És egyszercsak hangot változtatva, szinte együgyű arczczal kérdezte:
– Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?
– Atillához? – kérdeztem megdöbbenve.
– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell mennünk.
Leült és maga elé nézett.
– Atillához? – kérdem újból.
Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?
S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz, Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.
A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom határán.
Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.
A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász a levél végére ért, a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.
Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván, hanem csak aranyat.
– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte alázatosan a mord hun követektől.
– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni, hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy legalább is konzulok.
S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg az Atilla kengyeltisztítója.
A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.
A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia előtt!
A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fővezérét.
Mindez egy pillanat alatt átrohant az emlékezetemen, s kérdem az uramat:
– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, úgy-e?
– Nem, – felelte az uram – egy jobbképű embert: Maksziminoszt.
Tehát az első gazdámat.
– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is olyan fekete a hun, mint a milyennek festik!
– Gondold meg!
– Meggondoltam.
– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó szivet!
Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem neki:
– Én a te árnyékod vagyok, jó uram: követlek az egész világon át.
– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?
– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem hagylak én téged sohasem!
II.
Már erősen kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a lovainkat.
Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása végett utazott mivelünk.
Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.
Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt. Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam a szavukból, az volt az enyém.
Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett tőlök:
– Mi ez? – kérdezte a köpönyegére mutatva.
– Ez van keppenyekk, – felelte Maksziminosz.
– Ez van kepenyökk, – felelte a gazdám.
– Se nem keppenyekk, se nem kepenyökk, – szólt Vigilász – hanem köpönyeg.
Az ilyeneken nevettek is.
– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt megtanulni!
De nekem volt rá kedvem.
Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök, még tán hasznunkra is válik.
Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.
Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:
– Éhes vagy-e?
A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam. És kérdeztem tőle hun szóval:
– Mi ez?
A hun elmosolyodott:
– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun nyelven, holott nem tudsz hunul?
– Tanulni akarni, – feleltem nevetve.
De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel, itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.
Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket, meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! – Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e a kutya!? – s más efféléket.
Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:
– Jó estét kivánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?
Rusztikiosz nevette.
– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult hunul beszélni.
Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig testvéröcscse Atilla fővezérének.
Kérdeztem a legényt:
– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől kellett elugornod?
A legény búsan felelte:
– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy leánya.
Elmosolyodtam:
– És te beleszerettél?
– Nem tehetek róla.
– És a leány is szeretett?
– Nem is beszéltem vele.
Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját teljesen.
– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat cselekedhettél?
– Irattam egy szerelmes vesszőt, aztán becsempésztem hozzá.
– No nagy bolondság volt. De mi az a szerelmes vessző?
– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak, hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen: Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos. Szépen összeszedte a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem megmondani, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki aztán a veszedelem.
– Az anyja kezébe került.
– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.
– És a leány szép?
Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.
– Dehát ha olyan nagy úr az apja, nem adták volna neked?
– Bizony nem azt.
– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget cselekedtél.
Mert a szeméből ész ragyogott a fiúnak.
Hallgatott.
– Hogy hívják a leányt? – kérdeztem néhány percz multán.
– Emőke, – felelte búsan.
– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.
Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra fordítottam.
Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg sok erdőn vezettek át bennünket.
A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk. Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való beszéd öröm volt nekem.
Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak.
A hun nép pedig nem lakik házakban, hanem sátorokban.
Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok dolgoznak.
– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.
– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.
Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.
A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat szállongott a levegőben.
Az idő délfelé járt.
– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? – kérdeztem a hunomat.
– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a marhahúsnál. De én már alig eszek többé.
Ezt búsan mondotta s aggodalmas arczczal nézett a sátorok felé.
– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.
– Mindent szivesen és örömest.
– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe.
Nem beszélhettem vele többet, mert elvitték őket Atilla sátorai felé.
Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor tarkállott.
A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása látszanék.
Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok. Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a fiúk.
Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.
Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan illetlenség lett volna…
Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.
Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.
Azzal a kérdéssel jöttek, hogy mi ügyben járnak a mi uraink?
Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja Atilla! Az én uram válaszolt:
– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis őneki felelhetünk.
– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.
Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!
– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.
A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel visszaügettek Atillához.
Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes ismét visszatért és Csáth így szólt:
– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a király: fel is út, le is út.
Azzal otthagytak bennünket.
Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:
– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja békében az országunkat.
A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új követ jön hozzánk s így szól:
– A király nem engedi, hogy éjjel induljatok.
Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.
Az én uram egész éjjel hánykolódott. Egyszer meg is kérdeztem, mi baja?
– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik velünk!
– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem gondolod-e, hogy Atilla valami ok miatt nem fogad bennünket?
– Beszélj világosan!
– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet, aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd, Vigilásznak elcsúszott a nyelve.
– Részeg volt.
– Azt mondta, hogy nem való istent emberrel együtt emlegetni.
– Mondom, hogy részeg volt! A hun urak másnap megbocsátottak neki.
– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.
Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.
Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.
A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.
Csáthnak a sátorához mentünk.
Én künn maradtam a lóval; ők ketten beléptek.
Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak később tudtam meg. Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.
Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort. Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.
A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.
A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak rája.
Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.
Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.
A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké és a mente alatt diószínű szoknya.
Az rendelkezett a szolgákkal: mit hova rakjanak.
Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt fehér.
Ez-e az vajjon?
Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.
Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a tűz melege.
A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert gyékénybe takartatta.
A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az arcza elé.
Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az. Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből, hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van előttem.
– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék lóháton.
Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.
– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz a szoknyád?
Megrezzentem. Ez az!
– Veszek rám másikat, – felelte a leány. Hát megengeded?
S ekkor rám is vetett egy pillantást.
Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.
Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.
Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott rajtam.
Hogy erősen visszanéztem, a tekintetünk találkozott.
Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szem titkait?
Mikor két nézés találkozik, két lélek érintkezik.
Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a szemen át ütni is tud. Csókolni is.
A testnek mindehhez semmi köze.
Mit mondjak: hogyan hatott rám Emőke nézése?
Elzsibbadtam, édesen elzsibbadtam.
III.
A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.
Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s elügetett Atilla sátora felé.
Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.
A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.
– Siessünk, – mondotta a gazdám a lovára fordulva.
És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy derültségére futnunk kellett a ló mellett.
– Atilla fogad! – kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.
A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent megváltoztatott.
Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a kardját, a, sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg igazgatja gonddal a feje kopaszára.
Azután összeállnak és tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát?
– Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja.
Ezt ajánlotta az én uram.
De Vigilász ellene volt.
– Elég «felséges fejedelem!» – mondotta. Mert Atilla nincs megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.
– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb, mintsem hogy egygyel lejebb.
Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem lovászoknak nevelik!
Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a sátorok közül elővágtatni.
– Jertek, – mondja a követeknek – a király vár benneteket.
És a szemében benne volt a büszke folytatás:
– Ezt nekem köszönhetitek, egyedül énnekem.
A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem. A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a papirost.
Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy emberevőt!
A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány koronás ember is.
Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla ajtaja elé.
Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hogy templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.
E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor ránkszegezte.
Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.
A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát kétségtelenül ő az.
– Beszéljetek, – mondotta Csáth.
Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár pecsétes levelét.
– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő hangon.
Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék kocsonyává!
– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget kiván.
Vigilász tolmácsolta:
–… és jó egészséget kiván.
Atilla maga elé pillantva felelte:
– Ugyanazt kivánom neki, a mit ő kiván énnekem.
Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.
Átvette a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.
– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énhozzám követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem adjátok!
Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még az oszlopai is reszkettek.
Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított, mint a megrugott kutya.
Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:
– Hát nincs semmi mondani valótok a mentségtekre? Feleljetek hát!
– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden szökevényt idekisértetett.
– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!
És egy hosszúnyakú fiatal hunhoz fordult:
– Csege! Olvasd föl a szökevények nevét.
Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a félelmes csendben valami száz nevet olvasott.
– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.
Ezzel fölkelt és nagypeczkesen a sátornak a másik osztályába lépkedett.
A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a sátorból.
– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.
– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.
– Hídd ki párviadalra, – felelte dühös gúnynyal Maksziminosz.
– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok a Vigilász megjegyzését.
Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva, beszélgetett.
Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a szökevényekre magyarázza Attila haragját.
De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé. Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.
De ezt a színváltozást, ezt az idegeskedést csak én láttam meg rajta.
Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta, hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.
Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult. Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.
Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral észak felé.
Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog venni egy Écska nevű hun leányt.
A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy haladjunk tovább.
Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?
– Tudom, – felelte.
– Hát mi?
Vállat vont.
– Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.
– Micsoda szárítóra?
A hun nevetett:
– Ejnye no, de nehézfejű vagy, hát akasztófára.
IV.
Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak, Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.
Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.
Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka sötétségében.
Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó villámok getik beléje.
Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.
Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is kiabálnak.
Egy házból égő nádcsóvát tartottak ki, s hun nyelven kérdezték:
– Kik vagytok? Mit kiabáltok?
– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton, és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem vágott.
Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.
Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!
Hát szétosztottak bennünket jólelkűen.
Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s mink annál szárítkoztunk.
Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a térdét is elütötte.
A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.
Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban forgunk azon a vidéken?
Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához csatlakoztak.
– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdeztem az embert.
– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két nép között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.
Az én hunom is fehér hun volt. A neve: Zsadán.
Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort, meg egy tál hideg pecsenyét.
Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a borból, s betakaródzott a medvebőrbe.
Én is hasonlóképpen cselekedtem.
Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.
Mindnyájan csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.
– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.
És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet, három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.
Mink addig a sátorokat rendeztük.
A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem egy marokkal az uramnak.
Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen népen sok a néznivaló.
A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és szétszedhető. Talán négy szoba van benne.
Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe.
Összerezzentem: micsoda sátor ez? hiszen ez a Csáth-család jelvénye!
De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.
Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért hagyta rajta a szőrt is.
Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön. Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka öregeket később sűrűn láttam.
Hát az agg úr ott ült a bőrön, s két kis gyermekkel játszott.
Az egyik gyermek hat éves, a másik tán három.
Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.
Egyszercsak hangot hallok a sátorablakból:
– Sugár! Sugárkám!
Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást okoz.
A kisebbik gyermek fölnevetett az ablakra, s én újra láttam Emőkét.
Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan hullott hátra, s leért a derekáig.
Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom.
A gyermekek ittak a tejből és kedvetlenül ették a süteményt.
Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt; Maksziminosznak az egyik szolgája.
Meglökött.
– Nézd, – susogta – micsoda takaros leány!
Rosszul esett a megjegyzése. Nem tudom miért.
Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek pufók orczájára.
– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.
– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.
– Gyere, – feleltem ingerülten.
– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?
Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon vágni.
Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?
Nem látszott már a gombja se.
V.
Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.
Az urak vidámak voltak.
– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat. Elviszed délután a királynénak.
Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.
– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és semmise lássék a kosárból.
Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.
– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.
Éreztem, hogy elsápadok.
– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.
Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró.
Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.
A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől felázott, és vékony habaréksár borította.
Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben, és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.
Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy elfáradtam, és a hónom alá vettem.
Azután megfordulok a sátor felé.
Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg, visszatér.
És ekkor lép ki a sátorból Emőke.
Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol van még a haján.
Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.
Megindul felém! Énfelém!
Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák, tip-top, jönnek az úton.
És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz, közeledik felém, közeledik…
Lép, lépeget.
Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn sétáló őz, s fölemeli a fejét.
Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza előtte.
Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.
Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…
A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.
De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.
Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.
De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt gondolták, parancsot teljesítettem.
Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.
A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így szólt:
– Értesz-e hunul?
– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.
– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a szolgálatodért.
És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!
– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.
Azzal nagy büszkén elléptem.
VI.
Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével kérdezett.
Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete ezt kérdezte:
– Mit szólt a királyné? Szivesen fogadta-e a virágot?
Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.
– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.
Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.
Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen alszik, mikor egyszer csak rám szól:
– Miért sírsz? Mi bajod?
– Oh uram, – feleltem felfohászkodva – én igen szerencsétlen vagyok.
– Ki bántott? – kérdezte részvéttel.
S hogy erre nem feleltem, ismét szólt:
– Bizonynyal mondom, hogy akárki bántott is, megkeserüli!
– Nem bántott engem senki, csak éppen elgondolkoztam a sorsomon.
– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te sorsod?
– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel, csak szegény ördög az én nevem…
Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.
S valóban némi hallgatás után, az uram megszólalt:
– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda gondolatok kavarognak a lelkedben.
Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.
Ekközben néztem a csillagokat, és néztem Emőkét.
Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit.