XIV. FEJEZET.
(A hogy az isten intézkedik.)
E sorok olvasóit szemtanujává tettem egy magával, a világgal, fogalmaival meghasonlott ember halálának, s a kik látták annak az embernek reménytelen küzdelmét s lehanyatlását az örök megsemmisülésbe, tán szivesen tesznek velem egy kis kitérést, hogy egy jámbor és istenfélő, hitében biztos embert meghalni lássunk. Az ilyennek könnyű a meghalása s a látvány, melyet nyújt, inkább irigységet költ, mint szánalmat avagy rettegést. Az ilyen munkája-végezetten, istennel és emberekkel békében, csöndes lelkiismerettel – pihenni tér a halálos ágyon; elalszik abban az édes reményben, hogy a mit szerencséje esett jót cselekedni, azért édes jutalom várja egy szebb hazában. Az ilyent kecsegteti a hit, hogy a kiket szeretett, azokat mind viszontlátja ott, a hova megy, a kik már meghaltak, csak megelőzték őt az örök életben s a kik utána fognak meghalni, azokra ő fog várni mennyei fényességben.
Kevesen, nagyon kevesen vannak, a kik e hitben élnek és halnak meg, de a sír szélére jutván, valóban boldogoknak mondhatók a halandók között. Az emberi tudomány, a felvilágosodott elme minden vívmánya ezt a nyugalmat, ezt a békét, ezt az elandalító reménykedést a megsemmisülés percében meg nem adhatja.
Rettenetesnek és ádáz kegyetlenségnek tartom istenét és hitét elperelni az embereknek, mikor egyenértéket az élet nehéz óráira – egyetemes értékűt nem adhatunk nekik. Hogy egyesek voltak, a kiket, hogy úgy mondjam, a felvilágosodás nyugalma végső percükben sem hagyott el: ez értéktelen; mert számosan vannak mások, a kik filozófiával éltek ugyan, a míg testi erejök meg nem törött, de utolsó tusájokban elhagyta őket a filozófia, helyébe lépett a kétség, s a kétségbeesés. És e két kathegoria ki nem meríti a halandók számát, mert ezek képviselik az egyeseket s a százasokat, ezek után jönnek a – milliók és újra milliók, kik napi munkájoktól nem érnek rá vallás helyett filozófiát tanulni s ennek magaslataira emelkedni. Hagyjátok meg tehát az emberiségnek istenét érintetlen legalább addig, míg a természet és teremtés végső okát ki nem puhatoltátok s megfoghatóvá nem tettétek minden józan emberi elmére nézve. Hagyjátok meg a lehetőséget, hogy a jók és jámborok halálát mennyei béke és glória vehesse körül…
… Egeresi Illés, a fiatalképű öreg pap szobájába lépünk. Ott pihen az aggastyán, a ki százaknak vitt utolsó vigasztalást, kezében egy kis finom mívű csontfeszülettel, rendesen, szépen megvetett ágyában. Galambfehér haja körülveszi kimerült arczát, szemei fényökvesztetten néznek a levegőbe. Ha az ajtó halkan nyílik, oda fordul a két barátságos szem, s ha nem az lép be, a kit a haldokló vár, türelmesen tévedez ismét a levegőben. Békés, egyhangú, teljesített kötelességgel terhelt mult van az aggastyán mögött; egy szerény, lemondásokban gazdag, de megelégedett élet; eredménye az egyensúlyos lélek, a nyugodt lelkiismeret. Az isten nem lesz szigorú birája annak, a ki mindig szigorún itélt magáról, az élettől nem kért sokat s a mit kapott tőle kéretlen, szivesen osztotta meg másokkal. Nem elbizakodás a mi neki a nyugalmat adja. Bűne se több se kevesebb mint más embernek, a ki nem bűnökben keresi kedvét, de határtalan bizalma van isten irgalmasságában, mely előtt alázattal hajtja meg fejét…
Ajtaja ismét nyílik s egy köhécselő öreg asszony Jézus nevét dicsérve lép rajta be. Adorgyán János özvegye, a kiért a haldokló pap elküldött, valamint Adorgyán János özvegye elküldött annak idején a papért, mikor szerencsétlen gazdája haldoklott.
Őt várta tehát Egeresi Illés és magához intette.
– Kedves jó asszony, kevés élni való időm van már és egy nagy gond nyomja a lelkemet. Nyúljon ide a vánkosom alá, úgy, ott talál egy hétpecsétes levelet. Ez a maga boldogtalan gazdájától való. Azzal a szóval adta nekem által haldokló ágyán, hogy «ha van isten, intézkedjék róla». Ebben van úgymond, az ő gyónása, leteszi a kezembe s legyen itt olyan biztos helyen, mintha a magáéban volna. Eddig őriztem e levelet, most meg kell halnom, nem őrizhetem tovább. De nem is adhatom senkinek, csak isten rendelkezhetik róla, nem én, sem más. Én tehát magammal viszem a sirba. Ha isten úgy rendelte, ott porlódjék el velem. – És egy kis pihenőt tartva s kezével, melyben a feszület volt, megfogva az öreg asszony kezét, rövid néhány lélegzet után folytatá:
– Azért kérettem ide magát jó asszony, hogy végső kivánságomat maga teljesíti leghívebben, maga, ama boldogtalan felebarátunk utolsó gondviselője. Arra kérem tehát, vegye e levelet magához, maradjon végpercemig nálam, fogja a félkezemet, mikor utolsó lélegzetet veszek, aztán ha feltesznek a hideg ágyra s onnan a koporsóba, tegye ezt a levelet a fejem alá, hogy békém legyen nekem, békéje annak a szegény embernek s békéje magának, a ki maholnap utánunk jön a temetőbe, ott künn a hantok alatt. Fogadja meg nekem ezt a szent szűz nevében.
– Megteszem, megteszem, a szent szűz nevében, – mond az öreg asszony reszketeg ajakkal.
Egeresi Illés megszorította Adorgyán özvegye kezét, de el nem eresztette többé.
– Köszönöm, – susogá; – és most a káplánt.
Az öreg asszony fölkelt, kiszólt az ajtón s ismét az ágyhoz ment, s minekutána elrejtette a levelet, letérdelt az ágy elé s kezét a haldokló kezére tette.
Az ajtón bejött a káplán, nehány férfi- és nőcseléd, mind letérdeltek, hangosan imádkoztak.
Mikor imádságukat elvégezték, az öreg asszony, ki a beteg kezét fogta, visszafordult a többiekhez és csöndesen susogta: meghalt.
Adorgyán János özvegyének nagyon nyugtalan éjszakája volt, míg az öreg pap hagyatéka a kezei közt volt. Együgyű öreg asszony volt, de mindig vissza-visszatért ágyához álmát elriasztani a gondolat, hogy ebben a levélben köll valaminek lenni Pipiskéről is, a szegény világgá ment leányról. Nem jobb cselekedet volna-e valamely becsületes irástudó ember kezére adni ezt a levelet, mint eltemetni a jó pappal? De szabad-e ezt tennie? A haldoklónak fogadást tett! Nem, nem, ő ezt nem teheti. Isten rendelkezik a levélről, a levélnek az elhalt papnál kell maradnia.
De valamit mégis tett. Az is csak isten rendelése, hogy a levél az ő kezébe jutott, ne menjen hát ki a kezéből nyom nélkül. Meg kell azt cselekedni, hogy ne rothadjon el oly könnyen, mint a szemfedő. S az öreg asszony okos észszel előbb megitatta a levelet olajjal, azután lakkos vászonba jól begöngyölgette s bevarrta. Így vitte el másnap este a paplakba, s mikor már koporsóban volt a halott, mielőtt a virrasztók elfoglalták volna a halottas szobát, becsempészte a nagyon kicsire összehajtogatott csomagot az elhunyt feje alá.
Másnap díszes temetésre jött el az egész lakosság. A falu apraja-nagyja ott volt az elhunyt pap koporsója körül. A szép idő s a vasárnap délután megengedte, hogy a pásztorembereken kívül mindenki ott legyen. Csak a sánta harangozót kötötte hivatala a toronyhoz, ő maga nem, csak harangja szava kiséri el a halottakat. A káplán s a szomszédfalu papja igen meghatóan szentelték be, s a cirkumdederuntot a mesterrel egyetemben úgy énekelték, hogy egy zokogás fogta el a hivők egész tömegét. Nem kellett család, a ki elsirassa, siratta a jó lelkiatyát az egész község. Aztán nyolc szálas ember vállra kapta a szent Mihály-lovat, a népek sorakoztak, elől a halottas kereszt, aztán az iskolás gyermekek, utánok a halottvivők, a fejfával s a koporsóval, majd a papok meg a mester, ezek után a falubeli férfiak, végül az asszonynép, dicsérve az elhunyt erényeit, jóságát, prédikációit, tanácsait.
A temető inkább a természet tenyésztő iskolájának látszott, semmint halott emberek eltakarító helyének. Árok vette körül a négyszögű térséget, s az árok kökénybokorral, galagonyával és csipkebokorral volt benőve. A kökényen és galagonyán át itt-ott fehérszakállú ihszalag kapaszkodott föl a levegőbe, s nem levén mibe fogóznia tovább, tanácstalanul ingott ide-oda, a mint a szellő cirógatta szakállát. Lenn a temető térségében fiatal cserfák, iharok és hársok álltak, az árokbeli bokrok pedig itt is sűrűen ismétlődtek, földi szederrel körülfuttatva. Nem kertészkedett itt senki, csak a természet, s az nem tűrte meg a meztelen sirokat. Előbb gyorsan füvet növesztett rajtok, majd viruló szemfedőt himzett rájok kúszó növényekből, szederből, csuhinából, boncsból, végül árnyas bokrot, alkalmasat arra, hogy fülemüle fészkeljen tavaszszal rajta.
Az egyik oldala a temetőnek egy kis vágásra dült, melybe a falubeli gyermekek szoktak nyár elején epret szedni járni, ha egyéb dolguk nincsen.
A temető közepe táján, a nagy keresztfa szomszédságában, bokroktól beárnyalva volt megásva Egeresi Illés örök nyugalma számára a hely. A gyászoló sereg körülvette a sírgödröt s a halottvivők letették terhöket a sír szája elé.
Egy kis élénkebb szél kezdett már útközben támadni s mikor most körülállták a férfiak hajadon fejjel a sírt, a szél kapkodta az emberek haját s ide-oda lebegtette a szemfedőt. A nap nyugvó félben volt s vörösen nézett vissza a határról. A káplán és a szomszéd falu plébánosa a meghatottság leküzdhetlen jeleivel kezdték ismét egyházi éneköket, melynek hangjait a szél el-elszedte ajkukról, hogy belevegyítse a titkos búgásba, melyet a bokrok s fák lombjai közt csodás hangszerein előidézett. Az egyszerű paraszt népek némán, megilletődve, s a sírhoz s a koporsóhoz szegzett szemekkel állva, hallgatták a papok énekét, a szél muzsikáját s érezni látszottak az ő világuk s a túlvilág e mesgyéjén való szertartás bűvös hatását, a mint a hangokba, melyek rendes rithmussal zsongtak fülökbe, rémes idegenszerűséggel vegyülnek be sértő, zavaró hangok. A falubeli kis harang, melyet a sánta bakter hármazva húzott eddig, hirtelen megáll, azután egyoldalosan kezd kongani.
– Jézus Krisztus, félreverik a harangot, ez tűzi veszedelem!
Mindenki a falu felé fordította arcát s onnan sűrű sötét füstfelhőket látott az ég felé gomolyogni.
Egy rémkiáltás hangzott el minden ajkról, s pap, mester, hivők – mind, mind, ott a sírszáján hagyva a halottat, rohant a faluba menteni, oltani, szembeszállani a pusztító elemmel…
… A szélből vihar, a tűzből tenger lett. A kis falu hamuvá égett… emberek, állatok veszedelme volt ez éjjel a kis falura nézve.
A kik másnap nehányan kijöttek a temetőbe, összeszedve a káplán és Adorgyán János özvegye által eltemetni a papot, azok mindazon jajgattak, bár őket temették volna el tegnap, hogy ezt a mai napot meg ne kellett volna érniök. Lám, hogy szerette az isten az öreg plébánost, hogy előbb magához vette, semmint a végitéletet e falura bocsájtotta.
Ily beszélgetések közt értek ki a temetőbe.
Ott azonban újabb rémület várta a szerencsétlen népet.
A koporsó fel volt szabva és üres volt. Az öreg pap holtteste papi ruhájától megfosztva, bele volt vetve a nyitott sírba s bozóttal, földdel félig be volt hányva, ruhája pedig a sír mellett feküdt rendetlenül, megtépve.
A nép e rémes látványon elfelejtette hirtelen kárát s reszkető ajkán, megrémült képén ott ült a hit, hogy a két esemény, a falu pusztulása és a pap holt testének a koporsóból kifordulása összefüggésben van egymással, hanem hogy egyenesen a sátán borzasztó munkája.
A nép nem is engedte eltemetni a papot, csak az esperes és a püspök közbejöttével juthatott el végső nyugalma helyére Egeresi Illés, a fiatalképű, jámbor életű öreg pap.
Adorgyán János özvegye pedig a mint összekulcsolta kezeit s odaszorította öreg dobogó szivére, szét se tudta egyhamar venni nagy rémületében s reszketeg vén ajkai egyre mondogatták:
«Az isten intézkedett, dicsértessék a neve!»