– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a bajocco nem jár többé?
Mikor pedig a douanon megjelen, hogy bevallja a magával hozott szállítmányok minőségét s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre, cholerikus mérges kaczagásban törnek ki.
– No ez már jó! Egy ólomkoporsó!
– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter borszesz között. Mi van ezen nevetni való?
Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való ürügy, hanem e mostani körülmények szerint mégis csak magára vessen az az utazó, ha jól kinevetik, a ki restelte elolvasni az olasz kormánynak 1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzé tett rendeletét, mely szerint az ólom kivitele Olaszországból szigoruan eltiltatik.
Jó is volna! Azt mondani, hogy koporsó! ólomból!
Nem volt mit tenni mást, mint érczkoporsót szerezni, az ólomból készültet felnyittatni s aztán még egyszer találkozni a halottjával, mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen épségben tartá, az arczvonásai sem változtak.
Az érczsarcophagban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a vámhivatalban.
Az érczkoporsót olvasztott viaszszal öntik tele, mely a holttestet egészen elfedi.
Azután egy egész waggont kell a számára kibérelni s hátra kell hagyni a nápolyi orvos hivatalos parerejét, hogy a halott nem ragályos betegségben mult ki.
A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt embernek.
Ez az átkozott próza épen jó az embernek a szivét kicserzeni.
A MÉREGKEVERŐ.
A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása után.
Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek ültek.
Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a kivel találkozik, olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli, a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember az öt milliárd hadisarczról.
Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.
A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.
Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet Kalthahn Péter számára.
Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről ő neki ismét nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban: külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.
Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.
Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség által hiressé tenni magát.
A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os kamatokkal.
Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában semmiféle biztosítási polizze.
Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be van jegyezve, a pénzt fizetik.
S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s azokon történt változtatásokat.
Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres plajbászszal.
«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»
S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár rejtélyes halála bekövetkezék.
Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással, majd egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.
Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.
Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy embert, a kit 200 ezer forinttal erőszakosan kinálnak, s azt feleli erre, hogy csak hadd maradjon ott, a hol van.
Ez is az unicumok, a hihetetlenek muzeumát öregbíti.
Lándory, a mint a szamosujvári fegyencztelep igazgatóságának szóló rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért Szamosujvárra.
Az ottani állami fegyház hajdan apáczakolostor volt, ölnyi széles falai, kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt dupla vasrostélyajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség, mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolczszáz ember van ott együtt, a ki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elitélve. A gonosztevők mágnási háza ez.
Csakhogy ezek mind dolgoznak. A földszinti termek megannyi műhelyek: asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester utasítása szerint, a mester maga is fegyencz. A lakatosműhelyben egy hirhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját találmánya, a párisi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a falaira szenteket és angyalokat fest frescóban egy elítélt rab, a másik az oltárszobrokat faragja. Valaha utonálló volt mind a kettő.
Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóizű ételt, s a nagy kemenczékből épen akkor szedik ki az illatozó czipókat.
A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.
Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták a fegyencz vétkének megnevezését, a hogy korábban szokás volt.
A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokróczszövő székek, a daraszológépek.
Lándory nem idegen abban a társaságban.
A rabok optimátesei az ő kezén keresztül kerültek ide.
Ő is rájuk ismer: azok is ő reá.
Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a gyapjutépő gépnél a rablóvilág Herculeseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot, s beszédbe elegyedik velük.
Egy hosszú teremnek a zugában, az ablak előtt ül magányosan egy magas szál férfi, rövidre nyirt sűrű őszhajjal, s ir.
Ez a társaság könyvvezetője. Mert a consortiumnak rendes üzlete van: mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, a miért ellátást ad, egyharmada a munkás fegyenczé, a mit kiszabadulásakor megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást kell vezetni. A ki ezt a hivatalt végzi, az a «bankár».
Lándory ráismert benne Kalthahn Péterre.
– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban, sugja fülébe halkan az ellenőr.
– Ismerem, mondá Lándory. Kezemben volt a feje.
– Azóta még qualifikálta magát. Megduplázta a kapitulatióját.
Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenczhez. Az szabály szerint felállt a közeledtére s katonás állásba helyezte magát, s mint egy felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a kötelességszerű mondatot:
– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok felekezetnélküli, nőtelen, trencsénmegyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem itélve, kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott. Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenczlázadásban tettleges részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elitélve.
– Tehát összesen harmincz éve van neki, mondá Lándory az igazgatóhoz fordulva.
– Csak huszonhét és fél: harmadfelet már leült.
– Hogyan tűri büntetését?
– A legnagyobb nyugalommal. Épen azért a legveszedelmesebb ember. Nagyobb befolyása van a fegyenczekre, mint minden felügyelőnek és papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen álarcz alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, a mit ez az ember a többi fegyenczekre gyakorol. Egy fegyencz meghalt, azt fogják temetni. Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem fogja neki a végkiséretet adhatni. A fegyenczek lelkiismeretét nem lehet kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó, mert a nazarénusnak kötelessége a maga patriarchája előtt minden bűnét meggyónni. Ez az ember az ő patriarchájuk. A temetésnél ő fog szólni. Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a Miatyánkot. Majd meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy Miatyánkból csinálni?
A vár harangja megszólalt: a készülőre szólt.
A fegyenczek egyszerre abba hagyták a munkáikat, a foglárok «sorakozz!» szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kiséretében elhagyták a műhelyt.
Kalthahn Péternek előbb egy elővigyázati rendszabályt kellett magán megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.
– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt, mondá az igazgató, midőn a fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének.
Igaz, hogy imádkozni összebilincselt kézzel is lehet.
Lándory az igazgató kiséretében lement a külső udvarra; a hol az egész fegyencz nép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arczú vén ember. Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már megszabadult.
A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. A ki betanította őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elitélve. Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.
A rabok kardalát viszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van, hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arczczal az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun keresztül, négyes sorban. Két sor fegyencz középen s két sor foglár szélről, élesre töltött szuronyos fegyverekkel.
A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott. Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház halottas könyvébe beirva az egész nevét. De hát ki keresné őket? Időjártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.
Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, a közben tréfálkoznak vele: «nem cserélnénk madráczot, komám?» mond az egyik. «Ennek már szabad pipázni!» biztatja a másik: «hogy fog ez holnap bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!» «Hallgassatok el!» kiált rájuk a rabok patriarchája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a Miatyánkot.
Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy birótól?
Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet gyülekezet, melynek közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik. Az utolsó mondatnál: «szabadíts meg a gonosztól», sokan elkezdenek zokogni.
Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak s aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.
Ismét hangzott a foglárok szava: «sorakozz! indulj!» Az élőhalottak visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó elhallgatott. A munka újra kezdődik.
– Kalthahn Péter, maradjon idelenn? parancsolá az igazgató.
A nevén szólított azon a helyen állt meg, a hol a parancsszó találta.
– Ön magányosan akar vele beszélni? kérdezé az igazgató Lándorytól.
– Igen. Egyedül. Üres a «dühöngők» zárkája!
– Üres.
Az egy földszinti szoba, az őrhelylyel átellenben, melynek vasajtója egyenesen az udvarra nyilik; ablaka magasan van, kettős rácscsal ellátva. Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem fegyverül használni.
Az igazgató felnyittatá a zárkát.
– Két fegyveres foglár az ajtóhoz álljon.
– Szükségtelen, mondá Lándory. Ne legyen a közelemben senki.
– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hirhedett rablógyilkos odafenn a gyapjutépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a legdühösebb önre s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést kaphat és önt megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szurni. Erre ön felhozatta őt magához, levetette róla a lánczokat, bezárta mögötte az ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki: «te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát azt a szívembe fogod ütni. No hát itt van a kés, hadd látom, van-e bátorságod, hogy megölj?» S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz elkezdett reszketni, térdre esett és gyónt. Ezt megtehette ön a Krokmanlikkal, de ne kisértse meg a Kalthahn Péterrel, mert az egy raffinált komédiás: szeliden beszél önnel, alázatos arczczal, teljes nyugalommal. És a legnagyobb szelidségből egyszerre a rézbőrű indián szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes ökleivel, a mik a vasrudat elhajlítják: ön egy percz alatt veszve van.
– Nem félek tőle. Egyedül akarok vele maradni.
– Azért én a közelben leszek. Ez az én kötelességem.
Lándory előre ment a zárkába, utána Kalthahn Péter, a kinek a kezeiről levették a bilincseket.
Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé, megjelölve Kalthahnnak a helyet, hová álljon.
– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját Traumhold bankárt megmérgezte.
– Úgy van.
– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, a ki önnek gyermekkorától fogva jóltevője volt, a ki önnek apját, anyját tartotta holtukig. Ön az egész családnak kedvencze volt, mi vihette volna önt arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?
– Sokat olvastam a hirlapokban hasonló esetekről, hogy inasok, hivatalnokok, a kik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak, egyszerre csak elrabolták a rájuk bizott pénztárt, ha rákerült a sor, gyilkoltak is: és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vigan szép leányok társaságábon, dinom-dánom, dobzódás között. Kedvet kaptam hozzá. A példa csábít.
– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve, hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.
Péternek még az ajkai is elsápadtak e szóra.
– Esküszöm, uram!
– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat menthetetlenül elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.
– Nem! Nem! Nem! kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s öklével a mellét verte. Én voltam a gyilkosa.
– Csak nyugodt vér, Péter, mondá Lándory, odalépve a rabhoz s vállára téve a kezét. Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy tévedés. Az a biztosító társaság, melynél Traumhold halál esetére szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz fizetve. Ime, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott sorokat.
Péternek a hideg veriték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá. Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak visszanyerte a fegyencznél szokásos óvatosságot.
– Hát én ebből mit tudok meg?
– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a halálát.
Péter most már ravaszul nevetett.
– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen ha visszavonom a vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt; ravaszság, tréfa volt az egész pénztárkirablás és ha azt nekem kegyesen el is hinnék; s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák: még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, a mit az illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!
Ez a cynikus kaczagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra nevetni.
– Ön ebbe a lázadásba valószinűleg akarata ellen keveredett, mondá Lándory.
– Nem, uram. Egyike voltam az «értelmi szerzőknek», a hogy hivatalosan mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér Monte Rosso oldalánál. Az a golyó, mely őt leteríté, épen úgy találhatott volna engem is. Mi igen jól értettük egymást. A törvényszék semmiképen nem becsülte túl az érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy ez olyan szabott ár, mint a két krajczáros zsemlyéé.
– Mindegy, szólt Lándory szárazon. Azért ön mégis amnestiát kapott, minden állítólagos, vagy valóságos vétségeire nézve s a mai nappal megszünik rab lenni. Szabad emberré lesz.
Ez a nagy mondás épen semmi hatást sem tett a rabra.
Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás, mind elmaradt.
A hallott örömhir által meglepett ember közönyösen állt az «evangelium» hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:
– Minek nekem az az amnestia? szólt vállvonva. Hát hová jutok én ezzel? Itt most solid alkalmazásom van. A társaság, a melyben élek, respektál, tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik vagyunk? egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra vannak. Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (a milyet Olaszországban csak a herczegek esznek, mikor nevüknapja van); kapunk egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát; vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk. Felügyelőink, előljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig, szigoruan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mind azért, a mi velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom, hogy «köszönöm». Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, a melyen nem fér el több ezer embernél, s a hol minden embert a mennyei gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám, Éva nélkül! Nem kivánkozom a régi földre vissza többet. Mit keressek én még a világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg, hogy fát vágjak az utczán, nincsen izlésem. Ha most innen kilöknek, rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy börtönből kiszabadult méregkeverőt?
– Én veszem önt magamhoz, mondá Lándory.
A rab összecsapta a kezeit.
– Ön akar engemet magához venni? «Ön?» és «engemet?» Ez, uram, bocsásson meg ön, ha igazi nevén mondom; (fegyencz vagyok, nem tudom válogatni a szót) ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, a kire rábizza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni? Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez, mint mikor a tengeri nyúlba beoltják az ebdühöt. De én nem vagyok se kis kutya, se tengeri nyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő, nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. Hagyjon itt engemet! Higyje el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, a kivel kisérletet akar tenni, válaszszon a kilenczszáz közül vaktában egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a farkast apportirozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az igazgatót.
– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy lélektani merész kisérletet kezdjek el önön végrehajtani. A mint a börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: «Kalthahn Péter! Erre van éjszak, arra nyugot, amarra dél, emerre kelet! tessék választani, melyik égalj lesz önnek jobb». Hanem ön arra fog jönni, a merre én megyek, maga jó szántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.
– Erre kiváncsi vagyok, mondá a fegyencz, karjait keresztbetéve mellén.
– Engem nem valami kisérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy méregkeverésért elitélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből, hanem erős fogadás, a mit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó kivánsága az volt, hogy szabadítsam ki az ő érette ártatlanul szenvedő Pétert.
– Micsoda Godiva? kiáltá fel a rab.
– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el nem szakított. Boldogok voltunk.
– Traumhold Godiva az ön neje? kiabált a fegyencz. Annak a férfinak a leánya, a ki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott neki?
– Önként választott gyámjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn magát az én tanácsom szerint.
– Munkával? Munkával? dörmögé a rab. Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.
– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást és összekeltünk.
– Mesének tetszik ez, mert nagyon szép.
– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó levelét a biztosító társaságnak.
Odaadta a rabnak a levelet.
Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az irást, beleütögetve az öklével s egyes szavakat mormogva belőle: «született Traumhold Godiva», «meghalt Capri szigetén, mellbajban», – «eltemetve Bartafalván Magyarországon». (Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a pénzt a halála után.
Azzal hirtelen odafordult Lándoryhoz.
– Hallotta ön őt még kaczagni valaha?
– Mindennap.
– Hát vissza tudta adni, a mit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért kellett neki meghalni?
– Azért, mert nagyon szeretett.
– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem átkozott? Az apja gyilkosát?
– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem tartom önt Traumhold megölőjének.
– Uram! Ön mégis csak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött kis kutyán. Most már a szivemet bonczolja!
– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, a melybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele egy-egy alakot, a mi elénk került Capriban, vagy Nápolyban. Keresse ön fel benne az utolsó lapot.
Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyencz, két kezén békóval, a mint egy dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá irva: «emlékül férjemnek».
Annak a fegyencznek az arczában saját magára ismert Kalthahn Péter.
Azzal ez a kemény ember, a milyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a zárka kőpadlatán arczczal s elkezdett ordítva zokogni, mint egy vadállat.
Erre berohant a zárka ajtaján az igazgató, a porkoláb, az őrök.
Lándory inte nekik, hogy csak maradjanak.
Lehajolt a fegyenczhez, hogy felemelje a földről. Nem birta. Az a lábait tartá átölelve: a saruit áztatta könyeivel.
Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt akarná, hogy a lelkébe lássanak.
– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért, a mikor kelleni fog.
A fegyházigazgató nagyot bámult ezen a beszéden.
– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van te neked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.
– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van engedve, mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.
Az egyik bámulatból a másikba esett.
– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton s aztán rablóbandát szervez.
– Velem fog maradni.
– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán épen pinczemesternek, vagy szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer meglátogatom önt uri kastélyában, ebédre ott ne maraszszon.
Ezen lehetett volna nevetni is.
– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter soha sem volt méregkeverő.
– Mit szólsz ehhez Péter?
– Nem voltam az.
– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta el?
– Kalthahn Péter nem fegyencz többé. Kérem a polgári ruháit előkerestetni.
– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincz esztendei pihenésre. Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképen, hanem csak kiváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak «félreértés» volt? Olyan hallucinatio?
– Nem. Az komoly dolog volt.
Lándory eléje vágott.
– Én annak is tudom a titkát.
– Azt nem tudja ön, uram, szólt Péter határozott hangon, mert azt csak ketten tudtuk: s az egyik már halott.
– Sokat tanultam én már a halottaktól.
AZ ELRABOLT KINCS.
Több szót nem lett váltottak. A hivatalos formaságok betöltettek. A fegyház igazgatósága kiállította Kalthahn Péter számára a szabadon bocsátási levelet; a harmadfél év alatt félretett munkadíját leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, a melyeket elfogatásakor viselt, előkeresték a számára, a fegyenczruhákat átvette a ruhatárnok s aztán egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencznek nem hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott, mert az mindig felháborodást kelt a hátramaradtakban.
Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az ebédet oda hozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak utitársak voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.
Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának ebédet: ürütokányt zöld paprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját zsebére megy ma, van pénze!
Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott neki. Az meg épen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte volna, nem vágyik ő havannára, míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy az ember a saját érdekében szokta az utitársát jó szivarral megkinálni, hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajczáros patkányfarkkal.
Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbiró korában is. Rózsa Sándorral gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magán szobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyetmást megtudott az ember, a mit semmi tortura napvilágra nem hozott volna.
– Ne hidd ám azt, Péter, (Lándory most már tegezte emberét) hogy én valami cagliostrói bűvészetben járok, a mikor azt mondom, hogy sokat tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők nyomába. Most is épen a meghalt Monto Rosso vezetett rá a te illavai lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett annál a kitörési merényletnél.
– Két golyó találta; épen mellettem állt, egy vasrudat emelve a kezében.
– Tehát egymás mellett álltatok; legbensőbb szövetségesek. Ez az első nyom. Te, a büntudattal nem terhelt, ártatlanul elitélt, és ő, a sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom, a te magaviseletedben levő ellenmondás. – Előttem így szólsz: «nem akarom a börtönt elhagyni». Adod a cynicust. Neked jobban tetszik idebenn, mint odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok herczegi prófuntokat esznek. A kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s leülni a harmincz esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal, hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet koczkára téve s a másokét fenyegetve. Ez az erős ellenmondás valóságos bösztörzárat (vexirzár) képez a lelkeden.
Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát zárni.
– Csakhogy én ezt a zárat fel tudom nyitni.
Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi magát.
– Az a Monte Rosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét, nem ért meg semmit, bár mindent meghall.
– Ön ezt is tudja?
– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került rablóból kivenni.
Péternek melege kezdett lenni, nem győzte magát a borvizes borral lehűteni.
– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül, addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az átok alól.
Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva, lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.
– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése, mint a villanyütés.
Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.
– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden sötétségbe belát? hebegé ez ember.
– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet. Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni, a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen jó szándékkal volt te irántad.
Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha oda szegezték volna.
A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.
Csak annyit tudott kinyögni:
– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja deríteni?
– Megigértem.
– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket, a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis Blanc-féle kincseket elrejté.
Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz fölfedezését.
Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki? Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját, sugdosott a fülébe.
– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.
– Trencsénmegye határán?
– Ott. A hradnai várkastélyon tul terülő erdő közepén.
– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt. Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz át akart állni.
– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá, hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.
– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.
– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.
– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett. Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az üdvözülteké».
– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak! Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.
– Beszélj, Péter.
– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.
– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját magamban.
– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni, mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti, bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.
– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem között nincs.
– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön, hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt már ők a birák, s ön a gonosztevő!
– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten, mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.
– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom) ön maga elviszi azt Seigniersbe. Ott a végrendelet által jogosított családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a gyémántok s honnan jött elő a testamentum?
– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?
– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.
Lándory elnevette magát s önkéntelenül kezét nyujtá az öreg ficzkónak.
Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:
– Így, lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál.
– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép titokban visszalopni!
Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.
Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.
Fordítani kellett a terven.
Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a másokét sem adja tovább.
Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot Lándory úr!»
Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy kastélyában megszáll.
Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat: kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.
Péter lesz a festő.
– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.
– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.
– De én nagyon goromba vagyok, nem hiszik el, hogy piktor vagyok.
– Akkor hiszik el épen.
(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett, mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)
Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére olyan, mint valami tubákos szelencze.
Két nap mulva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.
Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.
Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.
Lándory bemutatá neki az utitársát.
– Hahn, festőművész úr.
Az úrnő azt mondá, hogy hallotta már egyszer a nevét.
Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a várromokhoz az urakat.
Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.
A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi napokat, hogy halt meg a karjai között.
De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek könyezését orrfuvással takargatni.
– Az utitársam nagy náthát kapott az úton, magyarázá Lándory.
Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a köny.
Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad erdőket, embernemlakta várromokat festetni.
Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.
Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette, nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott, hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.
Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója piroslik.
Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű várrom, egész kisérteties fenségében.
A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a másik az urak holmiját czepeli utánuk.
– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most nincs rá szükség.
– Itt hagyjuk? kérdé nagyot bámulva Péter. Hát aztán?
– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.
Most már aztán értette a dolgot.
Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi, hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb a háttér?
A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.
Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.
A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott, különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.
Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, a kik kincseket keresnek.
Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű cherubfő.
– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta! Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították, hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van előttünk az élő tanujel.
Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét archaeologgal czimborázott volna össze.
– Csakugyan valóság, felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.
– Ezt érdemes lenne lefesteni. Még pedig ugyanazon színekkel.
– Aha!
– De nincs itt a festékes ládánk.
– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz olyan szíves, hogy elhozza.
Az rögtön készséggel vállalkozott rá.
– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda Lándory.
– Már mint én, úgy-e? hagyta rá Péter.
A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele, a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást, meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe, jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen, mely a hajdani kriptába tátongott alá.
Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.
De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben, a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért már; nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.
Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.
A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!
A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás közben vasbotjával védte magát.
Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna tőle.
Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész haragjával.
Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a medve tarkóját.
Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.
A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte magát s elbusultan tovább czammogott.
Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind összeszaladtak a csudájára.
Vajjon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?
Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.
– No hát hol a festékes láda? kérdezé Lándory a csősztől.
– Itt van tarisznyástul.
– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!
Nagyon jól adta a megijedt piktort.
– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött, már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a tarisznyában.