Felénk jöttek, s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak egy halottat.
A halott után hajadonfővel egy fiatal ember haladt. Olykor eltakarta a szemét. Sírt.
Mellettünk mentek el. Több síró embert is láttam. Többnyire vizigótok voltak. A dárda-ágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember feküdt. Szakálla nagy volt, és fehér. Sisakját mellette vitte egy ember. A sisak koronás volt.
LI.
Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.
– Öcsöd? – kiáltottam a hunnak, – ki nyerte meg a csatát?
– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb szólott.
– Honnan tudod?
– A tábor csöndes, mind a kettő.
– Tehát alszanak.
– Nem. Vigyáznak, vagy talán bekerítik egymást.
– Eszerint holnap is csata lesz.
– Eltart ez egy hétig is.
Elborzadtam.
– Hát minket nem visznek haza?
– Lehet, hogy reggel értünk jönnek.
– Hát nem bizonyos?
– Nem. Csak ott szedik a sebeseket, a hol nem küzdenek.
– Neked mi bajod?
– A hasamat átszúrták.
– Nagy a seb?
– A dárda a hátamon jött ki.
Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.
Kis idő mulva nyöszörögve szólott:
– Vizet adj.
A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát ébren vannak.
Közelemben latin nyöszörgést hallottam:
– Aquam! Aquam!
Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.
– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon, amin előbb.
Észrevettem, hogy a szomjas római harczos jár, vagy legalább is mászik.
– Amice! – kiáltottam reá.
– Aquam! – felelte vissza, – da mihi bibere! (Adj innom!)
– Tudsz járni?
– Tudok valamelyest, csak nem látok semmit. Mind a két szememre vak vagyok.
– A látó se lát, olyan a sötétség.
– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!
Ezt mondva, hozzám mászott.
– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta.
– És van vized?
– Nincs, de keresek.
– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.
– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.
Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.
– Te hun vagy! – szólt megdöbbenve.
Bizonyára a vállamon levő kaczagányról ismert hunnak.
– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.
Megfogta a két karomat, és húzni próbált, de nem nagy erővel.
– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak. A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok.
És sírva folytatta:
– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a katona!
– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.
Átvánszorgott a másik oldalra.
– Ez a te lábad?
– Nem.
– Ez?
– Az sem.
– Akkor nem tudom melyik.
– Csak jer a hangom iránt.
Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.
– Jer hát! – mondotta a római.
Nem feleltem neki, csak egy nehéz nyögés szakadt ki belőlem.
– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit kivántál.
– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb lehet.
– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat?
– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van akasztva.
Néhány percz mulva utána szóltam:
– Ha megtalálod, hozz nekem is.
Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt rajtam a kín.
Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.
Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak agyon.
Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.
– Pipikém, – rebegtem – te kis rongyos ördög. No várj, adok vizet.
S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.
Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem, beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok.
Mit akarnak a rómaiak? Talán fáklyavilágnál akarnak harczot kezdeni.
Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek, apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.
Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen át látni lehet egynéhány csillagot.
– Öcsöd!
Nem felel.
Helyette egy percz mulva halk nyöszörgéssel hallom ezt a szót:
– Anyám! Anyám!
Valami fiatal hun harczos hívja haldoklásában az édesanyját.
*
A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen. Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.
Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.
LII.
Oh áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy újra mossa hűsítő harmatod eltikkadt arczomat!
Álomból ébredek-e? vagy ájulásból? nem tudom. De a szemem szinte iszsza az ég gyönyörű pirosságát! A fejem oly nehéz, hogy alig birom fölemelni. Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is, mintha ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy le tudjam venni a sisakot.
Most a fejem is fáj.
Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyulok a fejemre. A hajam össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal csaptak reám, még pedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.
Körülnézek.
Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek mozdulatlanul. Kettő arczczal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú burgund. A másik egy fiatal frank, a kinek kicsüng az egyik szeme. Túlfelől négy fegyveres holttest fekszik egymáson, s egy ötödik mint valami diványon ül rajtok, s mintha mellére hajló fejjel aludnék. Hun az, és dárda van átütve rajta.
Rákiáltok:
– Öcsöd!
Nem felel. Nem is mozdul.
A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres az egész kar.
Most csönd van. Nem nyöszörög, nem jajgat senki. A levegő hűvös, noha érzem, hogy sebláz forrózza a fejemet.
Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Ki van a meztelen mellem, és az is véres.
Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb… erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem megdagadt.
A bal lábam és kezem segítségével mégis föl tudok húzódni. Egy frank harczos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.
A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.
A dárda segítségével föl tudok ülni a ló tomporára.
Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögölnyi tiszta tér rajta. Össze-vissza fekvő ló és ember. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.
Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.
A szekerek várfalformán körítik, s előttök lovas őrök állnak mindenfelé.
Nézem a római tábort, azaz hogy nézném, de nem látom semerre.
A fejem nehéz. A nyelvem száraz, mint a tapló.
Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte a hátralevő életemet.
Igy mulik el egy negyedóra.
Ekkor a hun tábor felől kürtölést és kiáltásokat hallok.
Arra fordítom a fejemet.
Látom, hogy a lovas őrök errefelé jönnek. A lovak nagy szökemlésekkel közelítenek felém.
Intek nekik, hogy hozzám! De azok csak a messzeséget vizsgálják.
Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza nyargalnak, mintha megvesztek volna!
Időnkint hallom a kiáltásukat:
– Megszöktek!
Egyrésze tovább halad kelet felé, másrésze visszanyargal.
A tábor fölzendül, mint a méhkas. Hallom a síposok vidám zenéjét, s a folyton erősödő zürzavaros lármát.
Most már tudom, minek örülnek: a rómaiak megszöktek az éjjel.
Várom, hogy kidől a táborból a sokaság és fölszedi a halottakat, sebesülteket. De nem jönnek. Atilla bizonyosan cselt gyanít s együtttartja a tábort; csupán néhány száz lovas repül szét a világ minden tája felé, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.
Félóra mulva mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, meg a halászugorok.
A csatamezőn itt-ott kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:
– Ide! Ide!
Egy fűzfavesszőből font paizs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát és fölemelem.
– Ide! Ide!
De mikor jutnak el hozzám!
Végre lovasok is szállingóznak elő, s bejárják a csatateret. Nem vesznek föl senkit, csak amint látom, a holtakat nézik.
Egy óra eltelik belé, míg hozzám jut egy. Kiáltok neki:
– Bátyám!
– Mingyárt jönnek érted is, – feleli jólelkűen.
– Mért nem jön ki az egész tábor, – szóltam panaszosan – hiszen sokan vagyunk sebesültek?
– Atilla nem ereszti – feleli a lovas. – Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.
S tovább haladt.
Egy másik sebesült kiáltott:
– Ki volt az a király, a kit az éjjel temettek?
– Theodorik, – felelte a lovas.
S a halottakat átugrálva ment tovább. Aztán sokáig nem közelített felénk senki.
Pedig a táborból folyton özönlöttek még kifelé és szedték a halottakon levő kincseket s fegyvereket. A főrend bent a táborban vigadott: kihallatszott hozzánk a síposok zenéje.
A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.
Adtak innom, s targonczára tettek. A patakhoz vittek, a hová a többi sebesültet is hordták.
A patak még akkor is vörösbor színű volt. A partján tömérdek halott hevert.
A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harcztéren bolyongott és összeszedte az értékeket.
Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek vagy száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, a kik vagy előkelő urak voltak, vagy csapatvezetők, vagy zoltánok. Némelyik máglya csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakódott.
Azokat a hunokat is máglyára hordták, a kiknek az élők között maradt atyjafia.
Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránézni, de vétkezném a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.
Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy bellonot halottról szakított vászonnal.
De ezer meg ezer sebesült vár az ápolásra; arra már nem kaptam embert, hogy a gazdámhoz vigyenek.
Hiába kiáltottam, hol Bialra, hol Bucsára, hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak.
Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.
Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.
Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között. Rákiáltottam latinul:
– Uram, egy szóra!
Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.
Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e? vagy részegen feküdt? nem tudtam.
Már akkor forróság volt rajtam. Egyszer fölültem és vért hánytam.
Arra a mellettem fekvő sebesült, egy Esztár nevű zoltán rám kiáltott:
– Tyhű az apád sarkantyúját, csoma van tebenned!
Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.
LIII.
Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.
Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig kapaszkodtam az élet gondolatába.
– Emberek! – könyörögtem a mellettem elmenőknek – vigyetek engem is.
Nem is feleltek.
Azután egyenkint szólongattam őket:
– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor, mozduljon meg a szived!
Czobor meg is állt, s a vállát vonogatta:
– Mit használ neked, ha beviszlek is. Csoma van benned az ebattát!
– Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.
Rázta a fejét; pökött, és tovább ment.
Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom; szálldosó hollók az eléneklőim.
A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában levágtak.
Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni, – erdő kellett volna.
Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása, s a kerengő hollók károgása.
És én feküdtem sebben és lázban tovább.
Időnkint elkábultam, időnkint egy-egy perczre visszatért az eszméletem.
Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyászszal borult reám.
Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az életem kialszik.
Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer ihatnék, ebben a földi életben.
Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit a gazdám adott a csata előtt!
Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete.
Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és ittam és ittam…
A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.
Aztán elaludtam.
Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.
Én hanyatt feküdtem, s a kezemmel védtem az arczomat.
Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri a köntösömet.
Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez.
A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák, szénacsomók.
A víz egyre nőtt. Már a derekem alá is befolyt s emelgetett.
No a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak.
A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra! jer velünk, Zéta!
Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők hozzáütődnek és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.
Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.
A mint hozzám ért, belekapaszkodtam görcsösen.
Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom, hova.
Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.
A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert jóízűt ivott.
Mentem a vízzel tovább.
*
Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.
Engem is kihúztak, s bámulva álltak körül.
– Könyörüljetek, – mondottam – vigyetek házba, adjatok ennem!
De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak.
Végre egy papot pillantottam meg közöttük.
Annak szólottam latinul:
– Reverendissime domine! én Lúpusz püspöknek a rabja vagyok.
Aztán nem tudom, mi történt velem.
LIV.
Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s mégis élek.
De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet. Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét, és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.
Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember volt: nem dobatott ki a házából.
Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.
– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam – van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a jóvoltodat?
– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg. – A többivel ne törődjél.
De látszott az arczán, hogy bámul az én latinságomon.
– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve.
Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem. A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé változott!
Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.
Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette, vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint a milyenek nálunk vannak.
Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el. A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte is föl papoknak.
Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam, mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.
– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te leszel az én utódom.
A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem, hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.
Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban buzgólkodtam, a káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat, velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a menyegzőkön s más ünnepeken.
– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem. Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.
Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi szeretettel.
Az igazán szent ember volt.
Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.
Minden azon fordul, kiben mennyire fejlett a lélek.
Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű; áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.
Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú, marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és mezítláb, télen süvegben és csizmában.
A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.
Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.
Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal, vigasztalással.
Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.
In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban. Könnyű mondatok és szép tartalmúak.
Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.
Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről. Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott anekdotákat a papi életből.
És én abban a boldog jómódomban szerencsétlennek éreztem magamat.
Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s az erőm lassan tért vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni, hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a télen a vidéket elárasztotta.
Mintha a világ minden farkasa odagyült volna, annyi volt a farkas. A levegő ragadozói is hihetetlen mennyiségben kóvályogtak a magasban. Sasok, kányák, hollók. Az ember egyebet se hallott, csak károgást.
Hallottam beszélni, hogy kezdetben a püspök el akart temetni minden halottat.
A város jámborai ki is mentek valami ötszázan ásóval, kapával, azután másnap visszatértek.
Az egyik százhatvanötezer halottat olvasott meg, a másik még többet s a levegő oly irtózatosan romlott volt, hogy nem lehetett benne megmaradni.
Áldott legyen az Isten, a ki a farkast, hiénát, hollót és szelet teremtette!
De hogyan induljak én ilyen világban útnak!
Szomorú voltam szüntelen s örültem, ha olyan munkám akadt, a mely feledtette velem a hun képeket. Néha azonban olyan erővel rohant meg a hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadon fővel gyalog neki indulni a világnak.
A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom van nála? Ha nem tetszik a szegényes asztal, szivesen főzet többet; ha ruha kell, szóljak; ha külön szoba kell, berendeztet egyet.
Akkor aztán elmondtam neki az Emőkével való történetemet.
Szótlanul hallgatta végig, aztán a fejét ingatva felelt:
– Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja tud lenni egy tanulatlan, oktalan leánynak. Hiszen én is voltam fiatal ember és cselekedtem bolondságokat leányokért: másztam falat, átúsztam folyót, álldogáltam hideg éjszakán olyan ablakok alatt, a melyek mögött a leány vidáman hortyogott, de már az életemet nem tettem volna tányérra, hogy odanyújtsam a leányoknak névnapi ajándékul.
Elhiszem, gondoltam, de azok között a leányok között egy se volt Emőke.
– Át kell ezen esni, mint a fogzáson, – folytatta. – Az a leány a télen már úgyis férjhez megy s mikorra hazajutsz innen, talán már szoptat is.
Erre keserves sírásra fakadtam. Lefeküdtem a földre s átkoztam azt az órát, a melyben a halál kieresztett a markából.
Az öreg megijedt. Szentelt vízzel mosta a halántékomat. A fejemet az ölébe vette és vigasztalt, mint valami anya.
– Szegény fiú, – mondotta – mily nagy a te bánatod és mily nagy a te éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam és hat évig boldog házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem hogy mindig imádkoztunk, azt mondottuk: tetszőbb lenne a jó Istennek, ha én pap lennék, ő meg apácza. És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök vagyok: ő apácza. De azért szeretettel gondolunk egymásra mindennapon.
Ez a história annyira bizarrnak tetszett nekem, hogy keserüségemben is elmosolyodtam.
LV.
Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban. Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.
A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki segítsen gyóntatni, temetni.
Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a táborba a rovók elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.
Hanem a pestis! Át kell rajta jutni.
Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott, hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.
Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle. Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.
De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk visszafelé.
Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.
Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta, hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.
– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!
Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa, tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany.
A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra, ha majd a pestis megszünik.
Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem. Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.
Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város birójához és megzörgettem az ablakát:
– Kelj föl uram, és hozd az én házamnak a kulcsát.
Kijött félig öltözetlenül, ijedten:
– Mi történt?
– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak. Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.
Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot, lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.
A biró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt farkassal.
Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd utánam!
LVI.
Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem a Balatonhoz, s estére a Duna partjára, a hol a kürtömmel jelet fujtam.
Néhány percz mulva jött a dereglye. Egy öreges ember állt benne.
A Duna közepén egy akkora kis zátony feketélt, mint egy bivaly háta. Abba ütközött a dereglye. Az öreg kilépett és az íjját fölvonta és kiáltott:
– Ki vagy és mit akarsz?
– Hun vagyok, mint te és haza utazok.
– Miért jöttél haza?
– Mert kedvem tartotta, – feleltem boszúsan.
– De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd ereszthetem a nyilamat?!
– Már mér eresztenéd belém?
– Mert hitvány szökevény vagy!
– Megálljunk, – mondottam – úgy látom nem értjük egymást. Én a katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.
Erre az álla leesett.
– Hát nem a római hadjáratból jösz?
– Nem. Ott van a had mostan?
– Ott.
Erre meg nekem esett le az állam.
A hun újra beleállt a dereglyébe s hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a ruhámat aztán az arczomat.
– Átviszlek, – mondotta – de magad lásd a végét.
– Mért?
– Mert hazudol.
Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg kellett hálnom a révészeknél.
A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok olyant beszéltem a csatáról, a mit nem tudtak. Mikor aztán megnyertem őket, én kérdezősködtem:
– Mikor indult el Atilla Itáliába?
– Alig hogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat erősítette. A mint a tél mérge elmult, azonnal megindult.
– Hát Csáth élve jutott-e haza?
– Élve, – felelték.
Aztán a városi emberekről kérdezősködtem, de nem tudtak semmit. A révészek és határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is itt-ott. Örökké a vizen élnek s halászat, vadászat a foglalkozásuk. Minden száz lépésre van egy nádkunyhó. Az egész Hunország így van őrökkel körülkerítve.
Másnap jókor reggel útnak indultam, s estére már elém tündököltek Atilla fapalotájának a tornyai.
Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. Szívem égbeszállón repdesett, de az aggodalom is elém sötétlett szüntelen. Meglátom hát Emőkét, meglátom az én álmaim virágát, meglátom talán még ma. De jaj nekem, ha más karjára borultan találom! Ne add Istenem, hogy megérjem azt a napot, a melyen nagyságos asszonynak kell őt szólítanom!
Végiglovagoltam a város nagy utczáján. Micsoda csöndes, néptelen város ez mostan! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.
A királyi palota előtt mégis látok lóháton ülő fegyveres embereket. A királyi asszonyok őrsége az: béna harczosok, öreg közhunok, betegen honn maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.
Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.
– Jó estét, Uzura! – kiáltom az ajtónállónak.
Uzura elejti a dárdát.
– Egeknek ura! – ordítja. – Te vagy, Zéta?
– Persze, hogy én vagyok!
Az ember beüvölt a házba:
– Zéta jött meg!
S úgy megölel, mintha fia volnék.
A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy leány a nyakamat öleli és sírva csókolgat.
Nézem, hogy ki az? Hát Dsidsia. Alig ismerek rá, úgy megnőtt.
De a többi is szivesen ölel meg; a kezemet szorongatják. Egyszerre hatan is kérdezik, hogy hogy vagyok, nem haltam-e meg?
Aztán tolnak és ragadnak föl az öreg úrhoz, Barakonyhoz.
A két gyerek is örömmel siet hozzám s én engedelmet kérek, hogy megcsókolhassam az arczukat.
Csak egyet nem látok, a kit legjobban szeretnék látni. Szívemet annyira veri a rossz sejtelem, hogy csak hebegve tudok az asszonyomnak és az öreg úrnak felelgetni.
Végre nagy szorongással megkérdezem:
– Egészségesek mindnyájan?
– Mindnyájan, Zéta.
– A ki-kisasszony is?
– Az is, Zéta.
– És nem be-beteg a ki-kisasszony?
– Nem, Zéta. Vadászni ment ki Rika nagyasszonynyal. Holnap bizonyosan elhivat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza, hogy csoma ragadt rád, meghaltál.
Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal, hogy nem kisasszony az már hékás, stb.
– Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harczban? – kérdeztem szórakozottan. – Én azt gondoltam: ő halt meg.
– Dehogy halt. Nem szokott az meghalni, – felelte az asszony nevetve.
– És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha talán utána mennék?
– Mész a pokolba, – felelte az asszony. – Hiszen ősz van. Mikorra odaérnél, jönnek haza.
– És az én vitézségemről szólt-e az uram valamit?
– Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harcz elején elvesztél a szeme elől.
Ez elszomorított. Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Egy napi pihenőt kértem, azután parancsoljanak, a mit akarnak.
A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. A rabok és a cselédek mind begyültek, hogy a szavamat hallgassák.
Rába asszony palacsintát sütött és bort rakott az asztalra. A saját karosszékébe ültetett és kedves fiamnak nevezett. Dsidsiát mellém ültették, a mitől nekem ugyan viszketett az orrom s a boszúságomat még fokozta az, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be s őszi rózsákból való csokrot tett elém egy bögrében.
Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányodásomat, a csatát, a megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét, s ők bámultak nagy áhitattal.
– No, – azt mondja Gyöngyi cseléd – nem hiába imádkozott érted Dsidsia.
– Miért imádkozott? – feleltem vállat vonva. – Mije vagyok Dsidsiának és mim ő énnekem?
És ekkor a leányhoz fordultam:
– Egyáltalában nem értelek, Dsidsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudja az Isten, micsoda módon megilletne ez. Az ilyesmit kerüld jövőben, mert félreértésekre szolgáltatna okot. És te most már nagy leány vagy, vigyáznod kell a jó hírnevedre is.
Dsidsia hátradőlt a széken. Az arcza elszíntelenedett.
Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:
– A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?
A cselédek nevettek s Uzurára néztek.
Uzora elvörösödött.
– No, mi az?
– Hát – mondja végtére Rába asszony – Uzura föláldozta a te emlékedre. Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta s elégettük, hogy a másvilágon is tyúkod legyen.
LVII.
Másnap délelőtt csakugyan hivatott a királyné.
Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.
Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott, szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen előtt.
Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra megjelenhettem Emőke előtt.
Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán mégis tetszeni fogok.
Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem volna ruhát sok kóczos királyfival.
Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak valami húszan. Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett be hozzájok.
De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a királyné megszólítását.
– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e, Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!
– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál látni ebben a ruhámban is.
– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.
– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.
A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva nézett reám.
A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem, hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.
Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen, a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.
Ott álltam előttük, s nem tudtam, hol kezdjem.
– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – nem tudhatom, mi érdekel és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…
– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre. Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.
Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom. Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak, mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott édesen.
– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést, attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban volnék. Hát hol kezdjem?
– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a csatát és minden hányódásodat.
Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:
– És azt a részt mondod el legbővebben, a mit el akarsz hallgatni.
Erre mindnyájan nevettek, csak a kenderszőke leány nem nevetett.
Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.
– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt, mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket. Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.
– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és ha sírna is, könny nélkül sírna.
– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.
Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé: el nem árulja, mi van belől.
– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében, míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között, egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme, mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – Vissza Atilla! Vissza! – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a mocsáros vízbe és eltünik a nád között.
A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.
– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: Tudom, ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani téged! – Azzal eltünt.
– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?
– Én nem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.
– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy csomó királyfit és királyleányt is hozott tuszul, hogy a napnyugoton lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.
Ezt mondva, magához ölelte Ildikót és megcsókolta.
Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem, amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan, égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával ragadja a lelkét.
Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától küldött érkezett.
A nőket, mintha villámütés érte volna, fölugráltak.
– Gyászban? – kérdezte Rika asszony.
– Nem, asszonyom, jó hirekkel jött.
– Ereszd be. S tüstént menjetek a tiszttartómért.
A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva nyújtotta át Atilla levelét.
– Mi hírt hoztál? – kérdezte a királyné. Rómában vagytok-e már?
– Nem, felséges asszonyom, – felelt Igar. Róma maga jött elénk.
– Nem értelek.
– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.
– És?
– Jövünk visszafelé.
Rika asszony toppantott:
– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.
A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem meg, hogy Atilla nála aczélozza a lelkét.
De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:
– Nem állt ellen senki?
– Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállani?
– Aéciusz?
– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.
– Hát semmi csata nem volt?
– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak szép nagy serege.
– A csoma nem dühöng?
– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az emberek hullanak.
– De neki nem volt baja?
– Nem, hálistennek.
– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa? fiatal? szép?
– Vén, sovány ember, felelte a követ, – ránczos orrú és ijedt arczú.
A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső szobába, hogy fölolvastassa a levelet.
Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.
Emőke szólott Igarnak:
– Apám egészséges?
– Nekünk is hoztál izenetet?
– Csak szóban.
– Átadhatod nekem.
– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen gyümölcsöt ne adjanak.
Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:
– Ugy-e szép ez a leány, Zéta? Láttál e ennél szebb leányt?
– Láttam, kisasszony.
– Ugyan hol?
– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában, fátyolosan.
Megcsókolta Ildikót és egykedvű arczczal fordult a leányokhoz.