A láthatatlan ember: Regény

XXVII.

A következő napokon még erősebb sajtó alá került az érzékenységem.

A cselédek barátságtalanok voltak irántam, a míg egyszerű görög fogolyként jelentem meg köztük. Megszokták, hogy foglyok változnak az udvaron, s mindössze annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású vagyok-e és hogy várok-e váltságot?

Amint megtudták, hogy az apám mezitláb jár és hogy soha senkinek eszébe nem jut az én kiváltásom, megszünt az érdeklődés. Ilyen megjegyzéseket hallottam:

– A kezed ugyan uras. No majd itt megvastagodik a tenyered.

A másik:

– A haját is szagosítja. Kopi, gondoskodjál reggel mandulatej-mosdóvízről.

Az említett Kopi vízhordó mindenes volt.

A harmadik:

– Nem szoktál-e selyem ágyon feküdni? Mert itt azt meg kell szoknod.

És röhögtek.

– Embertársaim, – feleltem nyugodtan, – mindenkor örülök, ha jókedvet okozok nektek. De ne rosszakarattal tréfáljatok velem. Szomorú vagyok. Elhagyottnak érzem magamat. Szolga vagyok, de szolgája leszek mindegyiteknek, a ki kiméletet tanusít irántam.

Egy perczre elhalgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (egy nyomorék, sánta hun), a kinek mindig tréfára állt a bajusza.

– Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?

– Tud ez mindent, – szólt közbe a horgasorrú cseléd, – a hogy az úrnak elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.

Erre megint kaczagtak.

De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyülöletté, mikor azt látták, hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha köszöntem, nem feleltek. Ha feléjök mentem, elfordultak.

Egyszer, mikor bemegyek közéjök ebédelni, Rába asszony, a szakácsné, csodálkozva szólott:

– Minek jösz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!

– A ki beáll kutyának, – szólott Uzura, az ajtónálló, – ott a helye a gazda asztala körül.

– Érti ez a hizelgést, – fűzte tovább Karacs, egy soványképű fekete kazár, – úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.

Hallgattam. Nem állok szóba velök, – gondoltam. A műveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, a míg meg nem szokják.

De a szakácsnéval mégis barátságban kellett élnem: ő mérte ki a tányérba az ételemet. Hát akármilyen morczos volt is irántam, mindig szóltam hozzá egy-két jó szót. A mit adott, megköszöntem.

Akkor aztán reá is repültek a nyilak:

– Csak a javát neki, Rába néni! – kiáltotta Uzura, – mert nagyon szépen köszön. Holnap már kezet is csókol.

– Elveszi Rábát feleségül! – rikkantott Kopi.

Erre nagy kaczagás támadt. Rába asszony idős hölgy volt már; bajuszos, férfihangú és legalább is kétmázsás. A Kopi szavát napokig röhögték.

Persze, Rába asszony még dühösebben nézett reám, s bizony nem volt érdemes megköszönnöm, a mit adott.

De azért megköszöntem.

– Beszélhettek, a mit akartok, – mondottam, – én nem az ételt köszönöm meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja, ha nem.

Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon, hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképen nem segítettem magamon. De haj, nem volt az soha a nyomoruság lánczán, a ki nem tudja, hogy enni nemcsak szokás, hanem kénytelenség is. Az ember megeszi éhségében a fakérget is, és megiszsza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiu egy vályuból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

Mindössze annyit tettem meg, hogy nem a konyhai asztalnál ettem, hanem kiültem a küszöbre a sánta Kopi mellé, a ki utolsó szolga volt a háznál, s a kire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem eszköze neki a boszantásra, hanem csak mulatsága.

A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között föltünt nekem egy sovány és sánta fekete tyúk. Még csirke-korában elsántult szegény, hát nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, mert fekete volt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.

Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, föltünt nekem az a szegény kis tollas állat. Rút volt és szomorú. A szeme szinte állandóan rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért költötte föl a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából s őt is odahajtja az éhség a többi közé; hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.

Bizonyosan azért gyülölték a társai is, hogy fekete.

És ő csak megvolt egyedül, szomorú magányosan. A többi tyúk elment az istállók köré: vidáman, társaságban kapirgáltak. Az az egy ott maradt magányosan, a konyha közelében! Csak akkor rebbent meg, ha ember közelített feléje. Olyankor ijedten sántikált tovább. Félt mindenkitől.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyülölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő, mint az emberek között.

Dobtam neki a kenyeremből.

Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt hiszi, kővel dobálom. Nehány nap mulva azonban elmult az ijedsége. Megösmerte, hogy nincs tőlem mit tartania.

Aztán egyre közelebb merészkedett. Már látszott a szemén némi bizalom. Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.

S míg többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal társalogtam.

– Gyere kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!

Nem telt belé két hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám biczegett. Mellém állt. A szavaimra káriczálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám. Még később az ölembe is beleült és engedte, hogy simogassam, pedig a madárféle nem igen szereti a simogatást.

Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt és várta az ébredésemet.

XXVIII.

Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.

A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.

Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.

Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?

– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:

– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!

– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol semmiért?

– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.

Erre haraggal elfordult.

Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt.

Én arra mentem és köszöntem neki.

– Jó estét kiván neked a te rabszolgád.

Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.

Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.

A lovát várta.

Fölkeltem és meghajoltam.

Akkor halkan szólott:

– Egészséges vagy-e?

– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.

Többet nem beszéltünk.

Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell; nőrabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az övé.

Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden tudomány érdekli. Bárhova ment, kisérnem kellett őt hajadonfővel, nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek leírását.

Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.

Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.

A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk, szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.

És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.

Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös.

– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!

– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek megszólnak téged az én ruhám miatt.

– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit, hogy nekem válaszszon belőlük.

Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.

Az asszony pörölt vele:

– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?

– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem igen hallottam.

Az asszony boszúsan kifordult.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.

– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.

– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.

Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez volt a legnagyobb örömöm.

Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.

A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is. És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!

Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e ezt a ruhát átigazíttatni?

– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán ez az egész életedre való!

Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.

Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.

Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette. Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél, a mely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb.

Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a hajamon.

Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok, hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.

Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.

Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.

XXIX.

Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a konyhába.

Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli szolgák, meg én és Csokona, az öreg főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezőn és nézik.

Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.

A konyhába benyitott Dsidsia és rámvillantotta fekete mosolygó szemeit.

– Zéta bácsi, – mondotta. – Örülök, hogy itt talállak.

Azzal leült mellém, s kezét a parázsnál melengetve, locsogott:

– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?

Nem gondoltam, de nem is törődtem vele.

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem szerettem.

Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!

– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született, a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.

A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a hidegtől.

– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van. Tánczolnak ma.

Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.

– Eredj innen – mondottam boszúsan.

Akkor szomorúan fölkelt.

Sohajtott.

És kiment a konyhából.

XXX.

Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.

Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Néztem a hóesést.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!

Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.

– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.

– Itthon, – feleltem hunul.

S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.

Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.

Én csak főttem a kapu alatt.

Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.

– Vagytok-e sokan?

– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.

– Micsoda urak jöttek?

– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a tolmács.

– Maksziminosz úr nem jött el?

– Nem.

– Hát Priszkosz úr?

– Ő se.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s vallató hangon folytattam:

– Hát a Krizafiosz úr feje?

– Az rajta van a nyakán.

– Akkor baj lesz.

– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?

Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.

Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem majd lesz rá alkalom.

Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába Konstantinosz írnokért.

Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.

– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a levelet…

– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.

Az írnok csakhamar megjelent…

– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a mire a te magyarázatod szükséges.

Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.

Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt Atillának.

Hát az írnok olvasta:

Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.

– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a gerenda alatt az öregházban.

– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.

Csáth rám meredt:

– Te?

– Én.

– Hát az a levél hamis volt?

– Hamis.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A barbárnak nemcsak a ruhája barbár, hanem a lelke is. Időnkint kitör belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved, vagy szeret.

Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.

– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.

És irtózatos csapást mért reám.

Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.

XXXI.

Mikor eszméletre tértem, a szakácsné kamarájában láttam magamat.

Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan sírt.

Megismertem, hogy Dsidsia.

A többi nő arcza is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.

De amint megmozdultam, egyszerre ők is megmozdultak.

– Él, – rikoltotta Rába asszony, a szakácsné, – hozzatok vizet!

Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.

Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beleillesztette a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.

Dsidsia ott sirdogált.

– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy siratni kölljön.

Lenyirta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.

Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket. Így vigasztalta:

– Ezt hát jól meglapította az úr. Nem sokáig eszi ez se a kenyeret!

Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában. Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.

A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kő.

Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű, vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.

Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak. Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak, meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem őket. A gazdámat is.

Csak az egy Emőke volt, a kivel nem birtam leszámolni.

Sokszor mondottam magamban:

– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép alakba öntötte.

De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.

Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.

Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép! Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!

Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött. Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja, hogy meg ne csókolja.

De azért a többit lenéztem.

Akkor láttam, mennyire nem voltam igaz!

A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.

Nem. Szenvedő voltam. Csak a szenvedőt látták bennem.

Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a Duna!

Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi: akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva a szemem, megszólított:

– No, hálistennek!

– Kopi, – rebegtem, – a Tollas Ördög él-e?

– Él hát.

– Adtok neki enni?

– Adunk hát.

– Ugyan hozd be.

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

– Ördög! Ördög!

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam. Elkérdeztem:

– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még az ágyam alá?

Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén.

De én még mindig nem voltam egészséges. Aludtam csaknem szünetlenül.

Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem, s az ő keze az a hűvös.

Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől sárga. A szoba világos.

Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és fölemelkedett.

– Ne menj el, – rebegtem, – maradj még szép álom!

Habozva nézett reám, aztán Dsidsiához fordult:

– Eredj, – mondotta, – hozdd tele a tálat friss vízzel.

És újra leült.

– Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen. – Féltünk, hogy meghalsz.

– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket hallanék.

Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a beszélgetést, azt mondja:

– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.

– Hazudni nem tanultam.

– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.

Hallgatódzott, aztán folytatta:

– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente Priszkosznak.

– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.

– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!

– De tudom.

– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.

– Azt is tudom.

– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…

– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.

Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben úszna a szeme.

Azután megmozdult:

– És ha kérlek, hogy menj el, ha én kérlek.

– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet, te adtad-e a rózsát?

Az arcza szenvedő kifejezést öltött. A fejét rázta.

– Mért tagadod? Ez téged semmire se kötelez. Engem boldogít.

– Nem én adtam, – szólt halkan, hidegen.

Dsidsia belépett. Vizes kendőt borított a homlokomra.

Mikorra a kendőt föltette, Emőke már nem volt a szobában.

XXXII.

Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.

Szinte örült, hogy beteg vagyok.

Egy napon azt mondtam neki:

– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy marok havat.

– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?

– Hát nincs odaki?

– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?

Annyi idő telt el, hogy feküdtem!

De alig is vártam, hogy kimehessek.

A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány pitypang sárgállott a fű között.

Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt sütkéreztünk a napfényben.

Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és világosít. Fényében erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.

És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök álmodásba.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.

– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?

– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.

– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még esőt is tudsz idézni.

– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a tiéd lesz.

– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.

Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán megsimította az arczomat.

– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog rajta semmi ártalom.

Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron. Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé ültem.

Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába.

– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik, aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!

Hát Csáth zordul is fogadott.

– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem bolonddá?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

És nézett rám aggodalmasan.

– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.

– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána csinálni?

– Ezt.

Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?

Csáth pislogott:

– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!

– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram. Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted harczolok.

Csáth föl és alá járt a szobában.

– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak. Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is megmondhattad volna.

– Féltem uram, hogy visszafordítasz.

– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy megajándékozzam Bial táltost.

– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.

Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt tőle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.

Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett. Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni: Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel fenyegettek.

A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj, mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni.

A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga.