MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

52. KÖTET

A LÁTHATATLAN EMBER

Irta

GÁRDONYI GÉZA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A LÁTHATATLAN EMBER

REGÉNY

IRTA

GÁRDONYI GÉZA

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

Singer és Wolfner tulajdona.

Franklin-Társulat nyomdája.

GÁRDONYI GÉZA.1)

A kilenczvenes évek elején a tehetséges írók egész kis csapata lépett egyszerre a magyar irodalomba. A hány egyéniség, annyi szín, de valamennyiben bizonyos egyező vonásokat találunk. Novellisták, a kik eddig alig látott technikai készségre juttatják a rövid tárcza-novellát, de szélesebb kört átfogó, teljesebb világképet adó nagyobb témákon megtörik erejük, a stíljük inkább fordulatosság, hajlékonyság és elmésség irányában jelent az előbbi generáczióval szemben haladást, mint egyéni zamat és tősgyökeresség dolgában s a journalistikai jelleg, mely már a hetvenes-nyolczvanas évek termelésén is érezhető volt, náluk még erősebb kifejeződésre jut. Többnyire vidékről a fővárosba fölszármazott emberek, a magyar életnek abban az időpontban tetőpontjára jutott tendentiáját, a vidékről a főváros felé özönlést tükrözik alakjaikban, felfogásukban, izlésükben egyaránt, szemben az előbbi generáczióval, melynek egész gondolkodásmódja még a faluban és a falusi életmódú kis városban gyökeredzik, de szemben a velük egy időben fellépett fiatal írók másik csoportjával is, mely már teljesen hozzáalakulva a nagyváros életéhez, annak szellemét fejezi ki.

Ennek az írói csapatnak egyik legkiválóbb tagja Gárdonyi Géza. Ő is a faluról és a kisvárosról jött az irodalomba s kortársai közül talán épen ő őrizte meg legerősebben a vidéki származás bélyegét. Abból a társadalmi osztályból jött, a mely falun középen áll, mintegy közvetítőképen, a nép és az uralkodó földbirtokos osztály között: a falusi intelligentiából, a mely javarészt papokból, jegyzőkből, gazdatisztekből és tanítókból áll. Ez az osztály egyaránt érintkezésben van a néppel és az uralkodó földbirtokossággal, nagyrészben függő a helyzete mindkettővel szemben, nem csatlakozhatik szorosan egyikhez sem s szűkkörű társadalmi életét a maga fölfelé és lefelé egyaránt elkerített körében éli. Ez a középen álló helyzet bőséges alkalmat nyujt a megfigyelésre fölfelé és lefelé egyaránt s Gárdonyi fogékony, fiatal szelleme élt is ezzel az alkalommal: emlékek, képek és alakok nagy sokaságát hozta magával. Mégis, helyzete úgy látszik közelebb juttatta a néphez és a kis urakhoz, emlékezete inkább ezeknek jellemzetes alakjaival és vonásaival telt meg. Az úgynevezett vármegyei gentry csak ritkán s akkor is inkább epizódszerűen jelenik meg műveiben. Vidékről hozott emlékei annál épebbek maradhattak, mert a tanítóságból a vidéki ujságíráskodáson át jutott az irodalomba s Budapestre és soha nem is bírt itt meggyökerezni. Csak épen addig maradt Budapest lakója, a míg az irodalomban való positióját végleg kiküzdötte, aztán menekült vissza a vidékre. Most már évek óta Egerben éli magányos, eszmélkedő művész-életét.

Az az út, melyen Gárdonyi az irodalomba jutott, megmagyarázza, hogy miért rajzolja csaknem mindig a vidéki miliőt, miért foglal el olyan nagy tért munkáiban a nép és miért játszanak bele a multból vett képeibe is olyan erősen a mai magyar nép életéből vett analogiák. A maga kortársai között ő a népéletnek legkiválóbb ismerője és leghívebb rajzolója, tovább fejlesztője annak a magyar paraszt-típusnak, melyet Jókai és nyomában Mikszáth alakítottak meg a magyar regényben és novellában. Továbbfejlesztője annyiban, a mennyiben ő már nem csupán és nem is főképen különösségeiben és anekdotikus vonásaiban látja a parasztot, hanem közelebb jut lelki életének bensőbb rendüléseihez is. Az ő népéleti képei is inkább szemléletből, mint átélésből származnak, de mintha az ő szemlélete közelebbről való volna és mintha az anekdotázó kedv hiányzanék az ő elbeszéléséből. Míg elődei szemléletében a földbirtokos úri osztály perspektivája tükröződik, az ő szemléletét mindig a falusi tanító közelebbről való perspektivája határozza meg. Egész másforma nála a paraszti élet humora is. Jókainál és Mikszáthnál a paraszt-humor a paraszt egy-egy tipikus vonásának, különösségének anekdotikus ábrázolása, Gárdonyi, ha humoros hatást keres, karikaturát rajzol a parasztról. Leghíresebb s a maga idejében rendkívüli tetszést aratott ilyen karikaturája a Göre Gábor biró úr, a melyben egyesíti mindazokat a karikaturaszerű vonásokat, melyeket más humoros parasztalakjaiban és jeleneteiben külön-külön találhatunk meg, de épen ezért ez a karikatúra a kelleténél rikítóbb. Az olvasók tetszése mind újabb és újabb folytatásokat követelt s főrészben nyilván a publikum ízlésének kielégítésére való törekvésnek tulajdonítható, hogy a későbbi Göre-könyvekben már szinte bántó kifigurázássá lesz a karikatúra.

Nem is ez az alak adja meg Gárdonyi néprajzoló művészetének mértékét, hanem azok az apró, egyszerű, de egyszerűségükben is finom és hangulatban gazdag novellisztikus képek, melyeket a falu népéről rajzolt. Gárdonyi nem népies író, felfogásának, szemléletének és beszédének módja nem a népben gyökerezik s nincs a néppel szorosan összeforrva. Ő csak mint szemlélő áll a néppel szemben, a kit érdekel, izgat, gyakran mulattat az egyszerű emberek érzése, beszéde, mozgása, eszejárása, a ki érdeklődve ismeri fel egyszerű lelkükben az egyetemes emberi szenvedélyek és érzések hullámzását, jól megfigyeli azokat a helyzeteket, melyekbe a nép fia a maga különleges életmódja és gondolkodása révén jut a magához hasonlókkal s a fölötte állókkal szemben, de a maga gondolatával kívül áll azon a körön, a melyet rajzol. A népi egyszerű élet bő alkalmat ad neki, hogy lényének egyik jellemző vonását, az idillre való hajlamot érvényesíthesse, de az ő paraszt-idillje már nem egészen az a rousseaui világfelfogásból fakadó idealizálás, a mely régebbi irodalmunk paraszt-rajzát jellemzi. Nála az idill nem a nép életéről való felfogásból, hanem a saját érzéséből fakad, az író lirája nyilvánul benne, sokkal erősebben, sőt közvetlenebbül, mint csekély számú lírai versében, melyek alapjában véve inkább kedves, naiv hangú helyzetdalok, mint költőjük belső hullámzásainak közvetlen nyilvánulásai.

A fiatal parasztlegény és parasztlány hirtelen ébredő, hevesen fellobbanó szerelme népéleti rajzainak a leggyakrabbi tárgya, a mint hogy majd minden munkájában a fiatal szerelmet rajzolja legszívesebben és legtöbb melegséggel. Már munkássága első korszakában, a melyben a népéleti rajz volt nála a túlnyomó, nyilvánul ez a kedvtelése s megmarad nála jellemzőül mindvégig. Az ilyen képeiben nyilvánul legtisztábban és leghatásosabban egész művészetének alapvonása: a gyöngédség. Fiatal szerelmeseit elhalmozza ennek a gyöngédségének minden jelével s a velük érző meghatottság könnyei fátyolozzák be bensőséggel teli hangját. A szerelem mint ellenállhatatlan elemi erő, igazi természeti ösztön jelenik meg nála, a maga egész fátumszerű rejtelmességével. A szerelmesek, mint az alvajárók, szinte tudattalan sóvárgásban járnak-kelnek, átengedik magukat teljesen a bűbájos varázslat hatalmának. Mintha valami rajtuk kívül álló titokzatos igézet juttatta volna őket trance-szerű állapotba, lélekben elválnak a való élettől, magnetikus álom-életet élnek s a szerelem ellenállhatatlan ereje teljesen megbénítja ellenálló képességüket. Heves, forró érzékiség ragadja őket epesztő sóvárgásban, egy kézfogás, egy elkapott lehellet, egy ingerlő mozdulat, a legcsekélyebb inger is elég arra, hogy érzéki vágyban lángoljon fel egész lényük, de ez az érzékiség az ártatlan szivek érzékisége, tiszta és tudatlan, minden salak nélkül való. Gárdonyi legszemérmetesebb íróink egyike. Nála is tavasz ébredése a szerelem, a vér ösztöne hajtja a szerelmeseket, de szűzies lényüknek csak lángja van, füstje nélkül. Azt kell hinni, valami belső élmény határozta meg a szerelemről való ilyen felfogását; másféle szerelem ritkán csak tünik fel történeteiben s akkor sincs rajzában az a meleg szuggesztivitás.

Pedig – a mint hogy általában okoskodó, filozofáló természet, a nélkül, hogy a filozófiáig fel tudott volna emelkedni – sokat okoskodik a szerelemről. Ilyen okoskodásai vezették az érzéki kielégülés nélküli szerelem problemájáig, melylyel két regénye is foglalkozik: A hatalmas harmadik és az Ábel és Eszter. Itt is, különösen az utóbbiban, az ébredő szerelem rajzában jut művészete tetőpontjára s ez néhány feledhetetlen hatású jelenetet sugall neki a nélkül, hogy a problémával magával boldogulni tudna. Az ő pszichologiája inkább gyöngéd, finom árnyalatok tükrözésére van berendezve, mint elmélyedésre s inkább fogékony megérzésből táplálkozik, mint élesen elemző belátásból. Az idillt, a melynek nyugodt bájú felszine alatt belső tragédiák vérzenek, megragadóan teli hangulattal tudja megéreztetni, de a hol a hangulat nem elegendő, a hol beható lelki elemzés vagy elmélyedés kellene a valóság hatásának felkeltésére, ott már nem tud teljesen kielégítő egészet nyujtani. Elbeszélő művészete, egyes vonások frissesége majd mindig megfogja ilyenkor is az olvasót, de a szuggesztió nem olyan ellenállhatatlan erűje.

Az említett két regény már fejlődése második korából való, a mikor becsvágya nagyobb feladatok megoldására sarkalja tárgy és forma dolgában egyaránt. Míg első korában a rövid tárcza-novella volt a kedvelt formája, ebben a korában már leginkább regényekkel próbálkozik s a novella is hosszabbra, részletezőbbre szélesedik ki kezében. Kisérletező hajlama – egyik igen jellemző tulajdonsága – itt is nyilvánul. Regényeiben is mindig kisérletezik a formával és kisérletezik tárgyaival. Megpróbálja a maga naivitásra hajló elbeszélő hangját nagyobb témákhoz alkalmazni. Hol a pszichologiával kisérletezik, mint említett regényeiben, hol a történelem újszerű rekonstruálásával. A történelem állandóan és erősen izgatja; három történeti regénye. Az egri csillagok, A láthatatlan ember és Az isten rabjai ennek a históriai érdeklődésnek termékei. Az elsőben még erősen érzik Jókai és Mikszáth hatása, a történelmi szinezet inkább a külsőségekhez tapad s a történelemről való sajátos felfogása csak csiráiban van meg. A másodikban és harmadikban már készebben alakul ki felfogása a multról s mélyebb históriai problémákat tűz maga elé: A láthatatlan ember-ben a kulturában született és nevelkedett embernek hozzáidomulását a kulturát nem ismerő, félvad harczos nép életéhez a szerelem hatalma alatt, Az isten rabjai-ban a középkori embernek harczát a test természetes ösztönei ellen, a vallás miszteriumában való elmerülésért. Mind a két regény annyiban jelent új felfogást a históriai regényben, hogy előterükben a történelmi események irányításától távol eső, kicsiny emberek állanak s ezeknek élete, érzésvilága adja a tulajdonképeni tárgyat, a történelmi alakok és események csak a hátteret szinezik ki. Milyen lehetett a világ sorsában semmit sem számító egyszerű embernek élete az elmult korban? Hogy s milyen körülmények közt folytak le örömei és szenvedései? Hogy nyilvánult az örök egy emberi szív a multnak a maitól teljesen különböző életviszonyai között? Milyen szemmel, hogyan látta a mult egyszerű embere a szeme előtt lefolyó eseményeket, melyeket mi a multba visszanéző elménkkel történeti fontosságuaknak tudunk? Ezek s efféle kérdések vetődnek fel Gárdonyi gondolatában a multból vett tárgyakkal szemben. A felelet nem mindig kielégítő ezekre a kérdésekre, néha túlságos tudákos íz érik rajta s néha naivitásokat vagy nyers adatokat kapunk történelmi szellem helyett. Magát a történelmet ritkán tudja Gárdonyi megeleveníteni, egyes vonásait azonban, inkább megérzés, mint megismerés révén, meglepő elevenséggel tudja érzékeltetni. Az idilli vonás megvan itt is: ez vezeti a margitszigeti apáczák rajzához az egyik regényben, Emőkéhez a másikban. És megvan az ártatlanul sóvárgó fiatal szerelem is mindkét regényben, sok hasonló vonást árulva el: a paraszt kertészfiú czéltalan szerelme a királyleányapácza iránt és a bizanczi Zéta esztelen epekedése a hún Emőke után.

A kisebb méretű alakok s az egyéni élettörténeteknek előtérben állása csak fokozza Gárdonyi regényeinek novellaszerű benyomását. Az a generáczió, melyből ő való, csaknem teljesen elvesztette a monumentális epikai stíl iránti érzéket; a novellaírók nemzedéke volt, a mely a regényből részletesebben kifejtett novellát csinált. Nincs is e generáczió írói között egy sem, a ki teljes sikerrel próbálkozott volna a nagy konczepcziójú, szélesebb körű világképet adó regény terén; a mi kisérletet ebben az irányban tettek, valamennyi novellába csökkent. Ez természetesen nem jelent érték-csökkenést, csak a regény műformájának egy időleges átalakulását. Ezt látjuk pl. Gárdonyi A láthatatlan ember-ében is, a melyben épen ott, a hol a regénynek nagy históriai horizontba kellene kiszélesedni, az erre való törekvés megbontja a kompozicziót. A katalunumi csata előzményeinek és lefolyásának leírása, hogy úgy mondjuk, kidagad a cselekvényből, csak igen lazán fűződik bele, szinte felfüggeszti a regény tulajdonképeni eseményeinek menetét. Viszont rendkívüli finom művészettel van ebben a regényben megéreztetve az az emberi mértékeket felülhaladó, igézetszerű hatás, melyet Attila nagy egyénisége mindenkire tett, a ki közelébe került s a mely kiterjed, mint valami rejtelmes centripetális erő, egész népére, sőt még a testileg-lelkileg teljesen idegen bizancziakra is. Ez az igézet viszi Emőkét is a tragikus végre jutó szerelemre. Az egész regény levegőjét betölti egyetlen személynek ez a háttérből kisugárzó ellenállhatatlan szuggesztiója s ezáltal az író minden költői dísznél, a dekoráló művészet minden fogásánál erősebben tudja éreztetni Attilla alakjának óriási méreteit. Ez a vonás teszi Gárdonyinak ezt a regényét a maga kora regényírásának egyik legjelentékenyebb termékévé.

A regény mellett Gárdonyi pályája második részében több kötetre való hosszabb novellát is írt. Ezt a műfajt újabb irodalmunk meglehetősen elhanyagolja, a mi nyilván gazdasági okokra vezethető vissza legelső sorban. A mai irodalmi termelés még igen erősen függ a hirlapok szükségleteitől s a hirlapnak a rövid, egyszerre leközölhető tárcza-novella az alkalmas műfaj. Ez a journalistikai követelmény bontólag hat még a regény kompozicziójára is, divatba hozza az olyan félig regény, félig novella-sorozat műveket, melyeket jóformán csak a szereplő személyek azonossága tart össze. A tulajdonképeni novellát csaknem teljesen megfojtja, holott ez a franczia s még inkább az angol irodalomban, a hol a szépirodalom elsősorban a revuek és a könyvpiacz számára dolgozik, a legkedveltebb műformák egyike, a mint hogy igen alkalmas forma is a regény nagy arányaiba bele nem illő, a rövid tárcza kereteit pedig szétfeszítő kisebb témák megírására. Gárdonyinak sok ilyen kisebb témája van s a mint mind jobban erőt vesz rajta a szélesebb, kényelmesebb elbeszélésre való hajlam, mind részletesebben dolgozza ki alakjait és történeteit. Már pályája első korszakában is szerette a sorozatos elbeszéléseket s ezt a hajlamát megtartja mindvégig; 1910-ben már két kötetre terjedő keretes elbeszélést adott ki. (A hosszúhajú veszedelem.) Novelláit nem annyira a kompoziczió művészete vagy a lélekfestés mélysége teszi becsesekké – bár nem egy közülök ebből a két szempontból is kiváló – mint inkább az elbeszélő kedv frissesége, egyes alakok finom és gyöngéd megrajzolása s az előadásnak, a nyelvnek gyakran művészi magaslatokra jutó szépsége. Könyveiben szerencsésebb és kelletlenebb napok termékei váltakoznak, de nincs egy könyve sem, melynek legalább egy-két darabja ne tartoznék a mai magyar elbeszélés legjavához.

Gárdonyi majd minden elbeszélő művének van egy láthatatlan szereplője, a kinek rendszerint csak a hangja hallatszik, személye nem elegyül bele a történet folyamába. Ez a mintegy kívülről behallatszó hang egy elmélkedő, komoly, elmélázó, alakjaiban és történeteiben kedvét találó, némi különczködésre, sőt egy kis tudákosságra és affektáczióra is hajló, inkább fogékony, mint mély, de bensőséggel teli egyéniséget sejtet. Az író maga ez, a mint történetének elmondása révén észrevéteti magát az olvasóval. Gárdonyi nem hajlik meg az impassibilitás Flaubert-féle követelménye előtt, gyakran és könnyen beleegyedik történeteibe a maga reflexiójával, véleményeivel, sympathiáival. Néha ez csak a hangján érezhető, néha közvetlenül nyilvánul. Gyakran érjük rajta, a mint önmagát belerejti valamelyik alakjába s az alakon keresztül az író maga szól hozzánk, néha meg is bontva a jellemrajz egységét. Egyes alakjai egyenesen a költött és az író saját egyéniségéből vett vonások szövevényei s a megfigyelőnek érdekes feladat, az alakot szétbontani kétféle eredetű szálaira. Rendszerint azok az alakok ezek, a kiknek szemén keresztül látjuk meg az egész történetet, akár az események elmondói, akár pedig csak a cselekvény előterében álló alakok. Ezzel függ össze Gárdonyi hajlama az első személyben elmondott történetekre is. Ez a vonása, ha néha zavarja is az olvasót, gyakran a hatásnak lényeges eleme: sajátos egyéni szinezetet ad az elbeszélés hangjának. Gárdonyi hangja nem iskolázottságával kapja meg az olvasót, hanem bensőségével, hajlékonyságával és melegségével s ha néha modorosságra hajlik is, sokszor, jó órákban az élőszó természetességével hat. S ez a hang határozza meg elbeszélő stílusát is: egyszerű, természetes, a friss naivitás nyomait magukon viselő rövid mondatait, beszéde kifejező, finomságokra? és drámai hatásokra egyaránt képes fordulatosságát s azt a művészetét, melylyel nemcsak a mondanivalót, hanem a mondanivalónak szinét és hangulatát is át tudja vinni az olvasó tudatába. Gárdonyi kortársai között alig van egy is, a kinek elbeszélő prózája egyéni szinezet, a kifejezés biztonsága és belső ritmus dolgában az övéhez fogható volna.

Beszédének elevensége legerősebb ható ereje szinpadi műveinek is. Valamennyi leginkább dialogusának hangulatkeltő erejével hatott: falusi vigjátéka, A bor ép úgy, mint az Annuska kissé túlédes idillje és az inkább bohózatos hatású Falusi verebek. E darabok a dialoguson kívül talán épen eszközeiknek minden raffinériától távoleső egyszerűségével fogták meg a szinházi közönséget. Szűkös lelkivilágú, kicsiny emberek kerülnek a néző elé a maguk szűk határok közt lefolyó életével s az író csak arra törekszik, hogy ezeket az embereket és sorsukat a párbeszéd és a jellemzés elevenségével tegye rokonszenvessé, széles perspektivák és mélyebb lelki motiváczió nélkül. A kompoziczió is inkább novellisztikus, mint drámai jellegű, a történet benne a fontos, nem a karaktereknek és a helyzeteknek egymással való szembekerülése. Mind a három szindarab inkább szinpadi idill, mint igazi dráma. Az A bor azonban egy szempontból nagyobb fontosságra emelkedik: sikeres kisérlet a magyar népéletnek szinpadi ábrázolására, reálisabb alapon és inkább irodalmi eszközökkel, mint a rövid virágzás után teljesen vértelenné és konvenczionálisan hamissá fajult régi népszínmű. Tagadhatatlan szépségei mellett a népéletnek szinpadjainkon oly rég nélkülözött képei szerezték meg e szindarab ritka nagy sikerét. A bor az utolsó pár esztendő legtartósabb szinpadi sikereinek egyike s körülbelül a legnagyobb külső siker, melyet Gárdonyi egész pályáján elért.

A maga nemzedéke összes elbeszélő írói közül Gárdonyi az, a ki legteljesebben és legzavartalanabbul a magyar műveltségből sarjadt ki. Minden más vele egykorú írónknál meg lehet állapítani egy vagy több külföldi író vagy irodalmi áramlat hatását. Gárdonyinál, a mi irodalmi hatást megfigyelhetünk, a magyar hagyományból, leginkább Jókaitól és Mikszáthtól kapta, a külföldi írók hatástalanul peregtek le róla. Általában egész műveltsége nem áll fölötte a magyar művelt emberek átlagos szinvonalának. Innen van aránylag szűk horizontja, gyakori naivitása és hézagossága, de viszont ez az alapja népszerűségének is. Nem áll szellemileg sokkal fölötte olvasóinak, elbeszélő, megfigyelő és ábrázoló képessége csak kiemeli őt az olvasók tömegéből, de nem emeli föléjük; mondanivalói teljesen az olvasó képzetköréből valók, szempontjai összeesnek az olvasó szempontjaival. Ezzel lett a magyar művelt középosztály kedvelt írója: olvasóinak nagyszámú tábora úgy hallgatja szavát, mint egy magához hasonló, csak költői tehetségével kiváló tagjáét, a ki nem akarja rendes gondolatkörét felülhaladó eszmékkel és formákkal terhelni, csak azokat a képeket és szineket vetíti művészi formában elébe, melyekhez hozzászokott s melyek lelkéből lelkedzettek. A mai magyar közép-intelligenczia közizlése leghívebben Gárdonyiban tükröződik.

Ez adja meg leginkább jelentőségét mai irodalmunkban. Hatása a közönségre teljesen eszthetikai, közéleti érzéke vajmi kevés, egész munkásságának alig van politikai vagy társadalmi háttere. Egyéneket rajzol, tipikus vonások nélkül, történetei megmaradnak a magánélet körén belül, nem szélesednek ki társadalmi perspektivákba s a mai magyar élet egyetlen általános problemája sem tükröződik bennük. Igen gazdag és változatos sorát alkotta meg a népéleti s a kis intelligencziából való alakoknak, de nagyon nehéz volna műveiből valami határozottan körvonalozott álláspontját megállapítani ez osztályok társadalmi vagy politikai helyzetének. Munkáinak nincs semmi publiczisztikai szinezete. A mit ezzel veszít perspektiva dolgában, nagyobbára megnyeri artisztikum dolgában. Egyike azoknak a vonásoknak, melyek leginkább megkülönböztetik elődeinek és kortársainak legnagyobb részétől, hogy az irodalmi hatás eszközei közül pusztán csak a művészit használja fel.

Gárdonyi egész szelleme az intimitást hangsúlyozza. Művészete lényegében impresszionista művészet: friss, meleg benyomásokból szövődik, inkább szinekkel és hangulatokkal jellemez, mint nagyszabású körvonalakkal. A kis témák művészete ez, a nagy témák összezsugorodnak a kezében. Hatása ott a legtisztább és legnagyobb, a hol megmarad a maga határai közt.

Csaknem negyedszázadra terjedő pályáján szines és változatos sokaságát alkotta meg a magyar élet képeinek, sok finom és gyöngéd hangulattal tette gazdagabbá lelki világunkat, a magyar mult néhány vonását valószerű fényben világította meg szemünk előtt, mélázó, vonzó egyéniségével meg tudta nyerni az olvasók túlnyomó tömegének rokonszenvét s a magyar elbeszélő prózát szín, kifejező képesség és hajlékonyság irányában tovább fejlesztette. Kortársai közül mint mindenfelől s mindenkitől elhatárolt, önálló egyéniség válik ki. Az utolsó negyedszázad legnagyobb hatású magyar íróinak egyike és körülbelül a legtisztábban művész összes elbeszélő kortársai között.

ELŐSZÓ,
A MELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

– Én is.

És némelyek hozzáteszik:

– A császár könyvtárosa ő, és Priszkosz barátja; bölcs és becsületes ember; a szíve arany.

Én vagyok az a Zéta, s azt mondom, hogy engem nem ismer senki. Igaz, hogy a császár könyvtárosa vagyok, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok; a becsületem se folt nélkül való; és hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, a ki ölt?

Én öltem. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben őszintén. A bölcsességemet is megitélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, a melynél nagyobbat ember még nem követett el.

Aztán mondják meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az emberek nem ismerik egymást. Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva van előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arczát lehet ismerni, s az arcza nem ő. Ő az arcza mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem.

I.

Tizenkét esztendős voltam, mikor az apám eladott rabszolgának. Kénytelen volt vele: Trákiában élt, a kelet-római birodalomban, és adóért zaklatták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bőréből. A világ a hunok nevével volt tele. A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunoknak legyen mit megenniök. Anyám is meghalt. Hat gyermek maradt, meg egy tehén. Apámnak nem volt más tennivalója, csak az, hogy vagy engem adjon el, vagy a tehenet.

Hát engem adott el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piaczon a pallóra, a hol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú száz is.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöldselyem kendős öreg asszony. Apám tíz aranyat kért értem. Megnevették.

Azután egy büszke tógás úr jött. Két rabszolga nyitott neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta.

Akkor apám sirvafakadt és megcsókolt, és azt mondta:

– Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, a ki megvett, nagyméltóságú barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mintha mindig diadalmenete volna.

Maksziminosz volt a neve.

A hogy hazaérkeztünk, engem csakhamar megfürösztöttek és szép fehér ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr galléron fogott és bevitt a kertbe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

– No itt van a ti rabszolgátok, – mondotta Maksziminosz. Teofil a neve. – Mulassatok vele, a hogyan akartok.

A gyermekek körülbelül egykorúsak voltak velem. Alig egy évnyi különbség volt közöttük. Hasonlítottak az apjukhoz, csakhogy az olyan volt, mint a bivaly, a gyermekei meg mint a tücskök.

Hát egyszerre nagy ujjongással kerepeltek körül, s az első órában én is fölvidultam, hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar tisztázódott a helyzetem. A gyermekek engem olyanféle ajándéknak tekintettek, mint mikor kutyát, macskát vagy bárányt kapnak.

Kiállítottak czélba és czitrommal dobáltak. Nekem ez a játék mulatságos volt, míg el nem találtak, azután már csak nekik volt mulatságos. Később, hogy elbődültem és a gyepre feküdtem, csollánnal verték a lábam meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy fellöktem, hogy a feje a fának koppant.

A fiúk megrémültek, s a nevelőjüket hívták. Én magam is megijedtem, de gondoltam: hívjanak bárkit, megmondom, hogy bántak velem a gonoszok.

A nevelő csakhamar ott-termett. A mint megértette mi történt, bámulva nézett reám.

– Uram, – sírtam neki – ezek a fiúk bántottak engem.

– Nem vagy-e rabszolga? – ordította a szemem közé.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az megint megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyeggetés volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését, megúnják, de én akkor tizenkét esztendős voltam, s abban a korban az ember őszinte. Nem birtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik, hadd haragudjék még jobban! Ha megpukkad is mérgében, nem tehet ellenünk semmit!

Igy ingerkedik a gyermek a lánczra kötött kutyával is.

Azt nem mondhatom, hogy az apjok és anyjok előtt mertek volna bántani, csak mikor magunk voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se merte őket megszólni, sőt inkább velök nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral az arczomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit játszottak. A nagyobbik fölment a fára és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták: játszunk vak koldust. Bekötötték a szememet és a szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medenczének s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra s ütötték. Az eb kínjában a nyakamat és fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.

Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz: jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak, kavicscsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.

És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem őket sírva:

– Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a legérdekesebb játék.

Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő, míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor alá és ott elaludtam.

Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy mi az?

Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az erkélyre.

– Ez a kölyök, – mondotta – ismét összeverte az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, hogy a vendég iránt való tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.

– Uram! – kiáltottam a térdemre esve – tűzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elragadott.

Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szünetlenül.

Talán négy nap is beletellett, míg ki birtam újból vánszorogni.

Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga, nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt és megszólított:

– Beteg vagy kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és kék-zöld az ütésektől.

S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bőbeszédűséggel panaszkodtam:

– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek: Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! Óh uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok.

Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr és üdvözli a vendégét.

Az kezet nyújt és így szól:

– Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál már úgyis türhetetlen.

– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.

– Ahogy akarod, – felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a városban szokás építkezni.

Ez az én megmentőm, Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől sarkamig.

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.

Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat. Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni, mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.

A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt. Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.

Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem kivántam a gazdámtól elszakadni.

A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt, Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat, grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

– Hogy aludtál uram? Mit álmodtál az éjtszaka?

De erre se felelt. Néha rámpillantott és szomorú volt a tekintete.

Mi lelhette? – tünődtem magamban.

Végre megszólalt:

– Mennyi a pénzünk Zéta?

– Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szeszterczius.

– És a vörös bőrzacskóban?

– Kilenczvenhat szolidus, vagyis egy fontnyi aranynál valamivel több.

Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.

– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.

Oda tettem neki a pénzt az asztalra.

Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és szintén nyugtalanul néztem reá.

Egyszer aztán megáll és azt mondja:

– Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.

– Ez igaz, – mondotta Priszkosz, újból föl és alá járva a szobában.

Aztán megint megállt és szólott:

– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá április 3-ra. Olvasd el.

Kivettem a kis iratcsomót. Fölbontottam és olvastam:

«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.»

Elolvastam hangosan és zavarodottan néztem a gazdámra.

– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. – Szabad vagy.

Én se szólni, se mozdulni nem birtam.

Prikosz fölvette a bőrzacskót:

– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának; szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.

Nekem egyszerre könybe borult a szemem.

– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!

– Kelj föl, – felelte az öreg elérzékenyülten. – Jól van no…

Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott meghatottan és pislogva:

– Hát ilyen bolond ember vagy te?

Én könnyezve feleltem:

– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem, hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az ember nevet?

– Jó – mondotta bólogatva.