RAOUL RIPAILLE.
Sidonia grófnő meghitta Lándoryt theára. Még csak éjfél volt az idő, s az éjszaka csak két óra után kezdődik.
A theát a grófnő boudoirjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind abban az állapotban volt, a melyben itt hagyta, midőn a férjétől külön vált. A butorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban épen az ódon a stylszerű. A Gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad, a míg a földön emberek, azaz, hogy urak lesznek.
A hölgyeknek nem kellett a theához más toilettet venniök, ez évben fekete volt a divat szine Francziaországban.
Mikor Lándory belépett a boudoirba, Sidonia eléje sietett s kezet szorított vele, aztán odafordulva Medeához, azt mondá a leányának:
– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.
– Hallottam, szólt Medea.
– Csak azt, a mit mindenki tud. De a mit én tudok, azt nem. Ő mentette meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.
Medea az anyjára bámult.
– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourtnál?
– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hir csak a te megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a franczia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hirt szerze magának a commune harczaiban. Az ő neve Raoul Ripaille.
Medea elszörnyedve lépett hátra.
– Raoul Ripaille! A kit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!
– Nem tudták, hogy ő az én mostoha fiam.
– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…
– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.
Medeának az arczán az az extaticus undor kifejezése vett erőt, mely az ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán, ha egy cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e perczben el nem maradt volna a katasztrófa.
– Ez az idegen úr, monda Sidonia grófnő, közbenjárt a mellett, a kit mindenki üldöz, átkoz, halálra itél és elfordította róla a meggyalázó büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak köszönhetjük.
Medea arczvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyülöl, ha az őrüléshez van közel. Szempillái tágra nyiltak s ajkai össze voltak szorítva.
– Büntetése át lett változtatva tíz évi számüzetésre Frankhonból, végzé be Lándory.
– Tíz évi számüzetés! Hebegé Medea; s abban a perczben egyszerre felengedett a fagy: hosszú sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s ajkai úgy nyiltak meg, mint a ki imádkozni akar: de még nem tud egyebet, mint a kezdő szót: «Uram Isten!»
Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.
– Ez jól van, suttogá Medea, kezét nyujtva Lándorynak.
– Még semmi sincs jól, mondá Bertalan komoran. S én nem érdemlek semmi köszönetet a grófnők részéről.
– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a megkegyelmezésről, szólt Sidonia.
– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel grófra, a míg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?
– Hát nincs elfogva? kérdé Medea.
– Megfogva igen is. Egy egérfogóban. Harmincz czimborájával együtt. De kézrekerítve nincs.
– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.
– Mondjon el mindent. Biztatá Sidonia grófnő.
– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?
– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már, mondá Medea.
– Nekem pedig nincsenek idegeim, veté oda Sidonia.
Bertalan körül tekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást. Maga odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulcscsal. Aztán félrehúzta az alkoven damaszt függönyét, s az álczázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma zárt; «egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki».
Bertalan oda állt háttal a kandalló elé, melyben olajfahasábok pattogtak; Sidonia végig nyult egy chaise longue-on; Medea pedig leült egy alacsony selyem guggolóra, féltérdét az összefont kezek közé fogta; a lobogó tűz lángszinűvé festette az arczát.
– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, a hol Raoul Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párisi katakombákat?
– Igen.
– De nem voltak bennük?
– Nem.
– Ez egy tömkelege a földalatti folyosóknak, melyeket az ős Páris alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer, és kiszámítás nélkül: úgy, hogy néhol két folyosó keresztül vonul egymás alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e «carier»-ekkel. Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesülyedtek tíz ölnyi mélységbe az alattuk bedült katakombába. Most az utczák úgy vannak szabályozva, hogy a házsorok a földalatti aknafolyosók két oldalát foglalják el s magukba a folyosókba szabályos távolban furt kürtők vezetnek alá, a mikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák felügyelői. Egy egész tiszteletre méltó néposztály. A főbejárat ott van a barrière de l’enfer-nél.
– Emlékszem már valamire, szólt közbe Medea. A barrière de l’enferről (pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt a meglátogatásra.
– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látni való, mint piszok, nyirok, fekete pinczepenész, sötét oduk, düledékek, átfülve a nedves langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó buszszától, az undorító utczasártól, mely ide reked.
– És ott van Lyonel már hónapok óta? szólt Sidonia grófnő összeborzadva. (Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)
– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban bámulatos vitézséggel harczoltak. Az Internationale válogatott tábora volt ott egyesülve, a kiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik, hőskölteményt lehetne irni. A leveretés után egy része az Internationale csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan aztán rövid időn előbujkáltak, a mint az éhséget és a nyomort nem birták kiállni, s össze lettek fogdosva. Csupán egy csoport tartja még mindig magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. Hanem ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az ostromzár elleni daczolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon folyosója. Egy kőfejtő nevezte el igy, valami Décure, a ki sokáig volt Porte-Mahonban hadi fogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik folyosó, mely egyszer csak keresztül törte az alsó boltozatot s maga alá temette a művészt. Most ezen a helyen, két összeszakadt folyosóból egy tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kut furva, le egész a sziklák alatti agyagrétegig.
Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, a hol harmincz ember számára van elég levegő és víz.
– Minő levegő! és minő víz! sohajta föl Sidonia.
– Élelmi szerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy tömeg conserve-dobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit levinni, a mennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petroleumuk is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekökből világosság tört fénye hat elő.
– S mely uton lehet hozzájuk leszállni, a kürtőkön kívül?
– A hol a kiváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a «tombeau d’Izoard», egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, a kik új alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros és égetett italokat, a mik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szük, hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő csigalépcsőn végig, a hol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő alakját nem látja. Ezen az uton egy ezred sem volna képes tíz embert megostromolni, a ki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a katakombáknak a barrière de l’enfer alatt: de annak már lépcsője nincs. Ezt nem használják.
– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a megadásra? kérdezé Medea. Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.
– Már meg volt kisértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda felrobbantása volt rá a felelet, mely a kürtő vas födelét a levegőbe hajítá. A bezárt csoport azzal fenyegetőzik, hogy dynamittal az egész városnegyedet levegőbe fogja röpíteni. Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen stratagémát talált ki. Egy napon, a mikor erős záporeső szakad alá a Mont-martre-n, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető földalatti csatorna zsilipjét, s a helyett utat nyitnak előtte a barriêre de l’enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag rövid időn megtölti a Porte Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat, s minthogy a Place du Mementohoz vezető vaskapu be van zárva, ott megreked az özönvíz s folyvást emelkedve, lassankint a tombeau d’Izoard felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; a kiknek azután nem marad más választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s egyenkint megadni magukat.
– Acheroni terv! sziszegé Sidonia grófnő.
– Sőt anti-infernális, szólt Medea; miért fenyegetnek annyi ártatlan embert a légberöpítéssel?
– De Lyonel is köztük van!
– Az az ő hibája.
– Csakugyan nincs szived.
– Megigértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.
– Folytassa, kérem.
– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv, folytatá Bertalan. Lyonel gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. A hogy én őt ismerem, mind azok után, a miket felőle hallottam, ő egy heves vérű vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ iránti gyülöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem fog-e abban a pillanatban, a midőn győzelmes elleneinek arczát megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?
– Ez igazán kitelik tőle.
– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték s el akarták fogni: előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül kasul szurkálva, le nem teríték. Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga körül, míg puskaagygyal össze nem zuzták a koponyáját.
Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arczát s tenyereit a két fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!
– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán, folytatá Lándory, hogy a katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaillet, minden esetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkiméljék, s életveszély nélkül fegyverezzék le. De az a nehéz kérdés, hogy miként ismerjék meg Raoul Ripaillet? A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.
– Én ráismernék! kiálta fel élénken Sidonia grófnő.
– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique volna; a mint harmincz föld alól kibujó lucskos, marczona alakot a katonák legyürnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?
– Nem veszteném el benne az eszméletemet, a míg Lyonelre ráismernék.
Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkénytelenül szaladt ki a száján ez a szó.
– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.
E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Medea keze.
– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostoha fiára Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét patinával vonja be az arczokat, hogy utoljára csaknem egyformákká lesznek: az egyik olyan mint a másik, s hozzá a rongyokká mállott öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arczon; az üldözöttek szoktak hamis ránczokat etetni az arczaikra pokolkővel. Nem! A grófnő, a ki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.
– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.
– Hirdetni fogjuk nagy veresbetüs plakátokon, hogy a ki Raoul Ripaillet felismeri, mikor az a tombeau d’Izoardnál előkerül, kétezer frank jutalmat kap.
– Mondjunk ötezret!
– Higyje el grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denuncziácziót küldtek be. Nagyon nagy a konkurrenczia. Igen leszállt az értéke az árulkodásnak a kinálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. A ki az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.
– Ki teszi azt meg!
– Hát valaki, a ki őt olyan alakban szerette látni, a milyen Raoul Ripaille.
Medea fölkelt a tabouretről, s olyan zugba ült le, a hová nem világít a kandalló tüze.
– Hanem azért én is ott leszek: mondá Sidonia grófnő.
– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt elmondom az útját, a hogy odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versaillesba. Keresse fel az igazságügyminisztert s köszönje meg neki a kegyelmet, a mit Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers urnál. Ott már kevesebb emphasissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsulyozza azt az igéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugenia volt császárnő bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostoha fia elfogatásánál jelen lehessen: abból a czélból, hogy őt felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?
– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki.
Medea erre előjött a homályból.
– Nem! Nem! suttogá hevesen az anyja fülébe.
– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról-szóra mondani, hogy mit akar a mostoha fiával beszélni. Olyan tárgyakról, a miket annak megismernie szükséges. Megkegyelmeztetését, tíz évi száműzetését, atyai vagyonának visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott rögtön, az elfogatása után. Mind ez közölve lesz a parancsnokló tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.
Medea megint visszaült a helyére.
Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.
– Ön a mi jó angyalunk!
És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotva élen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő megszabadítója ellen.
És Lándory azt is jól tudta előre.
A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. – «Hivatalból» ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a stratagémához szükséges meteorologiai esemény pillanatában kéznél lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párisban azokat a szobákat rendezték be a számára, a melyekbe Lyonel szokott szállni, mikor látogatóba jött.
Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor épen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia grófnő szobájába: «hagyjuk az ebédet most, grófnő; a «guinguette»-ben majd kapunk «cervelatot és cidret»; vegye fel a waterproofot: a gig be van fogva!»
– Gondolja ön, hogy most lesz?
– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a giggel nem lehet egész a barrière de l’enferig hatolni, a kövezetből sánczokat csináltak s még nem értek rá visszahordani.
Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona. Felvette a tourista öltönyét, a kaucsuk sárczipőket, s egy nagy vászon esernyőt vitt magával.
Lándory olyan öltözetet választott, a milyent az egylovas fogatok bérkocsisai viselnek: a vastag daróczblouse fölé öltött bő köpönyeget és széles karimáju viaszkos vászon kalapot.
A bérbe fogadott gigbe egy kemény száju pony volt fogva; maga Bertalan hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.
A mint az északi vaspálya induló-házánál a rue Lafayetteből a rue Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháboruknak, a mikben a haldokló nyár jelenti be búcsulátogatását, valamennyi megmaradt mennyköveit egyszerre kiürítve; a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófné kezéből az esernyőt, ha a Péter nem fogta volna félkézzel a nyelét.
Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utczákat tisztára seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket, melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolguk; csak éjszakára kerülnek haza. A Montmartre-utcza más évben ragyog a boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: «mort au voleur!» A díszes utczakövezet gránít koczkái a keresztutczáknál torlaszokul vannak felhalmozva s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.
Egy mellékutczából (talán a rue de jour) azonban már szemközt jött a giggel egy futó csoport, férfi, asszony vegyest, mely később versenyt futott vele: egyre szaporodva minden utcza szegletén; úgy hogy a Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni. Ezeket az előre hiresztelt haditerv csalta e helyre, és talán a két ezer frank jutalom is, Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi bourgeois, a ki a zápor elől megszalad.
Egy kaucsuk köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy hová igyekszik az úr, meg az asszonyság? «Mouchard» volt.
Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott ki a számukra, mint passe partout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az anyja Raoul Ripaille nak, a ki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.
– Akkor térjenek önök ide be a «nouveau Tivoli»-ba a kocsijukkal; tovább nem lehet előre hatolni. Majd én elsietek a barrière de l’enferig s onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a tombeau d’Izoardig elvezeti.
El kellett fogadni az ajánlatot.
Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit lovat Péterre, s aztán a mouchard elől, ő pedig hátul utat törtek a közbevett grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta: «citoyennes! respect au malheur! La mère d’un condamné!» S ennek sikere volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.
Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponkint galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkező hely. Huszonöt souért egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett, A garçon rögtön ott termett s igen jó lapin ragout-val szolgált és extra bordeauxival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az asztaltársaságot.
Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az asztalnál ülő polgárok többnyire montmartrei kertészek és tehenészek voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállu polgár, fején lefityegő hálósipkával s annak a tetejébe nyomott kalappal; nyaka vastag veres gyapot shawlba tekerve.
– No mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a champignon telepeim, a hol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek! Mindennap egy szekér champignont szállítottam a hallesba. Az én termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig is elélhetnek oda alant herczegi módon; mert a champignon mindennap ujat terem!
A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá pecsenye.
– Hát hogy ne volna? Nincs oda lenn patkány elég? Azt gondolják az urak, hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam, nagyon jó, ha ragoutnak csinálják. Épen olyan, mint ez a lapin-ragout.
Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.
A szomszédnak még is volt skrupulusa.
– A ragouthoz vaj is kell.
– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kutágast? Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra mulva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvizen keresztül szűrik, az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét, meg a szagát, a leggyönyörűbb irósvaj lesz belőle.
De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.
– Gyerünk ki inkább az esőre.
De még oda is utána hangzott a derék csiperkegombatermesztő tréfás véleménye.
– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet kap, (hogyne kapna, mikor egy marquisnőnek a szerelemgyermeke) hát a szakácsnéval mindennap patkányragout készíttet csiperkegombával s Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!
S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi nevetni való.
E közben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végig önté ragyogásával az óriási várost; a Montmartren azonban valóságos felhőszakadás volt. Látni lehetett, a mint egy sötétkék felhő függélyesen omlik alá, felül egészen elenyészve; a magasabban álló felhők bizarr világítás viszfényében ragyogtak alá a házakra; míg a Montmartre szélmalmainak silhouette-képe csak a villámlobbanásnál rajzolódik az égre. Messziről lehetett hallani a fosse Montmartre zuhogását a mennydörgés mellett, minden csatorna abba önté moslékait.
Nem sokára megérkezett a mouchard által requirált katonai piquét; nyolcz darab zuáv, kiknek ezredeit már a commune harczai alatt hozatták haza Rómából. A néptömeg utat nyitott előttük, kiabálva: «vivent les zuaves!» – (Most ezeké volt a népszerűség.)
Sidonia grófnőt közrefogták s aztán haladtak gyorsan a Montmartre utczán fölfelé. A mellékutczák torkolatai mind katonasággal voltak megszállva, s a Messagerie udvarán lehetett látni egy escadron lovas chasseurt, nyeregben ülve.
A mouchard figyelmezteté a grófnőt az utcza nevezetességeire. Az ott a Fosse Montmartre, melynek árkából rohan alá a krétafehér vízár; mely az utczát átívelő boltozat alatt a tulsó oldalon a nagy kloakába omlik. Oda, abba hajították bele Marat csontjait, miután egy ideig a Pantheonban kevélykedtek, Rousseau és Voltaire hamvai szomszédságában; mellette az egyik utcza a passage du Saumon: más időben csupa ragyogás; a baloldali utcza meg a rue Justienne; az a szögletház volt Du Barry grófnő lakása, a honnan a guillotine alá hurczolták. «Csak öt perczig hagyjon még élni, hóhér úr! az Isten szerelmeért! Csak öt perczig még!» – Itt átellenben volt a régi temető, a hol Molière és Lafontaine nyugodtak. Most egy nagy hirlap kiadóhivatala van ott.
Mit érdekelte most mind ez a grófnőt! Csak az az egy ragadta meg a figyelmét, hogy ez az egész zuhogó zagyva, mely a nagy kloaka szádába beömlik, a Szajnába levezető csatorna elzárásával kényszerítve van a katakombákba tódulni, s azoknak az üregeit megtölteni. Jobban sietett, mint a katonák.
Végre eljutottak a tombeau d’Izoardhoz. A bejárat előtt egy szakasz sappeur volt felállítva, az utczát egész a barrierig hosszában elfoglalva tartá egy zuáv zászlóalj.
A bejáratnál a titkos rendőr és a katona-piquet hátra maradt. Az őrtálló tiszt előtt Lándory igazolta magát és a grófnőt a rendőrfőnök engedélyével s arra be lettek bocsátva a katakombák előtornáczába.
A tágas, boltozatos terem oldallámpákkal volt kivilágítva. Három oldalát tüzérkatonák tarták elfoglalva; a negyedik volt felhagyva azoknak, a kik jelentkeztek, hogy fel tudják ismerni Raoul Ripaillet. Azok is lehettek valami huszan. Munkások, diákok, mouchardok, pinczérek nagyobbrészt. Csupán egy katona volt közöttük, egy fiatal hadnagy, tüzér egyenruhában.
A parancsnokló tiszt tüzérőrnagy volt; sebhelyes arczú veterán, becsületes, hadfi tekintet, udvarias a nők iránt. Rögtön széket adatott a grófnőnek s Lándoryt megkinálta szivarral, azután meg egy pohárka cognaccal. Mindkettő szivesen lett fogadva.
– A grófnőnek is jó lesz egy pohárral meginni. Itt nagyon rossz a levegő. Monda az őrnagy.
– Talán a csertől van? mondá a grófnő.
A terem padlata lábnyi magasan fedve volt timárcserrel, mint a torna-iskolákban.
– Nem, grófnő, a csernek kellemes szaga van: ez a nehéz bűz, a mit itt érzünk, a katakombák lejáratából jön fel, a mint azt az alulról felfelé emelkedő vizár előre tolja.
– S azoknak az embereknek ilyen levegőben kellett élni!
– Majd nem sokára vége lesz már a szenvedésnek, amit esztelenül magukra vállaltak. Ha tudnák, hogy mind kegyelmet kaptak!
– De vajjon elő fognak-e jönni?
– Azt pedig astronomiai pontossággal megmondhatom a grófnőnek, szólt az őrnagy, elővéve oldaltáskájából a térképet, mely a katakombák helyszinelését kimutatta. – Tudva van, hogy az elzárt carriereknek a térfogata milyen nagy; az is ki van számítva, hogy perczenkint hány tonna víz omlik alá a nagy csatornán ilyen felhőszakadásnál; és így ki lehet mutatni, hogy most hol járnak a föld alatt bujdosók: öt percz mulva megint hol lesznek? Fél órájuknál több nincsen. Az utczai kürtőknél hallani a lármájukat. Nem soká fog várni a grófnő.
– Oh bizonyára Raoul Ripaille az elsők között lesz: ő mindig legelől szokott járni.
Ezzel a szóval az a fiatal tüzérhadnagy avatkozott be, a ki a felismerésre vállalkozó nézők között volt.
– Ön ismeri Raoul Ripaillet? kérdezé a grófnő.
– Oh igen sokszor láttam őt, igen közelről. És mindenféle átalakulásban. Bizonyosan rá fogok ismerni.
A grófnő halkan sugá az őrnagynak.
– Milyen fiatal arcza van ennek a tisztnek.
– Azon ne csodálkozzék ön, grófnő. A nagy veszteségek után, melyeket hadseregünk szenvedett, legjobban megfogytunk tüzértisztekben; akkor a katonai iskolák növendékeiből csináltunk tüzértiszteket. S jól beváltak. Igen sokszor fog ön láthatni tizenhat esztendős ifjonczokat, kik az iskolákat folytatják, s mellükön a vitézségi érdemrendet viselik. Ez a fiatal bajtárs is a saint-cyri iskolából való; de mondhatom, hogy kitűnő szakismerettel bír az egész arcolaiban. Különösen a bombák szerkezetéről a legalaposabb tanulmányai vannak.
– Oh igen. Szólt a fiatal tüzértiszt olyan csengő hangon, mely az első fiatalságra vallott. – Kivált a kézi bombák szerkezetét ismerem jól. Az internationalenak ez volt a legfélelmesebb fegyvere. Ismeri ön az Orsini bombákat, madame?
– No no! fiatal bajtárs! – inté őt az őrnagy, – minek a gyöngéd szíveket elrémíteni.
– Oh, a ki ebben az órában erre a helyre el mer jönni: az nem lehet ideges.
Azzal a fiatal tiszt megmagyarázta a grófnőnek, hogy a dynamit-bombák hogy vannak fölszerelve, lőkupakokkal és csappantyus szegekkel: a hol egy kemény tárgyhoz ütődnek, egyszerre szétpukkannak s rombolásuk irtózatos.
– Látja ön grófnő, folytatá a gyermek-katona, ez a vastag réteg csertörmelék, aztán meg a fejünk fölé vont erős hálózat, az én elővigyázati találmányom. Ha azok a ficzkók dynamit bombákat akarnának közénk hajigálni, alant a puha csertalap, fenn a háló megakadályozza az elpukkanásukat.
A grófnő tagjai mégis csak végtül-végig borzongtak erre a megnyugtató felvilágosításra.
– Kérem, őrnagy úr. Van a katonáknak utasításuk arra, hogy Raoul Ripaillet meg ne öljék?
– Van, grófnő. A legnagyobb kimélettel fognak vele bánni.
– Nem vettethetik föl ezt a házat dynamittal az ostromlottak?
– Lehetetlen. Harmincz méternyi mély réteg van fölöttük; azt egy Vezuv sem emelné föl.
E közben a levegő egyre nehezebb kezdett lenni: olyan sürű volt már a gőz a teremben, hogy a lámpák csak úgy pislogtak benne. Az égő szivar serczegett a férfiak szájában: a terem hátuljában levő lejárat torkolatából szemmel láthatólag párázott fel az alvilági, mellfullasztó posaj.
Most elkezdett valami leirhatatlan, kifejezhetetlen zürhang a lépcsőgádorból felzengeni. Ezer meg ezer czinczogás, vékony visító sírás egyesült zenéje. – A patkányok már menekülnek.
Elébb csak ötével-hatával ugrálnak ki a lépcsőgádorból, aztán egész csapatban, egymás hegyin-hátán gomolyogva, s a mint a világosságra érnek, igyekeznek a nyitott ajtón keresztül elmenekülni. A lépcsőüreg sír, fütyöl majd üvölteni, hahotázni kezd, mintha a pokol nevetne. Most már a patkányokkal együtt emberek is jönnek fel a lépcsőn. Káromkodásuktól bőg így a lépcső gádor.
Egyszer csak a patkány gomoly közül egy lámpástartó kéz bukkanik fel; még egy lépcsőfokkal feljebb egy emberfő küzdi fel magát. Balkezével az arczába ugráló patkányokat veri el magától. E miatt nem lát: szemeit önkénytelen behunyva tartván. Csak akkor tekint fel, mikor kétfelől megragadják a karjait.
Az övébe tőr és pisztoly van dugva: de már azokhoz késő kapkodni; ökleit hurok szorítja össze.
Ez nem a várt alak. Haja gubanczos, őszbecsavarodott, hosszú szakálla a melléig ér.
Ez az öreg «pére Croque-Mitains»! kiálták többen a felismerő tömegből. Félretaszították. Hadd jőjjön a másik.
Az már fegyveresen ugrott ki a feljárat üregéből. Egy hatalmas athletai alak: sűrű fekete hajzattal, torzonborz szakállal, szinpadias jelmezben, mint Masaniello, parancsnok korában. A kezében tartott karddal rettenetes vagdalkozást követett el maga körül, a míg az őrnagy ki nem ütötte azt a kezéből. Arra aztán ökölharczba kezdett a tüzérekkel, s ordított, üvöltött, rugott, harapott; négy embernek dolgot adott, a míg le tudták a földre teperni és a kezeit hátrakötözni.
– Ez a Martin Créve-Coeur! kiabáltak az expertek.
Ez alatt előbukkant a harmadik. Egy fiatal, gyermekarczú, szikár, sovány alak.
Ah! A «typographe Michon!» kiáltá valaki a szögletből.
A legényke azzal felelt a megszólításra, hogy előrántotta a revolverét s a kiáltó felé lőtt vele háromszor. A harmadik lövésnél kiütötték a kezéből a revolvert s megfogták a nyakát. A golyók nem tettek semmi kárt; de mind a három ott fütyült el Sidonia grófnő feje fölött. Legalább az az élvezete is megvolt, hogy golyófüttyentést hallott a közelből, a mi nem minden uriasszonyságnak tartozik az élményei közé.
A lövöldöző nyomdásznak adtak a tüzérek egy pár «imprimaturt» a hátára, a míg a másik kettőhöz csatolták.
Ekkor egy borzasztó jelenet következett.
A negyediknek előbukkanó internationalista arra a kétségbeesett ötletre jött, hogy a ruháit petroleummal itatta be, s a terembe lépéskor, egy gyufával meggyujtá magán az öltönyét. Egyszerre lángba borult az egész alak, tetőtől-talpig. A czélját el is érte, mert a katonák szétugrottak, a mint ezt a pokolbeli alakot a sötét gádorból előugrani látták s erre az feltartatlanul rohanhatott ki a terem nyitott ajtaján; hanem ott a pompierek közé került, a kik készen tartott vizes pokróczczal rögtön leboríták s elfojtották a lángokat az öltönyein. Nem is történt nagy baja; csak a haja, meg a szakálla égett le.
Sidonia grófnő rémledezve fordult a fiatal tüzér tiszthez:
– Vajjon nem ez volt a Raoul Ripaille?
A futó alak arczát nem lehetett kivenni a fekete füsttől, mely feje fölött összecsapott.
– Nem, madame. Ez nem volt Raoul Ripaille. Azt nem látta még senki szaladni.
Most feltolódott az oduból az ötödik alak.
Valamennyinél marczonább, ijesztőbb.
Fején piszkos veres sipka, bőrernyőjével a balszemére lehúzva, a jobb szeme egy vérfoltos, mocskos kendővel bekötve; az egész arcza fekete a lőporfüsttől vagy a pinczepenésztől; a bal pofáját elékteleníti egy elmérgesült seb, mely körül kék daganat látszik. Az ajka vérzik a friss patkányharapástól. Az a félszeme, a melyikkel lát, veresre duzzadt szemhéjak közül villog nyugtalanul szerteszét. A félbajusza le van pörkölve, öltözete bő ránczos calicot blouse, mely a vállain le van hasogatva s a veres inget engedi láttatni. A két kezét a zubbonyzsebébe mélyesztve jön elő, hanyag, csámpás léptekkel.
De a mint az utolsó lépcsőfokra felhág, egyszerre kirántja a kezeit a zsebeiből, mindegyik kezében egy dynamit granát, és rekedt hangon rikácsolja:
– «Bon soir, messieurs!»
S azzal a két Orsini-bombát elhajítja maga elé. Az egyiket le a földre, a másikat fel a magasba.
Ha csak egy a kettő közül eldurranik, ember épkézláb abból a teremből meg nem szabadul: ámde az előintézkedés igen jó volt. Az egyik pokolgép a puha cser talajon zápult meg, a másik szegeinél fogva fennakadt a magasban kifeszített hálón, egyik sem robbanhatott fel.
S abban a perczben felkiálta a fiatal tüzérhadnagy:
– Az ott a Raoul Ripaille!
Sidonia grófnő nem birta ezt hitébe fogadni.
Ő sohasem ismert volna így rá. Az ő délczeg, szép Lyoneljére, ebben a sunda, undorító alakban! Hihető-e, hogy ez a rongyváz, ez a gonosztevő modell, az ő kedvenczével egy és ugyanaz! Ez a rém, a ki tömegeket kész gyilkolni, és az a hizelgő szőke fej, mely arany haját engedte ylang-ylanggal illatszereztetni beczéző mostohájának. Lehetetlen! Lehetetlen!
Az pedig, meghiusult merénylete után, daczosan fonta össze a két karját a mellén, s éles hangon rikácsolá, henczegve:
– No, hát én vagyok a Raoul Ripaille!
S azzal odafordult, a hol a felismerő tüzértiszt állt.
– Hahó! Ezt meg én ismertem meg! Az árulót, kiálta hevesen rámutatva. Ez a nyalka tüzérhadnagy, abban a zsinóros egyenruhában nem férfi, hanem leány! Az én maczám: a Lidy Carcasse! Szép collegája az úrnak! Egy szajha, vállrózsákkal.
Erre a szóra a vezénylő őrnagy eltaszította a tenyerével az oldala mellől a kis tüzértisztet. A pattantyusok rögtön megragadták azt a karjainál fogva s szétgombolták a mellén a kabátját. Csakugyan leány volt!
Ekkor aztán a többi katonák is dühösen neki estek az álczázott némbernek: egy percz alatt le volt tépve róla minden öltöny; úgy maradt ott mezitelen; csak a bakancsait hagyták rajta. A ki csak közel érhette, csattogott a tenyere a fedetlen maradt tagjain.1)
A bántalmazott némber sikoltozva menekült Lis Blanc grófnőhöz s kétségbeesetten ölelte át annak a térdeit.
Sidonie grófnő közel volt az elájuláshoz az iszonyattól.
Az elárult Raoul Ripaille neki rohant a leánynak s meg akarta azt fojtani, s aztán hogy ketten-hárman megkapták a karjait, a sáros talpával rugott rajta egyet.
Lándory hirtelen leveté a bő köpenyét s rádobta a meztelen leányra, a mibe az reszkető sietséggel beleburkolózott s aztán igyekezett magát a tömeg között elrejteni.
– No csak mérséklet, úrficska! csitítá a dühöngő Raoul Ripaillet az őrnagy. Nem kell a viszontlátás örömeit csizmasarokkal kifejezni. Nézze ön: itt van önnek az anyja.
S azzal karonfogta a communardot s oda vezette Lis Blanc grófnőhöz.
– Eh ventre bleu! Káromkodék a communard, nagy szükségem van nekem most anyára, nem akarok én még egyszer születni.
– Lyonel! Minő beszéd ez? kiálta fel, megbotránkozva Sidonia grófnő.
– No hát nem látja ön, hogy most szült az anyám? a drága föld anya! a hogy a poéták csufolják! Nézze, hogy szüli egyre-másra az iker öcséimet. Ez a termékeny tehén! Ha a Martineau apó riskája így tudna elleni!
– Térjen ön eszére! Nem ismer rám?
– No hát mit csináljak az eszemmel? Persze, hogy nem ismerek önre. Ma nincs kifestve. Hát minek jött ide? Gyönyörködni akar benne, hogy hogyan lőnek főbe? Meg akar téríteni a mennyország számára?
– Önt nem ölik meg, kegyelmet kapott Thiers úrtól.
– Ki az a Thiers úr? Nem akarom ismerni. Nem kell a kegyelme! A pajtásaimmal akarok menni. Ha azok a pokolba: én is oda.
Az őrnagy beavatkozott.
– Menni fognak önök, valószinűleg oda: de csak türelemmel; mert ezuttal valamennyi kegyelmet kapott. Senkit sem küldenek a pokolba többé, a míg a pneumatikus vasút el nem készül odáig.
– Ön tetszik nekem, citoyen! No hát mért óhajtott látni a mama? Nagyon ingerlek valakit arra, hogy megcsókoljon? Egy patkány épen most vallott szerelmet, itt a csók helye a számon.
A grófnő a könyekig el volt keseredve.
– Én azt hittem, hogy jó hireket fogok önnel közölhetni, a mikért háládatos lesz. Ön kegyelmet kapott. Nem végzik ki és nem deportálják Cayennebe. De számüzve lesz tíz esztendőre Francziaországból.
– Hol van az az ország? Hát van ilyen tartomány? Nem tudok róla!
– Az atyai vagyonát visszanyerte ön. Seigniers ismét a mienk. A második végrendelet előkerült s mi visszahelyeztettünk örökünkbe.
– Le a birtokkal! Le minden úrral! Bőrét a timárnak, csontját a kutyának!
– Ön még részeg. Majd ha kijózanodik, gondoljon arra, a mit tőlem hallott. Az ékszerek is megkerültek. Én a gyémántot mind el akarom adni s az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben. Közel az ön hugának atyai birtokához s mi is odaköltözünk, elhagyjuk Francziaországot.
Lándory valamit dörmögött a fogai között, olyanformát, hogy «nyomorult».
– Madame! Ez már túl megy a programmon! vágott a beszédbe az őrnagy, a kinek utasításában volt, szigorún ügyelni arra, hogy a grófnő miről beszél a fiával?
Sidonia grófnő fejbólintással jelzé, hogy végezte a mondókáit.
– Szabad még annyit mondani fiamnak, hogy mind a megszabadulását, mind a vagyona visszaszerzését ennek az úrnak köszönheti, a ki itt mellettem áll? Ezzel Lándoryra mutatott.
– Úgy? Monda az ifju gróf, még a másik szeméről is felhuzva a kötőléket, hogy még jobban megnézhesse Lándoryt. S azzal cynikus renyheséggel mondá: «no ha annyi jót tett velem ez az úr, akkor szabad kérnem tőle még ezt a szivart is?»
S azzal, nem várva be az engedelmet, kivette Lándory szájából az égő szivart, s a saját szájába dugta.
– No hát mehetünk. Éljenek a jó emberek és a rossz asszonyok!
Abban a perczben jobban érdekelte az a szivar, mint az egész seigniersi uradalom és a Lis Blanc kastély, valamennyi gyémántjaival és szép asszonyaival egyben.
– Majd előbb a Mazasba fogják önt vezetni, mondá az őrnagy. Ott megkapja a további rendeleteit.
Sidonia grófnő nem volt kiváncsi megtudni, hogy fogják el rendre a többi menekülteket. Arra kérte az őrnagyot, hogy fiának felismerőjét a Lidy Carcasset küldesse utána a palotájába. Gondoskodni szándékozik a leány jövendőjéről. Érdemes volt rá. Elég szép volt.
MÉG CSODADOKTOR IS!
Ismét az a zuávcsapat nyitott utat az utczát megtöltő néptömeg között Sidonia grófnő és kisérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott kocsiig.
A Lidy Carcassenak is tanácsos volt a fedezet mellett tova osonni. A grófnő kivánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a hátulsó ülésben.
Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most; mert a népcsődület miatt nem lehetett az utczákon a gázlámpákat meggyujtani. Csak a messagerie-nél vette át az utcza ismét szokott nagyvárosi jellegét.
Innen aztán vígabban lehetett tovább haladni. A boulevardokon már hullámzott a czifra sokaság. Csak az a külömbség volt a régi és a mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltünően sok volt az egyenruha, feltünően kevés a «schlepp».
(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét tolonczoztak ki erőhatalommal Párisból s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)
Mikor a gig a Lis Blanc-palota elé megérkezett, már akkor Sidonia grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből; Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig czipelni: ott egy balzacra fektették s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön futtattak orvosért.
Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt; átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és szakállának! A katakombák bűze tapad.
A mint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá neki:
– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé után. Vendéglőbe költözünk.
– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.
– S olyan nagyon megtetszettek?
– Akár csak az illavai czimborák!
Egy közülük épen belépett. A grófné komornyikja.
– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, sziveskedjék hozzá felfáradni.
Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Medea grófnő a könyvtár-szobában várt reá.
Természetszinű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az arczához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen sima szabásu öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás rajta: a mit Isten adott, csak az tünik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint a páva-uszály, elől igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a divat egészen Dea számára volt feltalálva.
– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, mondá Lándory elé sietve: mi történt az anyámmal? iszonyú lázban van, valóságos delirium. Irtóztató, a miket fantaziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják. Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, a mik lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arczán, s egy Lidy Carcasse leányról, a kin nincs semmi öltözet: mind azt hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját garde-robe-omból, úgy hozzam elé. Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos pióczákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja segítségül. Jőjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a deliriumát.
– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.
Medea, egy szőnyegajtón át egy garde-robe-szobába s onnan egy körül tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja nyilt Sidonia grófnő hálószobájába.
Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben: a kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal.
Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brocat függönyei mögött feküdt, remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva himzett vánkosai között. Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione, megrémült arczczal, s a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.
Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.
– Monsieur Gontourt, professor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.
Üdvözölték egymást.
– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve; mondá az orvos. Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normalis, a lélekzetvétel szabályszerű, a pulzometer 37 hőfokot mutat és mégis a leghevenyebb typhosus delirium tünetei: hagymázos visiók, üldözési mánia, futási ösztön, erotikus gerjedelmek és a mi a legszélsőbb indicium: a patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy kérdezzük öntől, mi baja.
– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek, mondá Lándory, bizonyosan meghütötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-el fogja beváltani; a büzhödt levegőben, a hol időzött, valószinűleg erős migrainet szerzett magának, a mivel majd holnap reggelig szenvedni fog, akkor elmulik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb egy csésze theánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.
– De hát a rémképek? A patkánylátás?
– Nem rémképek azok, professor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel látta s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül, nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat lát maga előtt.
A doktor mégis csak irt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.
A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak. (csakugyan valami házi barátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.
– Tudok mindent, monda Bertalan, több évig voltam én betegápoló.
A doktor megigérte, hogy éjfélután megint eljön.
Sidonia grófnő, a mint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá lett: a lázas vaczogása megszünt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki tudta nyujtani egyenesen.
Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő homlokára.
Sidonia arra lehunyta szemeit, az arcza megnyult, az ajkai félig szétnyiltak; a lélekzete meglassudott s nem sokára elaludt.
Medea elbámulva mondá Lándorynak:
– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.
– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! hanem a grófnő elaludt, mert ki van fáradva, az idegei kimerülve.
– Hát nem szenvedett igazán?
– Az nem volt testi szenvedés.
– Hát mi volt?
– Az a psychiatriába vág, s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom. Az utolsó órák élményei azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is megtámadták volna. A miket az orvos és a grófnő környezői, mint deliriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni, mind szemmel látott tények voltak.
– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? a küzdő rémalakok? A feje fölött elfütyülő golyók?
– Azok mind közvetlen tapasztalatok.
– És mostoha fiának torzképe? a sebhelyes arcz?
– Azt mind látta.
– És a dynamit bombák, a miknek egyike az ő lábaihoz gurult?
– Az mind valóság.
– Hát az a leány, a kiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó foszlányig, s a ki az ő karjai közé veté magát?
– Az most is itt van az udvaron. Ott kuczorog egy szögletben, az én köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb, hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá nem ismer, darabokra vágják.
– De hát «mi» az a Lidy Carcasse?
– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát, de ne a sajátjából, mert az annak hosszú lesz, inkább a szobaleányától.
– Tehát Lyonelt mentették meg?
– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialuszsza. Szokott női baj az egész.
– Megbocsát ön, hogy ide kérettem?
– Hivatlanul is jelentkeztem volna. Nehány bucsuszóval megköszönni a szives vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.
– Ah! ön elhagyja házunkat?
– A mi itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után kell látnom. Én nem azért jöttem Párisba, hogy itt rémdrámákat segítsek komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni fogja a grófnő, hogy megholt nőm atyjának a vagyona le van foglalva a Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által jótékony czélra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a lefoglalás meg legyen szüntetve.
– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.
– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem Seigniersben, a prefekturánál van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utána nézni.
Medea lesüté a szempilláit s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:
– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.
– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.
– Mindenkor szivesen lesz ön látva nálunk.
– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, a mi a mult órákban vele történt?
– A mikről én azt hittem, hogy az mind phantasmagoria! Mindent elmondott.
– Azt is, a mit Lyonel gróffal beszélt?
– Igen.
– Azt is elmondta, a mit a gyémántokról beszélt neki?
– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.
– Hogy a Lis Blanc gyémántokat elszándékozik adni, s azoknak az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s aztán elhagyják Francziaországot, s oda költöznek át.
Erre a szóra Medea arcza, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az északfényszerü ijesztő hideg ragyogást vette fel: a szemei oly visszataszítóan meredtek alá felé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a szegleteiken, orrczimpái csak úgy fujtattak az indulatos lüktetéstől.
– Igen? Azt mondá? Lihegé hullámzó kebellel.
Lándory nem nézett az arczára, félrefordítá a fejét.
Azután kevés vártatva azt mondá Deának:
– Majd ha a grófnő egészen magához tér, sziveskedjék ön vele közölni, miszerint valamennyi európai hatalmasság megtagadta a commune vezetőitől a menedékjogot. Belgium kezdeményezte. Európában egynek sincsen maradása.
Medea arczán valami csodálatos mosoly vonult végig.
Nem szólt rá semmit.
És Bertalan most sem nézett az arczára, hanem azért tudta jól, hogy mikor torzult el Deának az arcza, s mikor mosolyodott el.
Hermione érkezett meg a gyógyszerrel.
– Isten önnel grófnő. Jó éjszakát.
– Jól teszi ön, ha elhágy bennünket. Suttogá még egyszer Medea, kezét nyujtva a távozónak.
A «SZÜKSÉGES SEMMI».
Szép mulatság az, a mit magyarul úgy hínak, hogy «Pontiustól Pilátushoz való szaladgálás». A kinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükség a műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét megtalálja.
Lándory már korábban hozzáfogott, (a mint Párisba megérkezett) hogy a Lis Blanc contra Traumhold ügyben a felmentő birói határozatot megkapja. Az ám!
De nem olyan könnyü munka ám az, mint egy öt felvonásos drámát megirni!
Legelőször is rajta ült a processuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és a De L’Aisne marquisé.
Már pedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból, könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a czethalból, sőt emberileg lehetségesebb volt Pompéjit kiásni a lávaréteg alól, mint egy processust, a minek a két végét két prókátor fogja kiördögidézni.
Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestatiókkal és ellenprotestatiókkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem tehetett semmit.
… tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communarddal…
… tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquisra száll át a Lis Blanc örökség s vele együtt a felperesi jogczim a Traumhold ügyben…
… tekintettel arra, hogy ha nem azonos Raoul Ripaille communard Lis Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf valósággal él-e? existál-e? testi lételének örvendez-e?
… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére mulhatatlanul szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megczitáltatása egy esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…
… tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz Raoul Ripaille communarddal, és csakugyan számüzetésre változtattatik át a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a senatus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus rendeltetik ki curátorává?
Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a tombeau d’Izoardi jelenet, a mely által constatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és ugyanazon személy Raoul Ripaille communarddal, hogy csakugyan él, s nem halattatik meg; már most csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és számüzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostoha anyja-e, vagy a nagybátyja?
Erre felelhet meg a seigniersi alprefectura.
Lándory birt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniersi souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villamtelegráf, annál fogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokróczok koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra és leszáguldott a kies tájéku Seigniersbe. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este megint vissza fog térhetni.
A souspréfet urat ott várta, a míg megérkezett, az iroda előtermében.
Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját ujra láthatja. Bevitte a dolgozó szobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját, a míg meg nem invitálta.
– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre, az én kis tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk falusiasan! Érte fogok önnek menni kocsival, várjon rám a vendéglőben.
Lándory megköszönte szépen a meghivást, s aztán egyenesen rátért a sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges documentumot a Lis blanc ügyben.
Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.
– Mit akar ön uram? hiszen már háromszor elküldtem, háromszor visszaküldték!
– Hogy lehetett ez?
– Hát legelőször is, mikor ez az én clerc-em megcsinálja az irást, kapja magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá, a mi már használaton kivül van helyezve. Persze, hogy nem fogadták el. Visszaküldték s fizettettek velem huszonöt frank birságot, s kaptam egy megintést, hogy felhagyjak a napoleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg, (látott már ilyet?) ez az ügyetlen két balkezü ember elmulasztja a most már Párisban lakó grófnő névaláirását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot s én kaptam egy orrot és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláirásának hitelesítése egyértelmü a hamisítással. Végre aztán harmadszorra minden egészen szabályszerüleg elkészült, ennek a szerencsétlennek csak a czímet kellett az okiratra ráirni. S tudja ön, mit tett vele? A «Cour d’assises»-hez czímezte az okiratot, azt gondolta, ez is criminalitás. Onnan aztán nem irtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két szegletét behajtva az irásnak. Tetszik tudni, az ilyen hivatalos okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven, hogy «szamárfül».
– Tudom.
– E szerint én nekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank kiadásom s egy nagy orr, meg két szamárfül bevételem.
– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségü hivatalnok.
– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik sem tudja az esztendőnek tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne hagyjon belőle.
– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?
– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk «itten». Ez az ember egy szükséges semmi.
– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.
– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy hatalmas protector, a ki «minden». És még ezenfölül «férj» is. Még egészen élete delén levő férfiu, tele villanyossággal, életörömmel. A feleség szintén igen kitünő tulajdonságokkal biró hölgy, a ki ellen csak az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.
– Ki? Az asszony?
– Az ám.
– Hát egy kis pehely van az állán? No azért még nagyon tiszteletreméltó lehet.
– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. Volt azonban egy közös gyámleányuk, egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszi baraczk! A magas állású urnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a felesége nevelt leányát elcsábítsa, ezt a világ nem bocsátaná meg neki, a prépost excommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifju urat, a ki minden vizsgán keresztülbukott és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt. Lesz belőle clerc és férj. Nem kivánnak tőle egyebet csak azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, a melyben a magas protectora. Ennek a ficzkónak a legjobb dolga van a világon. Jól eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége selyemszoknyáját a glacis-n, s felemelt fővel áll meg a marchande des modes kirakata előtt, nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, a mikor «kell» és a hivatalba, a mikor «nem kell», ott lövi a nyulakat, itt a bakokat. A protectora mindent elvégez helyette. Ilyen a «szükséges semmi».
Boisgoberry úr jóizüen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem osztotta a jó kedvét, annak valami jutott az eszébe.
– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?
– Nem lehet. Igen hatalmas protectora van.
– S ön nem mer e hatalmas urral szembeszállni.
– Tudja ön? Nekem igen kedves benső jó barátom.
– Hát én nem bánom, de mi lesz már most a Lis Blanc-féle okirattal?
– Azt most negyedszer én magam fogom megirni, nem bizom többé az ifju urra. Tessék önnek addig az alatt megtekinteni a város nevezetességeit. Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői szállásán s aztán elviszem magammal kocsin az én tusculánumomba, kedélyesen megebédelünk, ön még az esti vonattal vissza mehet Párisba.
Hisz ez nagyon kedves ember, mondá magában Lándory, mikor elhagyta a prefecturát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője által elrontott protokollumokat maga ujra irogassa.
Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.
Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.
A mint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghivott vendég korábban látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a házi asszonynak.
A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame «elfogad».
Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.
Arra az inas bevezette az elegans salonba, a hová nehány percz mulva kijött az oldalszobából a házi asszonyság.
Egészen azon kor divatja szerint volt öltözve, a mi nem vált előnyére. Kissé nagyon el volt testesedve.
A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztül kötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.
Hanem azért Lándory inquisitori szemeit nem csalták meg a szalagok. Észre vette, hogy azok valamit rejtegetnek, a mi a férfi arcznak szokott kiváltságos dísze lenni.
Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött.
A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták. Lándory világért sem hozta elő az ebédre hivást. Az asszonyság maga említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni, pénteken a prépostnál ebédel, s aztán beziguet játszanak hárman a maire-rel. A mint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját s iparkodott háttal kifelé megtalálni az ajtót.