Ah! Ime! Még a derék Boisgoberry úr is itt van! Az is siet a kedves jó barátját Lándory urat üdvözölni, s mint afféle provinczialis enfant terrible mindjárt azon kezdi, hogy:
– Hah! Ön boldog kópé! Hát hogy vannak a Soubise palotában? Hein?
– Köszönöm. Nagyon jól! Felel Lándory nevetve, s aztán rögtön visszacsavarintja a vizeslepedőt a kedves barátjának a fejére. Hát a népkerti kis tuskulánum szemérmes tündérkéje mit csinál?
Ekkor aztán a souspréfet úr rovására megy a mulatság.
– Ah! Szörnyűség! Ne is beszéljünk róla! uram barátom! Képzelje! Megcsalt. Megszökött. Az átkozott!
– Megszökött? és kivel?
– ’Sz ez az absurdum. A saját férjével szökött meg! Azzal a ficzkóval, a kit én szükséges semminek neveltem, s ki hitte volna, hogy még szükségtelen valami legyen belőle? Addig nyafogott, kunyorált a nyakamon a kis boszorkány, addig czirógatott, a míg rávett, hogy annak a mihaszna naplopónak adjak ki egy fényes bizonyítványt hivatalbeli szolgálatai, rendkívüli tudománya és szorgalma felől. Ezzel aztán a gazember kieszközölte, hogy seigniersi jegyzőhelyettességből előléptette a miniszter az auteuili valóságos jegyzőségbe. S most énnékem, ha pénteken halat akarok enni, el kell utaznom Auteuilbe.
– Hát hisz ott még jobb pisztrángokat kapni.
– Igen ám, de oda meg a feleségem is mindig velem akar jönni.
– Rettenetes állapot!
– Micsoda erkölcsök, mikor az ember még a felől sem biztos, hogy egy fiatal asszony nem szökik-e meg a saját férjével?
Lándorynak nagyon tetszett ez a kis tréfa. Hát még a «szükséges semmi» is túl tudott az eszén járni az ő protectorának!
Alfréd a vállát érinté Bertalannak.
– Dea kéret, hogy jőjj oda, valamit fog játszani az orgonán. Szándd magad rá az áldozatra.
– Oh én szeretem az orgonát.
– Templomban. De egy asszony, a ki orgonaszóval tölti meg a házat. Stabat mater! Mit tegyen akkor a pater?
Medea már akkor csakugyan a művészi élvezetekbe fojtá a társaságot, mikor Lándory megérkezett az orgonaterembe, Bach, Hændel és Mendelsohn remekei következtek egymás után. Maga a játszó művésznő, megdicsőülten, ég felé emelt szemeivel, hasonlított szent Cecziliához, a mennyei művésznőhöz.
A mint Bertalant megpillantá, néhány accord után befejezte a megkezdett zsolozsmát, s azt mondá a hozzá közel álló bámulóinak:
– A classicus dallamok után hallgassanak meg önök egy «corsicai népdalt».
És aztán elkezdte a corsicai népdalt.
Az első accord után, mintha valami szellem kapta volna föl a földről Lándoryt: ez a corsicai népdal a «magyarok hymnusa». A Kölcsey-dal:
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!…»
A szemeit érzé elhomályosulni. Ott van, ott van az a húr a szívben, a mit ha megütnek, a ki vasból van is összerendűl bele. Az oltár előtt, az Isten előtt letett eskü nem lehet ennél erősebb szívvallomás.
Senki sem ismerte más azt a dallamot.
Senki sem tudta, hogy mi beszél abban. (Sidonia legkevésbé.)
De ha Lándory nem értette volna azt meg, ha abból a szempillantásból, a mit a játszó nő ezalatt feléje vetett, mindent olvasni nem tudott volna, akkor az egész tudományát eldobhatta volna a lomtárba.
Az a forró kézszorítás, a mit bucsúzáskor kapott Medeától, csak a pecsét volt már az elolvasott iráson.
Mindent tudott.
Pedig még eddig egy kérdés és egy válasz sem lett váltva kettőjük között.
Lándory korán elhagyta a fényes társaságot. Úgy szólván szökött.
Eltünését hamar észre vették s az egész társaságban csak egy vélemény volt felőle.
«– Hja! A kinek olyan erős mágnese van!»
Igaz, hogy az volt. Egy nővel sietett találkozni. A kit nagyon szeretett.
Haza ment. Bezárkózott a szobájába. Aztán előkereste az iróasztala fiókjából azt a lezárt etuit, a miben Godiva arczképe volt rejtve. Capri szigetén festette azt egy fiatal művész. Remekmű volt. A miniature kép szemei úgy tudtak nézni, mintha elevenek volnának, a száj úgy tudott mosolyogni, mintha beszélni akarna.
Azt oda tette maga elé s beszélgetett vele.
Ő is néma, a kép is néma. Mégis beszéltek egymással.
Vagy csak ő szólt ahhoz.
– Mit tegyek? Mit határozzak? Elbocsátasz-e magadtól? Megengeded-e, hogy újra szeressek a világon, úgy, a hogy téged szerettelek? Te neked nincs már sem mult, sem jövő, az örökkévalóságban élsz. Mondd meg, mi vár reám? Üdv-e vagy kárhozat? Légy elevenné még egyszer. Jőjj elém! Oszdd meg velem a lelked világosságát! Helyet adsz-e más arcznak a szivemben? vagy ki akarsz törülni belőle mindenkit örökre? Ints! Szólj. Én látlak és hallok!
… Vajjon tud-e hát lelket fölidézni, holtat megeleveníteni?
Másnap korán reggel egy névjegyet hozott be Lándoryhoz Péter, «La-Harpe, könyvkiadó».
A régi, jó nevű firmát jól ismeré.
Látogatója kitünő, derék öreg úr, a hatvanas években, rögtön azon kezdé, a miért jött.
– Önnek egy becses munkája van, a mit én óhajtanék kiadni.
– Nekem? Munkám? Én nem vagyok iró.
– De igen. A magyarországi nagy internationalis bűnper emlékirata. Nekem az igazságügyminiszter beszélt róla, s a hogy annak egyes részleteivel megismerkedtem, elhatároztam, hogy azt kiadom, ha ön beleegyezik.
– Nem tudom, hogy érdekli-e a közönséget.
– Mint szakmunka is érdekelni fogja az avatott köröket, de mint olvasmány is. Én ajánlok önnek szerzői díjul ötszázezer frankot.
Lándory rábámult.
– Tréfál az úr?
– Nem értem a kérdést. Mi volna benne a tréfa?
– Fél millió frank.
– Hát ez önnél csoda? Akárhány szerzőnek a munkájáért koczkáztattam már én ennyit. Ezért a dijért aztán enyém a mű tulajdonjoga örök időkre, illusztrált és stereotyp kiadásokra, dísz kiadásokra, és két sous-s colportage füzetekre, minden európai nyelven való fordításra, és hirlapokban való közlésre. Nekem van egy lapom, melynek közönségét a munka által megsokszorozni remélem. Évenkint csak a lapnak a szerzői díjak czíme alatti rovata három millió frank. S aztán ez önnek egy pár esztendei munkát fog adni. Korántsem kinálok ajándékot.
Lándorynak pedig az járt a fejében.
Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ilyen meglepő ajánlatot helyes speculatióból tehessen egy vállalkozó. Ennek a háta mögött valaki van. Talán Lis Blanc grófnő? Az akarja a családjának tett nagy szolgálatokat ily delicát czím alá burkolt módon megfizetni?
– Uram. Ebbe a vállalatba ön bele fog bukni.
– Azt bizza ön rám.
– Hát ráállok a szerződésre, hanem egy föltétel alatt. Bele kell tenni az alkulevelünkbe, hogy ha a kiadómnak a vállalat nem sikerül, én a kapott szerzői díjat visszafizetem.
– Megengedem, hogy bele tegyük, már csak azért is, hogy birtokában legyek egy olyan unicumnak, a minőnek mását egy kiadó sem foglalta még eddig rámába, mert a mióta a könyvnyomtatást feltalálták, még az meg nem esett, hogy a szerző a honoráriumot visszaerőltette volna a kiadójára, hanem ez ugyan a dolgon nem változtat semmit, mert ön akkor rosszul ismeri a becsületes kereskedőt, ha felteszi róla, hogy az egy kifizetett összeget visszavegyen, a miért a vállalatba belebukott.
– Nekem ez az egész dolog mégis hihetetlennek tetszik. Gondolja meg ön, uram, hogy én ezt az egész hirhedett rémpert úgy vezettem, hogy egy fillér jutalmat nem kaptam érte. Nem fogadtam el egy mellemre akasztott érdemrendet, mert az is aranyból van. És most egyszerre fél millió frankot zsebeljek el, mint egy Afrika-beutazó, ezekért a tapasztalataimért. Uram! Én most olyan nyugodtan alszom! A mi adósság van, mind a fejem alatt van, más tartozik vele nekem, nem én másnak. Ha most ilyen nagy összeget elfogadok, az fog rajtam feküdni, mint az incubus, hogy ki vagyok fizetve.
– Ez a felfogás egészen becsületére válik önnek. Hanem én most még egy szó-szólót hivok a segítségemre, a ki az ön scrupulusait szét fogja tördelni – egy nőt.
– Egy nőt! Kiáltja fel Lándory, helyéből fölpattanva, Sidoniára gondolt. Vagy Medeára. Vagy talán Scillára? Kitelik ettől az eszeveszett tündértől ilyesmi.
La-Harpe úr kedélyesen gyönyörködött Lándory felháborodásán.
– Igen is. Azt a nőt, a kinek arczképe ott van önnek az iróasztalán, Traumhold Godivát. Az atyja jó barátom volt. A leányát is ismertem. Ezen rémper ölte meg a bankárt, és az árnyék, a mit a jellemére vetett, még most is rajta borong. Ezt a homályt kötelessége önnek eloszlatni. Ezt követeli öntől az az arczkép ott! Nézzen a szemébe. Traumhold becsületét úgy adhatja ön vissza, ha emlékiratait a világ minden nyelvén közzé teszi.
Lándory először életében érezte magát legyőzve.
– Elfogadom az ajánlatát, mondá a kiadónak.
– Nálam a kész szerződés. Olvassa ön át. Sok terhet fog magára venni. Kidolgozás, commentálás, revisio, mind együtt jár. Nem lesz tréfa dolog. Aztán, ha csakugyan úgy tetszik önnek, beleszurhatja azt a clausulát is. Majd jót nevessünk rajta a végén.
Kezet szorítottak s meg volt az egyezség. A szerződést majd hitelesíteni fogják a közjegyzőnél.
Aztán szerencsét kivántak egymásnak, az első kötet kézirat átadásánál a tiszteletdijból százezer frank lesz folyóvá téve. Ha holnap, hát holnap.
A bankár eltávozott.
Bertalan ott maradt az iróasztala előtt s hosszasan bámult arra az arczképre.
– Hát csakugyan megjelentél? Csakugyan megszólaltál? Helyesled? Biztatsz? Átadod a helyedet?
Addig nézett a mosolygó képre, míg a könnyei a szemében el nem homályosíták azt; akkor megcsókolta forrón, keservesen, utoljára.
Aztán lezárta azt. Visszatünt a megjelent lélek a tulvilágba!
A déli órára volt Lándory hivatalos Sidonia grófnőhöz; sietett pontosan megjelenni a Lis Blanc palotában.
Mind a két urhölgyet együtt találta. Vártak reá.
Medea kissé haloványabbnak látszott, mint máskor.
A hölgyeken kivül még a családi ügyvéd volt jelen.
A hivatalos okmányok kicserélése után az ügyvéd eltávozott, magukra maradtak.
Következett a sor, hogy Lándory búcsút vegyen.
– Mi önnek olyan sokkal tartozunk, hogy azt nem tudjuk meghálálni, mondá Sidonia.
– A mit tettem, puszta kötelesség volt, grófnő, a mit mindenki irányában teljesítettem volna. Követelésem nincs irányában, de kérésem van. A kérelem merész, mert semmi jogczimem nincs hozzá. Én Medea grófnő kezét kérem öntől.
Bertalan állva beszélt a grófnő előtt, kezében tartva a kalapját.
A grófnő inte neki, hogy üljön le a mellette levő karszékbe. Medea az anyja mellett ült a pamlagon.
A marasztalás kedvező jel volt.
– Az a szó, a mit ön kimondott, uram, se nem váratlan előttem, se nem kellemetlen. A legelső találkozásunk alkalmával erre gondoltam én. Emlékezhetik rá, mikor a seigniersi téli kertben hálámat említém, s ön erre azt mondta, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek. No ugy-e hogy nem volt igaza?
– Mégis azt mondom, hogy a hála nem azonos a szerelemmel. A hála adósság, a szerelem adomány. Érzés, mely alkotót nem ismer, születik magától. A mit a Lis Blanc családért tett egy hivatalos egyén, az legyen mind elfelejtve. Itt egy igénytelen ember áll, ki nem kinál mást, mint szivét és lelkét. Ha Dea grófnő előtt ez értékkel bír, elfogadásával holtig boldoggá fog tenni.
Sidonia a leányra nézett. Medea némán nyujtá a kezét Lándorynak. A keze reszketett. Bertalan alig észrevehető csókkal érinté azt.
Sidonie nyugodt hangon folytatá a beszélgetést.
– Őszintén örülök, hogy eszméink így találkoztak. Szivesen fogadom el önt vőmnek. Elég hosszú idő óta ismerjük egymást, ön minket, és mi önt. Nincs szüksége közöttünk a hosszas körülményeskedésnek. Ön sem barátja a nagy szertartásokkal járó egybekelésnek ugy-e bár?
– Sőt ennél van helyén a legnagyobb egyszerűség.
– A polgári házassághoz nem kell előleges hirdetés, egyházi eskü pedig önök között Francziaországban nem jöhetne létre, miután ön, mint tudom protestáns. E szerint nem kell három hetet várni a kihirdetés miatt. Talán három nap is elég lesz önnek, hogy az ügyeit rendezze Párisban?
– Nekem semmi rendezni való ügyeim nincsenek itt.
– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett. Mi ma rögtön lerándulunk Seigniersbe, s onnan holnapután éjjel visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor ön eljön hozzánk a maga tanujával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve, egy rövid déjeuner után, rögtön kezdődhetik a nászut.
– Nagyon jó, grófnő.
– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, a mikkel szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mind a mellett is a jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden birtokkal, a mit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek, hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon ön el tőlem, a leányom hozományaképen háromszáz ezer frankot. Ez összeget ön, mint gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy ha tetszik, jól jövedelmező állampapirokat vehet rajta, vagy a birtokát új szerzeménynyel nevelheti. Bele egyezik-e?
– Én Dea grófnőnek a kezét és szivét kértem. Boldoggá ez fog tenni. Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. A mit ön, grófnő, a vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.
– Tehát ebben megállapodtunk. És most kivánjunk egymásnak szerencsét. Három napig távol leszünk Páristól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán sok mindenféle mende-mondának is vége szakad egyszerre.
E szóknál büszke mosolylyal nyujtá Lándorynak a kezét. Bertalan gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott volna, a mit erről a hideg, mosolygó arczról leolvasott, nem tette volna meg.
Másnap szét lettek küldve, sárga japáni papirra litographiázva a szokásos értesítések az ismerősökhöz, hirlapokhoz és celebritásokhoz: «Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy Medea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory urral folyó hó 16-án tartandja esküvőjét».
Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párisi operát s egy sokat emlegetett orosz főur kedvéért Moszkvába költözik.
Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des Tzigánes-ról nem tudtak semmit, mindenki orosznak nézte és hirdette. Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plonplon herczeg Lándory egész nemzetét «quelque nation anonyme»-nak.
E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.
Péter is megtartotta a búcsúlakomát, a maga pályaczimboráival a Chateau Rougeban. A másik estén aztán azok adtak neki revanche-piqueniquet a Lis Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.
Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja, s neki az uti málházáshoz kellett látni, aztán meg az urának a haját felbodrozni. Azt nem engedte másnak.
– Uram! mondá Péter e műtét közben. A palotában valami tréfa van készülőben. Circe asszony (úgy hitta Sidoniát) elhozta Seigniersből valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a couloirok-ban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerecsenjét is. A ficzkó azt hiszi magáról, hogy ő valami Hercules. Ott produkálta előttem az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a salavárijánál fogva félkézzel s felemeltem székestől a levegőbe, mint egy kis kutyát. Akkor aztán alább hagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem, hogy ha mi ketten összefogunk, hát ránczba szedjük őket.
– Péter! Te be vagy rugva! Mondá rá neki az ura.
– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr «revelation»-jaira.
Lándory La Harpe urat kérte fel tanunak, vele ment számozatlan remise bérkocsin Lis Blancékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, a szerint volt öltözve, fekete salon kabátban, gomblyukában egy szegfüvel, zergeszin pantallonban, a menyasszonyon fehér selyem ruha volt, uszálylyal, fején divatos hajdísz. (A myrtusz koszorut kétszer nem lehet feltenni.)
A házasság-kötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, a hogy azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyitvány lett róla kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.
Nyoszolyó leányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.
A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.
A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e?
Lándory azt mondta neki, hogy várjon.
Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldiszített lépcsőkön.
Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.
Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a két tanu.
Medea tanuja volt Boisgoberry úr.
Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a két tanu a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquist is.
Bertalan és Medea egymás mellett ültek az asztalnál.
Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, a kit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni: «szeretsz-e?» Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját hallotta addig, abban hitt.
A dejeuner fényes volt, a szolgálat pontos, a borok válogatottak.
Az utolsó toast után Sidonie grófnő asztalt bontott; a nagy toiletteből át kell öltözni az uthoz.
Ez is rendes szokás.
Az urak meg rágyujtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkivánatok fölöslegesek voltak: az már megvan.
Lándory, a mint egyedül maradt, átment az orgonás salonba. S ott elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.
Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett «felfedezések» után, idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.
De hát vajjon ő szeret-e?
– Igen! A míg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten: addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.
A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen voltak az uti toilettejükkel s átjöttek a terembe, a hol Lándory várt reájuk.
Sidonia grófnő szürke kashmir uti öltönyt viselt; hasonló öltöny volt Medeán is.
Mind a kettőjüknek a fején, áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenczi rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd keztyű.
Sidonia grófnő egy cassettet hozott a kezében, azt Lándorynak nyujtá.
– Lándory úr, szólt a vejéhez. Ön elérte a mit óhajtott, megkapta Medea leányom kezét. Ime itt van ebben a cassetteben leányomnak a hozománya, a mit megigértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a leányommal Erdélybe, ön pedig kisérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!
De ha előre meg nem lett volna neki mondva! ha nem olvasta volna az öreg Lis Blanc «felfedezéseiben», hogy mind ez így fog megtörténni!
Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy fajtája a gyülöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas, gazdag embereknél!
A KELENGYE.
Sidonia grófnő el volt készülve a következményekre. Tudta jól, hogy mit tett. Elgondolta, hogy e komoly, sőt mondhatni atrobilosus ember, mikor ilyen sértés esik rajta, mikor ily keserű hálátlanság, kicsufoltatás, megszégyenítés éri, méltó haragjában mindenről meg fog feledkezni, a szégyenpénzt odadobja az ajándékozó arczába, s arra, miként egykor Alcibiades az aræopag előtt, felkapja a feleségét s erővel elviszi magával. Erre a drastikus jelenetre volt készen tartva az egész cselédség az előszobákban. Sidonia nyugodtan játszott a kezében levő kis tekenősbékával, mely a villanycsengetyű zsinórján függött: egy ujjnyomás rajta s azonnal berohannak mind a terembe, komornyik, inas, vadász, groom, szerecsen. Ellenben arra is készen volt Sidonia, hogy Lándory nagyot nevet a dologra, hóna alá csapja a pénzes cassettet, s azt mondja: «adieu mesdames: én hát megyek Scilla kisasszony után: önök pedig mehetnek Raoul Ripaille után!»
Csak arra az egyre nem volt készen a grófnő, a mi valóban bekövetkezett.
Lándory nyugodtan tette le az asztalra a kezébe adott cassettet; egy szót sem szólt a grófnőhöz; még az arcza sem gyuladt ki semmi indulattól, hanem odafordult egyenesen Medeához, a karját nyujtva neki.
– Adja kezét kedvesem; menjünk!
– Kedvesem!
És Medea felállt az anyja mellől, a kezét férje karjába akasztá; és ment vele.
Sidonia meg volt dermedve a bámulattól. Nem akart hinni az érzékeinek. Lehetetlenség ez! Hát őt csalta volna meg a leánya, nem a hitvestársát?
– Te «ő» vele mégy? kiálta fel önfeledten.
Medea szelid méltósággal felelt rá.
– Ő neki esküdtem hűséget.
S azzal maga nyitá fel az ajtót Bertalan előtt s elől ment: ő lépte át előbb a küszöböt. Az ajtó bezárult utánuk.
Sidonia első dühében nem akarta elhinni, hogy le van győzve. Megszorítá a kezével a villamcsengetyű serkentőjét s aztán várta, hogy a cselédjei elő fognak rohanni.
Senki sem jött be.
Hallott odakünn valami férfihangokat; de azok inkább vidám jellegűek voltak, mint haragosak. Majdnem összetépte a csengetyűzsinórt és még sem jött be senki hozzá. Hová lettek ezek?
Aztán hallotta, hogy egy kocsi gördül ki a kapubolt alól. Az ablakhoz futott. A kapus tisztelgett az ezüstbuzogányával. Pedig annak is meg volt parancsolva, hogy ha zajt hall, rögtön zárja be a kaput. A kigördülő kocsi Lándory remisehintója volt; a kocsis mellett Péter ült, a ki a kalapjával köszöntött fel valakinek a palota ablakába, bizonyosan valamelyik szobaleánynak. A kocsi ablaka le volt eresztve s a grófnő láthatta Medea kitekintő arczát. Jó kedve volt.
– Itt az ördögök játszanak közbe! kiáltá magánkívül. Hát senki sincs itt?
Ekkor az oldalszobából sietve jött hozzá Hermione. Az is látta ugyanazt az ablakból, a mit Sidonia. Az még jobban el volt rémülve.
– Elvitte magával! Lihegé.
– De hol van az a sok naplopó, hogy nem jönnek a csöngetésemre?
Hermione rátalált a talány titkára. A villamcsengetyű zsinórjában egy helyen ketté volt vágva a vezető sodrony. Ki tehette azt?
Hermione maga futott ki az inasokat keresni. Az öreg Jeant megtalálta valahol, azt hozta magával a grófnő elé.
– Hát ti miért nem jöttetek be a csengetésemre?
– Nem hallottunk mi egy csepp csengetést sem. (Az öreg ficzkónak még most is jó kedve volt a punchtól.)
– Hát nem tudtátok a kötelességteket, mikor láttátok, hogy az az ember a leányomat magával viszi?
– Nekünk az volt parancsolva, hogy ha erőszakkal ragadja el Medea grófnőt, azt akadályozzuk meg.
– Hiszen erőszakkal vitte el!
– Dehogy is vitte. Inkább nagyon is gyöngédek voltak egymáshoz. Mikor felsegítette a grófnőre a waterproofját, meg is csókolta.
– Nem, madame: rögtön visszaadta neki.
– Takarodj az ostoba inas élczeiddel. Még az van hátra, hogy cancant tánczoljatok előttem. Gyere vissza! Az inasával jó czimboraságban vagy. Keresd fel, mielőtt elutaznának. Vesztegesd meg, hogy tudósítson, hová mennek?
– Madame. A Péter nehéz ember.
– Eh mit? A ki pénzért szolgál, az pénzért megvehető. Eredj dolgodra.
Sidonia és Hermione elbutulva néztek egymás szeme közé, mikor egyedül maradtak.
– Ezzel megbuktunk. A pénzt itt hagyta, s a nőt vitte el. Mindent előlről kell kezdeni újból.
Mikor aztán egymás mellett ültek a kocsiban, azt kérdezé Medea Bertalantól.
– Hát már most hova megyünk?
– Hát legelőbb is neked kelengyét venni. Hiszen egy szál ruhában szöktél el velem.
– Az igaz. Az uton pedig kell valami.
– Hajtassunk a Palais royalba.
– Nem! Nem! Ott minden drága, menjünk az «Au bon marché»-hoz, ott sokkal jutányosabb.
Tehát már azt keresi, hogy hol lehet olcsóbban kapni valamit! A ki máskor a louisdorból nem kért vissza, s az udvarmesterére bizta a számlái kifizetését.
Hát azután elmentek az «Au bon marché» üzletbe s ott összevásároltak mindenfélét, a mire egy asszonynak utközben szüksége van. Medea éléthalálra tudott alkudni és válogatni. Bertalannak nem engedett beleszólni. Úgy tudott rá zsémbelni, mintha már hét tél, hét nyár házasai lennének: «Te bizony elpazarolnál egy milliót is haszontalanságokra».
Késő este volt, mikor hazakerültek. Fél várost be kellett szaladgálni. Medeának eszébe jutott, hogy a hirlapban olvasta, hogy itt meg amott sokkal olcsóbb czipőt, keztyűt lehet kapni mint másutt: azt a helyet fel kellett keresni. No meg aztán egy bőröndöt is kellett venni, a mibe mind az jól elférjen.
Mikor a hôtelbe kerültek, a hol Lándory szállva volt, Medea azt a vallomást tette, hogy ő olyan éhes, mint egy sappeur. Bertalan egy kabinet separét ajánlott.
– Nem! Nem! Vitessük fel a vacsorát a szobánkba.
Lándorynak szerény szállása volt a vendéglőben. Egy előszoba, mely egyuttal az inas lakásául szolgált, aztán egy nagyobb terem, a hol dolgozott és látogatókat fogadott el, meg egy benyiló hálószoba.
– Hisz itt pompásan elférünk, szólt Medea, midőn körültekintett a teremben. A benyilóba is bedugta a fejét, aztán hirtelen visszakapta. A szobaleány épen akkor állította fel a második nyoszolyát. Hát mit vacsoráljunk? Én szeretnék egy poulardot.
– És olasz salátát hozzá? kérdezé Bertalan.
– Nagyon jó lesz, de sok-sok galambbegyet rajta!
– És egy omelettet?
– Azt, azt!
– Befőttel?
– Nem! Sonkával.
– És egy giardinettot?
– Jó lesz! A sajtot megeszed te.
– És veres bort?
– Nem. Nekem fehér kell. Tudod? Csak azért, hogy ellentmondhassak.
Hát biz ez nem volt olyan lucullusi lakoma, mint Medea első házasságának a bevezetésekor. De minden jól esett.
Csak «egy» palaczk boron osztoztak meg. Attól is a második pohárnál már le-lecsukódtak Medea szemei, pedig csak Muscat Lunel volt. Hová lett a hősnő, a ki amaz emlékezetes estén a gyakorlott rouét az asztal alá áldomásozta? Nem ivott, még is mámora volt.
Aztán még a «pusztai rózsa» történetét se volt neki szükséges elmesélni. Tudtak annál még sokkal szebbeket is.
Másnap tizenegy óra volt, mikor a reggelit felhozatták maguknak. Egymás mellett ültek a pamlagon, úgy reggeliztek.
Az ilyen Istentől megáldott órában nem létezik a külvilág. A két ősember ismét ott ül a paradicsomban, a mindent tudás almafájának árnyéka alatt. A nő szemében olyan fény ragyog mint mikor a tenger világít, s phosphortündöklésében eddig láthatatlan világ csodái nyüzsögnek. Mennyi látni való van ebben a pellucidus oceánban! Minden arczvonása bájt, boldogságot sugárzik vissza. Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb költemény: rim nélkül, assonance nélkül, metrum nélkül. A szív van minden életműszerben; az lát, hall, izlel, az éhezik, az lakik jól. A földgömb lehull alóluk; elvész az ürben, egyetlen érzés tart fenn a magasban. A mult eléjük jön, mint jövő; s a perczből örökkévalóság lesz.
Míg egy kopogtatás szét nem foszlatja az egész tündérábrándot.
Nem Mihály arkangyal jön a lángpallosával; csak a szobapinczér. Hanem a mit a kezében hoz az alpacca tálczán, à peu près ugyanaz. Paradicsomzáró! Egy névjegy Hermione kisasszonytól.
Válogatva sem lehetett volna kikeresni kedvesebb látogatást ebben az órában.
– Tessék! mondá Bertalan fanyalogva, s felkelt Medea mellől, hogy udvariasságból eléje menjen az ajtóig a hölgyvizitnek.
A pinczérnek, úgy látszik, hogy igen nagy véleménye volt a bejelentett személyiségről, mert a szárnyajtó mindkét battantját sietett feltárni. Nem férne be Hermione kisasszony az egyik ajtószárnyon?
A következő percz megoldotta a talányt.
Hermione kisasszony után következett két livrées inas, a kik egy rengeteg nagy bőröndöt czepeltek utána, s azt letették az elfogadó (étkező, dolgozó, stb.) szobába.
Hermione kisasszony meg sem látta Lándory urat, tökéletesen ignorálni látszott a jelenlétét. Egyenesen Medea grófnő elé libegett.
– A grófnő a grófnőnek jó reggelt kivántat általam. Itt küldi utána a kelengyéjét.
Medea Hermionéra bámult, s elfelejtette neki azt mondani, hogy «tessék helyet foglalni!»
Ellenben nagy elhallgatás támadt.
Lándory azonban megnyomta a villanycsengetyű gombját kétszer. Arra megjelent a szobaleány. Csinos kis, becsületes arczú alsacienne.
– Lisette! szólt hozzá Lándory. Önnek van vőlegénye?
– Igen, monsieur!
– A ki rögtön elvenné önt, mihelyt a kelengyéjét beszerezné?
– Bizony monsieur.
– Én önt boldoggá teszem. A feleségem kétféle kelengyét kapott. Szüksége csak egyre van: a másik fölösleges. Ő az egyiket önnek ajándékozza. Ön becsületes leány. Éljen boldogul.
A mamzell odafutott Medeához, kezet csókolni e nagylelkűségért, s aztán a pinczérrel együtt fülönfogta azt a kisebb, egyszerűbb bőröndöt, a mit tegnap hoztak haza az uraságok.
– Nem azt. Mondá Lándory. Hanem emezt itt, a mit most hoztak be. S a pompás bőröndre mutatott, melynek ezüst plaquejára az egyesült Lis-Blanc-Mezőhegyessy czímerek voltak felirva. Ez az önök kelengyéje.
Hermione kisasszonynak a fején egy türlütütükalap volt, azon egy egész braziliai babuka volt, még annak a babukának a bóbitája is reszketett a felindulástól.
Medeára nézett. Hát engedi ezt az asszony? Hát ki itt az «úr» a háznál?
Bertalan odament ezek után Medeához, s megcsókolta az ajkát.
És Medea azt türte!
Azután leült melléje mosolyogva, mintha szenki sem volna rajtuk kívül a szobában, s a marasquinós poharat odakoczintva a másik pohárhoz, azt mondá vidám hangon.
«Viva noi!» (Éljünk mink!)
És Medea kiitta a poharát.
Hermione kisasszony dühtől reszketve futott ki a szobából.
Lándory Péternek kiáltott.
– Hordasd le a málháinkat, és hozass egy bérkocsit. Ideje a vasúthoz mennünk. Kedvesem: vedd fel az utiköpenyedet.
– Hová utazunk? kérdé Péter az urától.
Az furcsa képpel nézett rá.
– No csak azért kérdem, mondá Péter, mert a czimborám a Jean, most volt itt és tíz napoleont nyomott a markomba azért, hogy tudósítsam őt rendesen, hová megyünk, hol állapodunk meg. Meg vagyok vesztegetve. Soha becsületesebb uton nem loptak még pénzt. Engedje meg uram, hogy áruló legyek.
Lándory nagyot nevetett.
– Hát csak áruld el neki bizvást a titkot. A Schweiczon keresztül utazunk haza Bernátfalvára.
– Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a corruptió zsoldját.
Mikor Hermione kisasszony a felindulástól fulladozva, elmondta a hallatlan eseményt Sidonia grófnőnek: az csakugyan egyszerre nevető görcsöket kapott bele.
– Hahaha! Arczul mert engem ütni az az ember! Felcsufolt a saját leányom előtt.
– S még megcsókolta utána!
– Hahaha! Szembe mer velem állni! S mikor én békejobbot nyujtok eléje: ráüt a kezemre. Ezért a szive közepébe fogok neki szúrni, olyan tőrrel, hogy elveszti bele az eszét, azt az ő nagy eszét, a mire olyan kevély. Hahahah! A pusztai rózsa meghódítója! A szinpadi bayadére elbüvölője! A grófleány «ura!» A lelkek vadszelidítő idomárja. Majd meg fogja tudni, hogy mi lakik még egy asszonyi szívben! Hahaha! Hermione! Irjon ön rögtön Lyonelnek. Tudja, mit kell. Hahaha!
Orvosért kellett küldeni sietve, hogy megszüntesse a kinzó kaczagást.
… Az a varázsló el tudta rabolni az egyik nő arczáról a nevetést, s tudott belőle adni annyit egy másik nőnek, hogy pokoli kinok közt fetrengett bele.
Ezért a kínos kaczagásért tenger sírás lesz a fizetés!
Még egy keserűség várt a napok folyamán Sidonia grófnőre.
Valami homályos öröme derengett annál a gondolatnál, hogy a hova «ezek» most mentek: Magyarországon a Frankhonban kötött polgári házasság érvénytelen; az ottani törvények előtt Medea csak szeretője az «emberének». Hanem ezt is elborítá végkép az a Péter által Jeannak küldött tudósítás, miszerint Lándorynak első dolga volt, Budapestre érkeztével, «oltár» elé vezetni Medeát s egyházi szertartás mellett szentesíteni a házasságát a «szénatéri» templomban.
Még akkor széna-térnek hítták a mostani «Calvin-tért».
Még ez is! oltár elé! Mintha volna azoknak a templomában oltár! Egy tyukpettyes cathedrájuk van mindössze a szegényeknek!
A NAGY TITOK.
Elnyerni egy világszép hölgy szivét: ez a kisebbik titok, de megtartani! Ez a titkok nagyja!
Medea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory multjáról, jelleméről, körülményeiről. Jól le volt irva.
Tudós, a ki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet tanulmányoz, akkor se lát, se hall.
Jó gazda, a ki maga lát a jószágának kezelése után s jövedelmén túl fényt nem űz.
Ezért világkerülő, mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat, a mi a pazarlással együtt jár.
De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a nagy bűnperben vitt. A nagy inquisitortól félnek.
Kedélye hajlik a buskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy tengeri szigeten s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.
Künn lakik a pusztán télen-nyáron s ott nincs más társasága, mint a két pap: a kálvinista prédikátor, meg a plébános.
A szegények jóltevője, elzüllött árvák gyámatyja.
Medea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyülölő, emberkerülő kedélyéhez. Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy nélküli lényt: a kinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel a lemondást, s az öröm perczében gyanuval gondolni a következő megbánásra.
Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt gondolta, hogy az egy siberiai «tundra», vagy egy délamerikai «pampas». Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arczképei, a kiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, a ki valamennyinek parancsol: az Lándory.
Hanem aztán, attól a percztől fogva, a mikor Lándory felsegítette ölteni az esőköpenyét és ő elnevette magát erre a gondolatra: «mi most szökünk!» egészen megváltoztak előtte a fogalmak.
Igen; szökünk egy világból, a mely méltó a gyülöletre.
S aztán talált egy világot, a mely arra való, hogy szeressünk benne lakni.
Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy a kit magának élettársul választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az egy derült kedélyű «utitárs». S a vasút az, a mi igazán kipróbálja a férfikedélyt. A kiben egy csepp nehéz indulat van, az felszinre kerül ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, a kik otthon szelid papucshősök, a vasuti perronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. A ki soha sem káromkodik: ott tud. De aztán a ki még itt is megtartja a jó kedélyét; a ki az első csengetésnél nem ránczigálja magával a társnőjét, a ki nem pöröl a helyek miatt, a ki nem kiabálja a hordárja számát kétségbeesetten, a ki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, a ki a skatulyákat nem felejti a coupéban, a ki a rostbeefet nem nevezi vulkanizált kaucsuknak, a ki nem lamentál hidegről, melegről, nem szivarozhatásról, a ki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, a ki egy szóval minden nyomoruságnak el tudja nyerni a humoristikus oldalát, arra már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48 óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.
Mikor aztán a pusztába megérkeztek, akkor megint mindjárt az egész táj fogadta Medeát kellemes csodálkozással. Hisz ez nem ázsiai sivatag, a milyennek ő (a leirások után) képzelé: «Tzigan» sátrakkal, kirgiz jurtákkal; hanem egy jól termő sikság, a mely igaz, hogy nagyon külömbözik a francziaországi kerteknek, kaszálóknak, mesterségesen öntözött réteknek feldarabolt gazdaságoktól; azonban az ilyen roppant terjedelmű buzavetés, a virágjában uszó repczetábla, imponál a végigutazónak, a virágillat új athmosphærát támaszt körülötte, ennek a nagy mérveiben van a szépség.
Hát mikor a hintó, a saját nevelésű négy tüzes paripával begördül a kastélyt körülvevő parkba, s egyszerre elétünik az ősi lakhely, egész a tetejéig befuttatva kuszó rózsával; mintha az érkező menyasszony tiszteletére volna fényes nappal illuminálva minden; s a csoportokban, a gyepköröndökben ezernyi rózsa, remekei a modern kertészetnek. A háttérben óriási platánok koronája között átmosolygó képe egy napsütötte viránynak, melynek alját egy kerek tó foglalja el, uszkáló hattyukkal és ara-kacsákkal, a nagy tükör előtt a növények herczegasszonyai, a kik egymásnak dicsekszenek a válogatott toilettjeikkel; a veres levelű bükk, a fehér lombú ihar, az aranynyal pompázó hárs, a kék-zöld boróka s a valamennyit lenéző ősnemes tölgyfa; az egész egy összhangzó remek kép.
Nem ilyennek képzelte ő a sivatagot.
Maga a kastély is megczáfolta az elővéleményét.
Építészeti pompa, igaz, hogy nem volt azon, de úri comfort kinálkozott mindenütt. Az egész berendezés azt hirdette, hogy az «első» feleség nagyon szeretve volt.
Mikor a szobákon végig járt Medea, csakugyan azt hitte, hogy egy új világba lépett. Ennek az új világnak a neve «otthon». Eddig ez ő előtte ismeretlen fogalom volt.
Kinevetni való kicsinység, de még is igaz! új embernek érezte magát, mikor végre valahára levethette az örök vállfüzőt. Ezt az aczélbörtönt. Elég karcsú volt a nélkül is. Itt nem volt rá elitélve.
Majd elkövetkezett az ebéd. Pontban déli harangszóra. A magyar ételek felől is olyan aggodalmas előizletei voltak a hallomás után Medeának: azokhoz eszkimó gyomor kell. Hogy elbámult aztán, mikor a legelső levesestál előtte párolgott! Nem lehet azt tollal leirni, hogy micsoda íz van abban? Kétszer is vett belőle; és azután a következőkből is. Azon vette észre magát ebéd végén, hogy jóllakott. Még soha sem tapasztalta ezt életében. Talán a vállfüző is lehetett az oka.
És aztán ebéd végeztével nem kellett a zongorához ülni, Beethovent játszani, majd unalmas udvarlókkal banális értekezést folytatni közönyös tárgyakról, végre a whisztasztalhoz ülni, s szidatni magát elvesztett trickkekért; azután új toilettet csinálni szinházhoz s variálni az unalom örök themáját; hanem a mint a szemei elnehezültek, odatette a pamlagvánkost a mellette ülő valaki térdére, ráhajtotta a fejét, s a míg az ujságot olvas, az alatt egyet szundíthat, a mi olyan jól esik! S a mitől fölébred, az sem kellemetlen. Ha álmodott valamit: az bizonyosan nem az elhagyott világból való volt.
Akkor aztán már nem süt olyan forrón a nap, kimehetnek együtt a kertbe, végig nézni a rózsákat. Ah, csupa ismerősök! A maréchal Niel! A Gloire de Dijon! A sénateur Weise! A Cavour! A Perle des Blanches! s a valamennyi királynéja: a La France!
Nagy nehezen (egy szóra) rábeszélteti magát a csónakázásra. Eleinte nehezen megy a sandoline kettős lapátjával a mozgás, de nagyhamar beletanul. Mikor kifárad, az arcza egész tűzpiros, a haja szétbomolva, a kalapját a szalagjára kötve, a karján hordja. A hattyukkal kötődni kezd, a gunár megkergeti. Az elől sikongatva fut el a pimpimpárés pázsiton a gardeniás állványig. Itt új ellenség állja útját, a pávakakas. Az is szembe támad reá; pompás nagy japáni legyezőjét szétterjesztve s dölyfösen félkört tánczolva előtte. De már ennél felébred amazoni bátorsága, hirtelen kifeszíti ellene piros napernyőjét. Ettől a pávakakas megijed s nagy rikoltozással szalad el a bokrok között. E győzelem után diadalmasan fordul vissza Medea a nyomában szaladó párjához, a ki jön a megtámadott hitvese segítségére, a feje fölött csóvált szalmakalapjával.
Van aztán nevetés! A semmin.
– Látod? Egész gyermek vagyok! szól Medea. És aztán elkomolyodik. «Én soha életemben nem voltam gyermek!»
Más nő akkor végzi a gyermekségét, a mikor férjhez megy, ez meg akkor tanulja meg, hogy mi az? Milyen jó az!
Játszani, bohóskodni, hanczúzni! tilalmasba lépni! Pajkosnak lenni! Diáknak lenni! Valakit megtréfálni, a ki azt fölveszi.
– Hát várj: majd én megtanítlak téged valami gyermekjátékra: mondá Lándory. S azzal mind a ketten letelepedtek a fűbe. Aztán szakítottak kilencz fűszálat. Azt az egyik a kezében tartja, a másik a végeiket összekötözi: ha végül egységes láncz lesz belőle, akkor beteljesül az, a mire az összekötöző gondolt.
Láncz lett belőle szerencsésen.
Medea örült, nevetett a sikernek.
– No hát találd ki, hogy mire gondoltam?
– Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly?
– Eredj! Czudar! Még azt is kitalálod!
A baraboly is olyan csemege, a mit csak itthon kapni, itt is csak nagy protectió és összeköttetések útján.
Ez alatt eljött az ozsonna ideje. A falusi levegő éhessé tesz. Napjában ötször kell itt asztalhoz ülni, s az ember nem is haragszik érte. A levegő az oka kétségtelenül.
S evés után commotiót kell tenni. A lapdázás is kellemes, de hát még a tekepálya. Az ad aztán emotiót. Medea még akkor sem akarta abba hagyni, mikor már alig birta a karját. Pihenésül aztán belevetette magát a hamakba, s hintáztatta Bertalannal.
Az alkonyattal elkezdett a park mélyéből felhangzani valami csodaszép dal, a mire a közeli orgona-bozótból egy másik hang felelt.
– Hallga! Mi a? kérdezé Medea figyelve.
– Ez a fülemüle. Hát nem ismered a fülemülét?
– De igen. Sorrentoban mindennap ott volt a table d’hote menüjén: «fülemüle, pacsirta sülve» ki nem állhattam! De énekelni nem hallottam soha.
Medea aztán azt is megtudta, hogy mi az «édesen alvás» mikor az ember ötször falatozott, s aztán egész nap szaladgált, hogy ötször megéhezzék.
Ez azonban mind csak a materialis oldala az új világnak.
Abban a régi unalmas világban minden ember, a ki csak a közelébe került, azon törekedett, hogy a tudományát ragyogtassa; a ki nem tudott okosat mondani, az mondott szépeket.
– Ez jó recept az udvarlásra, de megölő «betű» a házas élet boldogságára nézve.
A férjnek nem szabad a maga könyvét a felesége himzőasztalára letenni.
Mit érdeklik az asszonyt a politikai viták, a juridikai elméletek, a klinikai műtétek, a spekulatió, az üzlet, a kisérletek, a kutatások! Azt mind végezze el ki-ki a maga malmában, s mikor hazamegy, kefélje le magáról azt a lisztet, a mi ráragadt, hogy ne lássák meg rajta, hogy mit őrölt. Az a nőt untatja. S az unalom bacillusa a válópernek.
Bertalan soha sem beszélt arról Deának, hogy mit dolgozik. Pedig nagy szorgalommal haladt előre hirnevet szerzett munkájában, a miért olyan jól megfizették. Az alatt az asszony a magáé volt. Az is méreg, ha a férj minden lépten árnyékul követi a feleségét, s pihenést nem tart a gyöngédségben. Szép az a muzsikáló óra: de hogyha egyre-másra muzsikál!
Világért nem mutatta volna, hogy okos ember! Ellenben iparkodott rossz élczeket, ferde adomákat felszinre hozni, nem azért, mintha jobbakat nem tudna, hanem hogy alkalmat adjon gyöngéd kezeknek egy kis hajmegtépászásra az «ostobáskodásért».
Aztán a férjnek soha sincs igaza: az mindig a nőé. Ő az okosabb (legalább azt állítja) s az «okosabb enged». Ergo: nem szabad igazságának lenni. Ha nem enged, akkor meglehet, hogy megtartja az igazságát, de mit nyer vele? És mit veszít? Hisz az igazságlevelek minden függő pecsétjei nem nyomnak annyit, mint egy virág himpor lehullott szemcséje, a miben szerelem lakik.
Az első kettecskén eltöltött otthoni napok után következett a társaság is. Vasárnapra meg voltak hiva ebédre mind a két felekezet lelkipásztorai. Kezdetnek áldott!
Ezekről is sajátszerű elővéleménye volt Deának. Ha két ilyen ellenkező hitű egyházi főhadnagy összekerül! Eszébe jutott Heinenak a románcza a vitatkozó szerzetesről és rabbinusról. Szerencse, hogy a disputájukból semmit sem fog érteni, mert magyarul csak annyit tud (gyermekkori emlékezetéből) a mennyi elég a cselédekkel megértetni magát. Vagy talán épen latinul fognak értekezni.
Nagy volt aztán a meglepetése, mikor déli harangszóra mind a két papot egy csézában, egymás mellett ülve látta behajtatni a veranda elé. A plébánost már látta a reggeli misénél, de azért most rá nem ismert volna. Körülbelül Bertalannal egyidejű, életvidám, piros pozsgás alak, a ki előbb ugrik le a kocsiból s aztán kezét nyújtja az utitársának a leszállásra, a ki már hatvanasnak látszik, bajuszos, körszakállas férfiú. Párisban az egyiket miniszteri tanácsosnak, a másikat nyugalmazott huszárezredesnek néznék.
Bertalan a verandán várta a szent atyákat, s ott üdvözölte, azután fölvezette a nejéhez.
– A plebános urat nem szükség bemutatnom, őt már ismered a templomból.
– Oh igen! vágott a szóba a plebános francziául, már volt szerencsém. A grófnő nekem kezet csókolt a templomban, most azt a kézcsókot visszaadom.
Deát meglepte mind a franczia megszólítás, mind a modor. Ilyen plébánost ő még nem látott.
S csodálkozása még fokozódott, mikor a kálvinista prédikátor szintén franczia nyelven, kissé széles kiejtéssel tartott, de teljesen korrekt stylusú üdvözlettel mutatta be magát.
Aztán mind a ketten összecsókolóztak Bertalannal, s tegezték őt.
Furcsa társadalmi viszonyok vannak itten!
Asztal fölött egyre fennakadás nélkül folyt a társalgás. A két pap folyvást disputált egymással; de nem a dogmáik fölött. A külirodalom, a társasélet, a napi kérdések, s elkerülhetetlenül a belpolitika volt a szőnyegen levő disputa tárgy: s ezek fölött mind a két pap meglepő ismeretbőséggel, elmeéllel vitatta a saját felfogását; végül rendesen Deát kérve föl eldöntő birónak, a kinek az itéletében aztán a vesztes fél rendesen megnyugodott; a belpolitikai differentiák fölött azonban Dea átengedte a döntő szót Bertalannak, ahoz ő még most nem ért. De majd beletanul, ha a képviselőház karzatára feljár. Hanem ahoz előbb meg kell tanulnia magyarul.
Ez eszménél nem titkolhatta el a csodálkozását Dea a fölött, hogy itt a «magyar pusztán» a lelkészek ilyen jól beszélnek francziául.
– Én több évig voltam külföldön: igazolá magát a plébános.
– Az ám! Mert kergették! vágott oda a lelkész nevetve.
– De hogy a «pásztor» úr is?
– Hát nálunk a pásztorok is tanulnak francziául.
– Igen! A kiket akadémiákra küldenek; toldá hozzá a plébános.
– Miféle akadémiákra? kérdé bámulva Dea.
– Hát például Josefstadtba.
– Volna ott akadémia!
– Nagyon jó akadémia. A tömlöcz. Ott ült a collega két esztendeig. Ott tanult meg bujában francziául, angolul.
– Tömlöczben? szólt, nagy szemeket meresztve Dea. Egy pap, a ki az ő férjét tegezi s vele összeölelkezik!
Mind a három férfi titkos, egyetértő félnevetést fojtott el.
A plébános aztán sietett Deát felvilágosítani.
– Hát bizony mi mind a hárman egy bűnben leledzettünk: s ezért lakoltunk meg. A szabadságharcz alatt Bertalan volt az én kapitányom a Lehel-huszároknál, a tiszteletes úr pedig a tábori lelkész. Ezért aztán Bertalan barátunkat bosorozták, a collegát becsukták, én pedig kiszöktem külföldre, s élveztem az angol vendégszeretetet «burgonyával és burgonya nélkül», a hogy Csernátoni mondja: vagy tíz esztendeig.
– De te én nekem erről soha sem beszéltél, szólt Dea Bertalanhoz fordulva. Hogy te katona voltál, háboruban jártál?
– Ejh! szólt Bertalan restelkedve. Ki beszélne a felesége előtt az ifjukori bolondságairól?
A lelkész egész kedélyesen kaczagott fel.
– Ifjukori bolondságnak nevezi ő az ő hős tetteit!
– Nem követtem el én semmit.
– Semmit? Hát a tarczali bravourstikli?
– Puszta demonstratio volt.
– De olyan demonstratío, a mi az ütközet sikerét biztosítá. Száz huszárral tartottál sakkban egy egész hadszakaszt. Lőttek rád annyi golyót, hogy ha egy rakáson volna mind, nem tudnád felemelni mind a két kezeddel.
Dea ösztönszerü remegéssel kapta meg Bertalan karját.
– Az én papom szereti a hyperbolákat; dörmégé Bertalan.
– Micsoda hyperbola? Hát nem ott voltál te is? Te cidevant huszárhadnagy, mostanság plébános? Nem te beszélted el, hogy döngött a fületek körül a golyó, mint a darázsraj? Bertalan oldaláról a két ordonánczot lelőtték. Nem a hadvonal előtt dicsérte-e meg Lándoryt a fővezér? Nem kapott-e érte vitézségi rendet?
– Hol van az a vitézségi rend? – sürgetőzék Dea.
Lándory úgy érezte magát, mint a kit csiklandoznak.
– De szent atyák! vegyétek észre, hogy ti itt most igen kellemetlen thémát szellőztettek. Én új házas vagyok. Az asszonyom előtt fiatal legénynek akarom magamat kiadni, s ti most egyre publikáljátok, hogy már ezelőtt huszonhárom esztendővel kapitány voltam.
– Nem bánom én! Légy negyvenöt esztendős; légy ötven esztendős; – heveskedék Dea; – de én nekem azt a jelvényt mutasd meg.
Hát biz azt nem meszsze kellett keresni. Bertalan mindig a tárczájában hordta. Igénytelen kis ezüst koszorú vörös szalagra fűzve.
Dea az ajkához emelte a ritka jelvényt.
– Hát biz a mi barátságunk nagyon régi időkből datálódik! – mondá Bertalan. (Mintha csak barátságról volna szó!)
– De hiszen te akkor még nagyon fiatal lehettél? – találgatá Dea.
– Tizennyolcz esztendős siheder volt! Sietett javítani a dolgon a lelkész. De még annyi sem volt. Tizennyolcz meg huszonhárom az negyvenegy. De ő nincs negyven esztendős. Még akkor egy csep bajusza sem volt. Iskolásgyerek volt!
Most aztán a plébános is segítségére sietett a collegájának. Mikor közös ügyet kell védeni, akkor a protestansok és katholikusok vállvetve működnek.
– Ebben semmi hihetetlen nincsen. Most olvassuk a lapokban, hogy Mac-Mahon a saint-cyri iskola növendékei között, az ottani látogatása alkalmával látott tizenhat éves fiúkat, a kiknek melle a legion d’honneur-rel volt decorálva. «Hogy jutottatok a kitüntetéshez?» «Az orleansi ütközetben.» Nálunk is ilyen világ volt.
A kálomista pap aztán még legjobb példával akarta a dolgot illustrálni.
– Hiszen a saját családjában láthatta a példát a grófnő. Hát a mostoha testvére, Lyonel, nem csupa gyermek volt-e, mikor kardját hazájának szentelé s hőstetteivel neve körül aurolet gyűjtött? Ezt a poharat a dicső Lis Blanc Lyonel egészségére emelem. Ilyen hős volt a mi Bertalanunk is. Éljen!
Bertalannak majd a torkán akadt a pezsgő. Dea hozzá sem nyult a maga poharához: azt veté ellen, hogy a fejébe megy. Oda is ment; de nem a bor, hanem a vér.
Egyszer csak egészen megváltozott Deának a kedélye. Mélabús lett, hallgatag, elmerengő; az arcza elhalványult, a szemei holdfényt vettek föl, s az étvágya egészen eltévedt. Ha Lándory gyöngéd megszólítására elmosolyodott, az is kényszeredett mosoly volt. A zongorától meg mindig könyezve kelt föl. Ha valamelyik tisztelendő úr látogatóba jött, eltagadta magát.
Más ember ilyenkor megijedt volna; Bertalan egész nyugodt maradt.
A vidéken akkor folytak a honvédgyakorlatok, Lándory egy napon meghivta a helyben táborozó huszárezrednek az összes tisztikarát.
Már ennél csak pompásabb játékszerrel nem lepheti meg egy jó férj a feleségét!
S Medea igen jól mulatott a vidám tiszt urakkal, a kik otthon, a rendes kabátjukban ügyvédek, mérnökök, doktorok, kereskedők és kivétel nélkül mind jó tánczosok. Czigányt is hozattak; a faluból feljöttek a szép parasztleányok, idei menyecskék; künn a szabadban tánczra kerekedtek. Deának nagyon megtetszett a csárdás, még maga is eltanulta azt, egy nyalka huszárkapitánynak a segédlete mellett. Igen jó kedve volt, egész a takarodót fúvó trombitaszóig.
Hanem aztán másnap reggel megkezdődött a hadd-el-hadd. Volt Bertalan úrnak mit hallgatni, a miért a felesége nyakára hoz egy egész regement korhely czimborát, a kik dorbézolnak, rikoltoznak, rugdalóznak, toporzékolnak s azt táncznak nevezik; a parasztleányokat ölelgetik, keringetik, még a háziasszonyt sem kimélik, azt is előrehátra ránczigálják; hát még az a toprongyos czigányhad az ő bolondos hegedűreszelésével; férjem uram is odaül közéjük, ott poharaz, ott toasztoz, még notaficál is a többi kortyondi fráterekkel! Felé sem néz a feleségének. Az alatt azzal akármi történhetnék! Most aztán itt van a nagy fejfájás, émelygés, migraine. Ki tudja, mi nem lesz még belőle? Talán tüdővész! Bizonyosan az első feleségét is így vitte a sírba! – stb. stb.! – Végül aztán megsiratják a szegény Godivát! Ő már boldog! Ő már nyugszik!
Más ember ilyenkor elkezdte volna magát védelmezni; Bertalan hallgatott igen művészien.
Délután megszüntek az aggasztó kórtünetek. Dea kikocsikázott Bertalannal a mezőre, maga hajtotta a lovakat. A vályogvető telepen találkoztak egy mezítlábos czigány bandával, volt egy hegedűs, egy brugós, meg egy klarinétos. Dea odaszólította őket a kocsihoz s odarendelte őket a kastélyba. Aztán késő éjjelig muzsikáltatta velük a tegnapi nótákat s az infámis czinczogás mellett a férjével alaposan betanittatá magát abba a kiállhatatlan ugrabugrába, a minek csárdás a neve.
Hanem a következő reggel aztán be is következett a pœnitentia.
Azon kezdte, hogy ő meg fog halni. Érzi jól, hogy napjai meg vannak számlálva. A saját üterét vizsgálta s kilenczvenkettőt számlált egy percz alatt. Itt a paroxismus! Kezdett érzékenyen búcsúzni a férjétől, sűrű könyek között.
Ekkor aztán Lándory azt tette, a mit más ember is szokott tenni, hogy befogatott s elhozatta az orvost. Az orvos eljött, kikérdezte, kihallgatózta, kikopogtatta a beteget, s aztán rendelt neki – egy adag Seidlitz-port, czitrommal.
Délestig azután egészen helyreállt Deának az egészsége, magasztalta azt a tudós orvost, a ki a halálos betegséget ilyen gyorsan meg tudja gyógyítani. Ilyen még Párisban sincs.
Azontúl aztán mindig használt a Seidlitz-por; hanem új kórtünetek jöttek elő. Ebédnél, mikor egyszer az inas felhozta a felszelt sonkát, Dea felsikoltott eliszonyodva. Mi az? Hisz ez valami rettenetes tárgy! Vigyék el innen! Hisz a láttára is kileli az embert a hideg! Hogy lehet ilyesmit feladni az asztalra!
Azon az ebéden kénytelen volt Bertalan vegetariánussá lenni. Nem ettek egyebet, mint spárgát, felfujt kását, meg szamóczát.
Este felé kikocsikáztak a faluba. Ott épen országos vásár volt. A laczikonyhán czigánypecsenyét sütöttek a nagy bográcsban. Annak az illata megütötte Deának az orrát. «Ejnye de jó lehet ez a valami». Bertalan aztán egy kétfelé vágott fehér czipóba szorított czigánypecsenyét adatott fel a kocsiba maguknak. S azt Deával megfelezték; de bizony Bertalannak a kisebbik rész jutott belőle. S ez így ment különféle változatokkal.
Valami radicalis curáról kellett gondoskodni.
Nászutazásuk alatt tervezgették, hogy majd ha egy hónapot eltöltöttek a falun, akkor berándulnak Budapestre és meglátogatják Erdélyt, a hol Medeanak az apai birtoka fekszik. (Bertalan odadobhatta a háromszázezer frankot a mama asztalára; de azért Medea a maga apai örökségéről nem mondott le.) Most már ideje lett volna, a két terv közül az egyiket életbe léptetni. A Budapestre menetel volt az ajánlatosabb. Annálfogva Bertalan elkezdett az Erdélybe utazásra példálózni. Más ember azt tette volna, hogy a főváros előnyeit magasztalja a felesége előtt, de Lándory tapasztalt férfiú volt már.
Így aztán Dea maga állt elő azzal az ellenindítványnyal, hogy beköltözzenek Budapestre. Egyszerre nagy kedvet kapott a fővárosban lakáshoz.
Hanem az sem tartott soká. Medea minden reggel maga bontotta fel az ujságcsomagot, mely a postáról érkezett s mohón kereste ki belőle a «Pester Lloyd»-ot. Ez a lap, köztudomásulag, naponta a legérdekesebb olvasmányok tárházát nyújtja a szellemi táplálékkal élő közönségnek. De Medeának a legérdeklőbb rovata az volt, a minek a czime «Idegenek névjegyzéke.» Ez volt az ő tanulmánya. A többit olvashatta Bertalan.
Egy napon aztán Lándory három, veres tintával aláhúzott nevet talált a lajstromban, a mint Dea átadta neki a lapot: «Angol királynő: megérkeztek Lis Blanc Sidonia grófnő, Lis Blanc Lyonel gróf, De L’Aisne Alfréd marquis…»
– Nem megyünk Budapestre, – mondá röviden Medea.
– Tehát inkább Erdélybe?
– Oda sem.
– Hát hová?
– A sirba!
Ezen aztán Bertalan nagyott kaczagott.
Ezért kapott egy pofont.
– De jól esett! No még egyet!
Csak azért sem.
Medea aztán meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a sírbaszállás szándékát.
Egy reggel azzal lepte meg Bertalant, hogy szokatlan korán felöltözve, jött napernyőstől hozzá:
– Vezess engem a családi sirbolthoz. Meg akarom látogatni a te Godivádat.
S azzal a nagy karimáju szalmakalapja mögül elővett egy immortelle-koszorút, a mit nagy alattomban Godiva számára kötözött.
Nő kivánsága parancsolat!
– Voltál már nála? – kérdezé Dea, erős szemszurással, – a mióta haza jöttél?
– Még nem mehettem oda.
– Valami akadályozott? Talán én?
– Szeretném megtudni, hogy ugyan mi?
– Majd megtudod.
Azzal Bertalan valamit súgott Péternek, a ki rá bólintott a fejével, azzal kiment. Rövid idő mulva visszajött; már megvan.
– Csak nem megyünk odáig kocsin? kérdezé Dea.
– Nem. Igen szép út vezet oda.