A legnagyobb bolond: Regény

Varhonyay ügyvéd úr, kinek irodájában ez elbeszélés első fejezeteinek egyikében találkoztunk, elfogadó szobájában ült egy irománnyal a kezében. Előtte, a divánon egy sovány hölgy foglalt helyet. A hölgy még nem annyira idős, mint inkább nem fiatal. Könyökéig érő fekete kötött keztyűjére az olvasó jobban fog emlékezni, mint magára.

Ernesztina ő, Ergerberger Flórián egyik örököse. Megunta a rokonokkal céltalan civódni s eljött a furcsa végrendelet dolgában ügyvédi tanácsot kérni a fővárosba.

Varhonyay úr forgatta, olvasta s ujra olvasta a testamentumot, mindig csak az volt véleménye, hogy biz ez bolondos egy dolog.

– No, nemde hogy az!

– Azt hiszem, érvénye nem is tartható fenn.

– Hogy érti ezt ügyvéd úr?

– Úgy értem, hogy a törvényszék meg fogja semmisíteni és törvényszerinti örökösödésnek fog helyt adni.

– Persze, persze, az lesz a vége.

– És mért is nem terelték már régen a törvény útjára?

– Hisz épen az. Senki sem akar osztozni, mindenik szeretné az egészet.

– Vitatják a legnagyobb bolond címét?

– Kérem az úgy van, hogy azt hiszik, kell a dolognak valamely értelmének lenni, valamely vonatkozásának. Valószinű, hogy néhai bátyánk értett valakit a legnagyobb bolond alatt. Már most ezt szeretnék kisütni.

– És találtak már valamit?

– Semmit a világon.

– Én azt hiszem, hogy az elhunyt csak egy rossz tréfát akart csinálni rokonai megboszantására.

– Meglehet, meglehet, – mond Ernesztina kisasszony keztyűjét csipkedve, – ki is telhetett tőle, csak az a kérdés, ki tudja a dolgot hasznára fordítani.

– Hogyan, hasznára?

– No persze! Hiszen kérem gondolja meg, van egy sógorunk, a ki már három hónapja a bolondok házában van.

– Meg van bolondulva?

– Sőt nagyon is okos! Így akarja tőlünk elkaparítani az örökséget. A felesége gondolta ki s az vette rá.

– Ez nem rossz. Csakhogy, ha a testamentom szerint megy, akkor az örökösnek nem kell épen rokonnak lenni.

– Jesszus, az volna még csak szép.

– Csak a legnagyobb bolond legyen.

– Kérem nagyobbak, mint a mi családunkban, már nem is lehetnek.

– Azt mutatja a testamentom is. De ha ezt a kisasszony is elismeri, hát adja oda a maga részét annak, a ki a legnagyobb közülök.

– Hova gondol ügyvéd úr, hiszen én sem vagyok tán az utolsó közülök!

E pillanatban egy ügyvédsegéd lép be, megzavarni a beszélgetést.

– Bocsánatot kérek ügyvéd úr, – így szól – Csongor Béla jött be és sürgősen szeretne az ügyvéd úrral beszélni.

– Mondja meg neki, hogy ide várom, – szól Varhonyay, mire a segéd távozik.

– Kedves kisasszony, – folytatja az ügyvéd, – engedje meg, hogy a végrendeletet visszatartsam. Meg fogom még egyszer alaposan fontolni a dolgot s a napokban végleges választ fogok adni kegyednek.

– Jól van doktor úr; de tudja meg, én kész vagyok a dologban a császár trónjáig elmenni, hogy igazságomat megoltalmazzam. Ajánlom magamat.

És Ernesztina kisasszony eltávozott. Ugyanazon az ajtón, a melyen az igazáért mindenre kész hölgy kiment, lépett a szobába Csongor Béla.

– Az istenért, honnan jön? – szólítja őt meg principálisa. – Nem tudja, hogy keresik?

– Tudom. Hiszen az egész éjjel üldözőim elül futottam. Oh ügyvéd úr, mily éj volt ez! Mily játéka a sorsnak, mily intézkedései a gondviselésnek!

– Beszéljen, de előbb üljön le. Hiszen egészen ki van magából kelve.

– Ügyvéd úr tudja, hogy Csongor Béla csak fölvett nevem. Ez éjjel megtaláltam atyámat, beszéltem vele, megcsókoltam, a nélkül, hogy tudtam volna, kicsoda. Elváltam tőle, és nem fogok hozzá visszatalálhatni. Oh ügyvéd úr, ez egy éjszakán többön mentem keresztül, mint egész ez előtti életemben.

– Nem értem önt! Szedje össze magát!

– Azért jöttem ide, hogy ezt a csomagot önnek átadjam – s Béla elővette Viknyédy csomagát, – ez világosított fel mindenről. Engem keresnek, megesik, meg is találnak, azt akarom, biztos kezekben legyen ez az okirat. Mert testvéremet is megtaláltam az éjjel, – gondolja meg ügyvéd úr, a Dunából mentettük ki! – Ez az okirat az ő számára esetleg egy vagyont menthet meg. Azt akarom, hogy önnél legyen, mert ha engem elfognak, elveszik tőlem s elveszhet. Vegye át s őrizze meg s kérem, fogja pártul szerencsétlen testvéremet.

– De hol van az ön testvére?

– A rákosmezei futtató tér mellett van egy korcsma, ott ápolják. Mellette van Viknyédy Géza a ki a vízből kimentette. Ezt a csomagot egy csodálatosan véletlen játszta a kezembe. Mikor testvéremet sikerült életre ébreszteni, s Bence barátom azt mondta, hogy a közvetlen veszély elmult, megvizsgáltam ez okiratot s minden világos lett előttem. Kristóf, az a szerencsétlen, az a boldogtalan öreg, az az én atyám! Flórián, az én hóhérom, az atyám gyilkosa! Istenem, istenem! Mily borzasztó dolgok! Csodálkozom, hogy az eszemet el nem vesztettem tőlök.

És a szegény fiatalember tenyereibe temette arcát és zokogni kezdett. Varhonyay pedig csakugyan azt kezdte hinni, hogy Béla meg van háborodva.

– Ha az ügyvéd úr olvasni fogja ez okiratot, akkor jobban megért, – mondá kis szünet mulva. Ismétlem mind azt, a mire kértem. Én most megyek, és ha mégegyszer végig kellene bolyongnom ama borzasztó földalatti útvesztőkön: addig nem nyugszom, a míg atyámat ujra fel nem kerestem.

És Béla indulni akart, a mint ismét az előbbeni segéd lépett a szobába.

– Gróf Szanday Elemér legénye van itt. A gróf úr sürgősen kéreti Csongor Bélát.

– Bocsánat, én nem mehetek. A gróf úr rá ér, a gróf úr várhat.

– A gróf úr, a legénye szavai szerint, nem várhat: nagyon rosszul van.

– Rosszul van! mi baja?

– Ön azt sem tudja? – mond az ügyvéd! – A grófot az esteli zendülésen mellbe lőtték.

– Istenem! – Meglőtték! – Megyek!

– Fiatal barátom, vigyázzon, – mond az ügyvéd, – önt keresik.

– Ne hagyja el testvéremet! Nekem mennem kell!

– Ne hagyja el húgomat!

És Béla rohant tovább.

Az ügyvéd úr pedig elővette az okiratot, melyet Béla nála hagyott s az irás és a név egyaránt világosságot vitt abba a zavarba, a melyben a dolgokat az előtt látta.

S midőn Ernesztina kisasszony pár nap mulva megjelent nála a válaszért, az ügyvéd úr e szavakkal fogadta: «Kisasszony, nagyon sajnálom a dolgot, de nekem is van örökös-jelöltem, s én perrel fogom megtámadni a végrendeletet.»

– Úgy? – mond a kisasszony élesen. – Tessék! Én pedig megyek a császárhoz! Alásszolgája!