A láthatatlan ember: Regény

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a levelet és a keblembe rejtettem.

Ismét az urakra néztem. Aludtak jóizűen. A szolgák is bólogattak.

Irtam egy másik levelet is ekképpen:

Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.

Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?

Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és rosszakaróim.

– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utólérem a társaságot.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, sebes vágtatással mentem tovább.

Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám valami fontos ügyben visszaküld és kéreti, hogy engem tekintsen az úton a maga szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, a kit világlátni vett maga mellé. Mafla és tudatlan fiú, hebegő is, de igen komoly.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem. Jódarabig faggatott, hogy mi dolga van az én uramnak Csáthtal? Azután, mikor látta, hogy én nem tudom, tünődve tért vissza a tiszthez, a ki a szökevényeket kisérte, s a kivel az úton folyton beszélgetett.

Én hátra nézegettem, hogy nem üldöznek-e? Az arczom égett. Szívem remegett, mint a nyárfalevél. Oh hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!

XVIII.

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?

Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.

– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.

A kürtjéhez nyult és hunosan megfujta.

De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba tátogattok!

– Akasztanak, – felelte az egyik hun. – Azt néztük.

– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!

– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. – Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.

Megpöködte a markát és megint szólt:

– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a módját! Igaz-e Kovács!

– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a kit így kűdenek oda.

Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol?

– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad belőle, a raboknak is juthat.

Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben csupa jóság volt az az ember.

A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember.

Figyelmeztettem Vigilászt. Ő is összeborzadt.

– Eredj a sátorba! – kiáltott a fiára. – Oda ne nézz!

– Mit vétettek ezek? – kérdezte Eszlász az egyik huntól.

– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is, s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét emelgette és jajgatott.

Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak?

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és így hörgött:

– Vizet, vizet!

A keresztfát valami húsz lovas hun állta körül. Előttük nők meg gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét. De a műveletlen ember érzéketlen. Olyan, mint a gyermek, a melyik madárral játszik. Nem érti azt, hogy a madár szenved. Látványosság és mulatság neki az. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.

– Nincs-e bennetek emberi szív! – kiáltott rájok Vigilász.

– Uram, – felelte az egyik hun, – itt a fazék. Az imént hoztam neki.

– Hát hozz neki mégegyszer.

A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arczát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előre hullt hosszú ősz haja eltakarta.

Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették fel, mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt.

De ő nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj.

Aztán ismét vizet kért.

– Jaj a hátam! – hörögte időnkint.

A keresztfához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán és odatartotta a fazekat a szenvedő szájához.

A hunok komoly érdeklődéssel nézték, hogy hogyan iszik.

A mint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.

– Könyörüljetek! – nyöszörögte. – Szúrjatok át!

Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, s egész este úgy éreztem, mintha jeges víz folyna az ereimben. Kis idő multán Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent?

– Nem, – felelte Eszlász. – Gyilkos volt és szökevény. Kettős halállal kell az ilyennek meghalnia.

Mindnyájan fürödni mentünk, mert a nap forró volt és az út pora égető.

Mikor visszatértünk, már leáldozott a nap, s a messzeterjedő parti füzesből elhomályzott az éjszaka.

A révészek ott bámészkodtak már a tűz körül.

– Ember, – mondottam félrehúzódva egy hegyes süvegű hun legénynek. Igen sajnálom azt a keresztre feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?

– Lehet, – felelte hunyorítva. – Mit adsz?

– Egy aranyat.

A hun megpöngette egy kövön az aranyat s eltünt. Egyideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Azután egyszerre elcsöndesedett. Csak a legelő lovak halk fű-ropogtatását lehetett hallani az éjszakában.

XIX.

Én a szabadban háltam a katonák között.

Az ég felhős volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.

De nem birtam aludni. Még ma nem vagyok rabszolga; még ma valami okon visszatérhetek. De mi lesz velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s akkor okosodok rá, hogy őrültség, a mit cselekszem. Akkor már nem lesz itt Vigilász, sem Eszlász; nincs a ki tanuskodjék, hogy nem vagyok szökevény rabszolga. Hátha majd beállok Csáthhoz és onnan jövök el? Hogyan jövök át a határon? Hiszen Atilla határőrei eleven láncz gyanánt állják körül az egész birodalmat és talán engem is ilyen halál ér, mint azt a két szökevényt.

Az apokalipszisz rémei lengedeztek körül, s homlokomat kiverte a verejték.

De ha a leányra gondoltam, rózsaszínűvé vált az éjszaka, s rémek helyett galambokat láttam. Nincs példa nélkül a történelemben, hogy előkelő nők rabszolgáknak a rabjaivá váltak. Emberi törvényt az emberi szívre rátenni nem lehet. A szívnek külön törvényei vannak. Az ész megvédi a rabszolgát; a szív megcsókolja.

A rózsa kis papirosba takartan a mellemen rejtőzködött. Már hervadt volt, de az illata nem veszett el.

– A te lelked ez az illat Emőke. Te adtad nekem ebben a rózsában a lelkedet!

XX.

Ugyanazon az úton haladtunk Atilla városába, a melyiken már egyszer jártam, csakhogy akkor Maksziminosznak szüntelen kellett élelmet vennie, Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk. Később tudtam meg, hogy ez szándékosan történt.

Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, a hol Emőkével az a szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam. De nem találtam meg. Vagy a szél fujta el, vagy valamelyik pásztor vitte el. A fű zöld volt akkor a mezőn és virágokkal kevert; azóta a nyári hőségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé. Most sárga tarlók között mentünk heteken át. Néhol még arattak is. Mindenütt a rabszolgák arattak. A hun nem dolgozik.

Jövet is kerestem a fátyolt, de már akkor sem találtam. Szerettem volna a rózsát belétakarni.

Perczekig álltam azon a helyen, a hol egykor az a találkozásunk volt. Emőkére gondoltam.

Egy vén buczkós fűzfa álldogált ott magában. Nem lenne-e jó, gondoltam, ha elásnám a tövibe az aranyaimat? Ki tudja mi történik velem? Én ezt a helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?

Körülnéztem. A társaság már előrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki.

Hozzákötöttem a lovamat a fűzfához és a tőrömmel jó két arasznyi mély lyukat ástam.

A száz szolidusból kettő hiányzott. Hozzátettem a kettőt a királyné pénzéből. A bőrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget tapostam rá, s a nyomomat porral szórtam be.

Ez volt életemnek első szerencsés gondolata. Az a pénz segített vissza idők multán Konstantinápolyba, a hol ezeket a sorokat írom, s azzal a pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis fészkemet.

XXI.

Dél volt, mikor elértük Atilla városát. A nap égetőn sütött. A kutyák a nyelvüket lógatva ültek az árnyékon is.

A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre, hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.

Én ott el akartam válni a társaságtól, de Eszlász rámbődült:

– Egy tapodtat se!

Már akkor vörös volt a képe. A szemei szinte kidagadtak a haragtól.

Különös, hogy ez a jó barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhülve néztünk reá. Az ember azt gondolná: veszett kutya harapott belé.

Körülbelül egy óra mulva egy csapat lovas hun robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüst csillag. Tehát a király testőrei.

Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arczukon, hogy a parancsára várnak.

– Szálljatok le tízen, brummogta Eszlász rideg hangon.

Azután hogy leszálltak, még ridegebben ránk mutatott:

– Kötözzétek meg mind a hármat!

Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.

– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – kiáltotta hátralépve. – Én a császár követe vagyok! Követet bántani nem szabad!

– Kötözzétek meg! – ismételte Eszlász.

A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát, meg engem.

A rabkisérő tiszt, rátámadt Eszlászra:

– Hogy mertek így bánni a mi követünkkel! Ő a császár személyét viseli itt. Nem voltál-e te is követ, nem viselted-e Atilla személyét két izben is nálunk?

Eszlász az egész úton együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak félvállról pökte oda:

– Felelek azért, a mit cselekszem.

– Uram! – kiáltottam én is méltatlankodva. Nem tudod-e, hogy én Vigilász úrhoz nem tartozom?

Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a tűzre.

De nekem Eszlász nem is felelt.

– Motozzátok meg őket, – mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.

Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat, a fiánál ugyanannyit; tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.

Azután a Vigilász ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyőfa ládában vaspántos kis ládát találtak, csak akkorát, mint egy csecsemő koporsója, de az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett kiemelnie.

A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.

Eszlász a vasládára mutatott.

– Ennek a kulcsa hol van?

– A nyakamban, – felelte Vigilász.

És újból fenyegetődzött:

– Meglásd, hogy megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a hunoknál.

A római tiszt hátatfordítva állt Eszlásznak. Megfordult és megvetően szólott:

– Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek. Azután visszatérek és megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a kezünkben bot legyen.

Ez sértő szó volt, és én azt vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékonylábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt neki:

– Én meg arra szólítalak, – ígymond, – hogy jer velem! Tiszt vagy és becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jőjj és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.

Azzal intett a testőröknek, hogy induljanak.

A tiszt darabig habozva állt, azután hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a lovára, s megindult Eszlász mellett.

Szótlanul haladtunk át a város utczáján. Utánunk egy szekéren hozták a vaspántos ládát, s a tőlünk elkobzott két fontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.

A sátorok árnyékából előszaladtak a nők és a gyermekek és bámulták a különös bevonulást.

XXII.

Tizenegy óra tájban (a hun óra szerint délután három órakor) elérkeztünk Atilla palotájához.

Útközben pillantást vetettem Csáthék ablakaira, meg a Rika királyné palotájára, de nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerős hölgyek közül.

Egyenesen a palotába mentünk. Bevezettek bennünket egy nagy terembe, a melynek az egyik oldala keletfelől nyilt oldalú volt; csupán hat karcsú oszlop tartotta.

A teremben csak egy trónforma, barna szék állt. A falakon semmi dísz, csak sötétvörös keleti szőnyegek.

Mikor beléptünk, Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha volt rajta, mint a közhunokon, de bő és finom gyolcsból való. Az ing fölött azonban könnyű dolmányt viselt, a fején meg fölgyűrt karimájú fekete posztó süveget. Körülötte: Edekon, Csáth, a fővezér, Berki, Orgovány, bikafejű Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, szóval a főurak, és egy alacsony, hosszú szakállú és hegyesfülű öreg úr, Ardarik király, a kit akkor láttam először. Meg még valami öt testőr, köztük egy álmos, fiatal írnok.

Eszlász előlépett. Levette a süvegét és meghajolt.

– Uram, – mondotta, – itt van Vigilász. Megmotoztuk őt. Ezeket az aranyakat találtuk nála.

A szolgák már akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany egyetlen nagy bőrzsákba volt kötve; hogy azt is megnyitották, zizegve ömlött ki a ládából.

Eszlász folytatta:

– A ládában van száz font arany, vagyis körülbelül nyolczszáz szolidus. Ezenkívül nála volt ez az öv. Szintén arany van benne. Körülbelül egy font. A fiánál ugyanennyi.

Aztán rám mutatott:

– Ezt a rabszolgát is ide hozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton csatlakozott hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ezenkivül egy lepecsételt levél is. Gondoltam: ezt a levelet is idehozom.

Azzal letette a levelet az aranyhalomra.

Atilla keresztbe fonta a karjait és Vigilászra nézett.

– Minek ez a sok arany? Miért hoztad? – kérdezte nyugodt, hideg hangon.

– Uram, – hebegte Vigilász, – sok cseléd és sok barom kell az ilyen útra. Hol lovat kell venni, hol ökröt. Azonkívül az élelem… Néhány rabszolgát is óhajtottam kiváltani…

Elakadt. Az arcza sápadt volt. Homlokát verejték verte ki.

Atilla arcza megváltozott. Olyan haragosan nézett reá, hogy alig mertem lélekzeni.

– Igazat beszélj! – dördült rá a király.

S újra nyugalmat erőltetve magára, folytatta:

– Az úton nem volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna is, ennek a pénznek a századrésze is elég, hogy újra megvedd. Arra pedig bizonyára emlékezel, hogy megtiltottam a rabszolgák kiváltását.

A kardjára csapott, s ingerülten szólott:

– Megmondod-e, hogy minek hoztad ezt a száz font aranyat?

– Uram, – felelte síró hangon Vigilász, – nem mondhatok egyebet.

– Nem? Majd meglássuk.

A testőrökre pillantott.

– Ha tüstént nem vallasz, a fiad itt hal meg a szemed előtt.

Öt testőr kivonta a kardját. Az ércznek az a hideg csesszenése, az a csend, a további parancsra való várakozás, lélekzetelállító valami volt. A vér, azt hiszem, megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Éreztem, hogy itt valami sötét titok van. Benne vagyok ártatlanul valami gazságban.

– Apám! – sikoltotta a fiú. – Könyörülj rajtam! Megölnek!

– Uram, – nyöszörgött Vigilász a térdére esve. – Mindent megvallok… Csak a fiamat ne bántsd!

– Hát beszélj. De amint az első hazug szót kimondod, a kardok a fiad mellébe mélyednek.

Székért intett. Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a vallomást.

– Uram, – kezdette Vigilász vaczogva, – ez az arany bűndíj. A te felséges életed díja.

S arcza olyan volt, mint az akasztófa alatt álló ember arcza.

– Elejéről kezdd.

– Mikor Edekon úr nálunk járt Oreszteszszel, a császár Krizafiosz úrra bízta őket, hogy úri helyet és jó ellátást kapjanak. Krizafiosz, a testőrök kapitánya, hatalmas úr és kedves embere a császárnak. Ő mindjárt házigazdaképen bánt a követekkel. Elvitte őket a városba; megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizáncz falait, az aranykaput, a temetőt; a hippodromot, a Zsófia-templomot, nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat, szóval mindent. A tolmács én voltam.

Atilla Edekonra pillantott. A tekintetével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e?

Edekon bólintott.

Vigiliász folytatta:

– Edekon úr különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott. «Ezek aztán gyönyörű házak! – mondotta. – Nem hiába egyhelyen lakó nép vagytok, de ki is fejlődött nálatok a házépítés művészete!» Krizafiosz erre így felelt: – «Mindenkinek olyan a háza, a milyent az esze megérdemel. A szerencsét az ember maga csinálja.» – «Nem értelek.» – felelte Edekon úr. – «Én akárhogyan akarnám is, ilyen palotám sohasem lehetne.» – «De lehet,» – bizonyozott Krizafiosz, – «ha te nagyon akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád; márványlépcsős, aranytetős, mellette egy gyönyörű kerted, kert alatt a tenger.»

S a míg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint egy beszélő halott. Én csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gombolyodik ki ebből a beszédből.

– «Ne tréfálj velem,» – felelte Edekon úr. – «Azt csak gondolhatod, hogy egy ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én ilyenhez?» – Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem, hogy maradjak hátra Edekon úrral és mondjam neki, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jőjjön el ebédre Krizafioszhoz, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én kisértem föl a társalgó-szobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a képeket, a kígyóalakú asztallábat, szóval mindent. Akkor, hogy le is ült végre, Krizafiosz azt mondja neki: – «Miféle hivatalban vagy te Atillánál?» – «Nálunk nincsenek hivatalok,» – felelte Edekon úr. – «Én csupán belső embere vagyok az én uramnak, s én is a testőrségnek parancsolok, mint te itten.» – «Szabad bejáratod van az uradhoz?» – «Szabad.» – «Éjjel is, a mikor alszik?» – «Éjjel is,» – felelte Edekon úr.

Edekon mosolygott. S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:

– Milyen jól emlékszik a róka!

Atilla hátradőlt a karosszéken. Kardját a lába közé vette. Vigilász folytatta:

– Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, úgymond, előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak: Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palotát megkapod, ha akarod s még kincsed is lesz annyi, a mennyiről most nem is álmodhatsz, de mielőtt szólnék, add kezedet és esküdj meg, hogy a miket mondani fogok, ha el nem fogadod, titokban tartod, soha ez életben senkivel nem közlöd, mert nagy baj lenne belőle. Edekon úr kezet adott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram, király, én nem tehettem másképen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az egész esztendei fizetésem és nekem tolmácsolnom kell, a mit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem tettem a magam lelkéből semmit.

És tovább beszélt. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla nyugodt volt. Én ólomsúlyt éreztem a mellemen.

Hát Vigilász folytatta:

– Az eskü után így szólt Krizafiosz: ha te bejáratos vagy éjjel is Atillához, nem találnál-e módot arra, hogy Atilla hamarabb lássa az őseit, mint a hogy a természet rendje szerint láthatná? – «Szóval, hogy megöljem,» felelte nyugodtan Edekon úr.

Atilla megmozdult. A főurak szinte meghördültek a haragtól.

– Folytasd! – parancsolta Atilla.

Vigilász nehéz lélekzettel, a félelemtől verejtékezve beszélt tovább:

– «Nem mondtam azt,» – szólott rá Krizafiosz, – «én csak azt mondtam, hogy az Atilla óráját meg lehet talán változtatni». – «Beszéljünk nyiltan,» – szólt Edekon úr, – «ti görögök egyik szóval a másikat kerülgetitek. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem Atillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzávaló kincseket. De mit mond erre a császár?» – «A császárral beszéltem» – felelte most már egyenesen Krizafiosz. – «Az én számmal az ő szava szól.»

Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.

– Gazemberek! – üvöltötte Urkon, egy nagyszemű, sovány, barna főúr. S a kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy pillantással lefegyverezte őt.

Egy percznyi csönd támadt. Künn egy ló nyerített. Vigiliász sápadt arczczal folytatta:

– Edekon úr elgondolkozott, aztán így szólt: «Ez nem csekély föladat. Mennyi pénzt várhatok érte?» – «A mint mondottam», – felelte Krizafiosz, – «választhatsz egy palotát, bármelyiket a császárén kívül, akár, ha tetszik: ezt, a melyikben most vagyunk, így, a hogyan van: szőnyegek, butorok, minden berendezés. Ezenkívül, a mit adóképen fizetünk Atillának, egy évi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak elég kincs?» – «Elégnek elég,» – mondotta Edekon úr, – «de nekem már a gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem». – «Erről beszélni se kell,» – felelte Krizafiosz. – «Ez külön számítódik. Mennyit adjunk erre a czélra?» – «Ötven font elég», – mondotta Edekon úr.

Én azt hittem, elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember boszújában minden rómait keresztre feszíttet, a kit csak megfoghat. Első sorban bizonyos, hogy a táborban található rómaiakat szedeti össze.

Ránéztem Atillára. Ült mozdulatlanul, sötét, hallgató arczczal. Micsoda vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!

És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával egy-egy pallost emel a fejünk fölé. Csak perczek kérdése az életünk.

– Krizafiosz fölkelt, – folytatta kriptai hangon Vigilász. – Azonnal át akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta: «Ne siessünk ezzel, – mondotta, – mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Atilla apróra el szokta kérdezni, hogy szívesen fogadtak-e bennünket és hogy kitől mennyi ajándékot kaptunk? Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanut keltene.»

– Így volt, – bólintott reá Edekon.

Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arcza becsületes és apró szemei észtől csillogók. A király benfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele mellette, mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, ők is elpusztulnak.

Vigilász folytatta:

– «Hanem», – mondotta Edekon úr, – «elmegyek én haza üres kézzel, s jőjjön velem ez a tolmács (mármint én). Én aztán ettől megizenem, hogy az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék.» Krizafiosz csodálkozott az Edekon úr okosságán. – «Bölcs a te beszéded», – mondotta. – «Úgy lesz jó, a hogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz és közlöm vele, hogy benned emberünkre találtunk. Estére meghívlak vacsorára a követtársaiddal együtt. S elmondom, hogy a császár mit szól a vállalkozásodra?»

– Így volt, – bólintott reá Edekon a bajuszát sodorgatva.

– Engem, uram király, – folytatta Vigilász, – meg se kérdeztek, hogy mi a véleményem. Én csak eb vagyok, uram: hol ide löknek, hol amoda. Nem mondhatom, hogy nem, mert parancsolnak velem és csak negyven szolidusz az évi fizetésem.

– Folytasd, – szólt komoran Atilla.

Hát Vigilász tovább beszélt:

– Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délutánhosszat. A császár odahivatta Marcialosz urat is, a ki neki főtanácsosa. Mit beszéltek, mit nem, én a tanácskozáson nem voltam. Csak este, mikor a hun követ urak Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. A hogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert, és a tenger túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették; az asztalnál csak hárman maradtunk. Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult és szólott imigyen: «A császár mindenképen örül a vállalkozásodnak és megadja a jutalmat, a hogy én mondtam, sőt azonfölül nagy udvari méltóságot is kapsz, nagyobbat, mint Atillánál van. De a császár nem találja eléggé jelentős embernek Vigilászt arra, hogy téged elkisérjen, hanem Maksziminoszt fogja veled küldeni. Az előkelő ember; jó megjelenésű alak; az arcza is megnyerő. Az lesz a követ s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit. Így volt-e uram? – kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.

– Így, – felelte Edekon hideg mosolygással.

Vigilász megkönnyebbülten lélekzett:

– Hála az egeknek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor először beszéltünk veled, uram, Edekon úr megjelent a sátorunknál. Félrehítt és azt mondta: «A véletlen is a kezünkre játszik: te mégy vissza Konstantinápolyba a hátramaradt szökevényekért. Mikor megjössz velök, gyanutlanul elhozhatod a pénzt, a mi a testőrök megvesztegetésére való.» Nekem el kellett mennem a szökevényekért, a kikből most harminczat hoztam, mert ezt te parancsoltad, uram király; meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt ők parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt mondták, hogy jobb, ha bőven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg emmiatt.

Végzett. Nekem egyszerre megvilágosodott Vigilásznak sunyi, titkolódzó magaviselete; Atilla haragja, a mikor őt Maksziminosz mellett megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Most értettem csak, hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét népet, a mely idegen földre bujdosik s hun köztük alig akad. Azért követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre, s utána az egyedül való eljövetelre.

Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg a pénzköltést? Hiszen az ő országának javára válik, ha pénzt visznek be és a hunok közt költik el. Ez is csak kelepcze volt, hogy a száz fontnyi arany czélját elhazudni ne lehessen.

És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában?

Lám, buta barbárnak nevezik a hunt. Ime, a finom eszű, czivilizált urakat a buta barbár az ellene szőtt hálóban fogta meg.

De most én következtem.

Ég és föld elsötétült előttem, a mikor Atilla a levélre nézett és szólott:

– Lássuk: micsoda írás az?

Ha engem is előfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében oroszlánkörmök vannak. Ha ránéz az emberre, megragadja a nézésével és nincs menekülés.

– A levél – szólt Vigilász, – Priszkosztól való és Csáth úrnak szól.

– Ez a szolga – szólt Eszlász a levelet fölemelve – az úton csatlakozott hozzánk.

És átnyújtotta a levelet Atillának.

Atilla nem vette át Intett Csáthnak.

– Jó lenne tán ezt is elolvasni – mondotta Csáth. – Nem tudom, mi levelezni valója van velem Priszkosznak?

– Hát olvassuk, – mondotta Attila az irnokára pillantva.

Az írnok egy sovány, szeplős képű ember volt. A hunok közt csak Ruszti volt a neve, rövidítése Rusztikiosznak. Később azzal az emberrel sok dolgom esett.

Hát Ruszti fölbontotta a levelet s egyenesen hun nyelven olvasta.

Atilláék hallgattak figyelmesen.

Én reszkettem.

– Különös, – mondotta nevetve Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére jutott.

Végignézett. Aztán Atillához fordult:

– Szükséges uram neked ez a rabszolga? Az van a levélben, hogy tudós.

Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dőlve, sötéten nézett Vigilászra.

Vigilász elsápadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy élete vagy halála fordul meg abban a perczben az Atilla fejében.

Oly kínos volt az a percz, hogy Vigilász végre fölkiáltott, mint a vízből fölbukó fuldokló.

– Uram, ha halálomat kívánod, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Mert egyetlen gyermekem ő, és kedvesebb nekem, mint a magam élete.

Ezt mondva, a könnyei végigcsordultak az arczán. A padlóra borult és zokogott.

– Micsoda alávaló emberek ezek, – szólalt meg a fővezér. Minden római szolgámat elkergetem!

– Fölkonczoljuk őket! – üvöltötte Urkon.

– Sőt ellenkezőleg, – mondotta Atilla. – Maradjanak örökös szolgák. Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem fogják elszabadítani többé a rabszolgáikat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

Atilla fölkelt és a környezetéhez fordult:

– Ez a pénz – mondotta, – az én vérem díja. Még ma szét kell osztani a csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megy Oresztesz is, és ez a fiú.

A Vigilász fiára mutatott.

Aztán Eszlászhoz beszélve, folytatta:

– Ezt a bőrtarisznyát, a melyikben a száz font arany van, a nyakadba akasztod és úgy állsz a császár elé. Azt fogod kérdezni: Ismeritek-e ezt? Aztán mikor ők megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé az én nevemben: Theodoziusz nemes apától származott, Atilla is; Atilla megőrzötte az ő nemességét, de Theodoziusz elvesztette a maga nemességét, a mikor Atillának adófizetőjévé és azzal rabszolgájává vált. De nem becsületes az a rabszolga, a melyik az ő urának életét orgyilkos szándékkal kerülgeti!

Fölkelt. Az urak követni készültek.

– És ez a fiú? – kérdezte Eszlász, a Vigilász fiára mutatva.

– Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben legyen.

– A császártól nem hozunk semmit?

– De igen, – felelte sötéten Atilla, annak a gaz Krizafiosznak a fejét kell elhoznod.

XXIII.

Atilla kiment. Kezünket a testőrök feloldozták. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak. Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utána ment Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, a melybe az aranyat átteszik.

– Uram, – szólottam neki, – az én aranyaimat nem kapom-e vissza?

– Aranyaidat? – mordult vissza. – Nem vagy-e rabszolga?

Megértettem: a rabszolgának pénze nincs, ha van is. A mi az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, mindegy.

– Épen azért kérem, – feleltem élesen, – mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem vigyázni, hogy a mi őt illeti, itt a többi aranynyal össze ne hányják.

Haragos pillantást vetett rám, aztán intett, hogy fölvehetem az erszényemet.

Azzal ki is mentem a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.

De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!

A tér egyik részén, a fővezér háza előtt kutat pillantottam meg. Először is odamentem hát és megmosdottam a vályuból. A por belepte a hajamat, arczomat, nyakamat. Ittam is. A víz jól esett, noha langyos volt a nap melegétől és zöld moha uszkált benne.

Körülbelül egy óráig vártam a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth. Lóháton volt, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Mikor a kapuhoz közeledett, előléptem és meghajoltam.

– Jer utánam, – szólt barátságosan.

Aztán, mikor leszállt a lováról, gondolkozva nézett rajtam végig.

– Hogy is hívnak?

– Csak Zétának uram, – feleltem szomorún.

– Élnek a szülőid?

– Apám talán él még.

– Mi az apád?

– Szegény paraszt ember.

A fejét rázta.

– Mi a fenét csináljak én teveled? – mormogta.

Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. A kezében szíjjra fűzött kulcsok.

– Csokona! – szólt Csáth hozzáfordulva. – Egy rabot küldtek nekem ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mit csináljunk vele?

– Mit tudsz? – bübögött az öreg.

– Az uramnak megírták, – feleltem nyugtalanul. – Históriát, geografiát, filozófiát, grammatikát, retorikát…

– Lovat vakarni tudsz-e?

– Uram, – szóltam mintegy megütötten Csáthoz fordulva, – vajjon nem lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettök nevelő rab soha.

Csáth a földre nézett.

– Hát majd meglássuk, – mondotta.

Aztán az öreghez fordult:

– Adjatok neki enni. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.

Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.

Az öreg főrab szótlanul vezetett hátra a konyhába. Ott ennem adtak valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam; nem eszek belőle. Aztán a szakácsnéra néztem: bajuszos mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kiváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt sikált. Egyszer fölemelte a fejét és szólott:

– Értesz-e hunul?

– Értek, feleltem.

– Honnan jösz?

– Konstantinoszból.

– Ki fognak-e váltani?

– Nem.

Erre mind csodálkozva nézett reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő avzón nyelven szólt halkan a társának:

– Csinos fiu. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott benne telelni. De abban az órában mindössze két ló volt benne.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg valami tíz is egymás felett. A falon sok rongyos téli ruha is függött.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon, Konstantinápolyban lepedős ágyon aludtam, a gazdám tiszta kis tornáczán; az ablakban sokféle virág, a falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodoziosz arczképe. A levegő ott tiszta, tengerillatos.

– Nem vagyok álmos, – mondottam az öregnek. – Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokróczot, leheverek rá odakint.

Adott egy durva lópokróczot. Leterítettem azt a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?

Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.

Nagy karaj barna kenyér volt a kezében, meg sajt.

– No, – mondotta jólelküen, – kipihented-e már a fáradtságodat?

– Majd éjjel, – feleltem. – De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam lóval, és nem tudnék aludni az istállóban.

– Hát lehet, – dörmögte jóságosan.

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba fogott.

– Hova való vagy te? – kérdezte.

Elmondtam neki mindent.

Azután én kérdeztem:

– Milyen világ van itt Csáthéknál, bátyám? Azt hiszem, megbocsátható, hogy érdeklődöm a házi dolgok iránt.

– Hát, – mondotta, – kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserű.

– Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?

– Kivel hogy. Érdöme szörint.

– Az úr-e jobb, vagy az asszony?

– Hát az úr bizony kemény kezű, az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azér meg lehet élni velök.

– Hát a kisasszony?

– A kisasszony?

Vállat vont.

– A kisasszonynyal semmi dógunk. Hol idemögy, hol odamögy, az csak gyermök.

– De enni csak adnak a raboknak?

– Hát… adnak. Mög is hízik, a ki akar. De nem sok bürge fordul ki a bőribül mi miattunk.

– Lóhust is kell enni?

– Nem nagyon erőltetik vele az embört. Azt tartják, hogy hús csak úrnak való mög kutyának; rabnak a pecsönyéjét mónár csinálja.

– De az a sajt ló-sajt úgy-e?

– Nem bíz e, csak tehéntejből való. A ló-sajtot magok az urak eszik meg.

Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.

A cselédek füles dézsában vitték nekik a moslékot.

Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott.

XXIV.

Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés, tehénbőgés, emberi hujjogás.

Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő. Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.

A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de nem háborgatott csak egynehány szúnyog.

Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett, leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom Emőke előtt?

Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.

Hát csakugyan: egy óra mulva szólítanak a szolgák, hogy menjek be.

A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn. Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.

Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura előtt.

– Mi van a kezedben? – kérdezte Csáth.

– A pénzem, – feleltem előre lépve.

És odanyujtottam neki.

– Aranyak, – mondotta elbámulva. – Hát ilyen gazdag vagy te!?

– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: enyém. Itt tudom, más a szokás.

– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek a görögnek.

– Bánom is én, – felelte Csáth. – Rabnak nem jó, ha pénze van.

– A mi a rabé, az a gazdájáé, – szólt az anya is.

Láttam Emőke arczán, hogy bántja az apja kapzsisága.

Visszavonultam az ajtó mellé.

– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?

Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!

– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.

– Dehát mi az isten fekete csudájára akarod tanítani őket?

– Először is betükre uram. A betü a kulcsa a szellemi kincstárnak.

– Hm. Tán írni akarod tanítani?

– Írni és olvasni, ha parancsolod, uram.

– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok. Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni, vagy a fiam?

Hogy ezt boszusan és meggyőződéssel mondta, nem mertem ellenkezni.

– Hát akkor a matematikára.

– Mi az isten fekete csudája az?

– A számolás tudománya, uram.

– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha egy lovam vagy egy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát még mit akarsz tanítani?

– Geografiát, históriát, filozófiát… rebegtem aggodalmasan.

– Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.

– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok; merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar divik stb.

– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?

– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?

Csáth a fejét rázta.

– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?

Már elfűtött a meleg.

– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz, Plátó és Szokratesz.

– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. – Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim se lesznek alábbvalók.

Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a kétségbeeséstől, hogy a ház belsejében nem adnak foglalkozást.

A házat a tej illata töltötte be. Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.

– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre az lesz a dolgod, hogy velem jársz.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a többinél.

– Elmehetsz, – mondotta.

Meghajoltam és kimentem.

Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a folyosón. Meglökött és azt mondta:

– Neveletlen!

– Miért? – kérdeztem elbámulva.

– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon nem törült.

Azzal otthagyott.

XXV.

Negyedóra mulva kilépett Csáth. Már akkor ott áll a lova fölnyergelten.

– Még egy lovat, – mondotta a lovásznak. – A Füst itthon van-e?

– Nincs uram, – felelte az, – kivitték a legelőre.

– Hát akkor az öreg Balkánt.

– Nyergesen?

– Nem.

Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal megindult. Én utána.

Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét emelgette a süvegéhez.

Egyszer aztán hátrakiált:

– Zéta!

Melléje siettem.

– Jártál te az uraddal a császári palotába?

– Sokszor, uram.

– Beszélj valamit róla, hogy miféle emberek azok?

– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék valamit hallani.

Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam, hogy társalkodóképpen járat maga mellett.

A beszélgetés szünetében aztán így szóltam:

– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

– Nem baj, – felelte röviden.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.

XXVI.

Visszatéret Csáth megállt a kapuban és ideadta a süvegét.

– Vidd be, – mondotta – és kérd el a feleségemtől a palotait.

Hát én benyargaltam és fölmentem az emeletre.

A folyosón Emőke jött velem szemben. Látogatóra volt öltözködve: fehér ruha; piros saru; fátyol a haján; a kezében lovaglóvessző.

A mint meglátott, szinte megrohant, és szinte haragos szemmel nézett reám:

– Hogy kerültél ide? Mért jöttél vissza?

Ruhájából az a finom illat áramlott reám, a melyet Rika királyné palotájából ismertem.

A kezemben levő süvegre pillantott. Megragadta a karomat és betolt egy félig nyitott ajtón a szobába.

Az ruhás szoba volt. A falakon köröskörül ruha lógott. A szoba közepén asztal és szék. Három rend pánczél is állott egy rudon.

– Mért jöttél vissza? – ismételte türelmetlenül.

S olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat: mintha a szememből várná a feleletet.

– Akartam, – szóltam elszántan, míg a szivem malomként döbögött.

– Akartad? te magad akartad?

– Én magam.

– Dehát miért? Te szabad voltál. Apám azt mondja, hogy Priszkosz ajándékozott hozzánk. Most rab vagy.

– Én magam tettem magamat rabbá. Tudd meg, hogy elszöktem Priszkosztól. Levelet írtam az ő nevében. Mindezt csak azért, hogy visszajöhessek.

A leány nézett rám merően.

– Nem értelek. Miért cselekedted ezt?

– Csupán azért, – feleltem a keblembe nyúlva, – hogy megtudjam: te adtad-e nekem ezt a rózsát?

Bámulva, a szemöldökét összevonva nézett a rózsára.

Aztán fölemelte a szemét:

– Nem.

Azzal még egyszer az arczomra pillantott. Hideg volt a pillantása, szinte fenyegető. Kiment a szobából.

Én is kitámolyogtam. Utána néztem, a míg csak láttam. Az egész világ összezavarodott a fejemben.