A lángban álló szigettenger

Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a sebesültek számát és csaknem annyira rugott a Syphanta legénységének vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt. D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a könyörtelen Sakratif kezei közt volt.

Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta, hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a neve volt!

Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto szigetet választotta műveletei központjául. Itt a keleti part ismeretlen beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.

Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész, gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.

Sakratif, a Karystával elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a mellett, hogy Syphantával foglalkozott, korántsem mondott le arról a reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret Henriken boszút állhasson.

A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a Syphanta parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült, midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.

Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit egy újabb hadjárathoz. A korvett megpillantá a brigget, kevés idővel Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem volt képes utólérni.

Sakratif azonnal megismerte a Syphantát. Első gondolata az volt, hogy rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert rejtekhelyek egyikén.

Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba helyezni, hogy képes legyen megtámadni a Syphantát, midőn a körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.

Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban összeterelt foglyok közt.

Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik közbelépése meghiúsítá e kisérletet.

Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a Syphanta a kalózok hatalmába került.

Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett fedélzetére lépett. A szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi állomását, de úgy, hogy a Syphantát folyvást kereszttűz alatt tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.

De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a korvett fedélzetén.

Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a Syphantával együtt megsemmisítendi.

A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány, mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.

Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok közül, egy lépést tett feléjük.

– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a Syphanta parancsnoka, különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói vásáron.

– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már régóta a Syphanta főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret Henrik.

– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…

– Igen!… Olyan elbánás, a mely megilleti a kalózok vezérét.

– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.

– Adj jelt.

– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.

– Választhat-e mást egy becstelen ember? – viszonzá d’Albaret Henrik.

Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól megértettek.

Halálos itélet volt.

Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.

A Syphanta parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták. Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo Hadsine megjelent a fedélzeten.

Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta cserben.

Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet végrehajtsák rajta.

Elizundo Hadsine odaszaladt hozzá e kiáltással:

– Henrik!… Henrik!

A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket.

– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá, összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag bankár örökösnője.

– Az örökösnő igen, de az örökség nem! – viszonzá Hadsine hidegen.

Sakratif nem érthette e megkülönböztetést és tovább folytatá:

– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.

– Én? – kiáltá Hadsine.

– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy hálával viseltetik a Syphanta nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem. Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm, egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.

E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban simult d’Albaret Henrikhez.

– Nyomorult! – kiáltá.

– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.

– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a Syphanta hazájukba volt visszaszállítandó.

E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál. Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen! még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé – semmije se maradt!

Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt, hogy a parancsot végrehajtsa.

Sakratif feléje fordult.

– Menj, Skopelo, – mondá.

Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és a lőporos kamra felé indult, mely a Syphanta hátulján volt. Sakratif egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre, a melyek még a korvetthez voltak erősítve.

D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.

A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak rájuk és Sakratifra a Syphanta alatt.

E pillanatban Skopelo és emberei visszatértek a fedélzetre.

– A csónakokra! – mondá Skopelo.

– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó hangon. – Nehány pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah! d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A felrobbanás nem fogja megkimélni a Syphanta hadifoglyait, sem a legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam neked és ilyen jó társaságban!

– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg. Legalább együtt fogunk meghalni.

– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg jól… rabszolgám leszesz!

– A gyalázatos! – kiáltá d’Albaret Henrik.

Az ifjú leány jegyesébe fogódzott. – Ő! ez ember hatalmában!

– Ragadjátok meg! – parancsolá Sakratif.

– Azután a csónakokra, – mondá Skopelo. – Épen ideje lesz.

Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte hurczolni.

– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a Syphantával együtt… valamennyien!…

– Igen!… valamennyien, még az anyád is velök!

Az öreg rabnő, ezúttal fedetlen arczczal, megjelent a fedélzeten.

– Az anyám!… ezen a hajón! – kiáltá Sakratif.

– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te kezedtől fog meghalni!

– Vigyétek el!… hurczoljátok el! – ordítá Sakratif.

Társai közül nehányan Andronikára rohantak.

De e pillanatban a Syphanta fedélzetét ellepték azok, a kik a legénység közül életben maradtak. Sikerült feltörniök a legalsó hajóüreg csaptató ajtaját, a melyet rájuk zártak és most felrohantak a hajó-lépcsőn.

– Ide! hozzám! – kiáltá Sakratif.

A hajón levő kalózok, Skopelo vezetése alatt, igyekeztek segítségére sietni, de a fejszékkel és tőrökkel felfegyverzett tengerészek valamennyit legyilkolták, az utolsó emberig. Sakratif érezte, hogy veszve van. De legalább vele együtt fognak veszni mindazok, a kiket gyűlölt.

– Robbanj hát fel, átkozott korvett! – kiáltá. – Robbanj fel.

– Felrobbanni?… A mi Syphantánk! – Soha!

E szókat Xaris mondta, a ki megjelent kezében égő kanóczczal, a melyet a lőporos kamra egyik hordójából kapott ki. Aztán Sakratif elé ugrott és egy fejszecsapással a földre terítette.

Andronika felsikoltott. Mindaz, a mi az anyai szeretetből fenmaradhat egy nő szivében, annyi bűn után, egyszerre felébredt benne. El akarta volna hárítani a fiára mért csapást.

Odament Starkos Miklós holttestéhez, letérdepelt mellette, mintha végső bocsánatát akarta volna elrebegni az utolsó istenhozzádban… Aztán ő is összeesett, élettelenül.

D’Albaret Henrik odarohant.

– Meghalt! – mondá. – Bocsásson meg az Isten a fiúnak az anya iránt való irgalomból.

E közben a csónakban levő kalózok közül némelyek feljutottak az egyik briggre. Sakratif halálának híre azonnal elterjedt.

Ezt meg kellett boszulni és a flotilla ágyúi azonnal elkezdték újból lődözni a Syphantát.

De ezúttal hiába. D’Albaret Henrik megint átvette a korvett parancsnokságát. Legénységének életben maradt töredéke, mintegy száz ember – az ágyúk mellé állt és győzelmesen viszonozta a kalózok lövéseit.

Nemsokára az egyik brigg, ugyanaz, a melynek árboczára Sakratif a fekete lobogót felvonatta, egy pár golyó által a vizvonalon alól találva elsülyedt, a fedélzetén levő rablók iszonyú szitkozódásai közt.

– Rajta fiúk! rajta! – kiáltá d’Albaret Henrik; – meg fogjuk menteni Syphantánkat!

És a harcz elkeseredetten folyt mindkét oldalról, de a vakmerő Sakratif nem létezett többé, hogy bátorította volna embereit, a kik nem mertek újabb rohamot koczkáztatni.

Az egész hajórajból rövid idő alatt nem maradt több öt hajónál. A Syphanta ágyúi nagy pusztításokat okoztak. A kalózok igyekeztek is a kedvező szél segélyével megmenekülni.

– Éljen Görögország! – kiáltá d’Albaret Henrik, mialatt a Syphanta szineit felvonták a főárboczra.

– Éljen Francziaország! – kiáltá az összes legénység, ekkép egyesítvén a két nevet, a mely oly szorosan egybe volt forrva az egész függetlenségi harcz alatt.

Este öt óra körül járt az idő. Ennyi fáradtság daczára senki sem akart pihenőre menni, mielőtt a korvett oly karba nem helyeztetett, hogy útját folytathassa. A pótvitorlákat felvonták, a hátulsó árbocz helyére egy kisegítő árboczot alkalmaztak, a kormányrudat kijavították, szóval az egész hajót annyira kitatarozták, hogy még ugyanazon este tovább folytathatta útját.

Starkos Andronika holttestét a hajó termében helyezték el, ott virrasztottak mellette azzal a tisztelettel, a melyet hazafisága bizvást megérdemlett. D’Albaret Henrik szülőföldének akarta visszaadni a derék honleány tetemeit.

Starkos Miklós hullája, a melyre egy súlyos golyót kötöttek, elsülyedt a szigettenger vizeiben, a melyek a hirhedt Sakratif annyi gonosz tettének szinhelyei voltak.

A Syphanta huszonnégy órával később, szeptember 7-ikén este hat óra tájban, bevitorlázott az eginai kikötőbe egy évi czirkálás után, mely alatt helyreállította a közbiztonságot Görögország tengerein.

Az utasok partraszálláskor egetverő hurrahkiáltásokban törtek ki. D’Albaret Henrik elbucsúzott tisztjeitől és a legénységtől és átadta a korvett parancsnokságát Todros kapitánynak, Hadsine pedig a Syphantát az új kormánynak ajándékozta.

Néhány nap mulva a lakosság, valamint a Syphanta tisztikara, legénysége és hazaszállított utasai jelenlétében megülték Elizundo Hadsine és d’Albaret Henrik menyegzőjét. Másnap mindketten elutaztak Francziaországba, Xarissal együtt, a ki többé nem hagyta el őket. De szándékuk volt visszatérni Görögországba, mihelyt a körülmények engedik.

Különben az oly sokáig fenyegetett szigettenger lassankint csöndesülni kezdett. A legutolsó kalózok is eltűntek és a Syphanta, Todros kapitány parancsnoksága alatt soha se találkozott többé a fekete lobogóval, a mely Sakratiffal együtt elsülyedt. A szigettenger nem állt többé lángban, hanem, miután a legutolsó lángok is kialudtak, újból megnyilt a keleti kereskedelemnek.

A hellén királyság, fiainak hősiessége következtében, nemsokára helyet foglalt Európa szabad államai közt. A szultán 1829 márczius 22-én egyezményt kötött a szövetséges hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai csata biztosítá a görögök győzelmét. A londoni szerződés 1832-ben Otto bajor herczegnek adományozta a koronát. Az önálló független görög királyság végre meg volt alapítva.

Ez időtájban tértek vissza d’Albaret Henrik és Hadsine új hazájukba és itt megtelepedtek szerény vagyoni körülmények közt; – de mi kellett nekik egyéb, mikor a boldogságot feltalálták önmagukban!