A bor.
– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.
– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a nagytükröt?
– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap, soha semmi se lesz belőle.
– Az nem fáj nekem.
– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.
Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:
– Nem tűröm, hogy korhelykedjék.
– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri?
A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt. Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan, komolyan nézett Cseróczy szemébe.
– Mert szeretem, nagyon szeretem magát, – suttogta halkan.
Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye, miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára hanyatlott.
– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához szorította a leányt.
Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie, ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát, amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert, Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér, ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van mellettünk, fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban, s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg jövendőről, ridegen vetjük oda neki:
– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz többé!
– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet, tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?
– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor szelleme ezt súgta feléje. Legrégibb kenyeres pajtásától kellett megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.
– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.
Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát ábrázata.
– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!
Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett, jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült, nagyokat ugrott vele, de ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét, mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…
Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka összeszorult.
– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot ellejt?
A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát és nem válaszolt.
– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan indulattal.
Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre eltűntetett a világból…
Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.
– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van csipve… Maga… maga el van ázva…
A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most körmondatokban szónokolt:
– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…
Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A diákok kacagtak.
– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s vigyék el a barátjukat aludni!
Cseróczy megnyugtató mozdulatot tett.
– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?
– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.
A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki. Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét.
– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…
A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta; szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…
A diák egyedül maradva, kétségbeesetten kiabált:
– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha valamire becsültök!
Nem akadt senki. A diák megivott egy óriás kancsó bort.
– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej, pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!
Judexék hazamentek. Vitnyédi is kétségbe volt esve.
– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp most viszik el.
Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de amikor együtt voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz… Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.
– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem? Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet. Igazam van-e fiúk?
A diákok egyhangulag igazat adtak neki.
– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.
– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?
– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime, nézzétek, így kell cselekedni!
Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt, meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés! Gyorsan haza!
– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!
Dalolva vonultak végig a holdvilágos utcákon Gerstakkerhez.
A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.
– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?
A korcsmáros illemtudóan emelte meg taplósipkáját.
– Hogyne, Cseróczy uram, – felelte, – állok rendelkezésére.
– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a pincéjében? Tudja pontosan?
– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg egy-kettő apró.
– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?
– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök megvásárolják a hordókat?
– Sequitur. Megvásároltatnak. A többi az én dolgom.
Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal. Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki respektálta. Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a tartozást.
Most a pincekulcsokra került a sor.
A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a feleségét.
Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.
Minden simán ment.
Egymásután görgették föl a nagy hordókat, amelyek komoran, ormótlanul álltak az éjszakában. Miután az anyagi rész el volt intézve, a házaspár visszavonult. Bor már nincs, hát korcsmáros sem kell.
A diákok most megkezdték a munkát.
Tudni kell, hogy Selmec lejtőn épült, amely a mai vasútállomástól a városházáig emelkedik. Az ifjúság szépen fölcipelte a hordókat a város legmagasabb pontjára. Itt Cseróczy még egyszer megragadta a szót és terjengős vádbeszéd után halálra ítélte a bort, minden gonoszság kútforrását. A diákok hozzájárultak az itélethez és végrehajtásához láttak. A hordókat le fogják gördíteni… Amikor az első hordót meglódították, az eleintén lassan, majd egyre gyorsabban indult neki s végül lavinaként rohant le a völgybe. Pokoli robaj verte föl az éjszakát, a hordók nagyokat ugorva, döngve, csattogva futották be útjukat, némelyik útközben darabokra tört és nagyot pukkanva locscsantotta szét tartalmát, a másik nekiment egy-egy háznak s magával sodorta a pihenő padokat, útszéli fákat, a harmadik nyilegyenesen, magasra porozva a havat, mint az ördög szánkája, vágtatott le a völgybe. Egy-egy ablak a nagy zajra kinyilott s a békés polgárok megijedve kiáltottak éjjeli őr után. De a bakter rémülten bújt el, ő meg volt győződve, hogy a Paradicsom-hegy újra kitört… A hordók viszontagságos utat futva be, a legmélyebben fekvő Judex-ház előtt állottak meg, az ódon épület bortengerből emelkedett ki. Még ilyen botrány Selmecen nem volt!
Amikor már egy bűnös sem akadt a hordók közt, a diákok rebus bene gestis lementek a Judex-házhoz.
– Gyönyörü munka volt, – mondta Cseróczy megelégedéssel. – Most már nincs több bor Selmecen! Most már lelkeink megmenekedtek a kárhozattól. Gloria in excelsis!
Judex az irtózatos zajra fölébredt s kezébe kapva egy ősi alabárdot, amely nyáron laboda-gyomlálásra szolgált, úgy szaladt ki az utcára; nem gondolhatott mást, minthogy a csehek újra betörtek Felső-Magyarországba. Látva a rettenetes pusztulást, egy percre elsápadt s egy ideig nem jutott szóhoz. Aztán fölébredt benne a takarékos ember, s vedrek után kiabált, hogy a még megmenthető italt összegyűjtsék.
– Nem, – szólt komoran Cseróczy, – a bűn e fertőjéhez nem szabad emberi kézzel hozzányúlni. Hadd részegedjék meg tőle a hó, legalább vídám telünk lesz.
Judex csakhamar átlátta, hogy részegekkel van dolga.
– Önök, tisztelt uraim, – mondotta dühösen, – kötni való bolondok. Bár már a poklok fenekén láthatnám önöket. Jó éjszakát!
Ezzel összeszedelőzködött s visszafeküdt tornyos ágyába…
A hó lassan fölitta a bort. Maradt ugyan valami az árok szélén, de azzal nem törődött senki. Mindössze annyi baj volt, hogy amikor reggel a csorda legelőre vonult, megitta a szeszt s aznap minden tehénnek spicce volt…
Az ifjúság tehát boldog volt, Málika azonban nem volt megelégedve. Kisírt szemekkel, kábultan ült egy karosszékben s kétségbeesetten nézett maga elé. A hajnali világossággal együtt szeme előtt egy tudat kezdett derengeni, hogy apjának mégis igaza van s ez a Cseróczy rossz, elvetemült, szívtelen ember.