Egy pár csirke.
A kövér Vitnyédi, akivel már föntebb volt szerencsénk futólagosan megismerkedni, e műtét alatt a kapu előtt állott és az erkélyre bámult. Az erkélyen ült Judex Helén és a galambokat etette.
– Micsoda asszony! – suttogta Vitnyédi magában, mert mint minden sörivó, ő is a poétikusabb női fejekhez huzódott. Hogy miért nevezte őt asszonynak, Vitnyédi pszikológiájában rejlik. Vitnyédi Sárosból, a magyar Gascogne-ból származott s gyermekkorától fogva minden dolgot, hogy óvatosan fejezzük ki magunkat, túlozott. Ha két fürjet látott, azt mondta: egy egész falka fogoly repült föl előttem; ha két pohár sört ivott meg, egy akót kebelezett be; ha három hatost vesztett a piramidlin, megesküdött, hogy az egész vagyona ezen a hitvány játékon pusztul el; ha egy lány rámosolygott, meg volt győződve, hogy egész Selmecbánya bomlik utána; ha valaki ferdén nézett rá, kétségbeesett, hogy széles e világ mindenki összeesküdött ellene.
– Barátom – mondta az üzletből kilejtő Hertelendinek – két órája várom már, hogy elvégezd a dolgodat. Ám ezuttal megbocsájtok, mert ezen az erkélyen ül a világ legszebb asszonya!
– Ugyan eredj, – tekintett föl Tamás az emeletre, – hisz ez leány, a Málika nővére.
– Leány? Lehetetlen! De ha te mondod… Szóval csodálatos leány; én még ilyet nem láttam.
– Dehogy nem láttad. Minden második nap találkozunk vele.
– Igen? Mindegy. Ilyen szépnek még nem láttam. Isteni!
– Szerelmes vagy?
– Mit, szerelmes?! Meg vagyok bolondulva. Barátom, én még ilyesmit nem éreztem. Micsoda bájos fej, micsoda két szem, micsoda termet! Isteni!… De térjünk a dologra. Mennyi pénzt hoztál?
– No, találd ki.
– Tízezer forintot.
– Sok.
– Sok? Ezért a lóért? Potomság! Nincs még egy ilyen paripa a világon. De tekintsünk a pénzpiac kedvezőtlen helyzetére és mondjunk háromezeret.
– Nem teszem próbára türelmedet, – nevetett Hertelendi. – Szóval kétszáz forintot kaptam…
– Hallatlan! – tört ki Vitnyédi. – Ez a világ legnagyobb igazságtalansága; esküszöm, hogy az!
– De egy fityinget se hoztam ki, – tette hozzá nyugodtan a diák.
– Hogy mondtad? – hebegte Vitnyédi. – Egy fityinget se? És miért?
– Csak. Büszkeségből. Az üzletben volt Málika is le akart főzni. Le akart fújni. Erre én kivágtam az ősi virtust és a siketnémák perselyébe dobtam a kétszáz forintot.
– Őrült vagy, – mondta Vitnyédi lesújtva. – Mit fogunk most csinálni?
– Mit? Egyelőre hazamegyünk, gondolkozunk és koplalunk. Tudod, ez az úgynevezett gavallérság. Noblesse oblige.
Szomorúan indultak meg a Steingruben felé. A paripa elzálogosításának eszméjét hosszu, sívár napok előzték meg. Hazulról sehogyan sem akart pénz érkezni, a helyi hitel is kimerült s így végső konzekvenciaként kellett a szegény pejkóra, Hertelendi szemefényére gondolni. És Hertelendi egy könnyelmü pillanatban ezt is ellökte magától… Lehorgasztott fejjel érkeztek meg szállásukra. Palkó, az inas, akit jobb idők tanujaként fogadtak föl, s aki együtt érzett velük, szomorúan nyitott kaput.
Csüggedten lépkedtek végig a hosszu folyosókon, aztán levetették magukat a karosszékbe és gondolkoztak. Az őszi verőfény gúnyosan világított szobájukba, künt hivogatólag zizegtek az ákácok: milyen szép volna most Hodrusra kocsizni. Közben a gyomor is megkövetelte a magáét: éhesek voltak, de rögtön rá eszükbe jutott, hogy a vendéglősnek mára igértek pénzt, tehát oda se mehetnek. Mit csináljanak? Szemügyre vették ingóságaikat: a fölszerelés egy kitömött vidrából, három tucat inggallérból, egy bambusz-horgászbotból és egy csomó keresztüllőtt céltáblából állott.
– Hogy volna, ha Palkót zálogosítanók el? – villant meg egyszerre Vitnyédi fejében.
Hertelendi lemondólag intett kezével.
– Lóra kölcsönöz Judex, de szamárra nem…
– De én éhes vagyok, – ellenkezett a lakótárs, – mi több: meghalok az éhségtől és enni akarok! Ki kell eszelnünk valamit. Én éhes vagyok!
Hertelendi fölállott s az ablakhoz ment. Az udvarban szemtelenül csipogott a háztulajdonos, Simonideszné asszony csirketenyésztése.
– Hogy élnek a gazemberek! – förmedt föl Tamás. – Ingyen isszák a vizet és ingyen eszik a gyöpöt! Csak nekünk kell a kosztért fizetni.
– Mi volna, ha elvinnénk belőlük egyet? – ébredt föl Vitnyédiben a sátán.
– Ugyan eredj, – nyugtatta meg Hertelendi. – Csak nem vagyunk csirkefogók? És különben is, – tette hozzá, mert úgy érezte, hogy gyomra apellál e szigoru ítélet ellen, – Simonideszné egész nap az ablakban kuksol. Okvetetlenül meglátná, ha valaki az udvarra menne.
Az éhes lakótárs egy ideig föl s alájárt, aztán egyszerre homlokára csapva, izgatottan így szólt:
– Hát nem kell éppen lemenni… Az ablakból is elvégezhetjük…
Arca valami nagy eszmét árult el: így bámulhatott Newton, mikor az emlékezetes almafáról egy gyümölcs az orrára esett s ő fölfedezte a nehézkedés törvényét.
– Nem értem, – mondta Tamás, a ki nem bízott lakótársa logikájában. – Fejezd ki magadat érthetőbben.
– Itt a horgászó-bot, – suttogta a diák titokzatosan. – A világ legjobb horgászó-botja!
Tamás szeme fölragyogott.
– Hah! – kiáltotta. – Azt akarod mondani, hogy horgászszunk csirkékre?!… Pokoli eszme, pokoli!… Végre is horgászni még csak nem is tilos dolog, – nyugtatta meg lelkiismeretét, – hiszen van halászjegyünk… nemde, Palkó?
A becsületbírónak felhivott Palkó feltétlenül igazat adott neki. Ő is éhes volt.
Előszedték a bambuszpálcát, a melyet annak idején pisztrángászás céljából vásároltak és a zsineg végére óvatosan függesztettek egy kis kenyérbelet. Most lebocsátották a horgot a kertbe és izgatottan lesték az eredményt. Vajon sikerül-e?
A csirkék nem egykönnyen adták meg magukat. Gyanakodva kerülgették a furcsa gilisztát, majd óvatosan csippentettek belőle egy morzsányit, hogy megint odébb szaladjanak. Egy fiatal kakast aztán hirtelen elfogott az irigység, el akarta kapni a belet társai elől és – hopp! – lenyelte a horgot.
– Hal! hal! – örvendezett Palkó, Tamás pedig fölrántotta a zsineget, amelyen kétségbeesetten ficánkodott a préda. Pillanatba se telt és a kakas már Palkó kegyetlen körmei közé került.
– Vivat sequens, – mondta Vitnyédi s most ő vetette ki a horgot. Az előbbi jelenet ismétlődött. A csirkék egy ideig gyanakolva nézték a horgot, de megint akadt egy bolond, a melyik beléje kapott. A lakótárs diadalmasan húzta föl a „halat“.
– Micsoda óriási állat, – lelkesedett Vitnyédi, – valóságos cápa! Isten fölruházta a mezők liliomait!
– Már most az a kérdés, hogy főzzük meg ezt a zsákmányt? – kérdezte továbbgondolkodva a körültekintőbb Tamás. – Van-e zsír?
– Az nincs, – rázta fejét Palkó. – Legföljebb, ha a pántlikás kalapomat kifőzném…
De Vitnyédi már vérszemet kapott. A magyar Newton szabályosan tovább fejtette az egyenletet. Kihajolt az ablakból és torkaszakadtából kiabált:
– Simonideszné! Simonideszné!
Az udvarban egy vizsgaszemü, szigoruarcu asszony jelent meg, a házigazda felesége.
– Öreganyám, lelkem, – kiáltott rá Vitnyédi. – Jöjjön csak föl!
– Megőrültél? – esett kétségbe Hertelendi. – Meglátja a tollakat!
A lakótárs legyintett a kezével. Ő már a helyzet magaslatán állott. A nehézkedés törvénye mindjárt föl lesz fedezve.
Simonideszné belépett s gyanakodva nézte a fiatalembereket. Tudta, hogy ilyen eseteknél valami merénylet készül ellene: vagy bort vagy vacsorát akarnak tőle kicsalni. Már útközben elhatározta, hogy ezúttal nem áll kötélnek s a hitelt végleg beszüntetettnek jelenti ki.
– Simonideszné, – kezdte Vitnyédi, – kitünő üzletet kinálok önnek. Tessék leülni és rám figyelni.
A gazdasszony gúnyosan mosolygott. Ismerte ezeket a bevezetéseket, amelyek azzal végződtek, hogy valamit a nyakára akartak sózni. Egy ízben a két diák nyulat adott el neki. Délután vadászni voltak s egy kis üregi nyúl a puskájuk csövébe szaladt. Odakinálták Simonidesznénak. Az kezébe vette s megnyugtatóan súlyosnak érezte. Miután a nyúl olyan fiatalnak bizonyult, hogy füle egy tépésre papirlapként szakadt össze s mégis tekintélyes nehézségü volt: jó üzlet reményében megvette. Később derült ki, hogy a füles gyomrába Vitnyédi egy sulyzót varrt bele.
– Nézzen ide öreganyám, lelkem, – mondta Newton, – az édesanyám egy pár csirkét küldött nekem.
– Szép, szép, – jegyezte meg az asszony tartózkodó hűvösséggel.
– Amennyiben ön nekünk e csirkéket megsütné, az egyiket nagyrabecsülésünk jeléül önnek engednők át. Nos, mit szól hozzá?
Simonideszné alapjában fukar természetü volt, s így az ajánlatra fölvillant a szeme.
– De nincs-e megint súlyzó belevarrva? – kérdezte szigoruan.
– Tessék megvizsgálni, – felelt Vitnyédi méltatlankodva.
Az asszony töviről-hegyire végignézte a csirkéket, főleg a gyomrukat tapogatta ki, aztán helybenhagyólag bólintott. Az üzlet meg volt kötve. Simonideszné mosolyogva ment lefelé: milyen jó vásárt csinált. A nyúl csorbája ki van köszörülve. Boldogan vitte le kötényében a saját kakasát…
Egy óra mulva asztalon állott a vacsora. Bor az volt. Mert az emberek nem kölcsönöznek se pénzt, se búzát, se értéktárgyakat, hanem bort mindig lehet hitelbe kapni. A borban lakik az ördög s amikor az ember lelkiüdvössége forog szóban, az emberek is ördögökké lesznek s hitelt adnak az egymás lelkére.
Vitnyédi és Hertelendi két szál gyertyafénynél nekiláttak az evésnek. Derék munka volt. Hosszu ideig egyebet se lehetett hallani, mint a csontok ropogását és a munkától kissé elszokott fogak csattogását.
Amikor végre a dőre csirke feje is eltünt, a két jóbarát elkezdett beszélgetni.
– Nem megy ki a fejemből az a lány, – szólalt meg Vitnyédi és rágyujtott debreceni pipájára. (Ez már így van. Kassán prágai sódart esznek az emberek, Tordán kolozsvári pogácsát és Selmecen debreceni pipából szívnak.) – Azt hiszem, ez életem legnagyobb szerelme.
És sejtvén, hogy szavai kételkedést ébresztenek, így folytatta:
– Esküszöm rá, hogy az. De az eskü is kevés. Hirtelenében nem is tudom mivel bizonyitani.
– Akkor, barátom, rossz helyen vesztetted el a fejedet, – válaszolt Hertelendi. – Ismered te az öreg Judexet? Én ismerem; legalább a gondolkozását. Az ő leánya egy sókereskedőhöz, mondjuk, legjobb esetben egy kaszakereskedőhöz fog férjhezmenni.
– Hát akkor beállok sókereskedőnek vagy lőporegyedárusnak. Nekem egészen mindegy; sőt: voltam én már jogász, katona, technikus és medikus, miért ne fordulnék egyszer a praktikus élethez? Ez a legszebb dolog a világon, szavamra: az.
– És apád?
– Az apám? Az mindent helybenhagy, csak már valami foglalkozásban lásson. Tudod, hogy hány szemeszterem van már?
– Nem foglalkozom felsőbb matézissel.
– Ezt okosan teszed. Azt akarom mondani: az apám, aki már igen megunta selmeci halhatatlanságomat, egyszer már kieszközölt nekem valami állást a bányájánál. Mi több meg is próbálkoztam vele. Ez igen érdekes ügy… Reggel nyolckor kellett volna hivatalba mennem. Amikor a cseléd hétkor fölkeltett, azt mondtam: „Adnék öt forintot, ha tizig alhatnám“. S miután véletlenül volt pénzem, tényleg tizig aludtam… Másnap megismétlődött a dolog. Megint hétkor kellett volna kelnem s megint adtam volna öt forintot, ha tovább alhatom. És tovább aludtam. Barátom: egy hónapban harminc nap van; harmincszor öt, az, ugyebár, százötven. A fizetésem pedig csak száz forint lett volna. Tehát ráfizetnék ötvenet… Érdemes hát szolgálni?
– Elég, elég. Belőled már megint a bor beszél, – tiltakozott Hertelendi a rémes logika ellen.
– Nem, csak el vagyok kábulva. Micsoda leány! Tamás! van egy eszmém. Gyerünk az ablaka alá és rendezzünk szerenádot.
– De megiszunk még egy pohár bort, – kötötte ki.
– Itt? – nézett Vitnyédi az üres palackokra.
– Dehogy… Majd csak akad valami dezentor. Minek a hitel húrjait a végsőig feszegetni?
Mialatt két barátunk beburkolózik ódon felleghajtójába, mondjuk el, ki az a rejtélyesen megemlitett dezentor és hogy lehet Selmecen ingyen bort inni?
Vitnyédi és Hertelendi, mint föntebb láttuk, a Steingrubenben laktak. Ez afféle Quartier Latin, ahol a selmeci diákok testületté állnak össze; van zenekaruk, olvasókörük, bírót választanak, éjjeli őrt tartanak. Az intézmény szelleme: az ifjuságot jó erkölcsökre oktatni és a korhelykedéstől távol tartani. Ennek – hogy a feleslegesét ne említsem – egyik pontja az, hogy esti kilenc óra után kimaradni csak a „bíró“ engedelmével szabad. Takarodó után az éjjeli őr – maga is akadémikus – kellőképp fölalabárdozva, végigjárja Selmec összes korcsmáit és kávéházait. Ha valahol steingrubeni diákra talál, azt igazolásra szólítja föl. Ha van kimaradási engedélye, mulathat, ha nincs, úgy büntetést fizet. A büntetés persze kissé különös: hat liter bor, ami ott nyomban meg is ivódik…
Ennek az intézménynek nem az a konzekvenciája, hogy a diákok jobb erkölcsöket tanulnak, hanem a következő. Amikor az éjjeli őr körútjára indul, egy csomó diák abban a reményben, hogy dezentorokra találnak, vele tart. Amint engedelemnélküli mulatóra bukkanak, a bakter suite-je berohan a korcsmába és elfogyasztja a büntetésül stante pede lefizetett hat liter bort.