XXXIX.
Atillát én az úton mindig magam előtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.
Két legény fia volt vele: Aladár és Ellák, aztán a Nekárparti frankok elűzött királyfia; Eudoksziusz orvos, a ki az őszszel menekült hozzánk a római udvarból; Elemér gót fejedelem, Ardarik király, az alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor, Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha Cerkó is, az udvari bolond.
Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott. Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett. Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.
A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség szedte gondjaiba.
Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz. Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.
Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a püspököt megölte.
Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.
A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.
A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.
Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a halottak közé borult.
Ez volt az első gyilkosságom.
A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.
Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.
Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból készült fapohárból.
Végre Atilla megszólalt:
– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?
– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért, csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!
Atilla nem szólt többet.
Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, hogy Galliában megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan félelem gyötri.
A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok vérével.
A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség hozza ünnepiesen.
Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.
De mért éppen Csegének?
Azt akartam hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben találjam.
XL.
Az első nagy állomás, a hol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.
Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.
Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége. Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő, a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.
Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.
Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt közöttünk.
Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, hogy a hadjáratokon mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a visszatérő követek csodákat beszélhessenek.
Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.
Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.
Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő fejszecsapásoktól rengett.
A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?
– Le kell vágni az erdőt! – parancsolta Atilla.
Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.
Az erdő egy nap alatt leomlott.
A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét faragott.
A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők százai.
Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.
Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek át a vizen.
Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.
S előttük vonul egy másik nagy népsokaság.
Micsoda sokaság ez, a melyet Atilla hada nyom egyre nyugat felé?
A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.
Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.
De hol az a római hadsereg?
Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt.
Királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csapva kiáltja:
– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja látni Atilla maga előtt!
Valami nyolczvanezer embere van. Mind hős és mind kész a halálra.
Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.
Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik, se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres. Mutatják, hogy az ott Gondikár király.
XLI.
Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és követek.
– A római hadak délnek húzódnak, mondják a hírhordók márcziusban.
– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, – mondják áprilisban.
Aztán megint:
– Áéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hoz százezer fegyverest.
– Az alánok királya, Szangibán, a rómaiakhoz csatlakozott.
– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.
Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.
Az a város Katalaunum s ez meg itt a katalauni mező.
Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit, tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy melyik nép, merre telepedjen.
Nagy kört mérnek ki s annak a vonalába állítják a szekereket.
Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda gyülekeznek.
A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.
Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s később Aéciuszhoz csatlakozott.
Hát megindultunk Orleánnak.
Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen ment el könyörögni a vizigótokhoz.
– Ez öt heti idő, – mondotta Atilla.
S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és a vasas gerendákat lövő balisztákat.
A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik. A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni.
És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.
A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.
A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyéből a zsoltárének:
Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione!
Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel a csillagos éjszakában:
Kelj föl uram Isten: emeld föl kezedet!
Tereád van hagyva a szegény! Te légy az árvák segítője!
Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék többé a földből való ember!
Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.
És a magasban a füstölgő város felett százezer holló kavarog.
Jött közben a hír, hogy a bretonok egyesültek Aéciusz táborával;
a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete alatt harczolnak a rómaiak mellett;
velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.
– A vizigótok királyát Aécziusz megnyerte segítségül.
Atilla azon a napon komor arczczal lépett ki a sátorából.
Beizent a várba, hogy ha nem adják meg, életben nem marad a csecsemő se!
A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfő egyszemélyben.
Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel.
– Mi van ebben a levélben? – kérdezte dühösen Atilla.
– Alázatos föltételek! – rebegte a követ.
– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl benneteket!
Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk. Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az orleániak nem tudták.
– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.
– Holnap reggelig várok, – felelte Atilla.
Junius 14-ike volt másnap.
A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait.
Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.
Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok.
A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek, különösen a hol a lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést tartottak a frankok nyakának.
De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s alánokat küld fedezetül a kapuk elé.
Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s előcsillognak a porból a római légiók sasai.
Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a bilincseiket s a hunokra rontanak.
Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.
Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.
S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne? Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.
A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan elvonulunk.
XLII.
A vonulás a katalauni mező felé napokig tartott. Utközben persze a had minden kerítetlen várost kifosztott és minden vetést legázolt.
Csupán egy városnak volt bezárva a kapuja: Troának. Ott a had eleje megállt és a sokaság tóba folyt össze: Atilla parancsát várták, hogy tovább menjenek-e, vagy hogy neki állítsák a kapunak a faltörő kost?
Közben a kapu tetején megjelent a város püspöke: aranyvirágokkal diszített fehér selyemkazula volt rajta; a fején püspöki süveg, a kezében pásztorbot.
A papjai lekiáltottak, hogy ha valaki ért latin nyelven, szóljon.
Akadt olyan ember. Hiszen a mi táborunkban volt a világ minden népéből ember, volt még kinai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne találkozott volna.
A püspök azt izente Atillának, hogy beszélni óhajt vele.
Már ismertük az ilyen jeleneteket: a püspök kijön templomi díszben: vezeti a papságot, meg a város előkelő polgárait s könyörög Atillának, mint valami Istennek. Atilla mindenkor azt feleli, hogy a várost nem bántja, ha kellő biztosítékot kap az örökös meghódolásról. Mi az a kellő biztosíték? A város három előkelő polgárának családostól való átköltözése Atilla székhelyére. A püspök visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság darabig csak keresi az oroszlánbarlangba menő három előkelő családot. Persze egy család se akad, a ki Atillára merné bízni az egészségét. Kitűzik a vörös zászlót s védik a várost a meddig lehet. Nem sokáig lehet. A hunok betörnek; mindenki a templomba vonul. A gazdag családok oda viszik minden arany és ezüst kincseiket, énekelve várják az égi segítséget. Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember életében? Az ember azt gondolja: minden. Pedig bizonyára csak egy kis tanulmányút, rövid munkábaállás az örökkévalóság országából.)
Troánál azonban nem így történt.
Atilla odalovagolt a kapuhoz s a püspök kivonult eléje az egész klérussal: valami harmincz pappal. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt. Fölemelte a fejét. Egy perczig némán bámult Atillára, azután, mint valami rémségre így kiáltott latinul:
– Ki vagy te, a ki trónokat döntesz föl, országokat pusztítasz el és népeket igázol le? Honnan van ez a hatalmad? Ki bizta rád, hogy a világot fölforgassad?
Atilla tudott latinul. A mellére csapott:
– Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Atilla vagyok, az Isten ostora).
– No ha így van, – felelte az öreg püspök, – ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer és végezd rajtunk is a munkádat.
Azzal megfogta az Atilla lova kantárszárát és vezette be a nyitott kapun.
Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, azzal belovagolt a kapun a kiséretével.
Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, a kik az Atilla után özönlő hadnak folyton kiáltozták:
– A király rendelte, hogy itt nem szabad semmitse bántani!
Mikor a város közepére értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek és azt mondta neki:
– Te szent ember vagy; szerencse van azokkal, a kikkel te élsz: velem kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy a mi gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják át a hunoknak.
Azzal haladtunk tovább. A had szótlanul ömlött át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benlakó népből csak itt-ott látszott egy öreg férfi. A házak némák voltak. A lakosság bizonyosan elbujt mindenfelé a pinczékbe, padlásokra.
Mikor kiértünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egyrésze lovon, szekeren, gyalog menekül az északi erdőség felé. Az asszonyok és gyermekek mindenütt így menekültek előttünk. Erdőkbe, nádasokba huzódtak. Főképp a leánynépet rejtették el, azok futottak leggyorsabb lábon, a kiknek a saját életükön kívül nem volt más vagyonuk.
Ahogy átmegyünk egy hídon, hát ott bukdácsol a mezőn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedőben egy csecsemő. Mellette fut még öt mezitlábas kis leány és két serdülő szép szőke leány. De hol az asszony bukik föl, hol valamelyik gyermek esik el és sirnak valamennyien.
Az asszony visszapillant. Látja, hogy nincs menekvése. Megáll a patakparton. Sápadt arczán kétségbeesés. Megragadja a leányait s néz szinte őrült szemmel a seregre.
A szegény asszony vergődése mindnyájunkat meghatott.
Atilla megállítja a lovát és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.
Urkonnal odamegy a püspök is és biztatja, hogy ne féljen.
Az asszony félholtan térdel Atilla elé és nem tud szólni, csak reszkető két kezével, omló könnyeivel könyörög.
– Mind a te gyermeked ez? – kérdezi Atilla.
– Mind, uram! – sírja az asszony. – Özvegy vagyok s ha én meghalok, tíz árvát hagyok magam után.
A püspök tolmácsolta a beszédüket.
Atilla a kincstartójához, Uporhoz fordult. Erszényt vett tőle át, a melyben háromszáz arany lehetett.
– Térj vissza békén a városba, – mondotta Atilla. – És nesze ez a pénz, neveld föl rajta a gyermekeidet.
Azzal odarendelte az asszony mellé Botár testőrt, hogy kisérje vissza a városba.3)
Nekem már Orleán alatt föltünt, hogy az emberek közt sok a beteg. Sápadtan, kékfoltos szemekkel jártak némelyek. Leültek és vért hánytak. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra. Az emberek hulltak, mint a legyek.
Én eleinte a forróságnak tulajdonítottam a szokatlan emberhullást, de haltak borus napon is. Akkor mondotta Eudoksziusz orvos, hogy a pestis öli az embereket.
Mikorra visszafordultunk, már az út melléke tele volt halottal. Itt egy neur, amott egy herul, egy sváb, egy markomán, összevissza minden nemzetből: egyik hason, másik hanyatt. A ki egyszer eldőlt, azt föl nem emelték többé. Ha értékes fegyvere volt, azt elvették tőle; bocskorát, ha jó volt, lehúzták, köntöséből kifordították, azzal otthagyták.
Atilla olyan komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.
Egy napon, ahogy Csege mellett lovagolok, előttünk esett össze egy bőrdolmányos turcziling.
Az ember tarajos rézsisakot viselt. Bizonyára Orleánban ragadta le valamelyik római tiszt fejéről, vagy hogy fejestől vette el. De mindegy: a sisak föltünt nekünk már előbb is.
Hogy az az ember eldőlt, a sisak legurult a fejéről.
Csege leugrott a lóról és fölkapta; a maga fejére tette.
Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek ragyogtak s föltolható arczrostélya volt. Megért tíz aranyat.
Másnap Csege fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.
– Végem, – mondotta sápadtan.
Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt, meg torkán. Este már készen volt a halálra. Vizet kért tőlem.
A táborban már mindenki aludt. Elmentem vizért, s innia adtam.
– Köszönöm, – szólt pihegve. – Otthon van egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem. Legyen a tied.
Azzal a kezét nyujtotta.
Megigazítottam a fáklyát, hogy az arczába lássak s hozzáhajoltam.
– Csege, – mondottam reszketve: – Nem izensz-e Emőkének semmit?
Még e gyászos pillanatban is Emőke volt az eszemben. A másvilágra menő embert a halál kapujában akartam vallatni.
Rám nézett és bágyadtan felelte:
– Nem.
– Dehát miért nem izensz?
– Minek?
– Csege, – mondottam a vállát megragadva, – ne menj hazugsággal a másvilágra, mondd meg nekem, hogy a mit Emőkéről beszéltél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.
És a szemébe néztem.
Nem felelt.
A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélekzett… Még egyszer rám emelte a szemét: tekintete kérdő és csodálkozó volt, de nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.
XLIII.
Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had közé került.
Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.
A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé. Tizenötezer ember maradt a csatatéren.
A harczot küzdött gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé.
Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.
– Rossz jel, – mormogta mellettem Bial táltos.
– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.
– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és nem nagyobb lovassággal.
A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.
– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok, elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled, de ez nem okosság.
– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.
– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – Hun Isten nincsen, latin Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se ellenünk.
– Tudatlan rab, – szólt a pap megvetőn. – Én veled nem disputálok.
– Mert félsz.
– Tőled?
– A szavaimtól, az igazságtól.
Egy perczig feketén nézett reám.
A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált. Halkan felelt:
– És ha én megbizonyítom neked, hogy az Isten hun…
– Azt ugyan meg nem bizonyítod.
– Nem bizonyítom-e azzal, ha megmondom előre, a mi történik?
– Az csak koholás.
– De ha megbizonyodik.
– A fejemet neked ajándékozom.
– Köszönöm. Nem szoktam ilyen értéktelen ajándékokat elfogadni.
– Nekem nem értéktelen.
– Add kezedet, hogy nem mondod ki, a mit közlök.
– Itt van. De ha nem teljesedik?
– Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.
– Hallgatlak.
– Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutattak: Atilla elveszti a csatát.
Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a hideg végigfutott rajtam.
– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki?
Leült a szekér kerekére és mozdulatlan elmélyedéssel nézett maga elé.
XLIV.
Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római sereg letáborozását.
Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.
– Ni, – mondotta az egyik, – középre az alánokat teszi a római.
S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?
– Ni, – mondotta a másik, – a burgundok is ott vannak, a frankok is.
– De mi a macskát akar a római balról?
Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.
– Be akarja keríteni Atillát, – felelt egy óriás testőr röhögve.
Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám kiáltott:
– Nini? Talán te is harczolsz?
– Nem is főzök.
– Az urad oldalán?
– Nem is temelletted.
– Vótál mán hadban?
– Most vagyok először.
– Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.
– Hogyan lehet élve kikerülni a csatából?
– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.
Nevettek.
– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen rászedni.
A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen.
Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: Hopp uram Istenem, ördög az ellenség!
Az ilyen tanácsok bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.
Én csak azt tudtam, hogy fölszabadulok vagy meghalok.
A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.
Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.
A mi táborunk is egyszerre megcsördül.
– Hirjit! hirjit! (ide! ide!) – hallom a gót tisztek kiáltását.
S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú Akrán, a kékszemű hóbortos Ejszárn, a sovány Filleinsz, az örökké mosolygó, sodrott bajszú Fiszkia, aztán jöttek a többiek is: Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Reiksz, Szavil s a fiatal Szkura, a kinek mindig tánczra viszket a bokája.
Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a vizigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben. Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta fel, nem békül meg soha.
Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk válogatni a népfajokban.
Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat, kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség rájuk tör.
Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak helyezkedések folytak.
Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymásra a nyilaikat.
Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.
Ebből érteni lehetett, hogy holnap csata lesz.
XLV.
Csak Atilla sátorában égtek a fáklyák.
Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is. Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén; a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára, olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.
– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó, hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.
Közben kémek érkeztek, s előőrségi jelentések. Odaát semmise készül.
Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok világítását is eltakarja a felhő.
A vacsora végén sajtot tálaltak és borban főtt gyümölcsöt.
Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott ekképen:
– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának, vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek a mai éjszakán.
Jóságos öreg szemeiben őszinte hála csillogott, mikor ezt mondotta.
Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a zsoltárének.
Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a kőszobroké.
Az öreg folytatta:
– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten eszköze vagy.
Atilla intett Oresztesznek:
– Tolmácsold a vendégeimnek, a mit az öreg mond.
A püspök folytatta:
– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon, sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében! Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen.
És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart csókolni. Atilla magához ölelte őt.
Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos latin nyelven így szólt:
– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?
A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.
XLVI.
A vendégek egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt. A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták.
Már vacsora alatt láttam úgy félszemmel, hogy valami különös jövés-menés van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is néztem. Csak azután kezdtem figyelni a különös duhogásra, mozgolódásra a sátor előtt. Látom, hogy egy lombos leveles nyirfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tíz lépésnyire máglyát raktak a jámborok. A táltosok mind ott vannak a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszegletű követ hoz a fején, Sármánd meg egy kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.
Tehát áldozás lesz. Az urak arra várnak.
A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat; Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében; a torosztók és a jámborok csak közönséges hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.
A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében. Tárogatónak nevezik azt a hunok.
Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők sokasága áll sűrűn.
A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle fölé.
A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:
– Csöndesen legyetek!
Erre mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.
Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és fölemeli a tűz előtt.
Iddár a fán kelet felé fordul s hangosan imádkozik:
– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!
Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják:
– Segíts bennünket! Teremtő! Isten urunk! Légy velünk!
Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a magasba tartja. Imádkozik:
– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!
– Légy velünk! – zúgják rá a táltosok és velök a nép.
Iddár beleveti a szivet is a tűzbe.
A szent zene ismét megszólal.
Iddár újra fölhág a fára. A lombok közé rejtőzik.
– Csöndesen legyetek! – énekli lenn Zobogány.
A zene elhallgat.
A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét és kiált:
– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket, földbe, vízbe, örökös sötétbe!
A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket mormog.
Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:
– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!
– Ne árts nekünk! ismétlik mindnyájan.
Ezzel beleveti a nyelvet a vérrel telt gödörbe.
A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.
Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt mozdulatlanul.