A legnagyobb bolond: Regény

Nyolcan ülének ezúttal együtt egy középszerűen bútorozott elég terjedelmes pince-szobában. A nyolc közül egyiknek volt lakása e szoba. Egy ágy, egy szekrény, egy jó nagy asztal, egy másik kisebb asztal, egy állvány, megrakva könyvekkel, diván, töltött székek és nádszékek: ez volt a szobában nagyobb gond és rend nélkül elhelyezve.

A nyolc fiatal ember, ki itt, ki ott ült, nagyobb része a nagy asztal körül, Csongor Béla az asztalfőn mint elnök, tőle balkézről egy jegyző, vele szemben a pap, az asztal körül többen, kiket a kávéforrásból ismerünk. A kis asztalon thea-készülék volt elhelyezve, mindennel fölszerelve, csak a spirituszt kellett alája gyújtani.

Pipa és szivar nem hiányzott az asztalokról.

Az egyik szögletben egy pléhkályhában égett a tűz dübörögve. A falak nem voltak kifogástalanok, a padló szintén mutatott hiányokat. Az ajtó egy folyosóra nyilt, melyből lépcső szolgált az udvarra. Az ajtó előtt a padlóba belül a szobában egy négyszögletes erős vaslemez volt illesztve, maradványa tán olyan időnek, midőn ezt a helyiséget más célra használták. A szoba két ablaka az utcára nyilt, de vasrácscsal és vastáblákkal volt ellátva, melyek ezúttal gondosan be voltak rakva.

A fiatal emberek társasága, mely magát a «Bolondok társaságá»-nak veszélytelen címével tisztelte meg, heti ülését ezúttal e szobában tartotta. Midőn mi átlépjük küszöbjüket, a tanácskozás előkészítésén túl vannak, s épen tárgyuk fölvételéhez látnak.

– Napirendünk mai tárgya, – szól az elnök, – általános nézetek a társaság föladatai körül s különösen működése megkezdésének és folytatásának voltaképeni mezeje. Két nézet harcol itt egymás ellen, s minthogy eljárásunk sikere az egységes munkát legjobban megkívánja, a két nézet közül az egyiket győztessé kell tennünk, s magunkat alája rendelnünk annak, a melyiket többséggel helyesebbnek nyilvánítunk. A társaság két jeles tagja tehát utolsó határozatunkhoz képest ma elejbénk fogja terjeszteni a munkálatokat, a melyek tanácskozásunkhoz az anyagot adják. Az egyik munkálat azt a nézetet vitatja, hogy az ország különféle nemzetiségeinek megmagyarosítása az első teendő, s hogy működésünk első és közvetlen mezeje ez. A másik munkálat azt bizonyítja, hogy az ország tökéletes megmagyarosításának nagy művét nem az idegen ajkú nemzetiségeken, hanem magán a magyaron kell kezdeni. Világos, hogy bármelyik itéltessék is helyesnek a két nézet közül, mindenik más-más eszközöket, más-más intézkedéseket teszen szükségessé. Kivánatos tehát, hogy e dolog körül tisztába jöjjünk, hogy munkánk sikere biztosabb legyen. Felszólítom ennélfogva először is Szombathelyi István társunkat nézeteinek előadására.

A felszólított fiatal ember feláll. – Tisztelt társaság, – így kezd szólni, – midőn abban a megtisztelő megbizásban részesültem, hogy e nagyfontosságú tárgyban egyik előadói tisztre meghivattam, kötelességemmé lett az elejbém tett kérdés minden oldalának bő és alapos megfontolása. Ebbeli lelkiismeretes munkám folytán arra a meggyőződésre jutottam, hogy a két felfogást, a mely itt harcban van, nem szabad, sőt nem is lehet ily merev szembeállítás által egymástól teljesen elválasztani. Hiszen feladatunk kiválóképen a gyakorlati életet teszi működésünk terévé s a gyakorlati élet, ha nem mindig zárja is ki, de csak ritkán mutatja tanácsosnak egyes elveknek tiszta, keverék nélküli alkalmazását. Alku és megszorítás tárgya lesz ott hamar minden, a hol az ember az élet nehézségeivel kénytelen számolni s gyakorlati eredményeket kiván munkája után. A társadalom különféleségei ugyanazon elvnek más-más alkalmazását parancsolják, s az ország ethnografikus helyzete nem egyedül szabja elejbénk az alkalmazás módjait. Semmi sem volna könnyebb, mint egy hasonlattal a vegyészet teréről minden kétségen kívülivé tennem az eljárásnak azt a módját, melyet ajánlani és képviselni van szerencsém. Mert hiszen, ha valamely folyadékot valamely színre festeni akarunk, nem-e a festőanyagnak intenziv erejétől függ munkánk jobb sikere? Egy csepp kitünő festőanyag tízszer annyi vizet megfest, mint tíz csepp gyengébb erejű anyag. Magától kinálkozik tehát a belátásra az, hogy, ha Magyarországot nemzetiségünk szinére akarjuk festeni, saját nemzetiségünk festő erejét és hogy tárgyamnak megfelelő s nem képleges szót használjak, azonosító képességét a lehetőségig fokozzuk. E nemzetiség erkölcsi, intellektuális és anyagi érdekeinek kell tehát predominálni ama nemzeti hatalom intézkedéseiben, mely e haza sorsát kezébe veszi. A történet, a meddig csak visszavihető irott és hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más fajnak rendezett állami életet fentartania itt nem sikerült. Minden barátja tehát a rendezett és biztos államéletnek józanul pártolni kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult magyar állameszmét. Ebből logikailag folyik, hogy csatlakoznia kell a magyar nemzeti törekvésekhez, csatlakoznia az irányhoz, mely számításait a magyar fajra fekteti. A ki ezt ignorálja, vagy épen elnyomni oktalan, azt mesterséges hatalom ideig-óráig fentarthatja, de viszonyok természetes folyományai hovahamarább porba döntik. Ha tehát, a mi bizonyos és csak rövid idő kérdése, újra eljön e nemzet szabadságának napja, a nemzeti kormány a béke, a biztosság, az erkölcs és a józan politikai számítás érdekében egyaránt csak arra irányozhatja figyelmét, tevékenysége céljául csak és kizárólag csak azt tűzheti ki, hogy a magyar elem, a magyar faj mindennemű érdekei fölemeltessenek. Felfokoztatván e faj szellemi és anyagi ereje, minden további következmény önmagától fog beállani. A magyar városok gazdagságban és kulturában emelkedvén, fölöslegük mint a gőzkazánban a feszülő elem, rést fog keresni és szét fog áradni e hazában egyfelől; másfelől mint példa és tekintély hódítani fog a szellemekben. Vágyak, ambiciók forrása lesz a vezérlő elemnek ilyetén tündöklése s ellenállhatlanul fog vonzani. A lélek, az erő, az anyagi s a szellemi hatalom: ezek lesznek hódító katonái ez iránynak; a hír jár előttük s utánuk és az erkölcsi hatás rövid idő alatt nagyobb munkát fog végezni az elkapott kedélyekben, mint akármely rendelet és erőszakos intézkedés, a minek a jelen időben is intő példáit látjuk.

És itt van helyén áttérnem arra a pontra, a hol a két rendszer találkozik. Mert ha nagy eredményt csakis attól a módszertől várok, ha a magyar faj emelését tesszük politikánk vezérlő elvévé, mégis vannak a harctérnek pontjai, a hol a másik módszert nem szabad elhanyagolni, de sőt a hol abban minden mulasztás pótolhatlan veszteséggel járna.

Ilyen pont mindenekfelett a polyglott főváros, első gondja egy modern államnak. A fővárossal szemben haladéktalanul mindent eszközt meg kell ragadnia a nemzeti kormánynak lakosainak megmagyarosítására s minden eszközt egyszerre. Ha már nem oly szerencsés ez ország, hogy nemzetiségére nézve egy teljesen magyar fővárosa legyen s nagy nemzeti céljainak elérésére nemcsak, hogy nélkülözi ezt a megmérhetlen hatású tényezőt, de sőt meglévő erőinek egy részét, épen ennek a fővárosnak megmagyarosítása veszi igénybe: akkor ez csak arra ok, hogy szemben a fővárossal e téren a legerélyesebb munkára sarkaljon bennünket. Az államnak kötelessége kezét tenni az iskolákra, templomokra, szinházakra s a törvénykezésre. Imádkozni, tanulni, mulatni s igazságot keresni nyilvánosan csak magyarul lehessen. És ha minden próba kimerülte után az ország fővárosának minden rétegét ötven év alatt a magyarság át nem hatotta, akkor a magyar nemzetre az a roppant és keserű feladat vár, hogy egy második és pedig tősgyökeres magyar fővárost teremtsen az országnak, mely bizonyos tekintetben csak gyenge versenytársa lesz a kereskedelmi Pestnek, de mint a magyar kormány, az országgyűlés, az egyetemek, a főbíróságok, tudós társaságok és irodalom székhelye, a magyar nemzeti kulturának fészke és tűzhelye leszen s teljesíti a feladatot, a melyre a főváros a nemzeti életben hivatva van.

De ez eshetőség be nem fog állani.

Egy szebb jövő szózata hallik máris a tovazúgó idő szárnyainak verődésében. A most fennálló, a történelem tanulságait megtagadó s azért természettelen helyzet, mint a csúcsára állított pyramis saját terhétől talpra fordul s eltemeti azokat, kik a súly törvényeivel ellenkező állásában gyenge vállukkal támogatják. A mi időnk közelg, reményeink, terveink, kötelességeink teljesítésének hajnala már a hegyek mögött várja hasadását! Ajánlom a tisztelt társaságnak a fővárosra nézve ellenfelem tervét, az ország többi részeire nézve az általam indítványozott módszer elfogadását.

A mint a szónokló fiatal ember társai éljenzése közben leült s a szobában csend lett, a társaság megdöbbenve kezdett figyelni. Tompa kiabálás, futó emberek nehéz lépteinek zaja hallatszott le az utcáról a szobába.

– Talán tűz van! – mond Csongor Béla s fölemelkedik székéről.

A társaság indulna kifelé, midőn az ajtó feltárul s a házmester ijedt arca jelen meg a nyiláson.

– Kérem urak, a belvárosban forradalom van, lövöldöznek, tessék haza menni, becsukom a kaput.

A fiatal emberek összenéztek, kalapjuk után nyúltak s indultak a házmester nyomában.

Hárman maradtak vissza: Csongor Béla, Virág Bence és Gyalóky Béni, a szoba lakója. Bezárkóztak barátságos beszélgetésre és vacsorára.

A belvárosi forradalom csak kevéssé érdekelte őket. Alapszabályaik egyik pontja volt, hogy erőszakos mozgalomban részt nem vesznek; a ki pedig ilyenkor a tömegben találtatik, attól se a golyó, se a katona nem kérdi, mi szándékkal van ott. Jobbnak látták egymás társaságában tölteni az estét s ha kell az éjszakát.

Üldögéltek, beszélgettek, theáztak és falatoztak tehát, a midőn egyszerre halk kopogás vonta magára figyelmöket.

Összenéztek, mintegy egymástól kérdezve, mi ez?

Se az ajtó, se az ablak nem volt, a min kopogtattak. Nem is rendes kopogás volt, inkább szabálytalan kotomozás.

– Úgy látszik, – mond tréfásan az egyik, – a forradalom nem is annyira a belvárosban, mint inkább a föld alatt van!

– És csakugyan, mintha onnan, az ajtó előtti vaslemez alul jönne! – mond Béla.

– Mi van az alatt a fedő alatt? – kérdi Bence.

– Biz én alig tudom, pince, csatorna, vagy legalkalmasabban vízfogó, – mond a szoba gazdája. – Én bizony még soha csak meg se néztem!

– Alkalmasint megszorult patkányok lesznek.

– Bajosan, mert különben máskor is kellett volna már jelentkezniök.

– Az is igaz. Hallgassuk csak! mintha ütések volnának! Valamely szomszéd pincében dolgoznak talán.

– Végre megnézhetjük, – mond Béni, a gazda; – csak a pléhszedőt kell fölemelnünk!

– Próbáljuk meg, – mond egyszerre a másik kettő s a három fiatal ember csakugyan neki áll feszegetni a vaslemezt.

Nem kis munka volt megmozdítani s kiemelni a berozsdásodott vasat, de a mint el volt távolítva, az ütések csakugyan világosabban hangzottak.

Béla kezébe vette a lámpást s belevilágított az üregbe, mely egy nem épen tágas vízfogó volt, mintegy bokáig érő vízmennyiséggel a fenekén.

De a zaj hirtelen megszünt. Csend és nyugalom volt az üregben, a víz tükre is teljesen zavartalan volt s mutatta, hogy benne se patkány, se más lény ezúttal nem gázolt.

A házigazda letérdelt a földre s az üreg fölé hajolva, kissé beeresztette a fejét.

– Hejhó! – kiáltá, – ki az?

Senki sem felelt. Csendesség lett az üregben s a fiatal emberek is némán hallgatóztak egy darabig.

– Valakinek vagy valaminek pedig kell itt lennie, – mond végre Béla, – mert zaját tisztán hallottuk.

– Megesik, hogy tolvajok, a kiket merész vállalatukban megzavartunk.

– Olyan bolond tolvaj aligha van Pesten, a ki ennyi fáradsággal ide jöjjön lopni!

Ez a beszélgetés suttogva folyt s most ismét félbeszakadt egy kis zaj, valamely törmelék hullása miatt, mely a víz tükrén is karikákat hajtott.

– Csendesen, – mond Béla súgva, – látogatónk ismét jelentkezik, – s hátrább vitte a lámpát az üreg nyilásától.

A mint a három fiatal ember lélekzetfojtva hallgatózott, szemmel tartván a homályba borult nyílást, a zaj élénkebb lett, tompa ütések vegyültek bele és a törmelék szaporábban hullott a vízbe.

– Valaki falat bont, – susogja Béni, – várjuk be, mi lesz a dologból.

E pillanatban élénk robaj és nagy locsogás támad az üregben. Béla hirtelen eloltja a lámpát s kezébe veszi a gyujtótartót, hogy a szükséges pillanatban ismét világot gyújthasson.

A vízfogóból olyan zaj hallik, mint mikor valaki egy szűk nyíláson nagy ügygyel-bajjal keresztül bújik: ruhája surlódásának a zaja. Ezt lábak tapicskálása vízben, tapogatózás és szuszogás követi.

Fiatal embereink egymást sem látták a sötétben s izgatottan várták a világosságot. Addig is fülhegyezve lesték a zajt s abból iparkodtak magoknak itéletet formálni a titkos földalatti látogatás mivoltáról.

Tisztán lehetett egy lény erős lélekzését hallani, úgyszintén az üreg nyílása körül kezek tapogatózását, míg a lábak zaja csak csobogás volt. Világos, a földalatti vándor megtalálta a nyílást, feje már a szobában van.

E pillanatban Béla meghúzta sercegve a gyújtót s a szoba világos lett.

A három fiatal ember álmélkodva látja egy tüskés szakállú fiatal ember fejét a nyíláson. Paraszt ruhája tele maszattal, keze, arca, haja piszoktól, pókhálótól éktelen, félkezében egy törött ágyláb, szerszámnak vagy fegyvernek: a mint a dolga fordul.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi a három fiatal ember egyszerre.

– Hol vagyok? – kérdi viszont a csodálatos jövevény fáradtan körülnézve.

– Mit keressz? Hol jársz a föld alatt, mi a szándokod? – kérdi újra Béni. – Nálam vagy a lakásomon, ha rossz szándékkal nem jössz és tisztességes ember vagy, akkor biztos helyen is vagy. Mi a neved?

A jövevény hallgatott, mintegy tanácsba szállva magával, aztán fölnézett a fiatalokra, egyikre a másik után s így szólt:

– Tisztességes ember vagyok, semmi rossz szándékom nincsen, többet nem mondhatok hazugság nélkül. Bajban vagyok, ha önök nem segítenek rajtam, nincs más módom, mint újra a föld alá bújni, más kijárót keresni, vagy ott veszni el ebben a borzasztó útvesztőben, melyben már nem tudom, hány napja bolyongok.

A fiatal emberek összenéztek. Ez a paraszt nem paraszt.

– Honnan jöszsz, mint kerültél a föld alá?

– Kérem önöket, ne faggassanak kérdésekkel. Szerencsétlen ember vagyok, ki szeretnék rettentő helyzetemből szabadulni: azt kell csak tudnom, kiknek a kezébe adott a sorsom. Ha ellenségeim, üssenek agyon vagy ereszszenek tovább; ha pedig van egy szerencsétlen ember iránt szánakozás a szívökben, mentsenek ki.

– Mi senkinek sem vagyunk ellenségei. Ha ön tolvaj vagy gyilkos, akkor tőlünk segítséget ne várjon, ha csak szerencsétlen, a ki a segítő kezet megérdemli, akkor jó sorsa hozta közibénk.

E szavakra, melyeket Béla mondott, a jövevény belekapaszkodott a nyílás széleibe, egyet rúgott magán s a szobában termett. Ruhája, csizmája, mindene egy csatakos volt és undok bűzzel töltötte el a levegőt.

– Kérek egy ital vizet, kérek egy falat ételt, kérek az isten irgalmáért valamely ruhát. Ha megszabadulok, mindent gazdagon meghálálhatok. Börtönből szöktem meg, menekült vagyok, tegyék velem, a mi a szívökre fér.

És Viknyédy, mert ő volt, a fiatal emberek kérdéseire elmondta merész szökését. A fiatalok theát és enni valót adtak neki, ő pedig lehányta magáról a piszkos ruhát s beledobálta a vízfogó verembe, mely még nyitva volt. A házigazda ellátta őt friss ruhával, mert hisz egy darab a régiből nem volt rajta száraz.

– Tessék, – mondá vetkőzés közben, – át vagyok ázva bőrig. Itt van ni, – s egy rongyos viaszkos vászonba takart csomagot vett ki kebléből, – az én egyik jótevőm, a halott pap hagyatéka is oda van. Tessék kérem addig átvenni, majd a kályhán megszárogassuk, s odanyújtá Bélának a csomagot, ki, a míg a másik két fiatal ember Viknyédit mosdatta, tisztogatta s öltöztette, a csomagot kezdte törülgetni s szárogatni.

A mint Viknyédy ki volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, a négy fiatal emberhez egy ötödik szegődött: a jó kedv. Ettek, ittak, beszélgettek (hiszen beszélni ugyan volt mit, kivált Viknyédynek), s megismerkedvén, egy félóra alatt meg is szerették egymást.

Béla pedig a kályhánál folyton s óvatosan szárítgatta a csomagot, a melyet Viknyédy az öreg Egeressi holtteste alul a koporsóból kivett.