A láthatatlan ember: Regény

A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodva szólott:

– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?

Láng futott át rajtam.

– Ha megengedi felséged, – hebegtem.

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető kézzel pontoztam ki két kört.

De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.

Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág és a nők tapsoltak.

– Mily ügyes vagy fiú! – szólott a királyné.

És Priszkosznak is tolmácsoltatta:

– Irigylem tőled ezt a rabszolgát!

A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.

Az uram azonban így felelt:

– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.

– Hát mást is tudsz? – kérdezte a királyné hozzám fordulva.

– Ezerfélét, – feleltem az örömtől szédülve.

Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem, hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel.

– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.

Priszkosz meghajolt és távozott. Én ott-maradtam térdeimen a nők között.

Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban, meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a képzelődése szerint.

Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, a miket én tudok!

– Megengedi felség, hogy egy hajnalkát rajzoljak?

– Rajzolj mindent, a mit tudsz.

Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek az ág vége felé kisebbedtek.

– Gyönyörű! – mondották mindnyájan.

– Ilyen szépet is lehet rajzolni!

És körülcsicseregtek dicséretekkel.

De a dicséretek között én csak az Emőke szavát hallottam: Szép.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág fölött.

– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.

– A levelek helyett is virágot írj, – szólt a királyné.

Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.

Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam.

Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan. Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt, mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van az orra baloldalán. De mennyire illett neki!

A kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem lencséért odavetettem az életemet a halálnak.

Emőke rámnézett. Egy perczig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

– Mért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szeméből és én alíg birtam válaszolni:

– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.

Gondolkozón nézett reám, aztán elmosolyodott:

– Hát rajzold át élőnek.

A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és odakinálta a leányoknak is.

Én akkor végeztem el a rajzot.

– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

Azzal belemarkolt a kosárba.

– Tartsd a tenyeredet.

Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben úgy éreztem, mintha megalázna.

Mégis el kellett fogadnom.

Szinte örültem, hogy elbocsát. Szégyeltem volna enni Emőke előtt.

Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve nézek arra, a merre a többi.

Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda csoportosul mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.

Priszkoszhoz megyek és kérdem halkan:

– Mi történik?

– Ezek panaszosok, – feleli Rusztikiosz. – A király itélkezik.

Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak. De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú sastollas posztó-süveg.

– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott, kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap reggel meghalt; a hun meg most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:

– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is kapsz.

– Elég, – mondotta a király.

Erre elcsöndesültek.

És ismét megszólalt:

– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színű?

A hosszúnyakú legény habozva felelt:

– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya lakozik benne.

– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos nyavalya lakozik.

A sokaság hallgatott.

– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat, mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:

– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak festett nyúl.

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott olvasta a a markába az aranyakat.

XIII.

Másnap az uram ebéden volt Atillánál. Én ismét a királynéhoz mentem.

A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi ismerősök volnánk, azt mondja nekem:

– Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)

– Nem, – feleltem csodálkozva.

– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő volt, és az én nevem Dsidsia.

Csunya név, gondoltam.

A kisleány folytatta.

– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly meghalt.

– Mi közöm nekem ebben, – mordultam reá.

Elpirult. Sovány barna kezét az arczához nyomta, és zavartan pislogott.

– Hát akarsz valamit?

– Nem, – felelte szomorún, a fejét lehajtva.

Tovább siettem, szinte rohantam a királynéhoz.

Csak azok a nők voltak ott, a kik előttvaló nap s kivülök még három.

Csak Emőke hiányzott.

Kedvetlenül rajzoltam, s mindig azon járt az eszem, hogy hol lehet Emőke?

A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította. Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.

Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna fiú. A haja vállig omló. Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.

Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú zsinórjával térdig fölhálózták.

A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg, azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam. Majd az arczomra bámult.

– Ki vagy te? – kérdezte kedves gyermeki hangon.

– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a mesék országa kezdődik.

Erre még jobban elbámult.

– Láttál tündért?

– Láttam.

– Hát vasorrú bábát?

– Azt is.

– Hát hétfejű sárkányt?

– Azt is.

– Elevent?

– Elevent, de csak egyfejűt.

A nők mosolyogtak a gyermek kérdésein. Az anyja elkapta:

– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni. Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.

A kis Csaba még egy pillantást vetett reám, azután elvitték.

Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.

A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy megökleli. Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.

A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s időnkint az ajtónálló felé pillantottak.

Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.

Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.

– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros arczczal.

Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a kiáltásaival.

– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!

– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán. – De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.

– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben itéljen.

– De megveti az aranyat. Itt a kevélység!

– Ez nem kevélység. Ez bölcsesség.

– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.

S erre mind a hárman kaczagtak.

A százados elment a sátorába, hogy aludjon.

– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a szememből.

– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.

És elgondolkodva nézett maga elé.

Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.

XIV.

Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás, mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.

De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte való napon.

Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.

Ezt a napot tehát ott tölti.

Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.

A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át beszármazhatott.2)

A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel, kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.

Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.

Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.

– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.

– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen szépeket.

– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.

Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak a figuráit másoltam.

A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége kőzött ma se bírom megfejteni.

És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:

– Milyen ékszert viselnek a görög nők?

– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország már nem gazdag.

– Nyaklánczot viselnek?

– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.

– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?

– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.

– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.

A nők nevettek.

Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.

– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok szabadon voltak, s karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.

– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?

– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.

A királyné szólt az ajtónálló nőnek:

– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.

Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.

Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és tapsoltak.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam összerendezni.

Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben megnézze magát.

De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:

– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!

Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel felénk.

Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből, szépségéből mindig fény áradt reám.

Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:

– Ilyenek-e ott a leányok?

– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár termetet csak márványnőkön látunk.

– Mi hiányzik még rólam?

– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.

Emőke a királynéhoz fordult:

– Szép vagyok, nagyasszony?

– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.

Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.

– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen teljes.

Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon dalolt:

Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.

Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta:

Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:

Emőke folytatta:

A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt. Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.

– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?

– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

Aztán rám fordult a beszéd.

– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, – és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?

– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki, hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem megtanultam.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.

– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.

– Önként?

– Szeretetből, – feleltem.

– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.

– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?

– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.

Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.

– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. – A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt, mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.

És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:

– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy alig lehetett a kezét rólam lefejteni.

A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.

Aztán a királyné kérdezte:

– És apád mégis eladott?

– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.

A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.

– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! – folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt! Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra tapodjon!

Én csak eldermedtem az ijedtségtől.

A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva kisérte.

– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.

Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.

De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.

Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.

Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.

Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert, és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:

– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.

Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű szemei rám nyiltak, mint a mennyország.

– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.

– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.

– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.

– Holtomig bánom azt a jelenetet.

– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.

– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.

Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.

– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.

És a kezét nyujtotta.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.

– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes eszed.

És visszalebbent a szobába.

XV.

A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította. Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.

Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom, fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka, piros saruját, amint az aranyozott kengyelben nyugodott.

A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott köztük, mert mind a hárman nevettek.

Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább mentek, és eltüntek az Atilla házai között.

Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés állana a mellemben.

Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított, hogy mi a bajom?

– Semmi, – feleltem csudálkozva.

– Azért, – mondotta, – mert sápadt vagy.

A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem tudom miért.

Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.

Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani, hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna tőle.

Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést, aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.

Ezen a parancson csodálkoztam.

Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.

A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk. Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt: Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.

A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg, hogy a hun ábécében az l betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az Atilla név volt nyomva.

Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.

Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:

– Nem lenne illő, hogy odamenj. Azt gondolná, hogy ajándékot vársz.

Erre én nem is gondoltam.

Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.

De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat, amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy kék-deres lovat. A többit visszaküldték.

Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál, Oresztesznél és Szabad-Görögnél.

A királyné nem fogadta őket, a feje fájt.

Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem erszényt hozott nekem.

Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst csillag volt a süvegére varrva.

– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – Két öreg pénz van benne és hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a hat apró hat testvéredé.

Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot? Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:

– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer meghajthatnám előtte.

Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben magukkal visznek.

Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből való.

Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt, mint egy gyermektenyér.

– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.

A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.

Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam, nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni, hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.

De micsoda földönmászó nyomorult féreg az ember!

A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a fejem.

Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben éreztem olyan kínos szomjúságot.

A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!

Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga a gyomot kapálta el a kapu körül.

Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később, gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá, alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.

Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun ült. Hogy arra mentem, rám nézett.

– Itthon van-e Csáth úr? – kérdeztem félénken.

– Nincs, – felelte félvállról.

– De a házbeliek itthon vannak?

– Itthon.

– Csáthné asszony is itthon van?

– Ő is.

– A kisasszony is? Emőke kisasszony is?

– Ő is.

– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor vesztettem el. És az én uram megszid engem.

Erre nem felelt.

Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott:

– Nini, Zéta bácsi.

– Te vagy, Dsidsia? – kérdeztem megkönnyebbülten.

Örültem most, hogy beszélhetek vele.

– Elvesztettem valamit, – mondottam. – Csak egy gombot.

– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell altatnom.

Akkor láttam, hogy a kis fiú az ölében van.

– Reggel már nem leszek itt, – mondottam. – Elutazunk.

– El-e?

És nagy, nyilt szemeit bámulva meresztette reám.

Aztán a nevét kiáltották bent.

– Jaj! – mondotta, – hívnak.

Letette a gyermeket. Az már aludt. És kifutott a szobából.

Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda. De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az edények zörögtek.

Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha valamit keresnék.

A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva keringélt el fölöttem.

Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.

Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az emeleti ablakban.

Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.

Nem mutatkozott senkise.

*

A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé nógatták a lovukat.

Besötétedett.

Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.

A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.

Atilla leszállt a lováról, és bement.

A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál tértek haza a szolgák.

XVI.

Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az urak lóra ültek. Én is.

Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam: Ez beszél helyette!

Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem. Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha mégis ő!

Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.

És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb.

XVII.

Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt szerzett feleségül.

Itt lett volna jó megállítani a malmot!

Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?

Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.

Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s visszakisértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem; föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.

Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna, midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.

Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk délnek.

Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem, meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak lefeküdtek aludni.

Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga legyezte őket csendesen.

Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.

Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá: