A láthatatlan ember: Regény

XXXIII.

Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott, a melyen tüzecske füstölgött.

Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.

Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta.

A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.

Az öreg Káma volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.

Az öreg Iddár volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.

A fiatal Zobogány volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az aczélt is.

Bogár táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.

Györhe táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.

Bucsa táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

Bial táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester. Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő üregbe a Gonosznak.

Sármánd, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt, fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste sérthetetlenné vált a harczokban.

Damonogh a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az átkozódókra.

Vitos táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és eltiporta.

Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst pohár.

Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.

– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.

– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer megköszönjem szives fáradozásodat.

– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek, – kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát.

Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.

Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély bámulatomra szivesen nézett reám.

– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.

– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási osztályba se.

– Hogyan lehet az?

– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit Jézus mondott, meg az ő tanítványai.

– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek úgy élnie, ahogy ő kivánta.

Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?

– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít nekik.

Bial nevetett:

– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg.

– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?

Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott. Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.

Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.

– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom, hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!

És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.

– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a keresztény vallást és nem harczol többé.

– Lehetetlen!

– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt, hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.

– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit mondasz is.

– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek sokasága.

– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a ki nem verekedik.

Erre nem tudtam felelni.

A táltos elmosolyodott.

– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom istenke, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne, sok testben kell élnünk.

– Nem értem uram, bocsáss meg.

– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.

– De ez nem bizonyos.

– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?

– Nem én, uram.

– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?

– Ismerek.

– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb, mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.

– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?

– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy emberélet erre nem elég.

– És aztán ha emberek is voltunk?

– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes, tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk, imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet. Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.

– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyüjtöttem például tücsökkoromban.

– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény. Nem látsz-e például olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja, hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta már.

– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.

A táltos vállat vont:

– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek fölnyilva.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre, hogy a gyógyulás sikeres legyen.

XXXIV.

Egy nyári napon hire szállt, hogy Theodoziusz meghalt, s hogy a kormányzást a nénje, Pulcheria vette át.

Atilla nem várta meg a Pulcheria követeit: poczakos Eszlásznak megint lóra kellett ülnie, hogy lelovagoljon a Márvány-tenger mellé. Kiválogatták ezuttal a legmorczosabb képű embereket: Hardót, Keszit, bikafejű Mácsát, de még a csatlós szolgák közül is azokat vitték el, a kiknek a pofája legrendetlenebb.

Atilla izenete csak ennyi volt:

Ha ez a követség nem hozza el a Krizafiosz fejét, magam megyek érte.

Kirzafiosz is furcsákat álmodhatott abban az időben.

Hogy addig mindig aranyat küldtek a Krizafiosz feje helyett, a város tele volt azzal a hírrel, hogy indulunk Konstantinoszba.

Az emberek nagy csoportokban beszélgettek. A főurak déltől éjfélig ott lebzseltek Atilla körül. Konstantinápoly óriási térképe ki volt terítve a palota nagytermében egy asztalra, s rajta kirajzolva minden palota; a tenger vize zöldre, s hajókkal betarkázva; a királyi palotán arany koronakép.

Edekon, Csáth, Berki Oresztesz – ezek magyarázták, hogy melyik épület micsoda.

Én csak két esztendő mulva láttam azt a térképet, de bámultam a tökéletességén.

Az ifjúság hadi gyakorlatai reggeltől estig tartottak.

Csáth fölmentett minden dologtól, hogy én is gyakoroljam magamat.

Mi célja volt velem Csáthnak, hogy ezt megengedte? – ma se tudom. Lehet, hogy abban a kérges emberben mégis jólélek lakott, s hízelgett neki az én bizalmam. Atilla körül tíz előkelő ember is volt olyan, a ki idegenből származott, s a szolgaságból emelkedett föl, lehet, hogy Csáth is le akart kötelezni magának egy úri embert. Talán arra gondolt, hogy ha én urrá válok, neki vagy a családjának a jövendőben nagy hasznára lehetek.

Mindennap későn este tértem haza. Emőke már akkor a hálóházban volt, én magam meg nagy fáradtan csak éppen megettem a vacsorámat, s aludtam, mint az ólom.

Emőkét nem láttam hetekig.

Végre visszatért a küldöttség. Kürtök szóltak és az előreszáguldó lovasok kiáltották diadalmasan: – Hozzák az orgyilkos fejét!

Hozták is. A város végén már kivették a mézből. És a sápadt kövér ember fejét dárdára tűzve vitték végig a városon.

XXXV.

Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja az élet fő gyönyörüségének.

Ebben is tévedtem.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket. Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga okosságát. A szerint határoztak.

Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden világtájról sűrűn jártak hozzá.

Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az udvar egyik sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt s nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a tulajdonosaiknak.

Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból készültek.

Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába, Atilla elé.

Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.

Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik valami csontomat.

De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér, Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló, Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők, vörösek. Nagy a jókedv.

Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:

– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:

– Így van!

Atilla szintén mosolygott.

Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.

Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy menjek hozzá.

Fölkelt és Atilla elé vezetett.

– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbevered is.

A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.

Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.

– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne térdelj, se ne hajladozzál.

Fölkeltem.

– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián császárnak a hugát?

A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett hallani.

– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba volt bezárva.

– Él még?

– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.

– És miért tartják fogva?

– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel jegygyűrüt küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend.

– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.

– Azt mondják: bolond.

Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van. De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.

Atilla aztán tovább kérdezett:

– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?

Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.

– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a nevetéstől.

Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre.

Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.

– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, – feleltem:

– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot.

– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit beszélnek rólam?

– Semmi jót, uram.

A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő nyíltsággal folytatom:

– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.

A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést, nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a levegőben.

Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult át rajta.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy elmehetek.

A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.

Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.

Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre állott.

Leugrott a lováról és hozzám fordult:

– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem részesült.

Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla előtt.

– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt: megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a barbárok rettenetes ravaszságától.

– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?

Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.

Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig ettem nehány falatot.

Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a tekintetem.

Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az arczomon pihen.

XXXVI.

Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász, Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk alkalmával elmondta.

Hát ezt írta Atilla:

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett Atillához.

Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen. Szép feketeszemü emberek.

Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy szekérre való gyönyörű aranyművekkel.

A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke, aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje segítségül.

A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek, elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.

A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.

– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már férjhez ment.

Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött a világ minden tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.

És akkor az élet megváltozott.

Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort kalapáltak.

Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő hamar-ebédet lehet abból főzni.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett, két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.

Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej, hold vagy más efféle jelvény volt.

Őszszel már megérkeztek az északi alánok. Irtóztató hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök, villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a farkasbőrbe öltözött neurok, akikről azt beszélték, hogy valóságos farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad bellonotok nagy hadserege, azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.

Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a kifestett képű gelonok. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan ismerik föl egymást?

Jöttek dübörgő szekereken a baszternek Ázsiából, sok asszonynyal, akik szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön; balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz. Nyílaik mérgezettek.

Jöttek két napig tartó átvonulással a kazarok, akiket az előbbi évben hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.

Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű rúgok, köztük sok vereshajú ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal szúrják agyon.

Jöttek a scirek, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a turczilingek, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve viaskodik.

Jöttek a herulok, a világ leggyorsabb lovasai, akik nem irgalmaznak senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa halálfő.

Jött nyugat felől a kvádok egy töredéke: nagytermetű, vastag szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.

Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű svábok. A vállukon rézlemez, s azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.

Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is. Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába sodortak a viharok.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést, s mentek a haddal tovább.

Karácsonkor jöttek az osztrogótok. Azok már gyalognép voltak. Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek, sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük, három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az. Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.

Átvonulásuk négy napig tartott.

Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a gepidák, a kiknek királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.

Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztől és aranytól.

Jöttek a szarmaták. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép. Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök, párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint mink a bort.

Jöttek a szarmaták rokonai, a rokszolánok. Lovas, nyílas nép az is. Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak. Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Egy hétig tartott ismét azoknak az elvonulása.

Azután a legközelebb lakó jász nép seregelt be. Az már nem is külön nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik: csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s olyanok, mintha emberré vált halak volnának.

Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.

Végül beözönlött az egész hun nép, a fekete hunok és fehér hunok. Az utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára hunugor volt az első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.

A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy útközben halászszon.

Sok gyomor a nagy had!

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun. Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.

Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat. Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk, hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül!

És az a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen?

*

Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.

Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a hunok kardja.

A nép kitolongott a sátorokból, s álmélkodva nézte az égi jelet.

XXXVII.

Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra. Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az indulót.

A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni: én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.

A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, edények, serlegek, s ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.

A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába. Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.

Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.

Én is odamentem: kezet csókoltam az asszonynak, s az öreg Barakonynak.

A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a kezemet.

Csáth nehezen búcsúzott.

– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.

Én ott álltam a szoba közepén Emőke előtt. Magunkra maradtunk.

– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?

Hallgatva nézett egy perczig reám, azután így felelt:

– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…

– Meghalok érted s nincs tovább.

– Arra az esetre, hát… Megcsokolhatod az arczomat.

Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását. Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam odatapadt gyönge, bársonyos virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.

És nem tudtam neki egyebet mondani, csak ezt az egy szót:

– Nárczisz… nárczisz!

Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa fehérség, csupa üdeség.

A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései. Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott tengerszem.

Hát nem láthatatlan az ember!?

Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az udvarból.

A cselédek ott álltak sorban a ház ajtajától a kapuig.

– Isten hozza vissza! – kiáltozták Csáthnak.

Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a kardját csókolta meg.

– Isten hozza vissza!

A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza vizezte a képemet ostoba könnyeivel.

No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a boszúságomat.

Siettem az úr után.

A nap már két kopjányira állt az égen.

A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.

Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt, majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég felé voltak irányozva.

Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az égnek villantva kiáltották:

– Isten! Isten! Isten!

És megindultunk napnyugat felé.

XXXVIII.

A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszélesedtek, mint az árvíz. És így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugatnak. A Duna déli partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.

Az én uram Atilla kiséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk előbb, csak mikor már kitavaszodott, – a Duna forrásánál, a Fekete-erdőben.

Egy napon Atilla két irnoka között lovagoltam. Ména-Ságh volt az egyik, Csenge a másik.

Azok az irnokok szolga létemre is szivesen beszélgettek velem, s én meg az út unalmait szivesen enyhítettem a velök való társalgással. Ména-Ságh körülbelül negyvenöt éves, szakállas ember, gyuladásos szemű és kopasz, a fehér hunok közül való. A másik olyan korú ember, mint én, szintén fehér hun származású, erős, tagos fiatal ember.

Azt kérdeztem Ména-Sághtól:

– Nem mondanád-e meg uram, hogy miért nem megy Atilla egyenesen Rómának?

– Azért, – felelte pislogva, – mert okos ember.

És elmosolyodott, hogy megütközve néztem reá.

– Nono, – mondotta, – hiszen nem akartalak sérteni a szavammal; te ezt nem értheted, mert világügyekkel nem foglalkozol.

– De megérteném, ha elmondanád.

– És én meg elmondanám, ha tudnám.

– Hát akkor miért mondod, hogy azért megyünk nyugatnak, mert Atilla okos ember?

Sok mindent tudott, az a Ména-Ságh, de titkolódzó természetű volt: akármit kérdezett az ember, mindig szaporán pislogott és érezhetőképpen megválasztotta a szavait.

Hát akkor is pislogott egy perczig, aztán a szemöldökét mozgatva felelte:

– Atilla még eddig soha ostobaságot nem követett el, tehát ha olyat tesz is, amit nem értünk, bizonyos, hogy nem cselekszik másképp, csak okosan. Csatát soha nem veszít, jövedelmet soha nem ejt ki a markából s a népet össze tudja tartani.

– Nem is ember ez, hanem egy halandó isten itt közöttünk, – szólt lelkesen Csege.

Erre én vállat vontam:

– Mindnyájan halandó istenek vagyunk.

– Te tán nem tartod nagynak Atillát? – kérdezte Csege megbotránkozva.

– Nagynak tartom, – feleltem, – de élő embert mesei hőssé nem teszek.

– Az pedig az, – vette föl ismét a szót Ména-Ságh. – Hát elmondom, amint gondolom a szándékát.

Darabig csak pislogott, aztán folytatta:

– Ő most nyugatnak indul, mert a római birodalomnak ott van a határa. Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a roppant hadnak mind meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.

– Ne is mondd tovább, uram, már értelek.

– Nohát: megyünk, mint a lavina. S mikor már annyira megnövekedtünk, hogy jobban nem lehet, keletnek fordulunk s eltemetjük a nagy római birodalmat.

– Haj, az lesz a nagy temetés! – tette hozzá Csege.

– A czivilizáczió temetése, – jegyeztem meg hüledezve, szinte dideregve.

– Megújulása, – szólt Ména-Ságh. – Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új élet.

Elgondolkozva ballagott, nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt meg:

– Csak az az Aéciusz ne volna a világon. Attól tartok.

– Atilla ellen az sem állhat meg, – feleltem zúgó fejjel.

– Deiszen az fene legény! Az ifjú korában tusz volt a hunoknál. Együtt mulatta át az ifjuságát Atillával, kitanulta a hunok hadakozása módját, hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban s győzelmet nyert.

Csáth, aki pár perczre elmaradt, újra hozzánk érkezett s kérdezte, mit beszélgetünk?

Csege röviden elmondta.

– Jól pedzed, – felelte Csáth. – Atillának csakugyan az a czélja, hogy a germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én kiket a sereghez csatolja s tőképpen, hogy a vizigótokat megnyerje vagy megtörje. Az nagy nép és erős. Az alánok nemzete is nagy. A frankok se kutyák. Ha azok hárman csatlakoznak a római hadsereggel, Aéciusz farkasszemet nézhet velünk.

– Velünk-e?! – kiáltottam csodálkozva, – ezzel a néppé vált tengerrel!? Én azt gondolnám, uram, hogyha azok az emberek mind szembe jönnének, a kik csak élnek a világon s utánok meg azok jönnének, a kik már régen meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se lehetne meggyőzniök.

Csáth nevetett.

– Ezt elmondom Atillának, – szólt, a lovát megcsapkodva.

És csakugyan elnyargalt.

Ruszti főirnok csatlakozott hozzánk:

– Mit nevetett Csáth? – kérdezte kiváncsian.

Csege elmondta a beszélgetésünket.

Ruszti komolyan hallgatta s az a fanyar mosolygás játszotta át az arczát, amely a vizes vérű emberek sajátsága.

– Uram – mondottam a mosolygásától fölbátorodva, – ha olyan veszedelmes ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a rómaiaknak, hogy nem ellenök megyünk, hanem más népek ellen. Akkor Aéciusz otthon maradt volna.

– A gondolatod ügyes, – felelte Ruszti, – csakhogy ugyanez a gondolat már megszületett az Atilla fejében is.

– Baj, ha nem idejekorán.

– De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vizigótok ellen. A levelet én írtam, hát tudom. A vizigótok Atilla alattvalói volnának igazság szerint, de nem akartak adót fizetni: megszöktek, Galliába húzódtak. Azokat megyünk megbüntetni.

– Dehát akkor miért áll elő Aéciusz?

Ruszti nevetett:

– Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Atilla egyet köhint, akkor is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet fog rájuk köpni. A félénk ember, édes barátom, kigyónak nézi a mákosrétest is.

– És ha megverjük őket, mi következik?

– Róma.

– És Róma után?

– Konstantinápoly

– Aztán az egész világ!

– Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az adófizető népek lássák.

– Atilla fog-e békén megmaradni? Rászokhatik-e az oroszlán a fűevésre?

– Atilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy alig egy éve a követek a dunamelléki kereskedelem végett jártak Teodoziusznál.

– Csak nem akar tán Atilla a Tisza mellett maradni?

– Sőt éppen. Nem ül az be egyik császár palotájába se. Ámbátor az se lehetetlen, hogy szekérre rakatja a császári márványpalotákat s elhozatja a Tisza mellé.

Azzal Hargitához csatlakozott, egy ötvenéves hun főúrhoz, aki mindig haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a szeme állása volt olyan.

Mink ketten maradtunk Csegével. Darabig némán mentünk egymás mellett. Csege egyszer nagyot sóhajtott.

– Kihez szállt ez a sóhajtás? – kérdeztem tréfásan.

– Megmondom, – felelte bizalmasan, – mert te ismered. Egy szép fehér lány az. Miatta megyek én a hadba s legalább tíz ember-fejet viszek a számlálóhoz.

Olyan rossz érzés nyargalt át rajtam, hogy alig bírtam a számat megnyitni:

– Ki az a leány?

– Ösmered igen jól. Hej! sokszor néztem irigységgel reád, mikor ott láttalak ülni a palota előtt.

– Dsidsia?

– Nem. Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan kismacskáért nem gondolod tán, hogy a halál piaczára viszem a bőrömet!

– Emőke?

Máig is bámulom magamat: micsoda egykedvű hangon s nyugodt arczczal mondtam ki ezt a nevet, pedig a világot éreztem rombadőlésre inogni alattam, fölöttem.

– Hát az az, – szólt melegen.

Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy elsápadok. Az a pillanat elég volt arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. Kezem a tőrömre esett. Szerettem volna a torkába szúrni.

És ahelyett mit tettem?

Mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam a hátára a pálczával.

– Ej, ej gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra veted te a szemed! Talán már meg is igérted neki?

– No nem egészen, – felelte fontoskodó arczczal, – tudod, a magunkfajta ember nem igen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a háború, hogy megmutassa az erejét, akinek van. A hunoknál nem az apák érdemét becsülik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harczolsz?

– Én is.

– Hát csak arra vigyázz hogy mikor csapatos összeütközésben vágsz embert, a szomszédodnak kiáltsd meg, látta-e? amikor szétszóródik a had s az ember kiválasztja a maga ellenfelét, azonnal vágd le a fejét és akaszd a nyergedre. A táborban vannak fejszámlálók, neked azonban elég, ha Csáth elé rakod a fejeket.

Mindezt tudtam már, de szivesen hallgattam. Időt kellett nyernem, hogy háborgó indulataimat a nyugalom színe alá szoríthassam.

– És a lány is beleegyezett? – kérdeztem, a lovam nyakát veregetve, oly színtelen hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi tarhonya van az írnokok szekerén.

– A lány? hát hogyne!

Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az embert falhoz szegezi az ilyen dologban a hazugság is.

Nyugodt hangon kérdeztem tovább:

– Dehát hol találkoztatok? Ez érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen pajkos ember vagy!

– Hol itt, hol ott, – felelte kitérően.

– És hogy kezdődött?

– Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elől, mink már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna. Mert a leánynép roppant okos az ilyesmiben: csak rádnéz és kilátja a szemedből a szived minden titkát.

– És hol beszéltetek először?

– Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk s tolmács kellett. Atilla engem küldött át, hogy segítsek a nőknek a vásárlásban.

– Tehát ott találkoztatok.

– Ottan. Alkonyat után volt az idő s én Aladár úrfival kísértem haza Emőkét. Aladárnak csuklása támadt, kénytelen volt visszamenni. Akkor aztán a félhomályos paloták között Emőkével megbeszéltük a titkunkat.

– De hát ilyen könnyen lehet az?

– Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: Végre beszélhetek veled Csege. Én már régen szeretlek téged. Menj el a legközelebbi harczba és tüntesd ki magadat. A zsákmányt tudod hogyan osztják szét: ki hány embert vágott, annyi részt kap. Te a palotában hamar urrá lehetsz. Én téged választottalak.

Köhögtem, hogy az arczomba futó vér föl ne tünjék neki.

– És Aladár úrfi? – kérdeztem köhögve, – hiszen az udvarolt neki?

– Nem tehetek róla, – felelte hetykén, – ha én jobban tetszem.

– És azóta többször is találkoztatok?

– Sokszor, de mindig csak hazamenet.

Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyilt a völgyi városokra. Minden város füstölt.

Csege bámulva nézte. Én mögötte álltam sötéten, keserün.

Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke soha nem járt egyedül, s a nap nyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak, amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen nézett rá, akkor…

Arra gondoltam, hogy: Én ezt az embert megölöm!