«BELLE ALLIANCE.»
A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két «hajtás» közötti napon volt egy «vak» nap, a mikor ráért a vadásztársaság szomszédolni.
A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet.
A hogy előre lehetett látni.
Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek, pinczemesternek ki lettek adva a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették; bébillérek, főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertészlegényt felöltöztettek inasköntösbe; a tiszttartó hajduja is mozgósítva lett az asztali felszolgáláshoz, ugyanannak a szobaleánya a kisegítéshez; a vendéglovak istállóit kitakarították: az egész kastélyban mindenki készült a vendégfogadáshoz.
Hermione kisasszony e közben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak.
– Most jött el az «úr szineváltozásának» napja. Az urak vacsorára érkeznek meg, a mi el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony bucsút vesz a vendégtársaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás; ő nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz: a magyar urak tréfát csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák. Kedvük szerint történik. Lyonel egészen makutyi lesz. A Péter, meg a hajdu felviszik a szobájába s lefektetik. A részeg embernek az a kivánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamégy hozzá: a férfi cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének birtokában van. Nem árt annak még a muchomor szesz sem. Az urak ez alatt felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal. Mind jól tudják szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni. Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abba hagyni a játszást; kivált ha még házi gazda is hozzá. Ott fogja őket találni a virradat. Te pedig Lyonelt a hátulsó lépcsőn levezeted az én hálószobámig. Gondolsz ki valamit, a mivel a szájtátó cselédeket elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának, a ki az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék. Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban áll, még is hive az urának. A többi azután az én gondom.
– És az asszonyság?
– Medea grófnő? Tudtával történik minden.
– Akkor jól vagyunk.
Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, a míg Hermione és Lidy az őszibaraczk-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldiszítésre.
A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettans kertész volt.
Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse.
– Mit csinál maga Péter? szólítá meg Hermione.
– Süvegeket huzok ezekre a szilvákra.
– S mire való az?
– Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, a míg az uram leszedi.
– Hát olyan drága gyümölcs az?
– Elhiszem azt. Ez a híres formozai szilva, – melyből a legelső példányt gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A versaillesi üvegházból még ójtó szemet sem volt szabad senkinek adni belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram Thierstől. Most terem először. Úgy őrzi, mint egy férjhezadó leányt.
– Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell izlelnem.
– Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg van tiltva.
– Ki tiltotta meg?
– Hát az uraságunk. Lándory úr.
– Adok is én valamit az ő tilalmára!
– De majd nagyon meg fog haragudni az úr!
– Annál rosszabb rá nézve! A harag csak annak árt, a ki megharagszik.
– No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből pákoszkodik, annak rossz következése lesz.
Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd merje letiltani valamitől.
Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről.
Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hosszúkás, mint a rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s a szine csokoládébarna.
Hermione csupa daczból ízlelte azt meg.
Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli tulajdonságait. Valami különös édes íz, zamat és illat; mintha minden kedvencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne.
Most aztán még egyet szakított le a fáról.
A másodikat már gyönyörűségből ette meg.
És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte.
A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő urának a haragjával.
Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kiváncsiság.
A hatodikat már nem is kivánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy se maradjon a fán.
Majd hogy fog nevetni Bertalan úrnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja!
– No kisasszony! Én mosom a kezemet! – mondá Péter; – de meglássa, hogy mi következése lesz ennek a torkoskodásnak.
Hermione gőgősen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt.
– No ezt az egyet tegyük ide az őszibaraczkok tetejébe hadd gyönyörködjék benne Lándory úr.
Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Péter felé, ott hagyva őt a megkoppasztott fánál.
– A mit mondtam, megmondtam! – dörmögé utána Péter.
Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megízlelni. Az egy rettenetes, boszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa.
Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasszonyt utolérték minden kórtünetei annak a félelmetes epidemiának, a mit a paradicsomi Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek.
Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione kisasszony minő bajban van.
– Ne üss lármát! – mondá Bertalan. – Vendégek jönnek, ha megtudják, mind szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg mellett ápolóul.
– Más cseléd nem is vállalkoznék rá; mert az mind fél a ragálytól.
– A kocsis fogjon be és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost. Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki a feleségemmel érintkezik.
Ő maga tehette: hisz ő – olyan távol szokott már a feleségétől.
Lándory felkereste Hermione kisasszonyt a szobájában.
Biz az nagyon nyomorult állapotban volt már. Lándory hozott a számára opiumcseppeket, a miket minden elővigyázó ember szokott tartani otthon. (Kivált dinnyeéréskor.) Néhány cseppet adott be a kinlódónak egy kanál vízben. Attól annak a görcsei szünni kezdtek. Hálát rebegett érte.
Meg volt ijedve rettenetesen.
Pedig nem volt az a baja. Csak a formozai szilva: a mi épen úgy megkinozza a vele visszaélőt, mint amaz ázsiai rém, csakhogy épen nem öli meg és nem ragad másra. De azt egyikük sem tudhatta. – Talán a Péter tudta.
A formozai lakosok azt a gyümölcsöt, csak gyömbérrel összefőzve szokták megenni.
– Meg fogok-e halni? – kérdé száraz, rekedt hangon Hermione Lándorytól.
– Legyen nyugodt. Elmulik a baj. Már elküldtem az orvosért. Addig is igyék ön széki fű theát s engedjen a gyomrára mustárkovászt tétetni. Jó lesz egy darab jeget lenyelni időközönkint, meg egy korty pezsgőport.
Hermione mindent megfogadott, a mit csak az az ember nyujtott neki, a kinek teljes oka lett volna rá, hogy őt irgalom nélkül megfojtsa.
– Nem fognak a kórházba vinni? suttogá Hermione, a kinek emlékében volt, hogy a mikor Párisba behurczolták a ragályt, szigorú rendelet volt minden beteget a közkórházba szállítani.
– Az én házamból beteget ki nem visznek.
Az orvost épen útban találta az érte küldött kocsi, gyorsan megérkezett. Megvizsgálta a beteget s minden intézkedést helyeselt, a mit eddig Lándory a gyógykezelésnél alkalmazott. Ugyanazokat kell folytatni. Az opiumból minden félórában kell beadni öt cseppet. Az ápolónő ügyeljen, hogy többet ne találjon a kanálba szalajtani. – Lándory maga ajánlkozott a gyógyszert beadni a betegnek. – Ha az izzadás beáll, akkor az opiumot abba kell hagyni, s ha aztán újra mutatkoznak a kórtünetek, akkor jégbehűtött pezsgőt kell kanalankint szedetni a patienssel. A fődolog: nem ijedni meg. Ez a ragály olyan, mint a rossz kutya, azt harapja meg, a ki fut előle, a ki átlépked rajta, azt nem bántja.
A míg az orvos és Lándory Hermione fölött consultáltak, az alatt Lidy és Péter egy más halálos nyavalya kórtünetei fölött tartottak consiliumot. Lidy elmondta Péternek mindazt, a mit Hermionetól hallott.
– És mindez Medea grófnő tudtával történik! – Mondá Lidy. – Érted te ezt?
– Egészen értem. Az asszony megunta már az üldözött vad sorsát viselni. Egyszer végre szembe akar szállni az üldözőjével. Elég erősnek hiszi magát arra, hogy titkos légyottot adhasson neki, s nemes lelkével le fogja őt fegyverezni. Megszabadítja magát az örökké fenyegető őrült szenvedélytől, melyet saját anyja szítogat. Olyan ez, mint mikor valaki a tüzes vasat kívánja a kínzó kelevény ellen.
– De hátha ellenkező lesz a találkozás sikere. Hátha az ő erénye bukik el a csábító bűvészete előtt. Ennek az embernek dæmoni varázslata van a nőkkel szemben. A kit megigézett, az holdkórossá lesz. Nincs az a hideg gyűlölet, a mi szerelemmé ne lobbanhasson iránta. Az oltár küszöbéről képes pokolra ragadni egy szentet.
– Én tudom, hogy Medea grófnőt nem fogja eltántorítani.
– Az én eszem szerint fel kellene fedeznünk az egész cselszövényt Bertalan úrnak.
– Nem jó lenne. Ez elválasztaná őket végképen. Neki még csak gyanítani sem szabad semmit. És épen úgy nem szabad Medea grófnőnek sejteni sem, hogy e légyottjáról mi is tudunk valamit. Olyan ő most, mint az alvajáró, a ki a holdvilágnál felhág a meredek háztetőre s keskeny párkányokon végig sétál. Kell hagyni, hogy ugyanazon az uton megint visszatérjen. Ha rákiáltanak, leesik a mélységbe. Itt vagyunk mi ketten. A főfő ellenség, a «diabolus rotæ» már el van téve láb alól. Haha! Ez most fekszik és kiabálja «mon dieu!» – Hahaha! Kapott a tiltott gyümölcsön. Ha azt mondtam volna neki, «tessék kisasszony! az ön számára van termesztve!» nem nyult volna hozzá. «Tiltva van, az úr megharagszik érte!» Ez meg használt. Mégis megszolgáltam a méregkeverő hiremet. Ne félj! Holnapra egészséges lesz, mint a makk.
– De még egyre nem gondoltál. Hátha ez az ember, őrült szenvedélyében mindenről megfeledkezik s erőszakkal rabolja el azt, a mit gyöngédséggel ki nem vivhatott.
– Ott leszek a grófnő ajtaja előtt. Te ügyelj rá, hogy a dajka szobája felőli ajtó nyitva maradjon.
– Vigyázz magadra, ha azzal az emberrel össze akarsz tűzni. Én ismerem jól Raoul Ripaillet. Van egy fegyvere, a mit mindig a zsebében hord, ördögi találmány! Hasonlít egy rézboxerhez, a mit a négy ujjra szokás felhúzni. Csakhogy ennek nem a lökő gyűrűiben van a fortélya, hanem abban, a mit a markában tart, négy éles tigrisköröm alakú aczélpenge hajlik össze egy kézszorításra, épen úgy, mint a tigris talpa. A kinek a karját ezzel átszorítja, annak a karja egyszerre béna lesz, az izmai szétszakadnak s a kinek a nyakát fogja meg vele, holt ember, az ütereit mind átszeli. Indus találmány, «testvérölőnek» nevezik. Ezzel a láthatatlan fegyverrel sokszor keresztül törte magát Raoul Ripaille egész tömegeken, a mint közbe szorították. Megkapd azt a kezét, a melyiken a gyűrűket látod!
– Nem lesz arra szükség: Én ismerem a mi emberünket. Fegyverrel a kezében mesés a bátorsága, akár oroszlán, akár vad bivaly rohanjon reá, golyózápor között megáll fütyörészve, de hogy ha egy beteg leány jajgatását meghallja, gyáva lesz, mint egy kisértetlátó gyermek, mert hiányzik nála a lelki erő. – De akármi is legyen ennek a vége, Lándory úrnak nem szabad ezt megtudni, mert az őt szerencsétlenné tenné egész életére, s a hogy én az ő büszke lelkét ismerem, ha mindent tudna is, nem akadályozna meg semmit, hanem ráhagyná az asszonyára, hogy ha felhivta a veszélyt, hát küzdje le azt egyedül.
A délesti órákban megérkeztek az albisorai vendégek.
Csupa férfitársaság volt. Nem volt szükség a fogadásukra a ház asszonyának előjönni. Bertalan a szobájába vezetett mindenkit, hogy az úti porból kimosakodhassék és átöltözhessék.
A vacsoráig még hosszú volt az idő. Az urak el tudták azt tölteni az istálló megtekintésével. Bertalannak kitünő szép lovai voltak, abból az erdélyi fajtából, a melyet csikó korában ott künn a havason nevelnek, soha sem lát istállót s ha aztán megmarad, túltesz minden telivéren. Egy párra meg is alkudott az effendi belőlük.
Majd a gyümölcsös kertre került a sor, ez Erdély kiváló büszkesége. Ebben is mind szakkedvelők a magyar urak. – Alfréd is értett hozzá. Az ő kertjeiben természetesen még sokkal remekebb gyümölcsfák vannak. Bertalan eldicsekedett vele, hogy van neki olyan gyümölcsfája is, a minek a párisi kertészek catalogusában nem fordul elő a neve, a formozai szilva, ezt csak kitünő pártfogás mellett nyerte Versaillesből. S azzal odavezette a vendégeit a formozai szilvához. – Egy szem sem volt már rajta!
Péter ott járt az urak nyomában, a felöltőiket czipelve utánuk.
Lándory megütközve tekinte rá.
– Még ma reggel rajta volt minden gyümölcs! Ki nyúlt hozzá?
– Hermione kisasszony, – mondá Péter. – Én kétszer is mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem jó következése lesz.
– Hermione? – Hát úgy jól van. – Szólt Lándory s egyszerre kiderült az arcza.
– Ez aztán példánya a türelmes embereknek! – magasztalá őt Alfréd. Mindent láttam már megbocsátani, de még azt soha, hogyha egy kedvencz gyümölcsfát lekoppasztottak. Az ilyenért Napoleon hadat izent volna! A tiltott gyümölcs ellopásáért még a mennybeli hatalmak is boszút állnak, példa rá a paradicsomi almafa.
Bertalan pedig igazán, őszintén jó hangulatba jött erre a felfedezésre, mert ebből megtudta, hogy Hermione kisasszony betegsége nem az a félelmes ragály, a mely az egész háza népére nézve fenyegetővé válhatik s halálos kimenetelű lehet, hanem csupán az exoticus gyümölcs élvezetének a hatása, a mi elmúlik minden gyászos következés nélkül. – Ezzel aztán felmentve érezte magát, hogy minden félórában elszökjék vendégeitől, opiumcseppeket beadogatni a betegének.
AZ ASSZONYOK ESZMÉNYKÉPE.
Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra nézve, a mikor ittas. – Valószinű. – A mámorban varázslat van, az indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét és ez mind megigéz.
Medea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéról azt mondták, hogy nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migraineje van. – Medea maga többet tudott barátnéjáról. – A mint meghallotta, hogy Hermione rosszul van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a rendes uton, a folyosókon és a lépcsőn át. – Ott azonban zárva találta az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenő asszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt látogatnia. Mire való az a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az ápolónőnek. Medea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermionéhoz. Soká nem időzött nála, csak a míg megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. – A férjének nem mondta el, hogy a tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltünővé ne legyen, ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja be az orvosságot Hermionénak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Medea jobbján.
Igen érdekes tárgyai voltak a beszélgetésüknek a tegnapi vadászat hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a nagy duvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán és ravasz, mint a róka. A négy mázsás maczkó, melyet Lyonel egy lövéssel leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá, akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzá csapott hatalmas tenyerével. Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, a mi aztán annak az agyát törte ketté, úgy, hogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarczangolhatta egy percz alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta s fél kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát, az eldördülő lövés abban a perczben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, a mikor már annak a hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.
Medea önkénytelenül összeborzongott.
– De hát minek koczkáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.
– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet, van arra valakinek szüksége? Valami kerget engem oda, a hol a halált első kézből adják. Legközelebb megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap kitör. Az olyan napokon, a mikor pihen, le lehet a fenekére menni.
Így tesznek azok, kiket szenvedélyük kerget.
Hiszen könnyű volna őket megmarasztani, hogy ne menjenek oda. Miért nem mondják hát?
Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az egyik poharat a másik után fenékig kiiszsza.
– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?
Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.
– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!
– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha szent nevekkel tréfálnak.
– Én a Renán Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túl tesz rajta. Csak most tapasztaltam épen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a kedvencz szilvafáját lekoppasztva találta. Egy perczre felindult, a második perczben azt mondta: «Nagyon jól van». A Krisztus hasonló esetben átkozódott.
– Lyonel! én elfutok innen, ha így beszél.
– Én csak a szentirásból idézek, mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél, megátkozta azt, hogy soha se teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangeliumában szóról-szóra.
– Soha sem képzeltem, hogy te így ismerjed a szentirást.
– Oh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy maltai lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép, bűnös asszonyokról.
– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, a mit én nem hallgatok meg.
– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a szent-irásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt mondá: «Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett».
Medea felugrott a székéről:
– Ez már sok!
– Hiszen nem téged értettelek, – szólt Lyonel ittas nevetéssel. – Dehogy téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép Scillát.
Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Medea.
Lyonel keserűen kaczagott, mint a hogy szokott a részeg ember, mikor annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hizelgéseivel meg nem tudott hódítani, kiméletlenségével el tudott kergetni.
– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – mondá neki e vitéz tett után Alfréd.
Erre aztán úgy tett, mint a ki észre veszi, hogy őt most ittasnak tartják, s minden áron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan, elkezd okos dolgokról beszélni, idézi a bölcs mondatokat, a miket olvasott, magyaráz és bölcselkedik, míg utoljára lehúzza a feje és mint az agyonlőtt, összeroskad.
Ekkor aztán felveszik és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.
Medea tudta jól, hogy ez mind szinjáték. Ez az ittasság csak tettetés. A mint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a corridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák, hanem Hermione szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel. Lándory nem zavarhatja meg a légyottot, mert azt az összebeszélt czimborák lefoglalva tartják s el nem bocsájtják reggelig. Ez vendégregula. A házigazdának játszani kell, a míg a vendégei játszókedve tart. Különben sem jönne a nejéhez át most, a midőn ragályos beteggel érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen szabad.
Nyugtalanul járt fel s alá szobájában s elgondolkozott rajta, hogy minő vakmerő kisérlet az, a mire ő most vállalkozott! Egészen közel hivni magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni maga elé. Fiatal leánykorától fogva, egész a gyermek-évekig visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának dæmona. Szép, szeretetreméltó, csábító dæmon. Eszményképe a férfinak, arczban, alakban tökéletes mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála, az őrjöngés az elnyerhetetlen után, mostoha nővére iránti szerelme. Ez kergeti őt egyik világrészből a másikba, a fenevadakkal való küzdelembe, a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a cloacákba, – az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből gyógyítani? – Medea bizott lelki fölényében. Vértezve érezte magát aczél erénye által. Bizott abban a hatalmában, a mi őt győztessé tette Alfréddel való menyegzői éjszakáján, akkor még leány volt, most már asszony és anya.
De hátha még sem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?
Kezdte megbánni, a mire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen volt.
Az éjszaka rossz tanácsadó.
Azok az apró dæmonocskák, a kik a női szivre leskelődnek, a sötétben könnyen szárnyra kelnek; jön a kiváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; – régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz mások is «így» tesznek) – a titok biztonsága, (hisz senki sem tudja meg) – s utoljára eléjön a féltés; – (Scillát említették! Hát még a Lidy Carcasse?) a «talio» törvénye a szerelem codexében is ott áll. – Egyszer csak szédülni kezd a fej, s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos lépcsőkön a léptek csikorognak.
Nem jó a tüzzel játszani!
Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.
– Az urak kártyához ültek már.
Lyonel előjött s Lidyt meglátva, pajkosan belecsipett a karjába.
– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.
– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel – a mióta a tombeau d’Isoardnál elbucsúztam tőled.
– Igen, a csizmasarkával.
– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor, te kis bichette.
– Mondja el ezt mind asszonyának.
– Ne duzzogj! Revanchet adok.
– A revanchet majd én adom. Jőjjön szépen utánam.
A hátulsó lépcső, a mi csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak a végében volt a Hermione szobájához vezető ajtó.
Lidy Carcasse benyitott az ajtón, maga után vezetve Lyonelt, kezén fogva.
Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palaczkból. A kenő asszony, a kit oda ültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen elaludt a karszékben, azt két hajdu sem birja életrerázni holnap reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakokat a sötétben.
Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte s maga a küszöbön kívül maradt.
Hermione ágya a szoba fülkéjében volt, az ágyfüggönyök hosszan leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleum lámpa.
– Hol itt a titkos lépcső? suttogá Lyonel.
– Az ágyfüggönyök mögött, felelt Lidy. Hermione kisasszony majd megmutatja.
– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.
A férfi hangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő panaszhang.
– Ah uram! Ön oly soká elmarad! Senki sem jön felém. Iszonyuan szenvedek. A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol! Segítsen uram!
(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)
Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kiváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket. Visszarettent. Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! arcza szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.
De a mint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az elhaló szemek, dæmoni kisértetfényre lobbanva, könyökére emelkedett s száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.
– Ah! ön van itt!
– Mi baja Hermione? suttogá Lyonel. Ön cholerában van?
– Ne törődjék velem! lihegé a kóros s félrerántva reszkető kezével a hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyiló ajtajára a titkos csigalépcsőnek. Siessen fel oda!
Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja! Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!
Medea szíve lázasan dobogott, a mint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a gyors léptek alatt.
Percz mulva előtte állt – az, a ki az asszonyok eszményképe.
Egy ijedt, sápadt arcz, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre nyitott ajkkal. S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:
– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a torkát szorongatnák.)
Medea bámulva néz rá.
– Hogy egy cholera beteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja, orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vad állat. Ez a Lándory.
– De Lyonel. Hisz Hermione…
– Mit? Hermione! Ha az édes anyám volna, se tűrném velem egy házban, ha cholerába esett.
– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!
– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.
– De hát nem olyan szörnyű rém az!
– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, a hol a fészke van, a Ganges mellett. Tíz kisérővel mentem ki a szarvorrú vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet, s reggelre kilencz halva volt közülök. És én nekem ott kellett néznem a tűzrakás mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a legrettenetesebb nyavalyában, a mi ellen nincs segítség. Még most is előttem látom a torz arczaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk. Inkább egy anakonda fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget lássak.
Csorgott a veríték a szép homlokáról.
– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi értekezést tartson valami epidemiáról?
Ez a gúnyos észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.
– Abból láthatod (szólt tegezve Medeát), mennyire imádlak, hogy a mitől egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.
S azzal gyöngéden át akarta ölelni Medeát.
Medea szeliden elhárítá magától az ölelést.
– Kérem önt Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, a kik egymást szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniok.
– Tehát szeretjük egymást? kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon Medea mellett.
– Gyermekkorunk óta.
– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként szeretnek.
– Tudod, hogy én előttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha egészen az lennél, szólt Medea.
– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?
– Semmi sem. Hisz van nemes szived, magasra vágyó szellemed. Lehetsz azzá, a mivé én szeretném ha lennél.
– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikáczióhoz kezd, az biztató jelenség. Fogsz nemsokára sirni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a világon, mint a haldokló erénynek a vére, a könny. Fogsz sirni a kedvemért?
– Lyonel! Ne érints így!
– Hát talán metaphysicai értekezéseket tartani jöttem ide?
A nyitva maradt rejtek lépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.
– Oh mon Dieu! comme je souffre! Oh Jesus Christ! ayez pitié de moi.
Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.
– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami eczet?
Medea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilettel.
Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen eczetszagú volt, mikor ujra helyet foglalt Medea mellett a pamlagon.
Az elvesztett hangulat nem akart visszatérni.
– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilencz indust látom magam előtt.
– De, kérlek, légy férfi!
– Az vagyok! S ha kétségbevonod, megölöm a férjedet ebben az órában.
– A férjemet? Miért?
– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepczét csinálta a számomra?
– Miféle kelepczét?
– Ezt a halódó asszonyt ide alant.
– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.
– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni s aztán megint visszajött közénk, magával hozva a bacillusokat.
Medea nagyot nevetett erre.
– A bacillusokat! No te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott voltam Hermione betegágyánál.
Erre a szóra, mintha a tarantál-pók csipte volna meg, ugrott fel Lyonel Medea mellől.
– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli complott, a mit ti valamennyien én ellenem koholtatok!
– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?
– Ah, ez eltürhetetlen!
Lyonel rohant az ajtó felé.
– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! kiáltá Medea megijedve.
– Bánom is én! Azon az uton, a min jöttem, vissza nem megyek, ha mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ Parisának.
Azzal hevesen felszakította az ajtót s keresztül a dajka szobáján, rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.
Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?
– Szaladj! kiáltá rá. Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy hozza le a köpenyemet a szobából.
Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az undorító opiumbűz, a mire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.
A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta magára a köpenyét. Úgy fázott, hogy a fogai vaczogtak bele. Segíteni kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.
Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a párduczbőr lábpokróczczal, akkor azt sugá neki oda a Lidy Carcasse:
– «Raoul Ripaille!» Azt a rugást visszaadtam!
Aztán tovagördült a sandlaufer.
«IMÁDLAK!»
A mint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonó hidján, azt mondá Péter Lidynek:
– No már most én meg a többieket dobálom utána.
Három óra volt már hajnal felé.
A tarokk-parthie rendkivül érdekessé vált. A táblán tizenkét «quadrupla kettős», négy «bukott solo» és három «ultimo» volt följegyezve. Nincs rá eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt. Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben a játék asztal mellől. (De hát az, a mit nyer, nem ér föl azzal, a mit ezalatt veszt másutt! Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt az asztal mellett Lándoryn kívül, Alfréd még nem egészen volt nyeregbiztos a tarokkban, Párisban nem játszák azt. Ő csak nézte a játékot, s Lándorynak «szorított».
Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonó hídon, nem vették észre a nagy pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős «hallali», midőn a «run» csakugyan «kill»-el végződött. Murczusnak elfogta Lándory a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A játékot is elveszté 33-ban.
– Ez aztán őrült szerencse!
Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható sugással.
– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.
– Mi az? Mi tért vissza? Kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi a kártyát a kezéből s felkelni készül.
– Semmi, semmi! mond Bertalan. Egy perczre ki kell mennem. Nyomban visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.
No ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt elhagyni.
– Ah, Alfréd nem ért ehhez! ellenkezék az effendi. Valami pezsgő beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt beadni?
– Oh, igen szivesen! Ajánlkozék rögtön Alfréd. Te csak maradj.
– Hát úgy is jó lesz, szólt Lándory, visszaülve a helyére. Hermione kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.
– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép hölgynek pezsgőt beadni.
– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen s azt mindig az eruptio után kell beadni, a míg csak meg nem szünik.
– Eruptio után? hebegé Alfréd elhüledezve. Hát mi baja Hermionénak?
Péter sietett felvilágosítással szolgálni.
– Hát csak egy kis «nostras»-sa van szegénykének dél óta.
Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.
– Micsoda? hörgé az effendi. Cholera van a háznál! S te ezt nekünk nem mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?
– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! szörnyüködék a Murczus. S aztán visszajön közénk, idehordani a bacillusokat. Mi ugyan azt a kártyát forgatjuk a mi az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.
– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! csitítá a felháborodott társaságot Lándory. Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is lehessen. A bacillusok theoriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább. Én utána nézek, mert az orvos instructioit nem érti az itteni cselédség. Öt percz mulva visszatérek.
Dejszen ez az öt percz unos-untig elég volt arra, hogy az egész vendégsereget mozgósítsa. «Hol a plaidem? Hol a havelockom?» Vége volt a quadrupla kettősök vonzerejének.
– Hol van Lyonel? jutott eszébe Alfrédnek. Őt kellene értesíteni.
– A gróf úr az imént távozott el a hintaján. Bátorkodott alázatosan értesítést adni a Péter.
– Lyonel már elfutott? Akkor sauve qui peut!
Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázó szobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját. Csak a piros fez volt a fején, a mit kártyázás közben használt, azért is hitták effendinek.
– No látod. Egészen megfordult a baj. Biztatá őt Bertalan. Beállt nála az izzadás, most már túl van a veszélyen.
– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám ne közelíts! Máskor, ha choleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hijj magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadász pajtásokat!
Azzal el-kirontott, ott hagyta a kalapját is s elmenekült a többiek után egy veres sipkában.
Lándory fogta a szivacsot s letörülte vele a tábláról a bukásokat, neki magának nem volt. A «rezeket» és «csontokat» a Péter visszarakta a tartályaikba.
Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? kitalálta az első kocsigördülésről, hogy ő fut elől.
A mint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a szobájába lefeküdni. A beteg is elaludt már, annak most már nem kell egyéb, mint nyugalom.
Medea izgatottan járt alá s fel a szobájában.
Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek képzelte előre. A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az ábrándjai, akár mi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna. Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna magasztos diadallal, de hogy ilyen csufondáros kudarczczal végződjék, az rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül üldözi s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy «uram Jézus» kiáltástól.
Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni találja. A kit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges vadászszá változott át előtte, a milyen van az oláh plájászok között elég, a kinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert, de nincs lélekereje szembeszállni egy arcznélküli rémmel, a melynek emberölő hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.
Mennyivel nagyobb hős az a «másik!»
Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hidon át egyik hintó a másik után.
Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta tenni. A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, a mit oda alant kimondtak. «Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a betegsége».
Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.
– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? kérdezé az asszonytól.
– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?
– Mind elmentek.
– Hát Lis Blanc gróf?
– Ő volt az első, a ki elment.
– Mehet ön is aludni, Lidy.
Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a háló pongyoláját.
Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.
Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból, kárbunkulus szemekkel, a kitől rettegett, de ez a félelem határos volt az imádással, most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt belőle semmi.
Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehuzta a czipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki. Végig tapogatózott a sötét folyosókon, megtalálta a tizenkét lépcsőt, aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, a mely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani, az ajtó zárva volt.
Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra s a szobából kikiáltott.
– Nos! Ki az? Mi baj?
Medea elváltoztatott hangon sipogá.
– Én vagyok itt. A Lidy.
Bertalan mogorva hangon válaszolt.
– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.
Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.
– Én vagyok itt! Medea!
Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.
– Te vagy itt Dea? Mi bajod van? Miért jösz ide?
– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.
– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.
– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.
Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.
– Mit akarsz nekem mondani Dea?
– Azt, hogy «imádlak» s itt akarok maradni nálad.
Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain és szemein.
A KÍGYÓFOGAK.
Hogy a füstbe ment terv Sidonie grófnő tudtával lett koholva, bizonyos. Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását várja, s azért szeretné a mostoha anyját az albisorai kastély elhagyására ösztökélni; hanem a mellett Lis Blanc grófnő is teljesen be volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre ment.
Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, a hol állandó szállást tartott, a mióta leánya az erdélyi birtokára költözött. Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.
Arról a raffinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég előkészített tervének diadalra jutását élvezze.
Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.
Igen jó ürügy volt rá.
E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen megbocsátani a multakért. Félreértés volt, hirtelen indulat: kölcsönös megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát s annak a látása kibékíti a haragvó sziveket.
És a közben aztán lehet, égfelé forgatott szemekkel, nagyokat nevetni a jámbor, ostoba férjen, a ki egyedül nem tudja azt, a mit mindenki tud.
Az egész vendégsereg az ő egészségére koczintja majd össze a poharait, a legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!
Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról akarta azt szedni; nem másoktól hallani.
Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára behajtatott.
Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.
Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.
– Dea grófnő? Ez volt a rövid kérdése az inashoz.
Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak mélyen meghajtva magát, kézzel mutatá, hogy a kérdezett név képviselője igen is odafenn van.
Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos szobára, a rejtek lépcsővel.
Az előszobában találta a Lidyt.
A franczia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.
– Dea grófnő? kérdezé Sidonia.
– Madame még nem kelt föl.
Sidonia vállat vont. Azért bemehet madamehoz. Benyitott a hálószobába. Egy kis idő mulva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Még is csak kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.
– A hálószobában nincs Medea grófnő.
– Az úr szobájában van, felelt Lidy.
– Micsoda «úr» szobájában? Kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit ejt ki a száján, Sidonia.
Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, a miben az volt a legnagyobb malitia, hogy értetlennek tetteté magát.
– Hát a «férje» szobájában.
Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.
– Hát Lyonel gróf?
– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott és hazament. A többi urak is rögtön utána mentek.
Sidonia lihegett a dühtől.
– Hát Hermione kisasszony?
– Ő oda lenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.
(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)
– Vezess hozzá!
– Lidy levezette a főlépcsőn a grófnőt s bebocsátotta Hermione szobáiba.
A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült és csokoládézott. Borzasztó étvágy állt be nála, a tegnapi intermezzora.
– Mi történt itten az éjjel? kérdezzé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt az ajtóból.
– Mi történt? sipogá Hermione kisasszony. Az történt, hogy engem megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát, melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki. Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg. Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, a hol a «thugok» laknak, a kik a vendégeiket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.
– Semmit sem értek belőle, vágott a szavába Sidonia. Azt látom, hogy ön jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?
– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejtek lépcsőn Medeához. Az ő dolga volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az atlanti oceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam. Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.
– Dohogy van! Az rögtön hazafutott innen.
– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Medea is vele szökött?
– Az ám! a férje szobájába zárkózott, most is ott van.
– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak! Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inquisitor, a tortura nagymestere, prestidigitateur, magnetiseur! Az inasa méregkeverő gyilkos, a szobaleány petroleuse, pyrotechnikus! Meneküljön innen grófnő! Még önt is megmérgezik! Hanem engem is vigyen magával. Én ebben a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.
Sidonie aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt, visszatértében. (Nem várta meg, míg Medea fölébred.)
Hermionét úgy kellett két felül a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek, hogy a hintóig eltudjon jutni.
– Mivé tettek önök engem! mondá a kisasszony szemrehányó hangon Péternek.
– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formosai szilvát; mert annak rossz következése lesz.
– Átkozott legyen a kertész is, a ki ültette! Ha nem mondtátok volna, hogy nem szabad hozzá nyulni, hát nem ettem volna belőle. Ah madame! «Feu maman Éve» nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.
Medea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta madameot zavarni: ismét visszautazott. «Holnap megint eljő!» Hermione kisasszony is vele utazott.
Medeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett volna vele fogatni (a hogy a magyarok mondják).
És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után; folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, a mi a bernátfalvi lakban vette kezdetét.
Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papirszivarkát lopva elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. Mit meg nem tesz az asszonyember a férje kedvéért.
Itt a havasok aljában, az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad. Jól esett a kandalló tüze mellett olvasni a hirlapokat és a postán jött leveleket. Medea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika kemencze is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós meleget; a kemencze is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.
Egy délután, az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is jött egy levél Lándory czímére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.
Sok minden kitelhető csunya dolog volt benne. A kisasszony leirta a Lyonel és Medea között szőtt-font cselszövényét Sidonia grófnőnek; megtoldva azt a saját fantasiája alkotásával, (a levél Zürichből kelt már) alátolva a legnemtelenebb vonzalmakat a két mostoha testvér részéről, Aretin tollához méltó lubricitással részletezve amaz éj tanutalan jeleneteit: a miknek hitelesítéseül szolgált a rejtett csigalépcső titkának a felfedezése, melynek feljárását épen az a majolika kemencze takarja.
Lándory mosolygott, a míg a levelet végig olvasá, aztán beledobta azt a kandallóba. Még csak azt sem próbálta meg, hogy azt a kályhát elmozdítsa a helyéből. Ezek a kigyófogak nem hullottak termő talajba.
Az alatt Dea is olvasott egy neki szóló levelet. Ezt meg Sidonia grófnő irta. Ő átnyujtá azt a férjének, hogy olvassa el ő is.
«Kedves leányom!
Voltam nálatok: látni akartalak. Az egész ház aludt még. Igaz, hogy korán volt; reggel tizenegy órakor. A kis unokámat sem láthattam meg, mert a dada kiment vele sétálni. Én megtettem az első lépést; most te rajtad a sor, hogy engem Kolozsvárott meglátogass. Hozd el a kicsinyedet is. Remélem, hogy Lándory úr meg fogja engedni.»
Lándory visszaadta Deának a levelet. Válaszát várták.
– Jobb szerettem volna, ha nem hív meg magához; de ha te úgy akarod: én nem ellenzem.
De hát hogy ne akarna egy nő eldicsekedni azzal a szép kis babával, a ki már gagyogni is kezd, az anyjának?
– Te nem kisérsz el az anyámhoz?
– Békében akarok vele maradni. (Ez annyit tett, hogy «nem!»)
Bertalan távirati uton tudósítá Lis Blanc grófnőt, hogy másnap Medea meg fogja látogatni.
Maga is elkisérte Kolozsvárra a nejét. Dea a gyermekkel és a dajkával fedett hintóban utazott, a férje könnyű kocsin, Péterrel. A vendéglőbe szálltak, két egymás melletti szobába. Estére megint vissza akartak térni Dorogmándra.
A mint Medea átöltözött, Bertalan bérkocsival küldé őt Lis Blanc grófnő lakásáig, maga másfelé ment. A főispánt, polgármestert, a református püspököt, s még néhány régi jó ismerőst szándékozott meglátogatni. Abban egyeztek meg, hogy délután két órakor együtt fognak ebédelni, a vendéglőben.
Egy órakor már visszatért Lándory a vendéglőbe. A kapusnál levele volt. Medea értesíté, hogy az anyja ott tartotta dejeunerre, ne várjon rá, ebédeljen egyedül.
Lándory hamar átesett azon, s alig lépett be szobájába, midőn megérkezett Medea is, egyedül.
– Hát a kicsike?
– Még ott maradt. Elaludt. S a gyermeket nem jó felzavarni, mert akkor egész nap sír.
A válasz tökéletlen volt. Mert ha a gyermek elaludt, s nem jó felkölteni, akkor minek jött haza Dea is, miért nem maradt a gyermeke mellett az anyja lakásán?
Bertalan vette észre Medea arczán, hogy annak a kedélyében nagy változás történt. Ismét ezek a lefelé forgatott szemek, ez a niobei száj, jéghideg tekintet.
– Jól mulattál a grófnőnél?
– Igen jól, felelt Medea. De a hangja elárulta a nehéz nyomást, mely alatt keble küzdött. Mikor az ember városba felkerül, annyi új mende-mondát hall, a mi érdekes.
– Elképzelem.
Medea elkezdett vetkőzni s ismét az uti öltözetét felvenni. A beszélgetés az ő szobájában történt.
Látszott rajta, hogy valami ki akar törni az ajkain, de magában tusakodik, hogy vajjon kimondja-e?
Végre kitört.
Arcza mosolyogni kezdett, de az oly merev fénymázmosoly volt, mint a festett szobroké.
– Egy igen mulatságos történetet hallottam többek között az anyámnál. Egy ismerősünk, a ki nagy nőcsábitó hirében áll, erősen utána vetette magát egy férjes hölgynek. A férj egyszer meghívta őt magához estélyre. Ez kedvező alkalomnak látszott a troubadourra nézve, hogy szerelmi ostromát megkezdje az alatt, a míg a többi jó barátok a férjet elfoglalva tartják. De valaki túljárt az eszén. A víg lakoma alatt valami szert itattak meg vele a férj hű cselédi, a minek a hatása az lett, hogy a hódító nevetségesen megfutott a pásztoróra elől. A nő teljesen kiábrándult. Ez igazán drastikus befejezése egy regénynek.
Medeának az arcza már akkor égett a szégyentől, a haragtól, az ijedségtől. Megijedt attól, hogy ezt elmondá.
Bertalan sápadtan támaszkodott az asztalhoz. Az ő arczán is észre lehetett venni a felindulást.
– Magam is hallottam ezt a tréfás kalandot. Az említett nőnek volt egy társalkodónője, a ki az asszonyától haraggal válva meg, ezt az egész kényes találkozási jelenetet, minden anæsthetikus részleteivel megirta a férjnek. A férj tűzbe dobta a levelet, tudva, hogy mindebből egy szó sem igaz; s említést sem tett felőle a nejének soha. És így az sem lehet, hogy a veszedelmes udvarlót ilyen pharmacopiai módon tette volna valaki ártalmatlanná, a férj tudtával. Mert ha annak a férjnek erről csak a legparányibb sejtelme is lett volna, a hogy én azt az embert ismerem, akkor ez, a helyett, hogy a szobájába jövő asszonyát karjai közé zárja, megfogta volna annak a két szép dús hajfonadékát s annál fogva hurczolta volna azt ki szobájából! A hogy én azt az embert ismerem…
Medea megrettenve tekinte Bertalanra. Most ő is meglátta annak a zöld szemeit. Eddig azt tudta, hogy azok mély, szelid tengerkékek. Nem! Ezek az öklelő unicornisnak a szemei! Reszketett előtte.
Bertalan pedig elővette a szivartárczáját és rágyujtott. Soha sem tette ezt még a neje szobájában.
– Ha a gyermeket haza hozzák: készüljetek fel az utra, s menjetek haza. Későre nem jó maradni, mondá a nejének. Én még itt maradok. Viszonzással tartozom a minapi vendégeimnek. Nagyon megvertem őket a kártyaasztalnál, mikor nálunk voltak. Kárpótlást kell nekik adnom. Lehet hogy csak reggel felé kerülök haza. Isten veled!
Azzal megcsókolta a nejét és átment a saját szobájába, a hol Péterrel kezdett el halkan beszélgetni; de a miből Medea egy szót sem birt kivenni.
– Mit cselekedtem én most? Szent Isten! rebegé az egyedül maradt nő. Mit tettem? Mi lesz ebből? Ennek iszonyú következése fog lenni! De meg kellett neki mondanom! Megölt volna, ha elhallgatom! Hogy az én férjem egy gyáva nyomorult, a ki cselédjeivel szövetkezik a neje ellenében, s a jalappához folyamodik, hogy vetélytársát legyőzze. Ez öngyilkossá tudott volna tenni! Ah! Ez a szó: «inkább a hajánal fogva hurczolta volna ki a szobájából!» kegyetlen szó volt: de meggyógyított!
A halk beszélgetés után a második szobában, Lándory eltávozott, a saját szobája ajtaján át.
Nemsokára megérkezett a dajka a gyermekkel.
A kicsikének nagyon jó kedve volt. Kapott valami ezüst csörgetyüt a nagymamától; a minek a fogantyuja viola győkérből van. Ez jó a gyermeknek, ha a szájába dugdossa: elősegíti a fogzást.
– Eredj, hidd át a Pétert! mondá Medea a dajkának.
A leány kiment, a kicsikét az ágy szélére téve.
Akkor Medea, a mint egyedül maradt a kicsinyével: oda térdepelt eléje, s annak a kis szótalan embernek a parányi két kezét egymásba téve, annak a beszélni nem tudó ajkaira bizta az imáját: azt hitte így bizton felhat az égbe: «óh boldogságos szűz anya, könyörögj érettünk!»
A Péter belépett.
Az arcza nyugodt, mozdulatlan volt a hű embernek; hanem a szemei tűzben égtek: azok nem tudtak titkot tartani.
– Mit mondott a férjem? Ön itt marad vele?
– Azt parancsolta, hogy kisérjem a grófnőt haza.
– Adott önnek valami utasítást?
– Mára semmit.
Ebből azt is lehetett érteni, hogy «holnapra talán».
Jól van. Rendelje ön el, hogy fogjanak be a hintóba.