A legnagyobb bolond: Regény

Elemér gróf magára maradván a lócán, átadta magát a hirtelen félbeszakadt beszélgetés benyomásának. Egyfelől restelte, hogy hangulatának engedve úgy leleplezte magát az ügyvédsegéd előtt, másfelől e fiatal ember vallomásai nem csekély mértékben lepték meg őt s a vásár – egyrészt a mit adott s a mit érte másrészt kapott – nem látszott károsnak. A kikkel tépelődéseiben eddig szembe szokta magát állítani, azok csak ama munkásai a társadalomnak, a kik feladatukban fáradnak a nélkül, hogy akár előre mint ő, akár utólag mint némelyek, mégis anyagilag a gondtalanságig fedezve volnának. Hogy oly eset is van, a melyben egy ily szegény küzdőnek még csak hazája sincsen: az eszébe se jutott. S íme ez a fiatal ember egy szegény, magában álló, ismeretlen származású legényke, a kit a véletlen ide vet s a ki ezt a földet, mely csak pihenőt és sovány kenyeret ad neki és semmi mást, magához öleli, elválasztja rajongása tárgyának s kitűzi egy élet küzdelmei pályabérének. Ez ország ügye az «ő ügye!» S szeretete oly hatalmas, hogy ereje mellett ő előtte minden enyészendőnek látszik, semmi sem bizonyos, csak a cél elérése, mely előtte lebeg s a kudarc, mely minden azzal ellenkezőre vár.

– Gyermek, teli ábránddal, gyermekes vágygyal; vagy őrült, áldozata megrögzött eszméinek. Az élet első próbája ki fogja ábrándítani s aztán lesz belőle furfangos pervesztő, váltóperekre fog vadászni s uzsorákat fog közvetíteni…

Ilyen nyomokon okoskodott a gróf ide-oda, a míg a fiatal pervesztő vissza nem jött.

– Most már szabad vagyok mára, s a gróf úr rendelkezhetik velem. A vén zsugori fizetett, megátkozva minden krajcárját a követelésnek. Principálisom által úgy vagyok utasítva, hogy a költségek levonása után fizessem ki az összeget megbizónknak. Ha a gróf úrnak nincs ellene kifogása, arra mehetünk.

– Hol van az?

– X. utca, 26-dik szám, – mond az ügyvédsegéd, egy kis papirkáról olvasva, melyet mellénye zsebéből vett elő, – valami özvegy Perszéné –

– Perszéné! – kiált a gróf meglepetéssel.

– Igen, tán ismeri az öreg asszonyt?

– Nem épen, de egy fiatal leány van nála szálláson. Bizonyosan hallotta ön is hírét. Az a szinésznő, Pipiske kisasszony, a német szinházból –

– Hallottam. Azt beszélik, azelőtt nem németül játszott.

– Nem; láttam azelőtt is, sőt érdekelt is egy kicsit; de most már szívesebben nem látom.

– A gróf úr úgy látszik közelebbről is ismerte a leányt.

– Egy párszor virágot küldtem neki. Igen kellemes kis leány. Azelőtt, mikor még nem volt a németeknél, az ember esküt is tehetett volna jámborságára. Eh, ne beszéljünk róla. Megigértem neki, hogy elmegyek a kedveért egy mulatságra, hova a nélkül el nem mentem volna. Azt hiszem, az a szelíd kis nimfa kémszolgálatokat teljesít a kormánynak. Komédiát játszik az életben is. Okvetlen most akarja oda vinni a pénzt?

– Ráérek akármikor is, vagy elviszi valamelyik kollegám. Menjünk a hova a grófnak tetszik.

– Önnel szeretnék ebédelni, – mond a gróf.

– Velem? – kérdi a fiatal ember rámeredve.

– Önnel. Hogy mivel – táplálja a szellemét, azt némileg már láttam, az tesz kiváncsivá az asztalára. Ha nincs oka a dolgot rejtve tenni, szívesen megyek önnel.

– Okom? Rejtve tenni? Én igen szerény ebédeket eszem, de nem titkon. Maga a hely, a hova járok, érdekesebb, mint a mire a gróf úr kiváncsi, de semmi sem oly érdekes, sem a hely, sem az ebéd, hogy a gróf urat kárpótolja azért az ebédért, melyet feláldoz érte.

Még nehány szót váltottak a dologról s elindultak a belvárosba. Az úton szerencsére találkoztak Béla egyik kollegájával, a ki szívesen magára vállalta, hogy a pénzt elviszi Celesztin anyjának.

Egy kisebb belvárosi utcában, melynek csak félfelén vannak házak, a másik oldalán egy nagy úri kert nyúlik végig, van egy e helyre teljesen méltatlan alház. Négy kis ablaka szolgál az utczára, de télen-nyáron salugátert visel; kisded udvarára kapun át jutni, mely a ház s a szomszéd ház közt áll. A kapun belüli tér, az udvar első része a pitar hosszában be van tetőzve, ki van pallózva s a kapun túl még egy üvegfallal van ellátva. E részről közvetlen léphet az ember egy folyosófélébe, onnan jobb kéztől az első szobába, baltól a konyhára.

A kapuntúli szalétli s az első szoba a vendégeké. Kisebb fajta kerek és négyszögletes asztalok sokasága és fonott szalmaszékek tömege foglalja el a helyet, a székeket, asztalokat pedig az éhes vendégek légiója. E vendégek nagyobb része fiatal ember. Jogász, orvosnövendék s más tanulónép ama része, a melynek úgy a pénze mint az ideje csak igen kevés. Itt olcsón lehet és gyorsan kell enni. A vendégeket egy zömök, jó egészségű alak fogadja. Apró szemei mosolyognak, szép selyem szögszakálla hullámosan borul széles mellére; ingujjra van rendszerint vetkőzve s fejér ingujja fel van gyűrve karjain. Nyájas, barátságos ember, rendes vendégeinek nemcsak korcsmárosa és kiszolgálója, hanem barátja, szükség esetén tanácsadója, a maga módja szerint pártfogója. Üzletére büszke, mert ha nem is aranyozott szobákban és finom porcellánon méri ételét s köszörült üvegben italát: a mit ad, az jó, áránál többet ér, mint táplálék s egy nagy szükséget elégít ki a nagy városban, a hol sok az úrféle, a ki nem tudna tisztességesen megélni, ha ilyen vállalat nem volna kezeügyében.

Valóban, találni a város kellő közepében helyet, a hol az ember tizenöt krajcártól fölfelé tisztességesen jóllakhatik és tisztességes bánásmódban is részesül és valóságos eledelt eszik, mely jó izüen van elkészítve, roppant áldás a cifra nyomorúság oly gyülekező helyein, minők a nagy városok. Sok szellemi és anyagi munkás, napidíjas, kereskedősegéd, tanuló, helykereső és más megszorult nép Mekkája volt az Olzinger bácsi ütött-vétett külsejű csárdája. És ő nem bánt máskép azzal a szegénynyel, kinek két hatosára még vissza is járt valami, mint azzal a Krőzussal, a ki öthatosos ebédet evett nála. Mert ilyen is volt ott ám. Ilyen volt az a jó derék sánta úr, a mankós ember, a ki öt éven keresztül ült az asztalfőnél jóságos szemeivel, kedves tréfáival, egyenes szivével, a jó Széthy bácsi, korrektor a Heckenast-nyomdában, a mindennapos társaság nesztora; ilyen volt a másik sánta, egy bevándorlott könyvkereskedősegéd, jó lélek, becsületes munkás, szíves barátja annak, a kit megszeretett, híve Olzinger asztalának, a míg maga nem alapított magának egy szerény tűzhelyet. Elsántikált már mind a kettő a kerepesi nyugvóhelyre: e sorokat teszem sírjokra, ama szegénységünkben is aranyos napok emlékeül. Krőzus volt a harmadik is, ma már professzor a főváros egy állami intézetében, akkor a mi jókedvű társunk, sorsosa a mi szerénységünknek: meg fog dobbanni érettünk a szíve, ha e sorokat olvassa…

Mikor a vendégek sora megritkult s a Johann, ki reggel mészároslegény volt, délben pedig jókedvű pincér, maga is meggyőzte a kiszolgálást, Olzinger bácsi közénk ült s egyszer-egyszer maga is megebédelt. A Krőzusok, ha ráértek, ott sziesztáztak egy kicsit. A politika, a tudomány, a kereskedés, az irodalom: az mind érdeklődés és eszmecsere tárgya volt az asztal körül. Jules Verne első regénye társaságban olvastatott fel itt s majd hogy ágyúklub nem alakult az Olzingerben is…

Elkésve lépett be Béla Elemér gróffal Olzinger korcsmájába. A szobák üresek voltak már, de üres volt már a konyha is. Csak a Krőzusok ültek még ott pipaszó mellett, de azok ideje is vége felé közeledett. A vendéglős nagy csodálkozással fogadta Bélát. Már bizony nem hitték, hogy eljőjjön.

– Pedig nem is magam jöttem, hanem másodmagammal vagyok, hozzá még jó ebédet is kérek Olzinger bácsi.

– Hiszen már senki sincs hátra, csak a hangyás ember, hacsak annak a részét fel nem adom.

– No majd csak akad még valami, – mondja Béla, s búcsúzni kezd a Krőzusoktól, a kik épen távozásra szedelőzködnek, míg Elemér egy a bejáró ajtóhoz közeli asztal mellé letelepedett s szemügyre vette a helyiséget.

Olzinger a konyhába ment, a Krőzusok pedig távoztak a korcsmából.

– Ide tessék, gróf úr, – mond Béla, – annál az asztalnál rámásznak a hangyák.

– Hangyák? Úgy látszik azok is ide járnak ebédre.

– Csaknem úgy van. Nézze csak e könnyed turásokat itt a fal aljában. Ez a hangyák járása. Évek óta van itt ez a rovartanya. Eleintén kezdték őket pusztítani, forró vízzel, meszeléssel, falazással, de ha egy pontról elüldözték, másik ponton ismét kibukkantak. Úgy látszik már régen itt laktak volt, mielőtt először magokra vonták a vendéglős figyelmét, a ki már-már belefáradt üldözésökbe, a mikor egy idejáró vendége ez üldözésnek még egy veszedelmére is figyelmeztette őt.

– A hangyák üldözésének veszedelmére?

– Igen. Mert a hangyák úgy látszik el voltak tökélve, hogy nem engedik magokat kipusztítani, s a hogy üldözve majd itt, majd ott fúrtak magoknak utat a falba, attól kellett tartani, hogy egy napon tisztán rostává fúrják a falat, az pedig nem lenne veszedelem nélkül.

– Az már igaz.

– A vendéglős is belátta s nem háborgatta tovább a hangyákat, a melyek azóta mindig azon az egy helyen tanyáznak. Az a vendég pedig, a ki a tanácsot adta, valóságos barátságot kötött ez állatkákkal. Mindig ott ebédel az ő asztaluknál, kopog a hangyáknak, melyek tömegesen bujnak ilyenkor elő s barátjuk által nem ritkán meg is vendégeltetnek.

– Különös.

– Különös az is, hogy e mellett igen békésen meg vannak e rovarok, kárt nem tesznek, tért nem foglalnak s tömegesebben nem is lepik el a helyiséget. Senkinek sincsenek se útjában, se terhére.

Olzinger hozta az ebédet.

Szerény tarka terítőn tálaltak, kőedényben, de jó tyúklevest, jó marhahúst, főzeléket és sertéspecsenyét burgonyával. Tésztásnak palacsintát készítettek hirtelen. A gróf – igaz, hogy éhes is volt – de nem győzött csodálkozni az ételek jóságán s mikor utóbb fizetésre került a dolog, álmélkodva nézte, mint adnak még az egy forintjára vissza is, pedig bort is jót kapott. Maga a vendéglős is melléjök ült s a kis beszélgetés, melyet folytattak, nem volt tanulság nélküli.

A gróf azt vélte, hogy ha a ház, a helyiség, a felszerelés díszesebb, a kiszolgálás úribb volna, könnyen még egyszer olyan üzletet csinálhatna a vendéglős, a ki ilyen jó konyhát tart. Mert így mégis csak sokan elkerülik a korcsmát, mivel hiába, az étkezésben a csín is nagy szerepet tetszik. Némely ember inkább egy tál étellel kevesebbet eszik, csak a formája meg legyen jobban.

Olzinger igen meggyőzőleg felelt. A kik ide jönnek, azok már úgy is egy tállal kevesebbet esznek. Ha sokan elkerülik az ő asztalát, ugyanannyian meg külön fölkeresik. Ha a házat, fölszerelését fölcicomázná, személyzetet fogadna s ezzel költségeit fölösen szaporítaná, mindjárt még egyszer annyiért kellene adnia minden porciót. Vendégeinek fele elmaradna, a másik fele kontóra ennék. Kinek lenne ebből haszna? Ő meg van győződve arról, hogy üzlete úgy a mint van, nagy hézagot pótol, mert ez a szegény, de becsületes és takarékos urak korcsmája. Ide jóllakni, táplálkozni járnak az emberek. «A feleségem és szolgálói főznek, Johann meg én hajnalban marhát vágunk, disznót ölünk, aztán piacra járunk. A mészáros haszna kiesik, a szakácsok, pincérek nyeresége: mind a vendégeim javára megy. Meg is vagyunk elégedve egymással én és vendégeim. Megdolgozunk a garasért, de nem is költjük, csak a legszükségesebbre. Jót adunk, nagyon olcsón, de csak készfizetésre. Ki is próbálja az én korcsmám a karaktert. Én mondom azt meg, nem a professzor urak, hogy melyik diákból mi válik és mondhatom, hogy az én mai vendégeim között akárhány van, a kit meg fognak még emlegetni az országban, ha csak…

Itt elakadt a korcsmáros svádája. Ránézett Csongor Bélára, a ki mosolygott rá.

– Nos, ha csak? – kérdi a gróf.

– Tetszik tudni, Olzinger-korcsma csak egy van ebben a városban, de ez az egy is elég arra, hogy ne féltsem az országot. Itt készül a jövő, én táplálom a hazát ezeken a kopott asztalokon. Ez az ármádia, a melynek én vagyok az élelmezője, ez veri meg a – németet.

– Miféle ármádia?

A gróf csodálkozva nézett e kérdéssel majd a zömök vendéglősre, majd a fiatal emberre.

– A fiatalság, a mely nálam eszi ebédjét. Az a rész, mely igazán dolgot és tudományt tanulni jár a fővárosba, melynek nincsen pénze csak a legszükségesebbre, azt is nagyobb részt már itt keresi, de a melynek annál nagyobb szüksége van egészséges táplálékra, mert minden egyebet, a mi az élet kedvességét kiteszi, nélkülözni kénytelen. Én jól tartom őket s úgy rendezkedem be, hogy mennél olcsóbbért tehessem. Az egész belvárosban nincsen ház, a melyet olcsóbbért ki lehetne bérelni. Ez már olyan rozoga, hogy tatarozni se szabad, ebben senki sem licitál reám. Azért is nem sokáig leszek már én is itt korcsmáros, mert maholnap a tetőn beesik az eső. Ha én kimegyek, utánam senki se jöhet bele, becsukják s csukva marad, a míg újat nem építenek. Már az «új időt» se hiszem, hogy megérje, ha csak romképen nem. A szisztemával együtt fog elpusztulni, s a kik most itt az én ebédemet eszik, azok építenek új házat meg új szisztemát s a szebb időben megemlegetik az Olzinger bácsit meg a rozzant házat és összehasonlítják a kettőt: a rossz házat s a cudar szisztemát, a melyben nevelődtek, a mely első iskolájok volt s a mely ledült.

A hangyás ember lépett be s Olzinger sietett az új vendéget kiszolgálni.

A gróf pedig elmélázott a hallottakon.

Csodálatra méltó dolog, hogy az emberek mennyire reménykednek. S úgy látszik mentül mélyebben hatol az ember le a társadalom rétegei közé, annál hamisítlanabb aranyát találja az érzületnek. Nem volna rossz ez a bányászmesterség, ha csak gróf is tudna olyan naiv lenni, mint ez a vergődő, az élettel alkuvó szegénység. Hanem szép itt az élet, szebb és becsesebb, mint az ő úri házában, a reménytelenség és lemondás kétségbeejtő tanyáján. Csakhogy a tudatlanság adja ki szépségét. A korcsmáros és vendégei könnyen reménykednek. Ők ismerik tán a küszködő s nélkülöző életet, melyet semmi sem aranyoz meg, csakis a remény. Ezt ők csinálják magoknak, mert egyebök nincsen, a mit élvezzenek. A gróf ezt az oldalát az életnek kevésbbé ismeri, módja is volt az élet gyönyöreit megszerezni s nem szorult rá, hogy álomképekkel űzze el mulatságra szánt perceit, mint ezek. Ellenben ismeri az élet intéző köreit, látja a hatalmakat tevékenységökben, czéljaikban és eszközeikben és szánja a szegény ördögöket, kik ábrándjaik által bujtogatva jövendő «szép időkkel» hitegetik egymást és magokat.

A két fiatal ember fölkelt s elbúcsúzott Olzingertől. Elmenet látták, mint idézi föl kopogással az új vendég a hangyákat. Tömegesen tódultak ki a fal s a padló közti üregből ez állatkák s vastag rajban nyüzsögtek egymáson keresztül-kasul. Az egyáltalán nem barátságos képű vendég nyájasan beszélt hozzájok, majd törött cukrot szórt nekik s végül valami édes lisztfélével úgy behintette az egész rajt, hogy egyszerre fehér színt váltott minden hangya, s idegesen szaladgált ide-oda. Aztán hirtelen kezdett visszavonulni a fal üregeibe az egész apró sokadalom.