A leányvári boszorkány: Regény

Málika kérői.

Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a kérők.

A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a leányt s a vendég a fiut, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón, Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt, a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó szerénységgel egész nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s folytatták a barátkozást.

Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott. Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit. Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak. Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül, akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja el a dolgot, fejtegette tovább, Jákob is évek hosszu során át várt Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.

A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…

A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak, engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál rövid leirásával próbálkozzam meg.

Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait, fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos ünnepélyességgel van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.

A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni. Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas lobogójának foszlánya…

A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak megötvözte a hangulatokat.

Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, akik eleintén furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel. Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt; érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig nem tudott róla?

A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél beköszöntött, a terem zajos hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.

A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai, egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy sarkában.

A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen zendült meg a régi diáknóta:

Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt szárazon a teremben. Málika azt érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta, önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint kivilágosodott.

Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét. Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul hozzá, amint végigröpülnek a termen…

A búcsúének után az ifjúság jókedve magasra csapott. A lámpákat újra fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást, szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre körültáncolhatott vele; mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is. Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.

A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda, ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra, azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt, könyzáporban zokogott.

Helén fölébredt és ijedten gyújtott gyertyát.

– Mi bajod van, Málika? – kérdezte ijedten. – Megbántott valaki?

– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…

Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és együtt sírtak tovább.

Így szeretett Málika Cseróczyba.

Ezen az éjszakán az ifju leány megnőtt, megszépült, kicserélődött.

Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok, hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak. A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt arccal, felkötött karral jelent meg az előadáson, minden ellentmondás dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta ki.

Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt. A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok ex offo küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével óvatosan, éppen előtte esett orra.

– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a kezem…

Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni, azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós direktor egyebet se látott a jégpályán, mint csupa szerencsétlenséget. Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia lassan kórházzá alakult.

– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen baja.

A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan abba is hagyták a veszedelmes sportot.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész, hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni, maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.

Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó törzsvendégei az ő üzletének?

Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt, kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben eltekintettek volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer Weiss, unterer Weisz.“

– No és tovább? – tudakolta Knappe.

– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer Weiss.“

Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…

Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez, hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak, kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen végre észre.

De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak… Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány gondolatai a Garam gyors habjai felé szálltak, oda, amerre egy könnyelmü vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már megnyugodott, hogy immáron rendben van.