LVIII.
Rába asszony nekem megint átadta a szobáját. Abban a vastag teremtésben gyöngéd szív lakozott. Nem tudom, mivel nyertem meg őt. Talán avval, hogy egyszer a cselédeknek kozmás kását adott, s azok reá támadtak, majdnem megverték, én azonban megvédelmeztem:
– Mindegy az, ha kozmás is, mondottam. Rába asszony nem akarattal kozmásította el. Azután lássátok, ha a disznóknak vetjük, Raba asszonyt megszidják.
A cselédek elhallgattak. Rába asszony meg azóta fiamnak nevezett.
Még fáradt voltam az úttól. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.
Jó kis hüvös szoba volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette. Emőkéé volt az a koszorú, valami nászünnepen. Mikor kidobták, én fölvettem és a nyoszolyámmal szemben fölakasztottam a falra.
Az volt az egyetlen dísze a szobának. A fal többi részén a szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítő-illattal lakták a szobát.
Még jóformán el se aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan. Az ajtó megnyílik és Dsidsia néz be félénken.
– Alszol?
– Nem. Mit akarsz, Dsidsia?
Halvány volt kissé és komoly.
Belépett és megállt előttem, mint az iskolásleány a tanítója előtt.
Milyen nagy ez a leány! hogy megnőtt! – gondoltam. Mikor elmentem, még gyermek volt, most tisztes hajadon; nyulánk és kebles. Az arcza is megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezték. Az Emőke viselt ruháit hordta, s én talán azért is gyűlöltem őt.
– Beszélni szeretnék veled, – mondotta aggodalmasan.
S állt az ajtó mellett, ujját az arczára téve, – mintha attól tartana, hogy kikergetem.
Egy foszlott szalmaszék volt a szobában. Arra intettem:
– Ülj le.
Leült. A szoba nem volt nagy: akaratlanul is úgy ült, hogy épen az ágy elé ült.
– Beszélj, – mondottam unatkozva.
– Csak azt akarom kérdezni, – szólt rebegő hangon, – hogy mit vétettem én neked? Miért gyülölsz te engem?
– Én?
– Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember előtt? Oh, azt hittem: kiég a két szemem!
– Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon furcsa, hogy kérdőre vonsz engem, mint valami bíró. De ám legyen. Nincs ember a földön, a kinek én a szeme közé ne mernék nézni.
– Nem kérdőre vonás ez, Zéta, csak alázatos kérdés. Tudni szeretném, mivel bántottalak meg, hogy magamat igazoljam és hogy máskor azt a hibát el ne kövessem.
A leánynak ez az okos felelete meglepett.
– Örülök, – mondottam, – hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de túlság volt benne. Ha örül is az ember, mérsékelnie kell magát. Mit szólnál arra, ha Atilla megjön és én örömömben a nyakába rohannék és megcsókolnám.
– Te nem vagy Atilla. És én mindig… testvéremnek… éreztelek.
– Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s félremagyarázhatnak. Erre se neked nincs szükséged, se nekem.
A kezét az arczára tette. Láttam, hogy sír.
– Nem akartam neked fájdalmat okozni, Dsidsia. Mit is beszélsz testvéri érzelmekről. Te is rab vagy. Én is rab vagyok. A sorsunk szomorú. Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendő alatt, a míg én odavoltam. Mit szólt a gazdám, mikor megjött?
Dsidsia letörölte a könnyeit.
– Azt mondta, hogy akkor látott utoljára, mikor a harc megkezdődött.
– És a vitézségemről nem beszélt?
– Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utóljára, de te nem sebes voltál, hanem csomás.
– És a gazdám halottnak hitt?
– Annak.
– És sajnált? Mit mondott rólam?
– Azt mondta, hogy kár érte: sok szép mesét tudott és igen ügyes fiú volt; az új pajzsomat vele akartam kiczifráztatni.
– Hát az asszony, hogyan sajnált?
– Az meg azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a háztól. Senkise tud ilyen szépen meghajolni, köszönni, beszélni. Az ilyen rab ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Igen megszidta az urát, hogy téged elvesztett.
– És a kisasszony mit szólt? – kérdeztem ásítva.
(Oh, hogy tud az ember ásítani, mikor akar!)
– Semmit.
– Hát ő nem sajnált?
– De sajnált. Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: talán jobb neki így.
Perczekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dsidsia ott van. Szavai forgószélként kerengtek a lelkemben.
– Nem kérdezel-e többet, szólalt meg végre. – Engem nem kérdezel-e?
És szinte hallottam a szíve dobogását.
– Nem, – feleltem a szememet lehunyva. – Eredj dolgodra.
LIX.
Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.
Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő maga is szólhasson velem?
Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.) Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem, hogy ha hivatnak, kéznél legyek.
Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak, kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon:
– Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jőjjön föl.
Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt, mint a piros posztó a bortól.
– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a királynénál beszéltél.
– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.
– Hát láttad az én uramat a harczban?
– De láttam ám asszonyom. A vihar volt ő emberi alakban.
S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.
A féllábamra még sántítottam s nehezemre esett a huzamos állás.
Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.
– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről az egyről.
Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely rendbe aggatná a tapasztalatait.
Az öreg ivott egyet és folytatta:
– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg azelőtt nem így vót. A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.
A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.
– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.
Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.
Az öreg aludt.
Magunk voltunk Emőkével.
Csend volt, csak a három ezüst-mécses serczegett olykoron.
Emőke magafeledten nézett reám.
Végre megszólaltam:
– Kisasszonyom…
S hogy erre nem felelt, halkan folytattam:
– Nincs-e valami mondani valód?
– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép, mint egy földön járó isten!
És maga elé merült a tekintete.
Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a jelenetet, mintha festőnek beszélném.
Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a márványnimfák karjai.
Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a szeme égett, mint két szentjánosbogár.
LX.
Három hét multán megérkezett Atilla.
Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.
A királyasszonyok a város széléig mentek eléje.
Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket hunok és gepidák.
Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje. A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás vegyült a zenébe.
A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit csókolta meg.
A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll a bánatával az általános örömben.
Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is ki voltam rendelve.
Bezzeg elbámult Csáth, mikor meglátott. Alig akart hinni a szemének.
– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen te meg vagy halva!
– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.
A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt nagy tűznél sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort. Azt itták a nóta mellé.
Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között lovagolt tovább.
Másnap megérkezett a derék had a zsákmányszállító szekerekkel.
Csáth délben hivatott.
Itt az óra, gondoltam dobogó szívvel, Csáth fölment a rabság alól.
Hát ő szólott is róla.
– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő. Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi palotában.
Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai közé.
– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.
– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én elvégre kapok helyetted másik rabot.
Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle várnék segítséget.
Emőke pedig a gyertya lángjába nézett, egykedvű, merengő nézéssel.
LXI.
A zsákmányos szekerek ott álltak százával, hosszú sorban a főutczán, a téren s a király udvarán. Az írószoba előtt nagy halmokba volt hányva az a zsákmány, a mit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el. Többnyire szőnyegek voltak s különféle kelmék.
Azokat kellett egyenkint fölbontani s fölírni.
Hetekig tartó munka s unalmas. Hogy mégis nem váltam öngyilkossá, azt a várakozás tette: miképpen szabadítanak föl a rabságtól? Aztán, gondoltam, vasárnaponkint át is mehetek látogatóba Csáthékhoz, persze csak a cselédek és a rabok közé, és így, ha nem is leszek már a házhoz tartozó, láthatom néha az én bálványképemet.
De szomorú voltam én végtelenül.
A szekerek fölbontásánál valami húsz becsüs is volt. Azok mondták meg mindenről, hogy mi mennyit ér. A széles tornáczon tíz csoportban dolgoztunk. A rabok bontogatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a tárgyat s utána tenni az értéket.
Minthogy a római pénzek forogtak leginkább Atilla országában, mindent szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok így mondták: zsoldos.
Mikor már minden föl lesz írva, szétosztjuk a zsákmányt a seregben. Kire hány szolidus esik, tartozik elfogadni. A vezérek, zoltánok és csapatvezetők tíz-tíz részt kapnak. Ugyanannyit kapnak azok özvegyei, a kik a hadjáratból nem tértek vissza. A közrendi harczosok annyi részt szoktak kapni, a hány fejet vágtak, most azonban, hogy csata nem volt, csak egy részt kaptak. A kik az ostromokban kitüntették magukat, még ott megkapták pénzben a jutalmukat.
A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat. Az előkelő rabokat persze még a helyszinén maguk mellé szedték a hun előkelők.
Soha életemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és szomorú állapotomban, A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így például egy ládából értékes kamea-gyűjtemény fordult ki. Csigahéj-faragványok voltak és oly művészi munkák, hogy némelyiken esztendeig is dolgozhatott a művész, s talán bele is vakult.
Nézik a becsüsök, aztán Turzó főbecsüs diktálta:
– Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínű kőbül valók, köntösre alkalbasak. Tizenkint egy zsódos.
Volt valami négyszáz.
Utána mindjárt szinházi álarczokat vettek elő.
Turzó becsüs fölemel egyet, és diktálja:
– Háborúba való ördögpofa, az ellenség rébítésére alkalbatos, értéke tíz zsódos.
Énbelőlem kitör a nevetés. Az írnoktársaim szintén megértik, mit nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetű emberek, – ők is lecsapják a tollat és kaczagnak.
A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszercsak kirántja a kardját és így rikolt:
– Azt a fehérpofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb nevettök-é ki, kutyák?
Ha a többi becsüs le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.
És ebben a dulakodásban belép Atilla a tornáczra.
– Mi az? – kérdezi a szemét végigfuttatva a társaságon.
– Urab, – mondja Turzó mérgesvörösen, – ezek a hitvány rabok… De föl köllene kötni egyet példaképpen.
Atilla kérdőn néz reánk.
Az írnokok reszketve hallgatnak.
Végre én szólok:
– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli; iratja tízével egy szolidusra.
Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s tartom a király elé.
– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!
Atilla a kezébe veszi a kameát és nézi figyelmesen, azután így szólt:
– Ezeket a kameákat vigyétek az én kincstáramba. Te… hogy is hívnak?
– Zéta, uram.
– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.
– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna, haneb lefogták a karobat.
Az öreget aztán kibékítettem:
– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.
– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy bárki is nevessön!
Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az Emőke lova lábanyomát.
Otthon is volt. Az ablakból meglátott, hogy odamegyek. Fölhivatott.
Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.
Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patricziusné családjának.
Szivesen.
A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?
A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.
Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?
– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban nem hagytak egy párnát se!
Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton pityergett.
– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.
– Akkor vízbe vetném magamat, – felelte az asszony.
És gyalázta, átkozta a hunokat.
Hallgattam türelmesen.
– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ, aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el a kincseket.
– De csak engem ne bántottak volna, – sírta az asszony.
Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história tanulságait.
Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke ott ült velem szemben és nézte az írásomat.
Ekközben csend volt, csak a tollam perczegett.
S e csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:
– Hogy vagy odaát?
– Kérdezheted-e? – feleltem hálás tekintettel.
Aztán sóhajtva mondtam ismét:
– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én, kisasszonyom, a meddig te leány vagy.
– Azt hiszem, sokáig élsz.
Ránéztem. Az arcza mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt?
Néhány percz mulva ismét kérdezett:
– Látod Atillát gyakran?
– Látom. Tegnap beszélt is velem.
– Beszélt? Mit beszéltetek?
S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.
Elmondtam neki, hogy mi történt a tornáczon.
Aztán azt mondtam a végén:
– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember lesz.
– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve, küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.
Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával együtt eltemették.
Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának. Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből, s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következő estén.
A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.
Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a szabad írnokok között is.
Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy kevélykedik a hun mágnások között!
Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:
– Megcsókolhatod.
A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást, egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig nevettünk.
Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.
Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és bezárta az ajtót.
Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam, sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.
Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.
Egyszer aztán megszólított:
– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.
És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:
– Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.
És akkor kezet nyújtottam neki.
LXII.
Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.
Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.
Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.
A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.
A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.
A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén piros.
A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.
Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony ruha. Gyűrűt se visel.
A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:
– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten szeressen bennünket!
Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.
A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt. Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy közbevágott:
– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!
Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.
A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám társalgás töltötte be.
Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.
Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.
Végre Atilla intett a zenészeknek.
Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a mint eszébe jutott.
Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.
A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.
A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták, később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.
Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.
A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikót kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.
Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.
Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a palota.
Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a hogyan kezdődött.
Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is visszamosolyog reá.
LXIII.
Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.
Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta, hogy hova.
Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon Konstantinápoly ellen indulunk.
Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:
– Aranyat csak a barátaimnak adok, számodra csupán vasam van.
A mire Atilla hasonló rövidséggel válaszolt:
– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra nekem van szükségem.
De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette, hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele hordatja maga elé a tálakat.
Hát mondom, azon a napon sokat dolgoztam.
Este ismét a patriczius asszony izent át és én szívesen mentem.
Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.
Emőke azonban velünk maradt.
A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor Emőkével beszélhetek.
Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.
Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.
No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.
– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál. Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?
– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit törülgetve, – de magam is tapasztalom, hogy kövéredek.
Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.
Emőke a kezemre tette a kezét és szólt beteges búsongással:
– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?
Hogy erre megdöbbenve néztem reá, a fejét csendesen ingatva felelte:
– Az élet.
Én csak elhültem.
A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is vártam.
Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába annélkül, hogy elbúcsuzott volna.
A lépcsőn megszólítottam Dsidsiát:
– Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.
– Az, a mi nekem, – felelte Dsidsia.
– Hát neked mi bajod?
– Ki törődik az én bajommal?
Erre megbosszankodtam rá.
– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám bizalmas?
Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.
Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»
Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e váltságom?
– Nem tudom, uram, – feleltem – nem kérdeztem.
– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és magam mellé veszlek, urrá teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.
– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab, mint nálatok uram, római pápa.
Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy bolond vagyok.
LXIV.
A tavasz abban az évben korán érkezett.
Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.
Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra. Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett többé, hogy az övé az egész világ.
Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?
Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti kőváros a hatalmas hun népnek.
Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.
Hát egy tavaszi napon az is megvolt.
A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.
Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb lacrimae Christi volt annak a tartalma.
Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja: Előre! Vissza!
A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.
Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.
A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arczon.
Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal:
– Éljen Atilla! Éljen!
Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját, az én éltető napomat, az én örökös királyomat.
A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád tánczosok gyönyörködtették a népet.
A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye megvilágította az alakját.
Meglepett a leánynak a szépsége.
Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze. Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a szemem és megállott rajta.
Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.
A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt. Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú, zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége szakadt.
– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.
S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.
– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.
Ladó is karonfogta Gyöngyit.
Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.
Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájok volt bízva, szívesen elhagyták.
S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen. Aznap estére hegy keletkezett ottan.
Aztán megint tovább sétáltunk.
Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.
– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.
Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.
– Nem, – felelte.
S boldogan nézett reám.
– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek.
Elpirosodott.
– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.
– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb, legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek vagyunk. A szemünk szereti a szépet.
És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.
Hallgattunk.
Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne énnekem.
De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.
*
Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az úton, s nem kellettek senkinek.
Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?
Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.
Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és fürtökbe rendeztem.
Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.
S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló, valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.
A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitányt láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván Atillának.
Szabad-Görög megszólított:
– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?
– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom az ördögnek ingyen.
Szabad-Görög nevetett.
– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az egyiptomi kőnél.
A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.
– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod tán, hogy máma indulunk.
– Atillától kitelik, – felelte. – Az idő korán kinyílt.
A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:
– A fővezér! Fussatok a fővezérhez! A főpaphoz! Az orvosokhoz!
Mi csak eldermedünk.
A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva, hogy nem látja.
– Mi baj? – kérdik az urak megrettenve.
Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak.
– Jaj, jaj nekünk! – hörgi, mint a kit megszúrtak.
A fővezér vállon ragadja:
– Itt vagyok: mi történt!
– Meghalt! – szakadt ki a szó az emberből.
Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az emberekben.
– Megölték? – szakadt ki a kérdés a fővezérből.
– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem felel.
Azzal az ember a falnak dőlve zokog.
Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom nyomásában érezné magát.
Ajtó nincs a szobán, csak egy kék, nehéz selyemkárpit.
Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal, fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.
– Uram! – kiáltja reszkető hangon Mácsa.
– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram, királyom! – kiáltja zokogva.
S lerogyik az ágy mellett levő kerevetre.
– Meghalt! Meghalt! – zokogják mindnyájan.
– Megölték! Megmérgezték! – ordítja az öreg Barcza.
S megragadja Ildikót:
– Megölted! Te ölted meg!
A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem érti, de e vad hangra rémület szállja meg.
Az arcza olyan, mint az őrülté.
Barcza is rázza a királyt:
– Atilla! – kiáltja kétségbeesett hangon – Atilla.
A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint, aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír.
S minden arcz könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:
– Óh, jó uram! Én jó királyom!
– Végünk! – zokogják erre valamennyien.
Ki térdre esett, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt.
– Jaj már neked, szegény hun nemzet! – kiáltotta az öreg Barcza.
Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató emberek tolongtak befelé, kifelé.
Én a toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.
A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.
A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom, hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok, gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.
Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne halljak semmit!
A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája felé.
– Megölték! Megölték! – sikoltja.
Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan, mint a fal.
Aztán a többi asszony jön és a többi gyermek.
– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a borzasztó sírást.
– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt kivülünk senki.
Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.
Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a felelet.
A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.
Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.
LXX.
Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.
A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el Atillát?
– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas.