Az esküvő.
Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt, a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.
– Mi fog most történni? – kérdezte Málika megtörten.
A diák dacosan vetette föl fejét:
– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad lesz.
– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem!
A diák megcsóválta a fejét.
– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, – tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz a többinek.
– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a balgaságról.
Megragadta a diák kezét.
– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta megtörten.
Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.
– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg a feleségem lenni?
Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért, komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami kizavarta a nyugalmából.
– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.
A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben nem volt senki sem, az oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható rosszkedvvel végezte a szertartást.
Öt perc mulva férj és feleség voltak.
Judex kezet szorított Hertelendivel.
– Isten vele! – szólt fagyosan és a kalapja után nyult.
Ezzel elment, Málikához egy szót sem szólt.
A leány egy pillanatig ijedten nézett rá, aztán dacosan szegte meg fejét.
– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta keményen. – Béke veled!
Judex nem válaszolt.
A tanúk és az új pár magukra maradtak.
– Parancsoljon velem, – szólt a diák magát meghajtva.
– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!
Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé, aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult.
– Tesz nekem egy szívességet? – kérdezte férjétől.
– Rendelkezzék velem.
– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…
Szeme könybe lábadt.
– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította Málika kezét.
– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is szerettem.
– Meg fogom neki mondani.
– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt, amit érettem tett. Isten vele!…
A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy harmadik úrról beszélnek.
– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a nagysága valami rokona?
– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem, nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak.
– Fura egy dolog! – csóválta fejét a vargamester.
Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.
– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd el a te szegény Helénedet!
A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh, miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.
– Én nem hagylak el, Málika, – zokogta Helén, – én veled megyek!
Málika újra vissza akarta hárítani ölelését.
– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért szerető jó testvéred maradok…
De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.
– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki a kisleányból az elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott a kocsisnak:
– Hajts! Hajts!
Málika megadta magát.
– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.
A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál elnyelte a bárkát…
Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg magához tért.
– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt ez?
Möller a sekrestyések öntudatos komolyságával válaszolt:
– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.
– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.
– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal kínálta meg a megdöbbent vargamestert.