Farsang.
Selmec hangos volt a vígasságtól, az útcákon álarcos, maskarás alakok tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást érték. A Judex-ház is megnyílt a honorációrok számára: hadd mulassa ki magát még egyszer a menyasszony, úgyis közel az eljegyzés. Ekkor rendezték a Judexék házában azt a híres álarcos bált, amelyről sokáig volt szó a városban, sőt a vidéken is s amelyről épp azért részletesen meg kell emlékeznem.
Miután az őrültségben is van rendszer, a bolond estélynek is magva kell, hogy legyen. A Judexék mulatsága egy akkori időben fölötte népszerü középkori bányászünnep volt és ehhez alkalmazkodtak a résztvevők ruhában és tréfákban. A német bányatörténetek, mint tudjuk, Tacitus óta meglehetősen egyformák: vezető szerepet játszik benne a bányarém, a zöld vadász, Perchta istenasszony és a velencei ember, aki a sziklaoldalakban sasszemével minden szem aranyat fölfedez s azonnal magához is kaparítja, végül a jó és rossz manók. E vékonyka szálakat történetté csomózni évszázadok írói kisérlették meg. Nem sikerült: én se próbálok vele szerencsét. Elég az hozzá, hogy a velencei ember ezúttal is megkisérlette hogy a bánya kincsét, – ezt a szerepet Málika játszotta, – elragadja, de a manók nem hagyták magukat s miután pro meg kontra a rémek, sellők, villik, boszorkányok, tündérek fölvonultak és táncok alakjában harcokat vívtak, a velencei ember megszégyenülten volt kénytelen odébb állani s a Selmec város címerében álló két zöld gyík vídám polkában járta körül a termet. Ebből állott az ünnep.
A fölvonulásban részt vett a diákság is, azonfölül egész Selmecbánya apraja-nagyja. Menjünk hát el mi is a vendégszerető Judex-házba és nézzük végig az ünnepséget. Ime, éppen jön is a menet. Elől harsogó zenekar léptet, sípon és dobon játszva a régi bányászindulót. Utána haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehérruhás bányász, szablyájukat magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek, fehérek és feketék, hosszu szakállal, nagy potrohhal, kezükben vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint aranynyá kellene változni. Utánuk a tél és a nyár allegóriái következtek: amaz prémes sipkában, kezében zuzmarás fenyőfácska és száncsöngő, ez szalmakalapban, napernyővel és övében egy csokor rezedával. A tél szerepére Vitnyédit kérték föl, a nyarat Helén adta. A furcsa párt a jó Perchta asszony követte, összefogott kötényében a mondabeli ajándékokkal, leányoknak pántlika meg lentekercsek, fiatalembereknek szivar és bicska. Szomszédja volt a rejtélyes Saint Germain gróf, a bűvész, selyemfrakkban, zöld pápaszemmel, nyakába akasztott árusító deszkáján ott hevernek a jövendő tolmácsai: tükrök, amelyekben következendő időket lehet látni, aztán egy hatalmas suholy, amely a mátkánk arcképét húzza ki egy dobozból, továbbá lenmag, amelyet fiatal leány, ha tudni akarja, ki lesz a férje, el ne mulaszszon megvásárolni; szentelt ostor, amely a boszorkányokat elűzi; pentagrammok, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi; jelentőségüket javarészt már csak Magdolna asszony, a nagyanya ismeri. Az öreg asszony ott halad a bűvész mellett: jobbról is, balról is cifra ruhás apródok vezetik, harsonával adva jelt, hogy mindenki tisztelettel köszöntse. Nincs az a bűbáj, amelynek legyőzéséhez a matróna nem értene, ő volt a család kalendárioma, orvosa és gazdája. Például, ő mindjárt megmagyarázza a járatlanoknak, hogy kell a lenmagot használni: ha a kis leány Luca-napján lefekszik, dobja a magot háta mögé s akkor álmában meglátja a férjét. Tudja azt is, hogy a zöld vadászt úgy kerüli el az ember, ha leguggol előtte, a leányvári boszorkányt, – az igazit, – pedig ostorpattogtatás űzi el. De jaj annak, aki jó tündér jelenlétében pattogtatja korbácsát, a szellem tovaszáll és soha többet föl nem keresi a házadat. Csak az öreg asszony tudja megérteni Karácsony éjszakáján a beszélő állatokat, ő tudja a köszvény gyógyszerét, a cserezetlen birkabőrt alkalmazni, ő ismeri legjobban a sempervivum menykőelhárító jelentőségét, ő tudja, hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni, s a bányászok ünnepén a Borbála-nap jelentőségének, szokásainak ő a megmondhatója. Hajdan mint klenódium szállt anyáról leányra e sokféle ismeret, ma már nincs szükség rá, megfejtette őket a tudomány és a kalendáriomcsinálók. Minden gazdasági zsebnaptár elárulja, hogy Márton-havában kell a fát ültetni, Jakab rázza meg a gyümölcsöt és Mihály szedi le, Orbánkor megyünk hegyi legelőre, a tehenek betegsége ellen pedig többet ér egy ügyes veterinárius, mint a dupla háromszög.
De térjünk vissza a menethez.
Az öreg asszony után következett az erdő szelleme; szakálla mohával van benőve, csipője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász, rémes mordálylyal, megdermedt jobbkézzel, párja a leányvári boszorkány, míg utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad, amelyek immár több mint háromszáz esztendeje űzik a szerencsétlen vadászt. Nem kevesebb borzalmat kelt a víziember, akit Hertelendi személyesített sok méltósággal. A habok réme csupa moszat és víz volt, balkezében halat tartott, zsebretett jobbjában pedig teleitatott szivacs volt, hogy a monda ama kivánságainak, miszerint a vízi király zsebéből víz csurog, kellőleg megfelelhessen. De nem akarok hosszadalmas lenni, kikoptam a báli riportokból. Még csak Frundsberget, a boldog vőlegényt említem meg, aki a velencei embert játszotta, – zöld frakk, csattos cipő és fehér paróka, – meg Judexet, aki a bányagróf méltóságos szerepében aratott nagy sikert.
A fölvonulás általános tetszést aratott, csak Frundsberg, a velencei ember érezte magát kellemetlenül. A víziember ugyanis minden fordulónál hozzá dörzsölődött, úgy hogy Frundsberg zöld frakkja csupa víz meg moszat lett. Nem kisebb kellemetlenséget okozott neki egy bakkecske, amelynek tulajdonképpen a zöld vadászt kellett volna üldöznie, ehelyett azonban folyton a vőlegényt böködte. Nem nehéz volt kitalálni, hogy ez a diákság boszúja volt. Frundsberg egy ízben kissé izgatottan meg is kérte a kecskét, hogy kímélje őt meg tréfáitól, de a kecske zokon vette a dolgot, a két hátsó lábára állott és az állattan méltó megdöbbenésére átnyújtotta a névjegyét… Frundsberg most már látta, hogy aknamunka készül ellene, de nem tehetett ellene semmit. Egész estéje nem volt egyéb, mint kínszenvedés. Most a bűvész sanzsirozott ki orrából egy szamárfület, itt egy boszorkány csípett rajta nagyot, majd a bohóc esett neki és öntötte le liszttel, végül pedig egy óvatatlan pillanatban melléje tették a suholyt, amely óriási derültség között húzta ki füléből a gyapotot. (Frundsberg nagyon félt a léghuzamtól s állandóan gyapottal tömte be a fülét.) Mit tehetett? Megadással viselte sorsát s vígasztalta a tudat, hogy a legszebb leány mégis az övé.
Még egy szerencsétlen ember akadt a teremben: ez Vitnyédi, a rideg tél volt. Egész este Helénnel volt együtt s egy szó nem jött a torkára.
– Egy pillanatra se hagynak egyedül, – sóhajtott kétségbeesve, pedig mindenki látta, hogy szerelmes párt alkotnak és tiszteletteljes távolságban maradtak tőlük.
Helén elragadó nyár volt, csupa öröm, napfény és melegség. A télnek tulajdonképp el kellett volna olvadnia, a helyett zordabb volt, mint a hógörgető január.
Amint így zord arccal járt-kelt s Leander harcaira gondolt, egyszerre nyakon csípi egy jegesmedve.
– Amice, – szólt a furcsa állat, – gyere csak ide az ebédlőbe.
Vitnyédi követte a medvét, aki hátra tolta álarcát és föltette pápaszemét. A különös fenevad, amely szemüveget viselt, doktor Blum volt, az orvos. Leültek egy szögletbe.
– Kedves barátom, – szólt a doktor szigorúan, – neked valami bajod van… Már az est kezdetétől megfigyellek. Sápadt vagy, majd az arcod kigyúl, a szemed csillog. A hábitusod nem jót igér, mutasd a nyelvedet.
A diák megrémült, vágtató fantáziája rendes szokása szerint meg volt róla győződve, hogy meg kell halnia. Messzire kinyújtotta a nyelvét.
– Ahá! – szólt dr. Blum. – Megmondtam… A gyomrodban nincs elég szénsav. Mindjárt láttam, hogy baj van.
Vitnyédi megtörülgette homlokát.
– Honnét vegyek én szénsavat a gyomromba? – kérdezte ijedten. – A patika már be van zárva.
Dr. Blum gondolkozott, aztán így szólt:
– Hm… Majd folyékony szénsavval próbálunk szerencsét… Mindenekelőtt ülj le és meríts erőt, mert két liter folyékony szénsavat kell bevenned. Nemsokára visszatérek.
Ezzel elment és ott hagyta a fogvacogó diákot. Pár pillanat mulva egy hatalmas sötétzöld palackkal tért vissza. Vitnyédi félve kémlelte a flaskó tartalmát, de nem tudta kifürkészni, hogy mi lehet. A sötétzöld üvegen át csak annyi látszott, hogy a folyékony szénsav erősen habzik…
– Állj föl, – szólt komoran az orvos, – és nyisd ki a szájadat. Vigyázz jól arra, amit mondok. Addig igyál, míg azt nem mondom: elég. Én, meg Nádaskai majd tartjuk az üveget, te pedig nyelj, egyfolytában nyelj.
A diák kitátotta száját s a két doktor kezdte önteni belé az italt. Vitnyédi azt hitte, hogy valami émelyítő históriát fognak beléje diktálni s most kellemetesen volt meglepve: az ital ugyan kissé keserü volt, de éppen nem rosszizü. Mentől tovább nyelte, annál jobban esett, a folyékony szénsavnak ize hasonlított a söréhez… A doktor már régen azt mondta, hogy: elég, de Vitnyédi még nagyokat szívott az üvegből… Amikor a végére ért, kellemes szédülést érzett, a szeme csillogott.
– Most gyorsan eredj táncolni, – szólt dr. Blum, – hogy a vérkeringésed ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…
A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált, táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve, prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.
– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt szeretem, nagyon szeretem…
A lány – mit tehetett egyebet – elpirúlt.
– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi, megijedve a bátorságától.
– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek?
A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még egyszer megkockáztatta a kérdést:
– Szeret, vagy nem szeret? Öljön meg vagy emeljen föl!
Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy uszályban, a fizika centrifugális törvényénél fogva, hosszu ívben röpült végig a termen s a zenekar közé gurult. Szerencsére Helénnek nem történt baja, a diák a döntő pillanatban lovagiasan eleresztette a kezét. A vigyázatlan táncost hamar lábrasegítették, neki se tört el semmije, csak az orra vére indult meg. Dr. Blum, – immár ez estén másodszor – gyorsan kikurálta… Pár perc mulva a tél ismét ott volt Helénnél.
– Igen, – felelt a kis leány a diáknak a bukás előtt hozzá intézett kérdésére, mert félt, hogy mint már annyiszor, Vitnyédinek ismét elszáll a bátorsága, – szeretem magát és hogy többé ne legyen kétsége, hát idő közben föl is irtam magának egy darab papirosra…
Átadott neki egy cédulát, amelyen komoly betükkel ez állott: „Én, Judex Helén szeretem magát. Judex Helén, saját kezével…“
A mulatság menetét ez az intermezzo nem zavarta meg.
Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok, óriások, remeték, harcosok, bolondok, cifra dominós dámák, akik nyílván előre megfontolt szándékkal mind Frundsbergre vetették szemüket. A szegény vőlegényjelöltnek keserves küzdelmet kellett vívnia, a hölgyek, – akiknek föltünő, nagy, csizmás lábuk s gyanusan piros kezük volt, – mind csak vele akartak táncolni s valósággal elárasztották kedveskedéseikkel. Frundsbergnek tehát táncolni kellett, miközben egyre-másra megtörtént, hogy táncosnője megbotlott s vele együtt gurult végig a termen… Szóval, a vőlegénynek oka volt rá, hogy az esttel sehogyan se legyen megelégedve, amihez hozzájárult, hogy Málika is olyan volt hozzá, mint rendesen; közömbös, hallgatag, kedveszegett. Éjfél felé Hertelendi táncolt a leánynyal.
– Tudja-e, mi újság? – kérdezte tőle a diák.
A lány kérdőleg nézett rá.
– Cseróczy nyomtalanul eltűnt, – mondta Hertelendi komoran.
Málika megijedve fordult feléje.
– Tegnapelőtt még velünk volt és most sehol sem találjuk. Selmecen sincs, s az utolsók, akik látták, a bacsófalvi legények voltak, fönt a rengetegben.
Málika nem szólt semmit, csak nagyon sápadt lett és önkéntelenül a kis nyakláncához kapott, amelynek medaillonjában hordta a fiatalember arcképét. Aztán tovább forgott a báli levegőben, mialatt feje zúgott s a szíve vadul lüktetett. Mint az árnyék suhant táncosról-táncosra, hogy elkábuljon, de muzsikán, aranyfüstön, csillárok fényén át ott lebegett előtte a sötét havason egy vihartépett, szerencsétlen alakja.
Kilopózott a teremből s átment a kis utcai szobába, amelynek ablakából annyiszor leste Cseróczy lépteit. Itt nem volt senki, az apró helyiséget ruhatárrá alakították át. Málika az ablakhoz lépett s fölhúzta a függönyt. Az utca néma volt, a lámpásokat eloltották, a havas tájra gyér holdvilág hintette szomoru sugarait.
A sarok felé nézett: a szél búsan lengette a kopár hárs ágait, a másik végen egy sovány, kóbor kutya didergett, – talán éppen az, amelyik Cseróczyt éjjeli sétáján elkisérte. A kis leány levette a keblére tűzött ibolyacsokrot, egy pár szálat kitépett belőle, hosszan, némán megcsókolta őket s aztán kinyitva az ablakot a lámpásba tette a virágokat. Mint régen…
Tudta, hogy senki sem fogja őket elvinni, de szíve mégis megkönnyebbült. A szél megrázta a fákat s a lámpást, amely tagadólag integetett, ócska vasával, mintha ezt csikorogta volna: „Soha többé, soha többé.“ Málika összeborzongott, becsukta az ablakot. Félig elalélva ült le az ódon karosszékbe s ajkáról kúsza, panaszos ima szállott az Úrhoz, hogy védje meg Cseróczyt a tévelygésektől, a bűnöktől, a kisértetektől, meg a rossz gondolatoktól és bírja rá a fiatalembert, hogy hóban járva, jól begombolja a télikabátját…
Amikor elvégezte fohászát, nyugodtabb lett s megint visszatért a táncterembe. Leült egy sarokba és várt, várt valamire, maga se tudta, mire. Talán arra, hogy egyszerre kinyilik az ajtó, a diák belép és táncra kéri… De nem jött más csak Frundsberg és limonádét hozott neki.
A mulatság magas fokra hágott. A fiatalság magával ragadta az öregeket is, sőt maga Judex is megpróbálkozott egy polonaise-zel. Saint Germain gróf pokolba dobta csodaszerszámait és egy sellő szeméből próbálta kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme kigúnyolva a természetrajzot, egy struccal lejtette a galoppot, a vízi király pedig a világ minden vizét s vele együtt szívét ajánlotta föl egy szőke bányatündérnek, aki már egész estén sok kedvességgel kacérkodott vele. A zenekar is átalakult: a legtöbb muzsikus kidült, helyöket ambiciózus erdésznövendékek foglalták el és fazékfedőkkel, kereplőkkel, fakanalakkal próbálták helyettesíteni a trombitásokat. A levegő forró volt, mint a fiatalság vére. Málikának eszébe jutott az emlékezetes valéta-bál, amikor az ifjúság szellője ugyanígy kapta meg. Milyen másnak képzelte akkor az életet, mennyivel szebbnek a jövendőt és milyen mások voltak a gondolatai. Akkor erős és fiatal volt, míg lelke most megöregedett, megtört és fázott. Egyszerre vágy szállta meg, hogy még egyszer fiatal és boldog legyen, még egyszer kivegye részét az ifjúságból, amely megillette.
Körülötte voltak mind a fiúk, arcukba írva az erő, az élet, a gyönyörü jókedv, csak Cseróczy hiányzott a sorból. De lélekben talán ő is itt járt a facsillárok alatt és nézte Málikát. A leánynak fejébe szállt a vér.
– Fiúk, – mondta a körülötte álló diákoknak, – még egyszer mulassuk ki magunkat. Aztán úgyis vége mindennek és soha többet nem találkozunk!
Nem kellett még egyszer mondania, a következő percben a zenekar már vad riadót fújt, s aztán izgató, gyors galoppot játszott. Ijesztő sebességgel rohantak végig a termen: a táncmester kétségbeesve látta volna a művészet szabályainak kigúnyolását, de aki az erőt és fiatalságot a formáknál többre becsüli, gyönyörüséggel nézte ezt a vad, közvetlen és éppen azért szép, magával ragadó táncot. Málika sorra táncolta végig minden gavallérját; úgy érezte, mintha kiröpülne a házból, a világból s a hó koronázta hegyek közé szállana.
– Fiúk, rajta… gyorsabban, – tüzelte táncosait. – Ki tudja, mi lesz holnap?
Nem kellett őket bátorítani: döngött a padló, a vén csillár gyertyái ijedten lobogtak, a zene alig bírta a kiséretet. Málika arcán látszott, hogy nem a tánc szelleme, a szíve érzése, hanem a keserűség és a feledés vágya hajtják. A vendégek lassan oszlani is kezdtek már, de a leány még egyre táncolt. Csak az akadémikusok bírták, a többi fiatalság kimerülten nézte a vad hajszát.
– A reggeli! – kiáltotta a teremben Judex. – Elég lesz már, fiatalemberek!
Az ebédlőben frissen terített asztalon párolgott a kávé meg a bivalytej. A vendégek átmentek a szomszéd terembe, a tánchelyiségben csak az akadémikusok meg Málika maradtak és fáradhatatlanul táncoltak tovább. Már alig bírták lábukat, de azért a világért se hagyták volna abba.
– Nem jön át? – kérdezte a leánytól a velencei emberke, akinek az ügy sehogy sem tetszett.
– Csak menjen, – nyugtatta meg Málika, – mindjárt ott leszek. Elbúcsúzom az ifjúságtól, az én szomoru ifjúságomtól… – tette hozzá. – Aztán örökre a magáé leszek úgyis…
Frundsberg meghajtotta magát, kiment a szobából, de az ajtónál elfogta a féltékenység s az oleanderek mögül nézte a búcsúzást. Senki sem törődött vele.
A diákok körülfogták Málikát.
A leány intett a zenekarnak, hogy hallgasson el. A kimerült zenészek letették agyonhajszolt szerszámaikat. Málika visszasimította homlokán a haját és így szólt:
Mély csönd támadt, aztán a diákok kezdetben halkan, majd egyre jobban belemelegedve kezdtek énekelni.
Post jucundam juventutem, post molestam senectutem
Nos habetit humus.
Málika hangja is belévegyült az énekbe. Elég éjszakán hallotta ezt a nótát, betéve ismerte mindenik sorát.
Vadite ad superos, transite ad inferos!
Ubi jam, fuere!
– Mi van ezen sírni való? – elmélkedett magában a velencei emberke. – Mind sírnak… Mégis csak nevetséges…
A kar tovább dalolt:
Venit mors velociter, rapit nos atrociter,
Nemini parcetur.
– Ezek jól beittak, – jegyezte meg Frundsberg mosolyogva. – Bizonyos, hogy az élet rövid s a halál nem kegyelmez, de azt Institorisz uram a szószéken is ki szokta fejtegetni s ilyenkor ezek a fiatal urak inkább arra kiváncsiak, miféle szép lányok ülnek az első padban…
Vivat membrum quodlibet, vivant membra quaelibet.
Semper sint in flore!
Málika abbahagyta az éneket. Feje lehanyatlott mellére, a néma fájdalom elfojtotta hangját.
– Ha még a diákok sírnak, azt értem, – dörmögött a velencei emberke, – de Málika még csak latinul sem tud… Furcsa társaság, s mindenesetre különös viselkedés…
A nóta tovább folyt s Frundsberg egyre idegesebb lett. Amikor az utolsó strófa következett, lassan odament a daloló csoporthoz. Akár ott se lett volna, senki se vette figyelembe. Mintha zsolozsmát énekelnének, olyan áhítattal rebegték a könnyüvérü sorokat:
Pereat diabolus, qui vis antiburschius,
Atque irrisores!
Lassan halt el az utolsó hang.
– Isten veletek, fiúk! – zokogott Málika. – Isten veletek és gondoljatok rám… Szerettelek mindnyájatokat…
A fiúk lehajtott fővel álltak előtte. A lány kezet szorított mindegyik könnyüvérü, de becsületes érzésü gyerekkel s amikor az utolsóra került a sor, egyszerre hangosan sírva fakadt s ráborúlt a mellette álló diák vállára.
– Isten áldjon, jó barátok… – rebegte és megcsókolta a fiút. Talán azt se tudta, hogy kicsoda az illető: a búcsúcsók valamennyiöknek, a jóbarátoknak, az elszállt ifjúságnak szólott…
A napsugár fénykoszorut vont homloka köré. Frundsberg káprázó szemmel nézte a búcsúzás e furcsa módját. A vére forrt, fölébredt benne jogainak tudata, Málikához lépett és a karját nyújtotta.
– A kisasszony látszik, nem tudja, hogy mit cselekszik, – mondta hidegen. – Ezért nem is veszem komolyan e különös jelenetet. Kötelességem azonban lépései fölött őrt állani s fölkérem, kövessen édes apjához. Ő majd elintézi kegyeddel a dolgot.
A leány végignézett rajta, aztán közömbösen nyujtotta neki karját s átment vele a szomszéd terembe.
Így ért véget az ünnepély.
A vendégek hazamentek s mialatt lépteik csöndesen kopogtak végig a néma utcákon, fejöket csóválták és így szóltak:
– A leányvári boszorkány… igen ez a második leányvári boszorkány. Hogy tehet úrileány ilyet?