mindnyájan vártak. A czélozók állást foglaltak az ágyúk mögött, az üteg tisztjei készen álltak, tovább adni a parancsnok vezényszavát, a matrózok a fedélzeten egy-egy pillantást vetettek a párkányzaton keresztül. Vajjon nem az ellenség fogja-e megkezdeni a tüzelést, most, mikor a közelség miatt sikerrel tehette.
D’Albaret Henrik még mindig hallgatott. Nézte a hajósort, a mely a szélein egy kissé görbülni kezdett. A közepén levő briggek – és az egyik közülök az volt, a melyen a Sakratif fekete lobogója lengett – e pillanatban nem voltak egy mérföldnyire sem a korvettől.
De ha a Syphanta parancsnoka nem sietett a tüzelés megkezdésével, a flotilla parancsnoka se látszott sietni vele. Sőt talán egyetlen ágyúlövés nélkül akarta megcsáklyázni a korvettet, hogy aztán rohamot intézhessen ellene, nehány száz kalózával.
Végre d’Albaret Henrik azt gondolta, hogy nem lesz czélszerű tovább várnia. Egy utolsó szélfuvalat, mely a korvettig elhaladt, lehetővé tette, hogy nehány fokkal oldalvást forduljon a hajójával. Miután ez által oly helyzetbe jutott, hogy a két brigget nem egész fél mértföldnyi távolból jól czélba vehette, elmondta a vezényszót:
– Vigyázz a fedélzeten és az ütegben!
A fedélzeten némi csekély nesz hallatszott, a mely után mély csönd következett.
– Czélozz sülyesztésre! – mondá d’Albaret Henrik.
A tisztek azonnal ismétlék a vezényszót és a czélozók az ütegben figyelmesen czélba vették a két brigg hajótestét, míg a fedélzeten levő czélozók az árbóczokra irányozták ágyuikat.
– Tűz! – kiáltá d’Albaret parancsnok.
Az ágyúk eldördültek a jobboldalon. A korvett fedélzetéről és ütegéből tizenegy nagyobb és három kisebb ágyú lőtte ki golyóit és egyebek közt nehány pár lánczos golyót is, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy az árbóczokat közép távolságból összezúzzák. Mihelyt a lőporfüst szétoszlott és a látóhatár kissé kitisztult, azonnal meg lehetett itélni a sortűz hatását a két ellenséges hajón. A hatás ugyan nem teljes, de mégis jelentékeny volt.
A sor közepén álló briggek egyikét a vízvonal felett érte a lövés. Ezenkívül több árbocz kötele elszakadt, hátulsó árbocza, a fedélzet felett nehány lábnyi magasságban ketté törvén, előrezuhant és összetörte a főárbocz sudarát. Ily körülmények közt a briggnek bizonyos idő kellett hozzá, míg mindezt kitatarozták, de azért nem vált harczképtelenné. Az a veszély tehát a mely a korvettet fenyegette, egyáltalában nem csökkent.
A jobb és balszárny végén levő két brigg most már egy irányban volt a Syphantával. Innét elő kezdtek nyomulni ellene, de előbb egy-egy hosszlövéssel üdvözölték, a melyek elől a korvett nem térhetett ki.
Ez a lövés sok kárt okozott. A hátulsó árbocz derékban kettétört, s egész kötélzete lezuhant, szerencsére a nélkül, hogy a főárbocz kötelében kárt tehetett volna. Egyúttal a vitorlafák is összetörtek, az egyik csolnakkal együtt. Legsajnálatosabb volt azonban egy tiszt és két matróz eleste, a kik szörnyet haltak; ezenkívül három vagy négy súlyos sebesülés is történt. A sebesülteket azonnal elvitték a fedélközbe.
D’Albaret Henrik rögtön parancsot adott, hogy a hajó hátulsó részét kitakarítsák. A lezuhant vitorlákat, köteleket, árbocz- és vitorlafa-darabokat pár percz alatt elvitték s a tér megint üres és használható volt. Egyetlen pillanatot se lehetett vesztegetni. A tüzelésnek újra kellett kezdődni. A tűz közé szorult korvettnek egyszerre két oldalról kellett magát védelmeznie.
E perczben a Syphanta újból sortüzet adott s pedig ez alkalommal oly sikeresen, hogy a hajóraj két kisebb hajója, a vizvonal alatt keresztül levén lőve, néhány pillanat mulva elsülyedt. A legénységnek épen csak annyi ideje maradt, hogy a mentőcsolnakokba ugrálhatott és a két középső briggre menekülhetett.
– Hurrah! hurrah!
Ez a diadalkiáltás hangzott a korvettről a szerencsés lövések után, a melyek a tüzérek becsületére váltak.
– Kettő elsülyedt! – mondá Todros kapitány.
– Igen, – viszonzá d’Albaret Henrik, – de a gazemberek, a kik rajta voltak átmehettek a briggekre és én folyvást félek a megcsáklyáztatástól, a melynél a számszerinti többség előnye az övék volna.
A lődözés még egy negyedóráig tovább folyt mindkét részről. A kalózhajók, valamint a korvett is eltűntek a fehér lőporfüst közepette és a füst eloszlását kellett bevárni, mielőtt a kölcsönösen okozott kár nagyságát konstatálni lehetett volna. Szerencsétlenségre a kár a Syphantán nagyon is érezhető volt. Több matróz elesett, még több súlyosan megsebesült. Egy franczia tiszt, a kit a golyó a mellén talált, épen abban a pillanatban esett össze, mikor a parancsnok rendeletet adott neki.
A halottakat és a sebesülteket azonnal levitték a fedélközbe. A sebész és a segédei már is nem győzték a munkát, annyi bekötözést és műtétet igényelt azon szerencsétlenek állapota, a kiket közvetlenül a lövegek, vagy közvetve a szilánkok értek a fedélzeten vagy az ütegben. A kézi fegyverek ugyan még nem szólaltak meg az egymástól fél ágyúlövésnyi távolságra levő hajók között; puskagolyókat még nem kellett kivágni a sebesültek testéből, de azért a sebek nem kevésbbé súlyosak és irtózatosak voltak.
A nők, a kik a hajó belsejébe voltak száműzve, ezúttal is teljesíték kötelességüket. Elizundo Hadsine járt elől jó példával. Mindnyájan igyekeztek a sebesülteket biztatni, vigasztalni.
Ekkor hagyta el sötét rejtekhelyét a scarpantói öreg rabnő. Nem irtózott a vér látásától és viszontagságos életében bizonynyal megfordult már egynél több csatatéren. A fedélköz lámpáinak félhomályában lehajolt a sebesültek fekhelye fölé, segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél és mikor egy-egy lövés minden izében megreszketteté a korvettet, szemeinek egyetlen mozdulata se mutatta, hogy a borzasztó dördülésekre összerázkódott volna.
Azonban közelgett az idő, midőn a Syphanta legénysége kénytelen lesz puszta fegyverrel harczolni a rablók ellen. A flotilla hajói újból sorakoztak, a kör mindinkább kisebbedett. A korvett volt az összes lövegek czélpontja.
De a Syphanta derekasan védelmezte magát az árboczán lengő lobogó becsületéért. Tüzérsége nagy pusztításokat okozott a kalózhajók fedélzetén. Még két más ellenséges hajó pusztult el. Az egyik elmerült, a másik kigyuladt a tüzes golyóktól és csakhamar eltűnt a lángok közt.
De a megcsáklyáztatás elkerülhetetlenné vált. A Syphanta csak úgy kerülhette volna el, ha áttöri a hajósort, a mely körülkerítette. Ezt a szélcsend miatt nem tehette, míg ellenben a kalózok, gályaevezőik segélyével folyvást közeledtek, mind szűkebbre szorítván a kört.
A fekete lobogós brigg már csak egy pisztolylövésnyire volt és ekkor sortüzet adott. Egy lövés a korvett hátulját találta és összetörte a kormánylapát rúdját.
D’Albaret Henrik tehát előkészült a kalózok rohamára és felvonatta érczhálóit. Azután mindkét oldalról megkezdődött a puskatüzelés, A Syphanta fedélzetére mindennemü kézi fegyverek golyózápora hullott alá. Sokan elestek még a legénység közül és sokan sebesültek meg halálosan. D’Albaret Henrik húszszor is forgott életveszélyben, de mozdulatlanul és nyugodtan maradt a helyén, mintha csak egy hadiszemlét vezényelt volna.
E pillanatban, a füst szakadékain keresztül, szemtől-szembe láthatták egymást az ellenfelek. Minden oldalról a tengeri rablók iszonyú káromkodása hallatszott. D’Albaret Henrik igyekezett a fekete lobogós brigg fedélzetén megpillantani azt a Sakratifot, a kinek nevétől az egész szigettenger remegett.
E pillanatban ez a brigg és egyik azok közül, a melyek a hajósor szélén nyomultak előre, a többi hajó által hátulról támogatva, két oldalról közre fogták a korvettet, a melyeknek bordái recsegtek a szorítás alatt. Nagy szabatossággal átdobott csáklyák a kötélzetbe kapaszkodtak és összekötötték a három hajót. Az ágyúknak el kellett hallgatniok, de miután a Syphanta lőrései megannyi nyilt rés voltak a kalózokra nézve, az ágyúszemélyzet helyén maradt, hogy a nyilásokat fejszével, pisztolylyal és lándzsával védelmezze. Igy rendelte a parancsnok abban a pillanatban, mikor a két brigg a korvett mellé nyomult.
Egyszerre minden oldalról oly hatalmas kiáltás riadt fel, hogy túlharsogta a puskaropogást.
– Rohamra! rohamra!
A küzdelem, ember ember ellen, borzasztó volt. Sem a puskalövések, sem a fejszecsapások és lándzsaszúrások nem voltak képesek a dühtől ittas, vérszomjas őrjöngőket megakadályozni abban, hogy a korvettre nyomuljanak. – A vitorlafákról folyvást szórták a golyókat, ennélfogva lehetetlen volt a megmaradás a Syphanta fedélzetén, noha a derék hajó árbóczőrei is ugyancsak derekasan lődöztek. D’Albaret Henrik minden oldalról megtámadtatva látta magát. A kalózok rohammal ostromolták meg a hajó-párkányzatokat, noha jóval magasabbak voltak a briggek párkányzatánál. Átlyukgatták az érczhálókat és a fedélzetre rontottak. Mit törődtek vele, hogy nehány társuk elesett, mielőtt eljutott volna az ellenséges hajóra! Számuk oly túlnyomó volt, hogy a támadt hézagokat észre se lehetett venni.
A korvett legénységének, a melynek létszáma kétszázra olvadt, hatszáz ember ellen kellett védekezni.
A két brigg folyvást átmeneti hidul szolgált újabb és újabb támadóknak, a kiket a flotilla csolnakjai szállítottak a többi hajóról. E tömeggel szemben csaknem lehetetlen volt az ellenállás. A vér nemsokára patakonkint folyt a Syphanta fedélzetén. A sebesültek halálos kínjaik közt vonaglottak, de mégis felemelkedtek, hogy egy utolsó pisztolylövéssel vagy tőrdöféssel pusztítsák az ellenséget. A sűrű füst közepette leírhatlan khaosz uralkodott. De a korfui lobogót nem fogják bevonni mindaddig, míg egyetlen egy ember marad a védelmére!
A borzasztó dulakodásban Xaris úgy harczolt, mint egy oroszlán. Fejszéje, melyet izmos keze erősen markolt, egy-egy kalóz fejére erősen lesujtván, húszszor is megmentette d’Albaret Henriket a haláltól.
A parancsnok e zűrzavar közepette és noha a túlnyomó szám ellen semmire sem mehetett, mégis képes volt magán uralkodni. Vajjon mire gondolt? A megadásra-e? – Nem! Egy franczia tiszt nem adja meg magát a kalózoknak! De hát mit fog tenni? Utánozni fogja-e a hősies Bissont, a ki tíz hónappal ezelőtt, hasonló körülmények közt, hajójával együtt a légbe röpítette magát, hogy ne kerüljön a törökök kezére? Megsemmisítse-e a korvettel együtt a melléje kötözött két brigget is? De az annyi volt, mint egyszersmind megsemmisíteni a Syphanta sebesültjeit is, a Starkos Miklóstól elrabolt foglyokat, a nőket, a gyermekeket!… Annyi volna, mint feláldozni Hadsinét!… És azok, a kik a felrobbanás után netalán megmenekülnének, ha mindjárt Sakratif megkegyelmezne is az életüknek, hogyan menekülnének ezúttal a rabszolgaságtól?
– Vigyázzon magára parancsnok úr! – kiáltá Xaris és eléje ugrott.
Egy másodpercz és d’Albaret Henrik fejét halálos csapás éri. De Xaris megragadta a kalózt, a ki fejszéjét ellene emelte és beledobta a tengerbe. Más kalózok három ízben igyekeztek előnyomulni d’Albaret Henrikig és Xaris három izben a lábai elé terítette őket.
Ekkor már a korvett fedélzete tele volt támadókkal. Alig lehetett itt-ott egy-egy lövést hallani. Az ellenfelek puszta fegyverrel viaskodtak és a lárma elnyomta a lőpor dörgését.
A kalózok már urai voltak a hajó előrészének a főárboczig. Lassankint mindinkább hátrafelé szorították a legénységet. Legalább is tizen voltak egy ellen. Hogyan lett volna lehetséges az ellenszegülés? E pillanatban d’Albaret parancsnok már akarva se tudta volna felrobbantani a hajót. A hajó belsejébe vezető bejárások már az ostromlók hatalmában voltak. Behatoltak a fedélközbe és az ütegbe, a hol a küzdelem hasonló elkeseredéssel folyt. Gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a lőporos kamrához férhessen.
A kalózok túlnyomó számukkal diadalmaskodtak. A Syphanta hátuljától már csak az elesett vagy sebesült társaikból alakult torlasz választotta el őket. A legelső sorok, a hátrább állók által előre nyomatván, átlépték e korlátot, miután az más holttestektől még magasabb lett. Lábbal taposták a hullákat, bokáig gázoltak a vérben és így rohantak a még el nem foglalt hajórész megostromlására.
Itt mintegy ötven ember állt, öt vagy hat tiszttel, köztük Todros kapitány. Körülfogták parancsnokukat és el voltak határozva ellentállni az utolsó csepp vérig.
E szűk helyen kétségbeesett harcz fejlődött ki. A hátulsó árboczczal együtt lezuhant lobogót a leghátulsó zászlórúdra tűzték fel. Ez volt az utolsó állomás, melynél a becsület azt követelte, hogy azt megvédjék a legutolsó emberig.
De bármily elszánt volt is e kis csapat, mit tehetett azon öt vagy hatszáz kalóz ellen, a kik ekkor már a hajó előrészét, az egész fedélzetet és a vitorlaféket is megszállták, a melyekről gyilkos golyózáport szórtak alá? A flotilla legénysége folyvást újabb csapatokkal támogatta a legelső ostromlókat. Megannyi rabló volt ez, a kik még nem fáradtak ki a harczban; holott a védelmezők száma perczenkint csökkent.
De a hajó hátulja olyan volt mint egy erőd. Többszörös rohamot kellett ellene intézni és ki tudná megmondani, mennyi vérbe került az elfoglalása. Végre azonban mégis elfoglalták. A Syphanta embereinek a hátvéd legmagasabb pontjáig vissza kellett vonulniok az ostromlók sűrü tömegei elől. Itt a lobogó körül csoportosultak és azt testükkel védelmezték, középütt állt d’Albaret Henrik, egyik kezében pisztolylyal, a másikban tőrrel. Ő ejtette az utolsó tőrszurásokat, ő tette a legutolsó lövést.
Nem! a korvett parancsnoka nem adta meg magát. A túlnyomó szám legyőzte! Ekkor meg akart halni… Hasztalan! Úgy látszott, mintha az ostromlók titkos parancsot kaptak volna, hogy élve fogják el; – e parancs végrehajtásának megkisérlése miatt húsz ember a legdühöngőbbek közül elhullott Xaris kezétől.
Végre d’Albaret Henriket elfogták, ama tisztekkel együtt, kik a harczot az ő oldalán túlélték. Xaris és a többi matróz tétlenségre volt kárhoztatva. A Syphanta lobogója nem lengett többé a zászlórúdon.
E perczben minden oldalról lárma és hurrahkiáltás riadt fel. A győzők ordítva üdvözölték vezérüket:
– Sakratif! Sakratif!
A vezér ekkor megjelent a korvett párkányzata felett. A rablók tömege félreállt az útból és helyet engedett neki. Lassú léptekkel ment a hajó hátulsó vége felé és észre se látszott venni, hogy lábbal tapossa társainak hulláit. Miután a hátvéd véres lépcsőin felment, d’Albaret Henrik felé indult.
A Syphanta parancsnoka végre megláthatta azt, a kit a rablócsapat Sakratif néven üdvözölt. Starkos Miklós volt.