A leányvári boszorkány: Regény

Libasorban.

A raj kitódult a ködös utcára.

Libasorban vonultak végig a lejtős utakon: elől Cseróczy, hátul a tíz nagy bőgős, vállukon a komoly instrumentumokkal, amelyek csendesen kotyogtak az éjszakába. Sehol ember nem járt, a világosság is gyér volt. A város régebben kimondta, hogy a petróleum-égetés csak a lumpok számát neveli s ezért beszüntette az éjfél után való fényosztogatást. Itt-ott egy rendőr alakja suhant a mellékutcák hátterébe. Amióta az ifjúság kicserélte őket, lehetőleg nem avatkoztak az akadémikusok ügyeibe. Hogyan cserélték ki őket?

Elmondom pár szóval.

Egy zajos éjszakán a selmeci rendőri kar szükségesnek tartotta, hogy az ifjuságot a csendzavarás jogi következményeire figyelmeztesse. Az akadémikusok tisztelettel fogadták az intést és elcsendesedtek. Propter bonum pacis aztán meghívták a rend őreit egy pohár borra. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül Hermandad összes hívei elkészültek. Most pokoli dolog következett. Az éj sötétjéből tíz fiakker kocsi állt elő s a homály leple alatt Garam-Berzencére vitte a társaságot, rendőrt, akadémikust vegyest. A garam-berzencei rendőrség fölötte megörült kollégáik látogatásának s a diákok fölszólításának, hogy igyanak együtt egy pohár bort, nem tudtak ellentállni. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül a berzencei rendőrség is elkészült.

Most a diákok a berzencei közbiztonságot ültették kocsira és Selmecre vitték, a selmecieket pedig Berzencén hagyták. A rendőrök az utóbbi merényletről már nem tudtak semmit. Úgy aludtak, mint a tej, s képzelhetni megdöbbenésüket, amikor reggelre kelve vadidegen viszonyok közt találták magukat… Nem tudták mire vélni a dolgot, hogy Berzence egyszerre zeg-zúgos és lejtős lett, Selmec pedig síma és egyenes. Azt hitték, hogy még a macskajaj dolgozik bennök s nem mertek szólni. Végezték tehát teendőiket, kiálltak az utca-sarokra, kergették a csiszlikeket, közbe pedig egyre kereszteket vetettek: vajh Isten mulasztaná el ez ördöngösséget! talán ismét kitört a Paradicsom-hegy és lávával öntötte el a vidéket? avagy a Garam árasztá el a várost és változtatta meg a képét? Minden más; a házak, a polgármester arca, a boltok, az emberek, csak a rendőrkollégáik ugyanazok. Délben audienciára mentek a kapitányukhoz, de a kapitányuk is más volt! A selmecinek szakálla volt, a berzencei pedig csupaszra borotválkozott! Tovább már nem bírták, térdre estek előttük s akkor derült ki a csalafintaság. Még aznap a legnagyobb csöndben visszacserélték őket s az akadémikusokat megkérték, hogy a városok érdekében hallgassák el a különös esetet. Ez meg is történt s azóta a rendőrség nagy reverenciával viseltetett az ifjúság iránt.

Tehát, hogy visszatérjünk történetünk fonalára: – Föl doktor Blumhoz!

Doktor Blum jókedvü, apró, csupa szakáll ember volt, fogékony az ifjúság tréfái iránt. Maga is szívesen csinált élceket: vendégségeknél észrevétlenül pezsgőport töltött a poharakba, úgy hogy amikor bort öntöttek beléjük, a hab a padmalyig szökött, vagy viszkető port hintett el s ilyesfélét egyebet cselekedett, ami átkozotul megtréfálta a társaságot. Amikor tehát a jókedvü ifjak letépték a csengőjét, nem haragudott meg, hanem kinyitotta az ablakot s egy rejtélyes alaku vízi-fecskendővel a diákok közé lőtt. A víz azonban hamarább elfogyott, mint az ifjúság türelme. Doktor Blum végre is megadta magát s nehogy tovább döngesék vadonatúj kapuját, ledobta a kulcsot.

– De ha megint megisszátok a preperatumaimat, agyonlőlek! – kiabálta le útravalóul. Egy ízben ugyanis vacsorára diák-vendégei voltak, akik megitták a borát, sörét, borovicskáját s végül a spirituszba rakott csodalényeit: egy kétfejü békát meg egy hatlábu nyulat.

A fiatalság betódult a házba és Cseróczy szép beszédben előadta kérését.

Doktor Blum halálra nevette magát. Hogy ő talán ékszerész? Soha; azonnal elvennék a diplomáját. És egészséges embert vágjon? Hátha inficiál valamit, ha a seb genyed s Cseróczynak le kell vágni a karját? Mivel emeli föl akkor a boros poharat?

De a fiatalember megmaradt kivánságánál. A többiek is elhatározottan ütötték az asztalokat:

– Rajta! rajta! rajta!

Doktor Blum látva a harcias hangulatot, engedett.

– Jó, nem állok ellent a közóhajnak, – szólt meghajolva. – Beléd fogom ültetni a topázt. Nyisd ki a szádat!… Bele plombálom a fogadba! – tette hozzá diadalmasan.

A diákok tapsolták.

– Óriási! – lelkesedett Vitnyédi. – Ez a legbölcsebb megoldás. Benned lesz és mégsem kell vérnek folynia! Ez lesz a világ legbecsesebb foga.

– Nem bánom, – szólt vállat vonva Cseróczy és kinyitotta a száját. – De vigyázz a bölcseségfogamra.

– Engedd meg, hogy egy orvosi meghatározással feleljek, – szólt dr. Blum. – Dixit olim Szekeres, ubi nincs ott ne keress.

Ezzel nekigyűrközött a munkának, fúrt, faragott, izzadott s végre a sajátos plombe-ot beleillesztette az egyik zápfogba. Amikor elkészült, az egész kar csodálkozva nézte a gyönyörü műtétet. Doktor Blumot vállaikra emelték s körülhordozták a termen, vadul énekelve:

Azután letették a prüszkölő doctissime-t és távoztak.

A folyosón egyikük kiadta a jelszót:

– A Judex-ház elé!

– A Judex-ház elé! – hangzott föl karban.

Megint az utcán voltak és döngő léptekkel haladtak a belső város felé.

Az idő már nagyon előrehaladt. A csillagok lassan halványodni kezdtek; fönt a Leányvárban kemény, komor kalapálás jelezte, hogy az éjjeli bányamunkásokat most váltják föl. Virradni kezdett. A selmeci dupla fedelek halaványzöld háttérre rajzolódtak.

A Judex-ház feketén bámult a világba, a hajnali szellő lassan lóbálta a halálfejes cégért.

Valamennyien levették fövegüket és megálltak, azután elkezdtek énekelni. Eleintén mindenféle latin és német dalokat: a „Mihi nunquam spiritus prophetiae datur“-t meg az „Ein Hering liebt eine Auster im kühlen Meeresgrund“-ot, sok érzéssel, de semmi hatással. A fekete épület meg se mozdult, az ablakok sötétek maradtak. Akkor összenéztek és elkezdték:

Erre aztán megmozdult a Judex-ház vidéke. Tudni kell ugyanis, mit jelent ez a nóta a régi Selmecen. Azt, amit negyvennyolc után az, hogy: „Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne danolják, csak azért is dongó!“; magát a revoluciót. A bányaváros mindenben német volt s különösen a forradalom lezajlása után bizonyult annak. Az akadémián német nyelven tanítottak, a város szelleme és polgársága is az volt. A kiegyezés után nehéz volt a változás: a professzoroknak meg kellett tanulni a magyar nyelvet, de ez még könnyebb volt, mint a polgárságnak elfeledni a németet. Sok fej tört be, amíg a memória lassan megpuhult. A magyar elemet az ifjúság képviselte, köröskörül azonban minden germán volt, le a bányagróftól, egész Szfenyóig, a sánta hordárig.

Minden kis városban a diákság régi ösmert éjjeli harcos ellenfelei a mesterlegények. Ki tudná megmondani, honnét ered e viszály, amely oly régi, mint a filiszteusok és a zsidók küzdelmei? Diák és mesterlegény nappal sosem látják egymást, éjjel azonban pontosan, mint a szerető pár, egymásra akadnak, s akkor a fütykösé a szó. Így van ez Patakon, Eperjesen, Egerben, Kassán, mindenütt. A selmeci ifjúság nem volt az a kivétel, amely e szabályt megerősíti. Gyönyörü küzdelmeik voltak a mesterlegényekkel, szívós harcaik, amelynek nyomát ott viselték ábrázatukon, s Bellaria kedvezése szerint hátukon vagy mellükön.

A mesterlegény-csapat erős volt, de fegyelmezetlen, míg a diákság összetartott s szubordinációval dolgozott. Az utóbbiak vezére Cseróczy, az előbbieké „der lange Sepi“ volt. A hosszu Sepi péklegény vala, hihetetlen hosszu karokkal, amelyekkel a harcban szélmalomként kalapált; akit eltalált, egy pár hétre harcképtelen lett. Még veszélyesebb volt, ha kimerülvén a hadonázásban, lekapta fapapucsait s azokkal vett valakit célba. A mesterlegények természetesen vadnémetek voltak, s ha magyar nótát hallottak, mintha kígyó csípte volna meg őket. Akkor biztos volt a verekedés. Most is az alvégben tivoliztak, amikor egy hirnök megüzente nekik, hogy a Judex-ház előtt a diákok magyarul énekelnek. Ez piros posztó volt. A hosszu Sepi iziben fölkapta papucsait és szaladni kezdett, a többiek dákókkal, asztallábakal, botokkal fölfegyverkezve utánuk. A legényeknek is volt egy törzs-nótájuk, ez:

Amikor a német csatadal fölhangzott, a diákság tisztában volt a helyzettel, azonnal rendbe sorakozott s készen várta az ostromot. Nem is tökéletes egy átdorbézolt éj, ha nem jár vele verekedés. Tehát: rajta, rajta!

A csata élénk volt. A legények új rendszert akartak kipróbálni és hátat háthoz támasztva, nagy gomolyagban támadtak a diákokra. A magyarok ezzel szemben a rajvonal védelmét választották, hosszu közökben állottak föl, készen arra, hogy egy ember föláldozza magát a többiért.

A mesterlegények bősz üvöltéssel rohantak neki Vitnyédinek és úgy fellökték, mint a foxterrier az egeret. Amikor azonban püfölni kezdték a földön heverő széles diákot, a magyarok gyürüje egyszerre összezárult körültük s a következő pillanatban a németeket trombitákkal és flótákkal hatalmasan döngetni kezdték.

Most élénk tusa kerekedett. A legények ki akarták magukat vágni, a diákok meg nem engedték. Zuhanások, ütések, káromkodások hallatszottak, míg a steingrubeni banda karmestere egy okarinán kétségbeesve fújta a rajta-rajtát. A hosszu Sepi lekapta a fapapucsait és azzal csépelt maga körül, míg Cseróczy egy bőgővel úgy verte a legényeket, mint csapóval a legyet. Rémes lárma volt; mindenütt kinyíltak az ablakok és hálósapkás alakok jelentek meg bennük, részben kétségbeesve, részben dühösen kiabálva le a csatázókra, akik azonban nem láttak és nem hallottak semmit, csak csépeltek és csépeltek…

Egy pillanatra rendőr is fölbukkant a látóhatáron, de megpillantva a diákokat, szédítő gyorsasággal távozott.

A legények nem tudtak a körből szabadulni s minden bizalmuk már csak a hosszu Sepiben összpontosult. A péklegény, meg kell hagyni, derekasan működött, fapapucsai nagyokat csattogtak s lőcslábaival úgy rugott, mint egy mustang. Egy pillanatig nem állt nyugodtan, jobbra-balra forgott, püfölt, buzdította társait és rekedtre ordította magát. De az ő ereje se tartott örökké, izmai lankadni kezdtek… Ekkor új terve támadt. Amikor már keze kifáradt, a nyakát, mint a bika, lecsapta és fejjel rohant neki két diáknak, hogy föllökvén őket, utat vágjon a körben. De a terv nem sikerült. Abban a pillanatban, ahogy neki akart rugaszkodni az ellenfeleknek, hátulról egy izmos kar megragadta a kabátját és olyat rántott rajta, hogy Sepinek mind lepattogtak a gombjai.

– Én vagyok itt! – kiáltott Cseróczy, mert ő kapta el a Sepi frakkját. – Most végre le fogunk számolni!

A két csapat vezére tehát, mint az époszokban szokás, egymásra talált s nekem itt segítségül kellene hívnom a Múzsát, hogy támogasson a harc leírásában. Ezt azonban nem teszem, nem mintha tiszteletlen volnék a régi formák és a költészet nemtője iránt, hanem mert a küzdelem, sajnos, éppen nem méltó rá, hogy a Múzsa szemtanuja legyen. Mert, mi történt?

Amint a hosszu Sepi észrevette Cseróczyt, olyat ugrott, mint egy kakas és elüvöltötte magát.

– Most megvagy! – kiabálta és zsebébe nyúlva, egy marék lisztet kapott ki belőle. – Nesze pajtás! – folytatta szavait és Cseróczy szemébe csapta a lisztet. A diák arca olyan lett, mint a bohócé.

De most rajta volt a sor. A magyarok vezére nem sokat válogatott. Eszébe jutott neki Lehel, aki kürtjét vágta a német ellenség koponyájához és ő is úgy tett. Fölkapta a nagybőgőt s úgy hozzácsapta Sepi fejéhez, hogy az instrumentum eltört s a beléje öntött bor zuhatagként ömlött a péklegényre. Az meg volt zavarodva; vele is már megtörtént, hogy boros edényt vágott valakihez, de sohasem telit… Most, hogy a bőgőből csőstül ömlött rá az ital, mód nélkül megijedt s nagy szájával, mint a partra húzott harcsa kapkodott. Összehúzta magát és mint a kutya, mikor ostort lát, a diák fenyegetően felemelt ökle előtt meghunyászkodott… Ezzel a csata eldőlt, a mesterlegények ijedten borultak térdre és kegyelemért könyörögtek. A hosszu Sepi szégyenszemre pardont kért.

– Meine Herren, – kezdte sápadtan, elfojtott dühvel, – ich…

– Magyarul! – dörgött oda Cseróczy. – Magyarul, ha jót akarsz.

Sepinek vérbe borult a szeme. Önkéntelenül a papucsa után kapott.

– Vigyázz! – szólt Cseróczy vésztjóslóan és megmutatta neki a nagybőgő roncsait.

A péklegény lehorgasztotta nagy fejét.

– Bocsánat, – dörmögte ökleit összeszorítva.

A magyarok nagylelkűen elengedték a legényeket. Azok a legyőzöttek némaságával kullogtak északnak. Amikor azonban a sarokhoz értek, a hosszu Sepi fölemelte az öklét:

– Megbánod ezt még Cseróczy! – kiáltotta s aztán futva menekült társaival.

A diákok nevettek, győzelmüket ez már nem kisebbítette.

A hegyek mögül előbújt a nap és csodálkozva nézte Lehel kürtjének második kiadását.

– A nagybőgő e fényes diadala egy eszmét ád ajkamra, – kiáltotta Hertelendi. – Verjük a többieket csapra!

Csakugyan: erre nagy szükség volt. A harc hevében kiszáradtak a torkok s a korcsmák már zárva voltak. Valahonnan előkerítettek egy csapot s poharakat, a bőgőket rátették a házak előtt álló padokra s egymásután léket ütöttek beléjük, akárcsak söröshordók lettek volna. Látszott, hogy e műveletet sok szakértelem vezette, a csap jelesen működött s ha az italnak némi gyantaíze is volt, azért jól esett és hamar elfogyott.

… Fönt a Judex-házban pedig Málika keservesen sírt és párnájába fojtotta zokogását.

A leány egész éjjel hallotta, hogy lent mi történik, hallotta az éneket, a verekedés zaját és Cseróczy hangját, amelynek veszedelmes ingadozásai elárulták gazdája állapotát. Sírt és eszébe jutott, hogy mire kérte a diákot délelőtt, s minden nap, hogy tartson mértéket a korhelykedésben, mit ígért meg neki a fiatalember és mennyi ideig tartotta meg…

Helén se aludt. Könyökére támaszkodva figyelt az éjszakába.

– Milyen kedvesek ezek a fiúk, – mondotta.

Aztán egy idő mulva hozzátette:

– A papa üzlete holnap megint jól fog menni.