VII.
Hajnalban indultunk.
Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a melyiken mink!
Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az eszemet:
Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött kivont pallossal áll a hóhér!
Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?
Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam, hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer! Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!
Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok is, látnom kell mégegyszer!
Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.
A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap ragyogott a lándzsáikon.
Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.
A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.
Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az út mellett a lovamról.
– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?
Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.
– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?
S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.
Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.
Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt tovább.
Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.
Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra pöczintettek.
Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.
Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?
Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. Az út ott kövér fű között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol magasra nőtt fűzfák állanak a partján.
Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.
Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.
A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány nekem-játszik.
S megálltam a fűzes szélén.
Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.
Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy köszönjek neki.
S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik, és megállítja a lovát.
Meghajlok.
– Rabszolga, – mondja a fátyolát fölvetve. – A te neved Zéta?
– Az, kisasszony, – feleltem az arczomat fölemelve.
S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíjat.
S így álltam előtte.
Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.
Ismét megszólalt:
– Te hintettél-e nekem tegnap virágot?
– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.
– És te nem fogadtad el a jutalmat…
– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem is vagyok rabszolga. És én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám helyett apám volt.
– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el tőle valamit.
– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz érinthessem.
Nem felelt. Tán azon tünődött, hogy mit feleljen?
Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét.
S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így rebegtem:
– Óh ha a kezed megcsókolhatnám, ezt a szép fehér kezet!
– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!
S a lovagló vesszővel erősen rácsapott az arczomra.
Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.
A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a halál!
Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág, csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük volna egymást.
A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik. De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért vissza.
Megállt előttem. Én nem néztem föl.
A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat, nem volt oka arra, hogy megüssön.
– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be az arczodat.
Leszakított a fátyolából egy darabot és nyujtotta.
Nem feleltem. Rá se néztem.
Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és odább megy.
Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.
A lódobogás megint közeledett. Fölnéztem. Ő tért vissza.
Talán még egyszer meg akar ütni? Ezt nem tűröm el. Fölálltam.
A leány oda jött és fölvetette a fátyolát.
– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem, megcsókolhatod.
– Köszönöm, – feleltem. – Már nem óhajtom megcsókolni.
A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.
Azután megcsapta a lovát és elporoszkált.
VIII.
A következő nap delén a Csáthék karavánja utólérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak, mint mink, s mink útközben egy lovunk kidőlése miatt vesztegeltünk is néhány órán át.
Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s üdvözölték Csáthékat. Én ezúttal nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.
Emőke úgy lovagolt, mint tegnap. A ruhájában mindössze annyi volt a változás, hogy a fején levő patyolatot a süvege köré tekerte, és a süvegbe három fehér kócsagtollat tűzött.
Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon ülő hattyúnyakú keleti leányt lefesthetném. A ló alacsony, ideges pejparipa; a leány égszínkék lenge köpenyegben van s a köpenyegén a termetének minden vonala áthullámzik. A fején a fehér gyolcs-turbán. Lábát aranyozott széles kengyelben nyugtatja.
Sokszor próbáltam őt lerajzolni, hol táblán, hol porban, de ügyetlen az én kezem: a ló, a mely a rajzomból keletkezett, többnyire vagy kutya lett, vagy őz, vagy más állat. Emőke meg mindig férfivá változott. Pedig úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a víz tükrébe nézek.
Elmentek mellettünk. Az üdvözlést viszonozták. Emőke is könnyedén megbólintotta a fejét a követek felé, s a fátyolon át láttam, hogy amint az urakon végignéz, reám is vet egy pillantást.
Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét, s egy eddig soha nem érzett gyönyörűség ömlött szét az ereimben.
Azt mondtam neki:
– Megcsókoltam a kezedet. Éreztem benne a lelkedet. Megcsókoltam a lelkedet is.
És a csók édessége az ajkamon volt naphosszat. Mikor megláttam őt, a gyönyörűség borzongása járt át. Milyen különös az emberi arcz! Az ő arcza is változatlan, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt gondolta, hogy az én arczom most is égő gyűlöletet takar.
Aztán nem értük őket többé utól.
A hetedik napon egy csoport fehér-tógás embert láttunk. Már messziről megláttuk, hogy a szél tógákat lobogtat: rómaiak.
S csakugyan a nyugot-római birodalom követeivel találkoztunk a pusztában. Idegenek voltak, de azon a végtelenül sik idegen földön mégis úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnánk.
Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.
Az idegen követek feje Romulusz, igen nagyorrú és nagyméltóságú barna úr, mellette Románusz főtiszt és Promótusz, Pannonia kormányzója.
Az ő járatuk épp oly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynehány aranyedényt követelt a római császártól. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának csak az kellett, a mit Szirmium elfoglalásakor sikkasztottak el tőle. A sikkasztó az ő iródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: átvette titkon a szirmiumi püspöktől az aranyedényeket és elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnak.
Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az iródeákot azonnal karóba huzatta, Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt vagy az aranyedényeket!
Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre; az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg, – ha lehet.
A két követség így egyesülve, vidám beszélgetésben érkezett Atilla városához.
Városnak mondom, mert nem tudom más nevét. Nem hasonlít az a világ semmiféle városához, mert templomok, márványpaloták, kőépületek, kövezett utak és terek nincsenek benne. A sátorok sokaságából mindössze két épület-csoport sárgállik elő. Az mind a kettő dombon van és fából épült. Tornyok is emelkednek rajtok, de csak olyan karcsúak és olyan szellősek, hogy a galambokon és kányákon kívül más nem lakhatja.
A vezetőnk tisztelettel mutatott a két palotára.
– Az a királyunk lakóhelye. A másik vele szemben, a fővezéré.
A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? – nem lehet megolvasni. A sátorok között házak is vannak, de csak afféle nádtetős sárházak és ember nem lakik bennök. Nyáron legalább nem.
A város szélén egynehány száz szén-piszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok szünet nélkül. A műhelyek köre szuroktól illatos. A mezőségen tömérdek ló, tehén és birka legel. Kutya ott is annyi van, hogy az ember lépten-nyomon beléjök botlik.
A fővezér, a kit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején lengő vörös zászló hirdette ezt, de az elénk lovagló hunok is mondották.
Hol álljunk meg?
Vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban azt határozták, hogy a városon kívül maradjunk, míg csak helyet nem jelöl valamelyik főember a városban.
Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy sátoroldalt.
Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor hajlandó a követséget elfogadni?
Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz, meg én s mentünk a vezető után.
Akkor láttam csak: miért tetszik az Atilla városa végtelennek? Hát azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem mindegyik körül térség van. A térségen az asszonyok sütnek, főznek; a gyermekek játszanak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor hátulján tűzrevaló farakás. Elől szárítják a ruhát; elől van az edénytartó czölöp is. A sátor csak alvóhely és esőben menedék. Nappal mind ott tanyázik a sátor előtt. A gyermekek ott játszanak; a nők ott dolgoznak; az öregek s betegek szintén a sátor előtt vadbőrökön, vagy a puszta földön ülnek. A férfiak lóháton ülnek örökké. Ritkán dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek, s néha vadászni mennek.
Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család? Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.
Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A piramis-alakú füstös emberi kasokat négy-öt-hatszögű széles alkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket lehet látni.
A szimbólum többnyire csak egy kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör, vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl, vagy egy kosfej, vagy egy patkó. Arról aztán meg lehet tudni, hogy ott laknak: Nyilasék, amott meg Kosék, s emitt Patkóék. Csak a hol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem mesterségmutató. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekerczét, a szaggittárius vörösre festett íjjat, a szűcs kis fasubát, a kovács kardot és lópatkót.
A további sátorok körül már rabszolgákat lehet látni, s a pompa szemetkápráztató.
Nem csoda; ezek az emberek megrabolták az egész világot!
A lovasok között sok bekötött fejű és fölkötött karú embert látok.
Az egyik odakiált a vezetőmnek:
– Jónapot Szarvas.
– Aggyisten, – feleli Szarvas – csakhogy látlak!
Kezet fognak s néhány szót váltanak.
– Ezek, – mondja a vezetőnk, mikor tovább lovagolunk, – most érkeztek haza a kazár háborúból.
– Hát te, – kérdem, – mért nem mentél velök a háborúba?
– Akartam, – feleli a hun, – de csak a hitványát szedték össze. A javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra támad, legyen ember itthon elég.
Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.
– Hát van ilyen szándéka Atillának?
– Nem mondta. Dehát nincs-e a sarkunk alatt az egész világ? Még csak a római birodalom van hátra.
– És azt gondoljátok, hogy megbirtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár nemzetség!
– Ha kicsi, ha nagy, – felelte a hun vállatvonva, – a meddig az Isten kardja nálunk van, ember kardja minket meg nem győzhet.
– Micsoda «Isten kardja?»
– Nem hallottátok? Az Isten ledobott egy kardot az égből. Egy csordá fiú találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Atilla csak az oldalára köti.
– De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan az Isten kardja?
– Mi bizonyítja, hogy nem az?
– De hátha nem az?
– A kard olyan szép, a minőt ember nem tud csinálni. Kék lángok lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. No meg a papok mind megismerik, hogy az égből jött. Az öreg Káma is.
– A mi főpapunk. Az ám a szent ember! Az elevenen fog az égbe szállni!
A beszélgetést dudaszó és tárogatók üvöltése nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a zene. Egy domborúmellű hun legény lovagolt velünk szemben. A kezében kulacsot tartott, s veszettül dalolt. Olykor megállította a lovát egy-egy hun előtt, a kit megkinált a kulacsából, aztán tovább lovagolt és nagyokat kurjantott.
– Ennek hát jókedve van, – mondom a hununknak.
– Bizonyosan rabszolgát adott el, – felelte egykedvűen.
Föltünt nekem, hogy kétkerekű kocsikon sok falomb érkezik mindenfelől, s hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás barbár akkora élőfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták az út mellé.
– Szittya uram, – szólok a vezetőnknek, – micsoda ünnep készül?
– Atilla jön meg déltájban, – felelte.
És a bajuszán egyet húzva, folytatta:
– Én nem vagyok szittya. Azok a szittyák amott, a kik a széles hátú lovon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszok nincsen.
Később tanultam meg, hogy nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem nemzetségek szerint vagy családok szerint. Hanem azért egy nép az.
Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát. Mind a kettő remeke az ács-művészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb és csak messziről egy. Közelről sok ház egybealkotva. A középső a királyé, a mellette levők a feleségeié, a szolgáké, a fogoly királyoké. Vannak távolabb hosszú dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön van a király istállója, külön a feleségeié és külön a szolgáké.
Valami harmincz ház az összesen, s húsz közüle palotaszerű.
Aztán a faházak között van egy magányosan álló nagy kőépület. Az uram ugyan elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem láttunk követ akkorát se, mint az öklöm.
A későbbi napokban tudtuk meg, hogy az a kőház fürdő, s hogy azt egy Szirmiumba való rabszolga építette. A követ messziről hordták oda szekereken.
A fővezéri és a királyi palota között nagy térség kereklett. Azon nem volt egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy négyszögletű szürke kő, de akkora, hogy egydarabban akkora nagy követ még nem láttam. Később tudtam meg, hogy oltár az.
A tér másik sarkán gémes kút volt. Onnan keletre nézve, széles utcza nyillott. Le lehetett rajta látni a Tiszáig.
A fővezért éppen az udvarán találtuk, mikor odaérkeztünk. Lóháton ült és valami ötven előkelő hun ifjúnak magyarázott valamit.
Az ifjak pompás-díszesen voltak öltözve. A ruhájok csupa lengő-lobogó fehér selyem. Csak a derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény, de az is elől csupa aranygomb. A lovuk fején ide-oda lengő szines fátyoldíszek.
Látszott, hogy ők is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fővezér körül, s mikor az elvégezte a mondanivalóját, sebes vágtatással rohantak ki az udvarból.
A fővezér köpczös, pirosképű ember. Szürke kiadásban Csáth. Hiszen bátyja is. Csakhogy az arcza barátságosabb.
Amint meglátott bennünket, azonnal hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne szálljunk le a lóról. Mert mink tiszteletünk jeléül le akartunk szállani.
– Már értesültem rólatok, – mondotta kezet nyujtva a gazdámnak. – Szálljatok hozzám és legyetek ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a dolgom. A király délre itt lesz és még nem beszéltem vele.
Minden szavát megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz helyett.
De az én szemem a belső udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház előtt láttam Csáthékat, amint lerakodnak a barmokról és szekerekről.
Emőkét is láttam. Éppen akkor szállt le a lóról. Egy rabszolga négykézláb állt a ló mellett. Arra lépett. Aztán megigazította hátul a haját és belebegett a faházba.
Néztem, hogy valamelyik ablaknál vagy az erkélyen mutatkozik-e?
De nem láttam.
IX.
A város izgalomban volt, mint a rajzó méhkas. Az utakat locsolták és falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők öltözködtek. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönynyel vagy sárga festékkel. A sátorok külső részét virágos szőnyegekkel aggatták tele.
Siettünk, hogy Maksziminoszszal idejekorán visszakerülhessünk a fővezér palotájába, a mi meg is történt. A fővezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket és szobát jelölt ki, a melynek ablakából leláthattunk a néptől nyüzsgő főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre.
A nyüzsgés egyre sűrűbbé vált. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról, s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.
A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős kürthang rikoltott alá. Néhány percz mulva három vágtató-lovas porzott fel keletről a főutczán és megállott a fővezér előtt.
A fővezér szót váltott velök, aztán aranynyal hímzett könnyű mentét akasztott a nyakába. Valami harmincz fiatal előkelő hun csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén arany karika ragyogott. A legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszinkék selyemruhába volt öltözve.
Hát azok valamennyien a király fiai voltak.
A vezér megindult velök Atilla elé.
Negyedóra mulva már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem tudom semmihez se hasonlítani.
Akkor a királyi palotából is elővonult egy különös menet. Fehér selyemben pompázó asszonyok, fehér lovakon. A lovak kicsinyek voltak s minden lovat apród vezetett.
A női lovasok egy féldióalakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy ült: halavány és sovány asszony. Mellette egy tíz éves hosszúhajú fiúcska.
Az volt a főkirályné: Rika asszony. A gyermek meg: Csaba királyfi.
A rédát négy ló vonta. A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga állt és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé.
Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:
– Éljen Csaba! Éljen!
S a kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.
Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull, mint szélben a polyva, de az a királyfi mégis megmenti a nemzetet a megsemmisüléstől.
A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Mennybe ragadva érzem a szívemet! A lelkem ott lebeg mellette, míg csak meg nem gyorsul a réda. Csakhamar eltünik az egész álomkép csoport.
De ime előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kungorgós bajszú, zászlós vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta aranynyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: turul.
Következik egy gyalog zenekar: vérszin ruhában. Hangszerük fából való tárogató és dob, meg különféle csontból való sípok és két nagy rézcsincsa.
A muzsikusok körülbelül százan vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.
A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi utczai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:
Léptetve
A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél hatalmas zöld ág. Mintha egy erdő jönne.
A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fiatal asszonyok fején aranypillangós női süveg.
Atilla nagy fehér lovon jő. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánok vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az arczát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején levő zöld koszorú jelzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi gyémántok villognak.
A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már a menyasszonyt kivéve senkinek az arczán sincs fátyol. Emőkét újra megismerem köztük. Világos-szürke lovon ül. A lovat egy apród vezeti. A fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.
A fátyol nagy divat nálok és énnekem is tetszik. A nők minden ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek; az előkelő nők hétköznap is.
Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba kezd. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohasem hallottam. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara hangzik le a földre.
A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak a hun vezérek asszonyai, a mágnás asszonyok.
Mink az ablakokban ácsorogtunk, s mink is persze az ünnepi ruhánkban.
Amint Atilla közeledett, a mágnásasszonyok eléje indultak s az út közepén csoportosultak össze.
A fővezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony serleget.
Mikor Atilla hozzájok érkezett, a süvegéhez emelte a kezét és üdvözletet intett nekik.
De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb, mint a többié, s rajta valami különös nagy gyémántos forgó villogott. No, meg a paripájának a szerszáma volt csupa arany.
A tálat és serleget ezüst asztalkára tették és két apród fölnyujtotta Atillának.
A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús? Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán az évszak ujdonságát adták, talán azt mondták vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.
Minden arcz örömtől mosolygott. Az éneklő leánycsoport ekközben fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt levő hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szivemet: én is mosolyogtam.
Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, az ünnepet, a napot, a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!
Aztán Atilla tovább haladt s utána húzódott a hosszú nászsereg. Minden lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.
Csáthék visszavonultak a palotába és az erkélyről nézték tovább a néphullámzást. Mink még ott maradtunk. Néztük, hogyan kisérik be Atillát a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belől és a kason kívül mozdulatlanul állanak és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly egy az érzésben!
Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány vén szerecsen keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott ide-oda a nép között, miközben széles fakarddal hadonászott és különféle nyelven rikoltozott.
– Ez a király udvari bolondja, – mondották. – Cerkó a neve.
Már jól elmult dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az asztalhoz. Őmaga nem fog részt venni az ebéden, mert jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről, hanem ott lesz a felesége meg a családja.
– És ott leszek én is, – mondotta Csáth.
E szerint Emőke is ott lesz az asztalnál.
A szivem elszorult. Az uramra néztem, hogy nem rendel-e maga mögé? Néha lakomákon mögötte kellett állanom és ő római szokás szerint a hajamba törülte a kezét.
Irgalom Istene, ha most is odarendel az uram és Emőke előtt így megaláz!
Az uram segített ki a zavaromból, mikor így szólt:
– Egy óra mulva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s állj meg vele ott, a hol Maksziminosz úr ül. Ő fogja elvenni tőled.
Tehát nem vár az én asztali szolgálatomra!
A datolyát hamar összerendeztem. Szépen levelekre raktam, s középre néhány kis virágot illesztettem. Aztán neki álltam a hajamat rendezni. Bekentem az uram finom nárduszával és középen kétfelé választottam, mint a szabademberek szokták. Inkább kiállom, hogy megszidjon az uram a kenőcséért, mintsemhogy beletörűlje a hajamba az ujjait.
Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat és mentem az emeletre.
Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami huszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó idős asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és férfiak vegyesen.
Egy minutumig álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Ekközben Emőkére is pillantottam. Ült egy szeplős leány mellett, a ki valamit fecsegett neki. Emőke gyöngyházas késsel vágott egy pulykaczombot. Vidámak voltak mindnyájan. Csak Emőke volt komoly. Ne tudom miért.
X.
Az uram föl szokta jegyezni mindennap, hogy miket látott, miket hallott. Könyv lesz abból. Be fogják tenni a császári könyvtárba.
Persze a jegyzeteket többnyire én irom. Diribdarab papirosokra jegyzek fel mindent, a mi velünk történik.
Az uram néha diktál, néha nem. Otthon majd összeolvassuk az egészet és én letisztázom szép fehér pergamenre.
Ezen a napon annyi volt a följegyezni való, hogy én meg se vártam, míg az uram hazatér, belefogtam az írásba.
Hát az uram csakugyan későn érkezett haza. Kellemesen lepte meg, hogy a sátor előtt az íródeszka mellett talált.
– Derék fiú vagy, – mondotta. – Mennyire haladtál?
És kivett a zsebéből egy mákos süteményt.
Még gyerekkoromban kényeztetett el azzal, hogy a lakomákról süteményt hozott haza. S én mindig örültem a süteménynek. Most életemben először röstelkedtem:
Hiszen nem vagyok én gyermek!
– Addig haladtam, – feleltem a süteményért kezet csókolva, – hogy Atilla bemegy a kitárt kapun a palotájába és a küszöbön át az ölében viszi az asszonyát.
– Olvasd el, a mit eddig írtál.
Hát én elolvastam.
Mikor a hun királyné környezetét írom le, azt a részt így végzem:
– Olyan volt az, mint egy nagy fehér galambraj. A hun nők angyalok. És van köztük egy, a ki olyan szép, hogy a föld is gyönyörűségtől remeg, a hol ő jár.
– Micsoda őrült szamárság ez? – szólt a gazdám a fejét fölkapva.
– Nem tudom, – feleltem zavarodottan.
– Ki kell törülni! No lám!
Aztán látva, hogy nekem még a fülem is vörös, rámnéz különös nézéssel.
– Vigyázz fiam, – mondja nyugodtabb hangon, egy percznyi csöndesség után. – Abban a korban vagy, a melyikben az emberi test a virágzása korát éli. Ilyenkor az embert sok lepke játsza körül: vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.
Aztán Maksziminoszszal beszélgetett tovább.
Nem tudom, mit beszélgettek, nem is voltam rá kiváncsi. Nekem ellassudott a lélekzetem. Mellemen feküdt a gazdám szava: «Ebben a korban… a testi virágzás… vigyázz a lábadra!» Igaz a szava. Én az Emőke lelkét nem ismerem, csak egy női test az, a mely kifordított az okosságomból. Oh, de ha ez a nő a legvonzóbb, legcsodásabb teremtés a világon! Ha ezt a nőt én szeretném belehelni, mint a virágillatot!
XI.
Másnap korán keltünk, hogy a fővezérnek átadhassuk az ajándékot. Mig az uram öltözködött, nekem kellett kikeresnem a ládák közül az edényeket.
Aranyból készült remekek voltak azok: öt serleg, két tál és öt tányér. A serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata aranyerdőben, aranyvadakra!
A tálakat is művészi rajzok ékesítették: egyiken Ádám és Éva volt; másikon a vízözön. A tányérok közepére már nem emlékezem.
Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.
Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?
Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb is, ha nem jön elő az a leány!
Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard. Az is a gazdag hunok fegyvere.
És szól a hun a gazdámnak üdvözlést bólintva, görögül:
– Khaire! (Üdvözöllek.)
– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?
Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg lehetett ismerni, hogy rabszolga.
De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.
Megállt és elmosolyodott:
– Mért kérdezed mindezt?
– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél.
– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy Görögnek neveztek rabszolga-koromban.
És könnyedén sóhajtott:
– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem tudja, hova jut öregségére?
Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az, hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt rabszolgákkal gyarapodik.
– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!
– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom, hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül. Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!» Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!
– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.
– Bátran.
– Miért maradtál akkor a barbárok között?
– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek. Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga, végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró kizsarolja a feleket.
Priszkosz védte a rómaiakat, a mire aztán a hun bólogatott:
– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.
Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk, velem is kezet fogott.
A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk meg.
Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk, hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a vizimadarak.
Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri, hogy hol lehetne beszélgetniök?
– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, – felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek.
No, gondoltam, ezek nem czerimóniáznak úgy, mint a mi előkelőink.
A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát fölrántania.
Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér is, és barátságos jóreggelt kiáltott.
Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:
– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit érek.
Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a karját.
Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.
A hun méltóság gondolkodásba mélyedt, azután a fejét rázta.
– Nem lehet az, uraim.
– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is.
– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép együtt él a másvilágon is.
Fölemelte a fejét és nyugodt szemmel nézett végig rajtunk:
– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.
Aztán mintha megunta volna a politikát, elmosolyodott:
– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és ha eső esik, az út se jó.
– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk fel a sátorunkat?
– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba, megfértek benne.
De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett levő téren kértek helyet a sátoroknak.
A fővezér szivesen beleegyezett, s azzal vége szakadt a beszélgetésnek.
Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj; az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak czélbalőni.
Kik voltak, nem tudom. A legények között megismertem Aladár királyfit.
Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A ruha lengett rajtok, s a nők le voltak fátyolozva. Az egyik nőben megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.
És akkor valamit leejtett.
A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel engem arczul ütött.
De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok: fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.
– Köszönöm, Zéta! – mondta melegen.
A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.
Aztán rácsapott a lovára és tovább repült.
Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm Zéta!
És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért, hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a világon!
XII.
Az urak nem szálltak Csáthékhoz. A magunk sátorában laktunk, de a Csáthék palotája közelében.
Az a palota, amint említettem, szemben volt az Atilla palotájával. Csupán egy patkónyomokkal fölhányt térség széleslett a két palota között.
Reggel, amint felöltöztünk, az uram így szólt hozzám:
– Keresd elő, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért, továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombőrt. Aztán öltözzél föl. Hints a tógámra rózsavízet. A királynéhoz megyünk.
Nekem csak eldobbant a szívem. Ha Rika királynéhoz megyünk… Ha ő is ott lesz… szól hozzám…
De hogy is mennénk máshová! Rika királyné a fő az asszonyok között. Az ő fia Csaba. Ő a feleség. A többi csak lukszus: eleven ékszerek.
A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a királynéhoz, vagy csak Priszkosz? Végre abban állapodtak meg, hogy csak Priszkosz menjen föl, s kérdezze meg, hogy a római követ elmehet-e a keze megcsókolására?
Hát megindultunk Priszkoszszal és Rusztikioszszal. Az arany ajándékot fehér kendőbe burkoltan én vittem a vállamon, a többi ajándékot egy gyermek-rabszolga, faragott czédrusládában. Az én terhem nehéz volt. A vállamon árkot nyomott. De nem vittem volna-e el tizszer olyan nehezet is örömest, ha az én álmom kepét nappal is megláthatom!
Mentünk.
Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban, aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk körül.
Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy üres karos-szék.
Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány percz mulva be is vezetett.
Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta meg az orromat. Azt hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani, semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s a szeme szomorú.
A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka. A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A nők között ült Emőke is.
Hogy az én gazdám miket beszélt, azt azon a napon nem tudtam fölírni.
Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve, s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.
Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak: vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.
Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót diszitették.
Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni próbálta.
Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy Emőke mit néz?
Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a szirmokat egyenkint rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.