AZ ÖSSZEMÉRKŐZÉS.
Kevés szó volt, a mit Lándory váltott Péterrel.
– Kedves Péter. Te most haza kiséred a feleségemet. Én magam itt maradok. Vedd magadhoz a Wertheimszekrényem kulcsait. Holnap délig, ha magam nem érkezem haza, bizonyosan egy levelem fog érkezni a postán. Akkor a kulcsaimat, a levéllel együtt átadod a nőmnek.
Péternek az ajkán egy szótagtalan hang tört ki. Kezdete a zokogásnak. Öklét a szájához szorítva visszafojtotta azt.
Aztán Bertalan kezét ragadta meg, s azt szorítá görcsösen az ajkaihoz.
– A végin vagyunk? rebegé suttogva.
– Szót se szólj.
– Nem maradhatnék itt, ön mellett?
– Szükségtelen. Otthon kell lenned.
– Oh az az «oroszlánvadász!»
– Én is vagyok még valami!
– Ha van Isten az égben!
Ez volt a csendes döbörgés, a minek az értelmét a szomszéd szobában nem vehették ki.
Lándory felment egyenesen a kaszinóba.
Ott találta, már ebéd után, az egész albisorai vadásztársaságot, közé vegyülve a kolozsvári gentry notabilitásainak.
Egy csoport közepett vitatkozott Lyonel élénken az erdélyi urakkal, a nemzetiségi politika fölött folyt a vita. Lyonel élesen ócsárolta az egész magyar kormánypolitikát, s zsarnoki elnyomásról dörgedelmezett.
Lándory odalépett a vitatkozók közé, s félbeszakítá Lyonelt a beszédje közepén.
– Ugyan, édes Lyonel, ne szóljon ön bele a politikába, a mihez semmit sem ért…
– Ah! (Lyonel észre vette, hogy ez most szándékosan bele akar kötni.) Hát okvetlenül regényirónak kell lenni az embernek, hogy a politikához értsen?
Lándoryt a háta mögött «regényirónak» csufolták, azért a nagy munkájáért, mely előadási modorában eltért a szokott Pitaval-féle kriminál előadásoktól. Ez tehát visszavágás volt.
– Inkább regényirónak, mint regényhősnek.
Ez még élesebb vágás volt.
– Engem tart ön regényhősnek? kérdé Lyonel, elképedve.
– Nem. Én önt semmiféle hősnek sem tartom.
S azzal egyszerre hátat fordítva Lyonelnek, odaszólt az effendihez.
– No hát itt vagyok, revancheot adni a minapi nagy vereségért. Ma eltarokkozhatunk akár reggelig, nincsen asszony.
– Nagyon jó lesz: Murczus, teríttesd föl a tarokkasztalt. Itt vagyunk mind a négyen.
– Alfréd meg itt lesz bibicznek.
Néhány percz mulva Murczus visszajött a négy kártyával a kezében, a melyek elhatározták sorshuzás útján, hogy ki melyik helyre ül.
Legelőször is Lándorynak nyujtá a kártyákat, hogy huzzon belőlük.
– Cœur ass.
– A tükör alatt fogsz ülni. (Aztán odasugott a fülébe.) Lyonel felkéret általam, hogy szavaidat magyarázd ki.
Lándory visszadörmögött.
– Semmi magyarázni valóm sincsen.
Azzal a többiek is huztak.
Effendinek jutott a pique dame, Horácznak az «excuse».
– Ah, ti ketten lesztek az én szomszédaim».
Azt is megértették.
Azzal leültek a kártyaasztalhoz.
Lándorynak kellett az osztást kezdeni. Tarokk a forhand. Az osztó pauzál.
Alfréd a háta mögött ült le, s odasugott a fülébe.
– Minő fegyvert választasz?
– Ha lehet, kardot.
Alfréd eltávozott.
A következő osztásnál Lándory volt a «játszó», megkontrázták.
Alfréd visszajött s ismét odasugott neki.
– Lyonel nem fogadja el a kardot.
– No hát legyen pisztoly. Rekontra.
S játszott remekül. Megnyerte harmincznégyben: «ezt így játszák a magyarok!»
– Ebben a kártyában egy be van repedve! Mondá az effendi.
– Hozassunk újat.
A míg azt elhozzák, a három játszótárs és Alfréd megállapítják a föltételeket.
«Háromszori golyóváltás: először 30, másodszor 25, harmadszor 20 lépésről, az elsőnél 5, a másodiknál 4, a harmadiknál 3 lépés közeledéssel. Lő előbb, a ki akar, az utóbb lövő barrierre parancsolhat. Indulás reggel négy órakor, találkozás két órai távolban a patak-malomnál, helyszín a fenyves».
Az orvosokkal még ez órában kell beszélni. Pisztolyokról, kocsikról Alfréd gondoskodik.
Ez alatt meghozták a friss kártyákat, s tovább folyt a játék.
Lándorynak megint őrült szerencséje volt!
Ez rossz jel! Mondogatták magukban a társai.
– Átkozott flegma! Dörmögé az effendi. Más ember ilyenkor a végrendeletét siet megirni.
Négy óra tájon abbahagyták a játékot, s egymás után tűntek el a teremből.
Mire megvirradt, künn voltak valamennyien a patak-malomnál. Onnan aztán külömböző irányban elindulva, kiki a maga segédeivel és orvosával, az erdő felé ballagának, megjelölve egy messze kimagasló, félszáraz fenyőfát, mely a fiatal gesztből kimagaslott. Ott összejöttek mindannyian.
A mohos gyep tele volt érett áfonyával.
– Milyen szép piros már az áfonya! Mondá Lándory az effendinek.
– Az ám. De azért ne harapj a fűbe!
A gyepes tért sűrű fiatal fenyőgeszt vette körül, melynek bozótjából a fekete rigó füttyentései hangzottak fel, s a veresfejű harkály kopogása a férges fenyőfa oldalán.
Alfréd kimérte a lépéseket, egy-egy fehér zsebkendővel jelölve a barrieret.
– Kisértsük-e meg a kibékéltetést? Kérdezé Murczus.
– Hagyjuk el a formaságokat. Felelt rá Bertalan.
Azzal a két orvos letelepedett a vastag fenyőfa mögé, nekik nem szükséges a párbaj lefolyását látni. A négy segéd pedig hozzáfogott a pisztolyok megtöltéséhez. Két párt hoztak magukkal. Felvetett pénz határozott, hogy melyikkel lőjenek?
Azzal hozzáláttak a párbajtoiletthez. Mindegyik félnek, a saját segédei gondosan eltávolítottak az öltözetéről minden kivillanót, a mi czélpontul szolgálhat. Kabátjaikat állig begombolták, ingeik gallérját, manchettejeiket begyürték, kezeikre fekete selyem keztyűket húztak. Minden óvó rendszabály helyén volt itt, a hol az ellenesek mindegyike remek lövő. A sötét fenyőgeszt háttere még nehezebbé tette a czélbavételt.
Végre megérte hát De L’Aisne Alfréd azt a rég előkészített pillanatot, a melyben mind a két «emberét» egymással szemközt állíthatá. Akármelyik marad fekve, az neki édes elégtétel. De hátha mind a kettő! Az volna aztán «cum utile dulce» (együtt a hasznossal az édes).
Lándorynak most sem dobogott jobban a szive, mint mikor a pusztai rózsáért a rettegett ellenféllel szembeszállt.
Hát a mit a «pusztai rózsáért» megtettünk, azt az «üvegházi liliomért» is meg kell tenni.
Ellenfelének az alakján nem volt semmi világos pont, a mit czélba vehessen, de valami mégis kínálkozott. A Lyonel kezében felemelt pisztoly csövének a villanása. Épen az volt a szándéka, hogy a kezét lőjje meg.
Alfréd kezével tapsolt, «előre».
Lándory egy lépést sem tett, álltából lőtt, s a golyója épen Lyonel keze fejét furta keresztül.
Lyonel a lábához ejté a pisztolyt.
– Tönkre van a kezem lőve! Mondá rekedt hangon az oldalt álló segédeinek.
Alfréd oda kiáltott:
– Tudsz te balkézzel is lőni! Vedd fel a pisztolyt s lőjj vissza.
– Igaz, mondá Lyonel, s felvette a balkezével az elejtett pisztolyt.
– Parancsold a barrierre!
Bertalan már a parancsszó előtt odalépett a fehér zsebkendőig. Ekkor csak húsz lépés volt közöttük a távolság.
És aztán nézett hidegvérrel az ellenfele szeme közé. Elnézte, hogy emeli fel az lassan a fegyverét, a míg utoljára a pisztoly csöve egészen eltünik, s csak a nyilásnak a karikája látszik. E perczben épen a szemébe czéloznak. Egy percz mulva azonban az ellenfél mást látszik gondolni, s kissé alább hajlítja a pisztolyt. Talán a szivét akarja megtalálni vele.
Az effendi már rákiáltott Lyonelre.
– Nem szabad olyan sokáig czélozni!
Abban a perczben eldördült a lövés.
Olyan szokatlan erős dördülés volt az, mintha petárdát sütöttek volna el. Bertalan hallotta az éles füttyöt, a mit a süvítő golyó támaszt, s érzett valami lökést a mellén, s aztán valami égető surolást, végig fel a válláig, de nem az kapta meg a figyelmét, hanem az a vad felordítás, a a mit Lyonel hallatott, a ki e perczben egész füstfelleg közé volt borítva.
A mint a füst szétoszlott, a segédek bámulva látták, hogy Lándory áll egyenesen a helyén, s Lyonel fekszik hanyatt az áfonyás gyepen.
Csuda történt-e itt? Talán az a két kicsiny, imára összetett kéz avatkozott be?
Egyszerű a dolog. A pisztoly csövébe homok került, mikor azt Lyonel a jobb kezéből kiejté, s ettől a fegyver szétszakadt, magát a lövészt sebesítve meg jobban.
Odarohantak hozzá, felemelték. Nem volt halott, (Alfréd nagy bánatára,) hanem a balkeze is tönkre volt zúzva, a pisztolycsövének egy darabja a homlokát érte és sebet ütött rajta, de a mi a legnagyobb kár, az, hogy a szép deli arcznak az egyik oldala mind teliszóratott lőpor pontokkal, a mik holtig ott öröködnek rajta.
– Ördöngős rossz pisztolyok! Sopánkodék Alfréd. Nagyon megtöltötték őket.
Csak azután jutott eszébe az effendinek a saját ügyfelétől megkérdezni, hogy hát ő vele nem történt-e valami?
– Talált a golyó, de most nem érzek fájdalmat.
A szétszakadt fegyverből kilőtt golyónak a röpte lomha, és még hozzá egy gyöngyház gombba ütődött, azt kétfelé törte, s aztán átfurta a kabátot és inget, s rézsutt felfutott a vállig, ott megtalálták feltser nélkül.
Lándory testén nem maradt más nyoma a lövésnek, mint egy kék ütéshely s egy vérző surlódás a bőr felszinén.
Mind a két orvos siethetett Lyonel sebét bekötni. Annak a két kezén volt hat seb, zúzott ujjak, a homlokán a hetedik.
Lándory addig ott maradt, a míg Lyonel sebeit bekötözik.
Akkor odajött hozzá Murczus s odahítta Lyonelhez.
Már akkor azt feltették egy galyakból rögtönzött hordágyra.
Gavallér ellenfelek a párbaj után néha kibékülnek.
– No te engem legázoltál, mondá Lyonel, pedig hiszen te nem vagy a kaffer bivaly! Hanem annyit mondhatok neked, hogy a feleséged olyan tiszta ártatlan, mint a bibliai Zsuzsánna. Hogy a pokol tüze pusztítson el valamennyi becsületes asszonyt!
VAGY, VAGY?
Medea egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Képzelete eléje hozta a történendőket. Miért kellett ennek így bekövetkezni?
Senkit sem tudott okolni, mint saját magát.
– Miért egyezett bele, hogy Lyonelt elfogadja titokban, a férje tudta nélkül? A jó szándék, az erős elhatározás, az üdvös czél mind nem menti azt ki. Azért ez mégis egy végzetes tévedés marad, melyet önmaga sem bocsáthat meg magának.
Most már a megbánás késő.
Tudta jól, hogy minő veszélybe kergette bele a férjét azzal, hogy elmondta neki az anyjától hallott pletykát. Annak most nem maradt más választása, mint a fejével neki menni annak az alaknak, a ki közte és a felesége között áll. Az pedig halálos ellenfél.
Olyan soká akart megvirradni.
A kis leánya ott aludt az ágyában. Ma nem bizta azt a dajkára. Egész éjjel annak az álmát őrizte.
Csak most érezte, hogy mennyire szereti a férjét.
Nagyon sokat sirt.
Pedig lett volna mentsége is. Ez a csodálatos emberi alkat, a minél nem tudni, hol végződik a test, hol kezdődik a lélek? Mi benne az állati ösztön, mi a szellem akaratereje?
Egy idő óta ismét boldog reményben érezte magát, ez állapotban a nő ingerlékeny, izgatott, szeszélyes, kedélybeteg. Lehet-e neki beszámítani, a mit ilyenkor tesz, mond, érez? Nem kell-e neki mindent megbocsátani azért, hogy ezt az átokkal párosított Istenáldását keblébe fogadta?
A mint pitymallott, felöltözött, s felsietett a várkastély őrtornyába. Onnan kilátás nyilt a messze vidékre. Felvitette magához azt a nagy távcsövet, a melylyel a mult nyáron az ég csodáit együtt bámulák. Azon keresztül kémlelte végig a hegyek közül alákanyaruló országutat.
Ott az útfélen volt egy kőkereszt.
Egyszer csak azt látta, hogy az erdő sűrűjéből egy emberalak jön elő, s az a kereszt felé tart.
A távcső olyan közel hozta hozzá az alakot, hogy ráismerhetett. Péter volt.
Mért jár ez korán reggel az erdőn? Hisz ő nem vadász.
A szolga leül a feszület talapzatára s tenyerébe hajtva a fejét, ott méláz mozdulatlanul.
Úgy szeretne rákiáltani: «Mit méláz ön? Mire vár ott? Nem izent öntől nekem valamit a férjem?»
Majd fölkel az inas, s térdre bocsátkozik a feszület előtt és imádkozni kezd, utoljára átöleli a keresztet és zokog.
Kit sirat ott? Kiért imádkozik?
Egyszer aztán neki iramodik, s elkezd nyargalni fel a hegynek, mint a ki eszét veszté. Ez már lát valamit közeledni az országuton, a mit a kanyarulat még eltakar Medea szemei elől. Az elé szalad a szolga.
Most előbukkan, a mi elé sietett, a kocsi.
Medea ráismer a kocsira, rá a benne ülőre. Bertalan maga hajtja a lovakat.
Mikor a Pétert eléri, megállítja a kocsit és leugrik az üléséből.
Az inas odarohan hozzá, megragadja a kezét, összecsókolja azt és kaczag, s a kalapját a levegőbe hajítja.
A távcső még az arczkifejezést is láthatóvá teszi.
Aztán a tenyereivel összetapogatja az urának a testét, nem történt-e semmi baja?
Bertalan szól hozzá valamit, a mire az visszafelel.
Ha meg lehetne hallani, hogy mit beszélnek?
Egyszer aztán mond valamit az úr a szolgájának, a mitől ennek az arcza megvadul, az ökleivel üti a mellét, majd térdre bocsátkozik, s felemelt három ujját az ég felé rázza, esküdözve és fejével mutatja, hogy az nem igaz!
Nem igaz, hogy valaki mérget kevert volna Lyonel italába, a saját gyávasága volt a méreg! Ezt már érthette Medea, ha nem hallotta is.
S erre az úr lehajol a szolgához és átölelve azt, megcsókolja annak az orczáját.
Az úr a szolga arczát!
Akkor aztán a szolga megfordul s visszafut az erdőbe hanyatthomlok, hegynek alá-felé. A kocsi lassabban haladhat a lejtőn, bekötött kerékkel.
Medea lement a toronyból a verandára, a hol a kocsival meg szoktak állni.
A kocsinál hamarabb megérkezett Péter. A gyaloguton megelőzte az urát. Még arra is ráért, hogy pihenten jőjjön az asszonya elé.
Medea ott állt egyedül a verandán, fehér reggeli pongyola köntösében.
– Mi hir, Péter?
A szolga alig bír szót kiejteni.
– Az uram, megérkezett.
És arra előveszi a sirás, nem bir magával, illik, nem illik? megfordul és otthagyja az úrnőjét.
Aztán becsörömpöl a kocsi az udvarra. Bertalan leszökik belőle, odadobva a gyeplőt a kocsisnak.
Medea, mint egy bűnbánó szent áll ott, lehajtott fejjel, s várja, hogy mi fog vele történni? vajjon megöli-e? vajjon megszólítja-e?
Az pedig három lépcsőt szökve rohan fel hozzája ragyogó orczával, s odarántva a karjai közé a nőt, azt kiáltja neki, «nem hagylak elvenni magamtól!»
S úgy őleli, majd megfojtja.
Bertalan egy szót sem mondott el Deának mind abból, a mi az elmult órák alatt történt. Ilyenről nem beszél a férj a felesége előtt.
Másnap aztán mindent megtudhatott Medea a kolozsvári lapból. Le volt abban írva az egész párbaj minden részleteivel. A párbaj indokául az volt felhozva, hogy Lándory a sógorával a nemzetiségi politika fölött zördült össze.
Csak akkor rémült el Medea, mikor azt olvasá, hogy a férje is sebet kapott. Elájult bele.
Mikor életrehozták, odavonta magához a férje fejét.
– Hol vagy megsebesítve?
– Sehol. A golyó eltalált, de nem sebesített meg. Egy kis horzsolás az egész.
Dea odahozatta a kis leányát.
– Tudod, ki fogta fel a golyót? – ez a két kis kéz itt!
Bertalan már akkor gondoskodott róla, hogy azt a kabátját, a melyet a golyó megtépett, elpusztítsák, Medea ne tudja meg a veszélyt, a melyben ő forgott, soha.
Ez után az esemény után következett egy csendes hét, a mi alatt a zaklatott kedélynek ki lehetett pihenni magát.
Egy hét mulva a kolozsvári látogatás után, ismét eljött Sidonia grófnő Dorogmándra a leányához.
Gyászba volt öltözve s nagyon meg is botránkozott rajta, hogy Medeát koczkás pepitaszövet öltönyben találta.
– Mit cselekedtél, te szerencsétlen asszony? – ezzel a szóval köszönte be hozzá.
– A mit te tanácsoltál, anyám.
– Ah, én nem mondtam azt neked, hogy tálald ki egyszerre, egész forrójában ezt a dolgot a férjednek.
– De én nem tudtam azzal a tudattal élni, hogy a férjem gyáva és alávaló. Ha félt, öljön meg, de ne tegyen csuffá. Szeretem, hogy elmondtam azt neki, a mit tőled hallottam. Ő adott nekem arra egy olyan választ, a miért a lábaihoz kellett volna borulnom. «Ha tudott volna valamit abból, a mit ráfognak, a hajánál fogva hurczolta volna ki az asszonyát a szobájából, a helyett, hogy magához közel ereszsze.» Ez a szó engem össze is tört, de ujjá is alkotott. Elhiheted, hogy többet nem fog a titkos lépcsőkön feljönni senki, ha egy angyal lenne is. Arra is te birtál rá. Az Isten igazságos volt. Azt ejtette el, a ki bűnös.
– Ne vétkezzél! Ne szidalmazd őt, a ki te miattad szenved.
– Szenvedtem én többet ő miatta.
– Két keze tönkre zúzva.
– Nekem a szivem volt összetörve.
– E drága szép arcz foltokkal teleszórva!
– Hát az én lelkem foltjai olcsók?
– Te egy szörnyeteg rabja vagy. Egy ezeregyéjszakai dzsiné, a ki az áldozatát lánczra kötve tartja.
– S azt akarod, hogy én meg az ezeregyéjszakai menyasszony legyek, a ki a látogatói gyürüit zsinórra fűzi?
– Az nagy külömbség. Lyonel mostohabátyád. A világ előtt semmi vád nem érhet.
– Elég, ha én ismerem őrjöngő szenvedélyét. Ha ráálltam, hogy egyszer találkozzék velem, Isten a tanum! csak azért tettem, hogy a lelkére beszéljek, hogy szünjön meg e szenvedélyével üldözni.
– Most nincs szó szenvedélyről, csak szenvedésről. Ő sebesülten ül karszékében, magával is tehetetlen. Egy köny, a mit sebeire ejtesz, balzsam fog azokra lenni. Megtagadsz-e tőle egy könycseppet?
– Én könyeimmel áztattam fejvánkosomat egy keserű éjszakán át miatta! Nem tudtam imádkozni! Rettegtem az Istentől. Te azt nem tudod, hogy mit szenvedtem én azon az éjszakán.
– Azt jól mondod. Az én álmomat nem ronthatta el az a hír soha, hogy a férjem párbajt vív miattam. Ezt nem tudom.
– Ne értelmezd rosszra a szavamat. Én nem szólok rólad. Arra nincs jogom. De én szeretem a férjemet. Ő engem megvédett, férfi, lovag módra. Az életét tette fel értem. Azután megbocsátott. Másodszor nem fogok neki alkalmat adni rá, hogy megbocsásson.
– Hiszen nem tudja meg. Az én hintómon jösz. Egy sétakocsizás az egész. Négy óra alatt oda vissza. Ő óhajt téged látni. Csak látni, csak egy vigasztaló szavad hallani, csak a hüsítő kezedet érezni sebzett homlokán, s aztán visszajöhetsz. Senki nem fogja tudni, hogy ott voltál. Milyen nagyon szerettétek egymást, mikor gyermekek voltatok!
E szónál megnyilt az ajtó s belépett Lándory.
Nem üdvözölte Sidonia grófnőt. A feleségéhez beszélt.
– Kedves Dea. Én téged arra kérlek, válaszsz kettőnk között. Vagy én tőlem válsz meg örökre, vagy az anyádtól.
Medea elámulva nézett a férjére, nem tudott mit mondani.
Sidonia grófnő hamarább megtalálta a szavát.
– Uram! Ezért az erélyért kezdem önt becsülni.
– Hát hogy teljesen kiérdemeljem a grófnő becsülését, ismétlem a kérdést, vagy én távozom el ez órában örökre, a soha vissza nem térésre, a kastélyból, vagy Lis Blanc Sidonia grófnő? Rajtad függ az elhatározás.
– Bertalan! Rebegé Medea, kezeit könyörgésre kulcsolva.
– Engedek időt a megfontolásra. Ebéd idejéig gondolkozzál rajta. Ha azt akarod, hogy én hagyjalak el, az megtörténhetik minden feltünés nélkül. Otthon megválasztottak képviselőnek tudtomon kívül. A két pap, a ki a politikai téren egymásnak kemény ellenfele volt, sok küzdelem után megegyezett abban, hogy engem kiáltasson ki képviselőnek. A mandatumot megküldték, rajtam áll, hogy elfogadjam, s akkor mehetek Budapestre, a családomat falusi birtokán hagyva, a hogy százan mások. Senki sem fog más indokot keresni. Azontúl egészen szabad vagy, nem fogom a rablánczod végét. A leányomat nálad hagyom. S hogy annak a sorsát biztosítsam, kezedbe teszem le azt az ötszázezer frankot, a mit a munkámért kaptam a párisi kiadótól. Kezeld okosan, s neveld a leányodat szeretetben. Rólam nem szükség neki tudni. Gondolkozzál azon, a mit mondtam. Ebéd idejéig várok a válaszodra. Ha nem küldöd, megyek bucsú nélkül.
Azzal megfordult és kiment, magára hagyva a két asszonyt.
Medea kétségbeesve tördelte kezeit.
– Anyám, én szeretem őt!
– Akkor hivasd a cselédeidet, s dobasd ki innen az anyádat, mert én innen, apád ősi kastélyából, egy «pékin» szemforgatása elől, önként ki nem megyek.
Lándory gyorsan ment át a saját lakosztályába. Ott találta Pétert.
– Málházd össze a holmiaimat. Lehet, hogy egy óra mulva mennem kell Budapestre. A kocsis készen álljon.
Péter szótlanul engedelmeskedett.
Lándory felindultan járkált fel s alá szobájában, az ablaktól az ajtóig. Majd nyugalmat erőszakolt a kedélyére s összeszedte az irattárát.
Egyszer kinézett az ablakán, a honnan a kertbe lehetett látni.
A dajka ott sétált, a kis gyermekkel a karján.
– Soká maradunk Budapesten? – kérdezé Péter.
– Én meglehet, hogy nagyon soká.
Aztán eszébe jutott neki, hogy hiszen Péternek felesége van.
– Te visszajöhetsz a feleségedhez.
– Majd csak az urammal együtt.
– De hátha én nem fogok visszajönni?
– Akkor meg épen szükséges, hogy itt maradjon ennél a háznál «egy» Lidy Carcasse!
Péter kitalálta azt, a mit az ura gondol e perczben.
S a mint ez ki volt találva, Lándory nem volt többé ura a keserű indulatának.
– Nem várom a határóra időt! Azonnal megyek! Eredj, fogass be rögtön! Mit gondolkozik rajta? Neki rögtön kellett volna válaszolni! Nem halogatom tovább! Vége van!
Péter futott a rendeletet foganatosítani.
Tíz percz mulva egy kocsi gördülése hallatszott az udvaron, s aztán a felvonó hídon.
Lidy Carcasse az úrnője szobájába lépett, kisírt szemmel.
– Ki távozott el? – kérdezé Medea.
– A Péter, – rebegé Lidy, a kinek természetesen az volt a főszemély.
– A Péter? – kérdezé Medea elbámulva.
– Igen. Az urával. Azt mondta, hosszú útra mennek.
– A férjem is?
– Az úr elébb a kertbe ment. Ott sétál a dajka a kicsinynyel. A kicsikét megcsókolta s a dajkának adott tíz aranyat. Azután nem szólt semmit.
A BÜNHŐDÉS.
Medea bénult kedélylyel rogyott le egy karszékbe.
Éppen egy perczczel elébb azt mondta az anyjának:
– Te hát maradj itten, az apám ősi kastélyában, én majd a férjemmel elmegyek innen.
És ő nem várta azt be.
– Látod! – kiálta fel diadalmas arczczal Sidonia. – Így szeret! Elhágy! S nem várja be a válaszodat. Még a saját maga által szabott időt sem várja meg. Nem csak szeretettelen, de igaztalan is, és szószegő.
Medea is érezte, hogy ez igaztalanság!
És még ha igazsága volna is! Hát nem ő volt-e valaha, a ki azt mondá, hogy a világ minden igazsága nem nyom annyit, mint egy virág himpora, a miben szeretet lakik!
Nem ő volt-e az, a ki azt mondta, hogy a szerelem egy tenger, a minek fenekét nem találni! Hát a tenger is kiapadhat?
Így elfutni, egy bucsúszó nélkül!
– Majd visszajön! Attól ne félj! Ismerem én az ilyen raptusokat.
Sidoniának szertelen jó kedve volt.
– Hadd fusson hát a bolond! Egy hét mulva tudom, hogy visszajön. S ha nem, hát nem. Tanulja meg, hogy nem ő találta fel a büszkeséget. Mi menjünk ebédelni. Legalább ezt megvárhatta volna.
Medea el volt keseredve.
Elfutni az ebéd elől! Ez mégis kegyetlen, szándékos megbántás. Az egész háznép előtt nyilvánossá tenni, hogy harag van a házastársak között! És mikor e kiméletlenség nincs megérdemelve! Hiszen Medea nem egyezett bele Sidonia kivánságába. Ellene mondott anyja meghívásának. Nem volt szüksége a férjnek beavatkozni, ő magától is meg tudta óvni a kötelességét. S most úgy bánik vele, mint egy megvetett nővel! Így terem meg a pipacs a buza között.
Ebéd után azt mondá Sidonia leányának.
– Öltözzél hát feketébe.
S Medea felvette a fekete ruháját.
Sidonia hintaja be volt fogva, a két hölgy elhajtatott Albisóra felé.
Medea azt hitte, hogy most már neki nem csak joga, hanem kötelessége visszatromfolni.
Hisz ez még nem hűtelenség!
A mint a hintó a kastély park-útjáról kikerült az országútra, csaknem összeütődött egy másik úti-hintóval, mely a rendes úton jött, két telivér rézderes volt eléje fogva. Az valamivel elébbre volt, s így a hintóban ülő arczát nem lehetett meglátni.
– Kerüld el azt a kocsit, mondá Sidonia a kocsisának. A grófnő, mint professionált lókedvelő, a legjobb ügetőket választotta ki magának s így bizonyosra vette, hogy azt a másik kocsit a háta mögött hagyja.
Hanem annak a másik fogatnak a kocsisa is becsületkérdést látszott csinálni az előlmaradásból s nem engedte magát megelőztetni. Kisült, hogy a rézderesek még jobb ügetők, mint a sárgák. Így ment az ügetőverseny egy darabig az országúton, változó chanceokkal, míg utóvégre a rézdereseknek sikerült a sárgákat nekimaneuverezni egy szembejövő brassói társzekérnek, a mikor aztán Sidonia hintaja határozott hátrányban maradt. Ekkor végre a grófnő, nehogy ők nyeljék folyvást az előttük járó kocsinak a porát, azt parancsolá a kocsisának, hogy engedje amazt messze előre futni. Így aztán az első hintó, a két rézderessel, eltünt az első útkanyarulatnál a szemük elől.
Sidoniát gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon kié lehet az a rézderes fogat? Ő ezt soha sem látta semmi futtatásnál. Minden rangbeli lovat ismert.
A versenyfutásnak az lett az eredménye, hogy a rendes két órai útat öt negyed alatt tették meg az albisorai kastélyig.
Mikor az albisorai kastély udvarára behajtattak, már akkor a két rézderest ott jártatta a kocsis, furcsa, tele szakállú, prémbekecses alak.
Sidonia kiváncsi volt megtudni tőle az urasága nevét, a ki szintén idejött, s megszólította.
A szakállas kocsis azt mondta neki, hogy «Zdrawdtvujtje Szudarinya.» Muszka volt, egy szót sem tudott más nyelven.
A két grófnő bement a kastélyba, azonban már az agancsos teremben eléjük állt egy simaképű, frakkos inas, a ki nagy kézmorzsolás közben jelenté, hogy a gróf úr most nem fogad el senkit.
– Eredj! Jelentsd be neki, hogy Lis Blanc grófnő van itt, a leányával.
Az inas a válla közé húzta a fejét s elhátrált.
Kis idő mulva visszasasirozott, de a feje még mindig a válla közé volt húzva, s a kezeit még mindig nem mosta meg eléggé.
– Ezer bocsánatot, excellenz! De a gróf úr kegyelmességteket különösen nem óhajtja elfogadni.
– Mit? Nekem mersz ilyen izenetet hozni? Lódulj, majom! S azzal megkapva a livrées madárijesztőt a könyökén, olyat lódított rajta, hogy az féllábon tánczolt tova, s azzal berontott az ajtón a másik szobába. Medea kívül maradt az agancsos teremben.
Sidonia grófnőnek három szobán kellett keresztül hatolni, a míg a negyedikben megtalálta a mostoha fiát.
Az csakugyan szánalomra méltó állapotban volt ezuttal, a fejére egy kötött hálósipka húzva, mely eltakarta a homlokán levő seb kötelékét, a félarcza lőpor pontokkal pettyegetve. Karszékben ült, fehér flanel kabátban, melynek az ujjai fel voltak hasítva, mind a két keze bebugyolálva, s egy a nyakába kötött fekete kendőbe akasztva. Azonkívül pedig dühös volt, mint egy borz. Szóhoz sem hagyta jutni a mostoháját.
– Mit akarsz itten? Mit mászol az én hátamra mostan? Van én rajtam valami nézni való? Én vagyok a tätovirozott ember, a kit mutogatnak egy piczula belépti díjért? Még a leányodat is ide hoznád a nyakamra? Hogy vitt volna benneteket az ördög, mielőtt összekerültem veletek. Szépen jártam miattatok! Nyomorék lettem. Mehetek ezentúl bilétet szedni, egyébre nem vagyok jó! Te édesgettél ide a medvevadászatra. No én megkaptam a magam medvéjét.
– Verje meg a mindenható az átkozottat, a ki így bánt veled!
– No csak semmiképen ne szidalmazd a sógort előttem. Az egy igen derék, psütt ficzkó! A mióta tönkre lőtt, nagyra becsülöm. Csak vidd vissza hozzá a feleségét, köszönje meg, hogy olyan mennykő derék ura van. Mit keres a te leányod itt én nálam? Hoztam el tőle valamit?
– Csak egy szót akar neked mondani.
– Süsse meg a szavát! Hisz annak az egy szavának a nyomorékja vagyok most is. Ha bűnötök van, menjetek a paphoz, annak gyónjatok meg.
– Híttalak én ide? Tudod, hogy «dög» vagyok! mulatni akartok velem? Menjetek penitentiát tartani!
Lyonel karszéke mögött egy spanyol fal volt felállítva.
Sidonia grófnő éles hallását nem kerülte el, hogy azon spanyolfal mögött valami női ruha suhog.
– Te nálad valaki van, a ki miatt bennünket elutasítasz?
– Hát hadd legyen!
– Egy nő van nálad?
– Igenis, egy szép nő.
Sidonia grófnő egy lépést tett a spanyol fal felé, a mire az ott rejtőzött alak egyszerre előjött búvhelyéből s szembe állt vele.
Scilla volt.
– Ah! Scilla kisasszony! – kiálta fel Sidonia s ökölre szorítva emelé föl mind a két kezét.
– Óvlak, hogy meg ne bántsd. A kisasszony az én jegyesem!
– Micsodád? Te!
– Mondtam már. A menyasszonyom. Nőül fogom venni. A mint a kezem felszabadul, hogy neki nyujthatom.
– Te álmodol! Hát elfeledted, hogy feleséged van?
– De néha-néha jut eszembe. El fogok tőle válni.
– Katholikus vagy. Úgy nem választanak el, hogy ujra megnősülhess.
– Ki fogok térni. Unitáriussá leszek. Akkor elválasztanak. Az itt Erdélyben nagyon könnyen megy.
– Térj eszedre. Atyád végrendeletében gondoskodva lett róla, hogy hitet ne változtathass!
– Törődöm én a végrendeletekkel!
Scilla közbeszólt.
– Önök intézzék el egymás között a családi vitájukat, nekem ahhoz semmi közöm. Hanem itt egy másik asszonyság is van még. Majd ahhoz lesz nekem egy szavam.
Azzal elhagyta Lyonel szobáját s átment az agancsos terembe, a hol Medea hátramaradt.
Medea ott állt egy ablakmélyedésben. Fekete öltöny volt rajta, kalapjáról sűrű fekete fátyol az arcza fölé húzva.
Scilla odalépett eléje.
– Madame! Az én nevem Scilla kisasszony. Tagja vagyok a moszkvai operaháznak, most Budapesten vendégszerepelek. Szabad kérdeznem, hogy hát ön hol van szerződtetve s hol vendégszerepel?
Medea a térdeit érezte megrogyni e megszólításra. Minden ereje elveszett ezzel az alakkal szemben.
Scilla folytatá.
– Madame! A művészvilágban rossz genrenak tartják azt, a mit úgy nevezünk «egymást kiszurni». Ön az én szerepemben akar föllépni. Pedig önnek van szép szerepköre, madame. Van derék férje. Ismerem őt. Nekem jóltevőm volt. Ha én mondhatnék ilyen férjet a magaménak, én azt bálványomnak tartanám, megtiltanám a szememnek, hogy meglásson más férfit, megtiltanám a nyelvemnek, hogy más férfihoz beszéljen. Önnek van egy kedves kis gyermeke. Ha nekem adott volna ilyen kincset a sors, egy óráig el nem hagynám magamtól, mellette henteregnék a földön, nem volnék se nő, se művésznő, csak anya. Hát játszani osztogatja az ilyen kincseket a sors? Mit tett ön a kezére bízott bálványával? Először elfeledte, azután kijátszotta. Gúnyt űzött belőle! S utoljára odakényszeríté, hogy az halálos párbajt vivjon meg az ön mostoha testvérével. Két ilyen embert oda állított ön egymás ellenébe, s hogy azt a másikat meg nem ölte a halálos golyó, azt csak egy véletlennek, egy útbaesett gombháznak köszönheti. Abban a kagylóban több érzés volt, mint az ön szivében. Tudott ön azon az éjszakán gyermekének arczára nézni? Tudott ön imádkozni azon az éjszakán?
Medeának az egész teste reszketett, a zsibbadás fogta el minden idegeit. Ez a nő vas kézzel dult a belső zsigereiben.
Scilla folytatá a torturázást.
– És most még idejön! mint a ki a legüdvösebb dolgot kezdte meg, s most be készül végezni. A férje tudtával jött ön ide?
Medeára mint egy villámütés hatott ez a kérdés.
– A férje engedelmével jött ön ide? ismétlé Scilla, még erősebb szóval. Aztán nagyott kaczagott, «haha! milyen bolond kérdés!» Hát kérnek az ilyenre engedelmet? Szabad ez! Ki tiltja meg? Senki. Én nem! Önnek épen annyi joga van Páris almáját elnyerni, mint nekem. A nők vétkezése közös szabadalom. Miért volna az csak a tánczosnők privilegiuma? No hát én elfogadom a versenyt. Kezdjünk hozzá. A grófnő elég szép arra, hogy győztes maradhasson. Idomai gyönyörüek. Büszkén leplezheti le bájait. Oh azért a fátyolt fentarthatja az arczán, mint a hogy az indus bajadérek teszik, a kik mikor meztelenül odadobják magukat a piacznak, az arczukat lefátyolozzák, mert hát szemérmetesek akarnak maradni!
Medea felvetette a fátyolt az arczáról. Olyan volt, mint egy alabástrom szobor.
S halkan rebegé:
– Várom, hogy üssön ön még arczul is. Megérdemeltem.
E szóra Scilla hátralépett s fejét meghajtva, összetette a két kezét a keblén. Ez a szó «megérdemeltem!» keresztül húzta mind azt, a mit ő mondott.
A két nő közül most amaz volt a nagyobb, ő a kisebb.
Csak nagy szünet után szólalt meg Scilla, halkan, tompa hangon.
– Madame! Én le vagyok fegyverezve. Ön maradt a győztes. Szabad az út ön előtt. Mehet, a melyik ajtón át tetszik. Akár erre be, akár amarra kifelé.
Medea e szavak után rohant «ki» a terem ajtaján, aztán végig a folyosón, a tornáczon, a lépcsőkön. A ruháját felkapta térdig, hogy jobban futhasson, nem bánta, látják-e? A hintóhoz rohant, felugrott, belevetette magát, «gyorsan haza!» kiáltá a kocsisnak, a hintó elvágtatott.
Scilla utána nézett az ablakból, magában beszélve:
– Szegény asszony! Kegyetlen voltam hozzá. Talán nem is érdemelte. De meghasznál neki. Ennek nem lesz kedve másodszor a bajadére szerepét eljátszani!
Azzal visszatért Lyonel szobájába.
Már akkor a mostoha anya és fia a legindulatosabb veszekedésben voltak, Lyonel a bekötözött két kezével hadonászott, s a hálósipkát ledobta a fejéről, úgy ugrált a szoba közepén.
– Micsoda az? kiáltá rá Scilla, hát ki engedte meg önnek, hogy a kötelékből kivegye a kezeit? Hát tarantellát tánczolnak együtt, vagy mi? Ül le szépen? S rakja vissza a kezeit a burokba? Még a sipkáját is. Ejh! A mint egy perczre elhagyom! Milyen rossz, szófogadatlan gyerek!
Mikor aztán a kötelékeket helyreigazította Lyonel torzóján, akkor egy naiv keresztbókot (knixet) csinált Sidonia grófnönek, egy senki más, mint tánczosnő által producálható, impertinens nyájaskodással.
– Grófnő. Én ugyan végtelenül büszke leszek rá és végtelenül szerencsésnek érzem magamat, ha önt vendégül fogadhatom el «nálunk», mentől hosszabb időre, ha azonban ön inkább óhajtana hazatérni, rendelkezésére bocsátom a saját hintómat, miután Lándoryné asszonyság már tovakocsizott, a nélkül, hogy az ön számára valami izenetet hagyott volna hátra.
– Az én saját hintómon! Kiálta fel, a comicummal határos dühvel Sidonia.
– Azt hitte, hogy te itt maradsz. Ironiázott Lyonel.
Erre összeszedte magát Sidonia grófnő, s előkelő megvetéssel nézett a vállán keresztül Scillára.
– Öntől sem szállást, sem kocsit nem fogadok el. Ha el akarok menni, majd találok egy paraszt szekeret, egy szamár-talyigát, a mely elvisz. Én «azon is» Lis-Blanc grófnő maradok. (Erre kitört a szivéből az asszonyi harag.) De «te!» kimondhatatlan czímű némber! mezítláb fogsz innen elfutni valaha!
Scilla nagyott nevetett rá.
– Mezítláb kezdtem, mezítláb végezhetem, nem vesztek vele semmit.
Scilla szavának állt.
Azt irta volt Lándorynak, «ha nagy lesz a veszély, én is ott leszek!»
Ugyancsak «ott» volt!
A COLUMBUS TOJÁSA.
Lyonel annyira helyreépült már, hogy a kezeit kibonthatták a kötőlékeiből, a homlokán kapott seb is behegedt. Fekete kesztyüket viselt, a miken a hiányzó ujjak ki voltak töltve vattával.
Egy napon meglátogatta Alfréd, a ki még mindig Kolozsvárott időzött. (Nagyon beleszeretett Erdélybe, – ha igaz.)
– Nos hát hogy vagy? Tudod már a kezednek hasznát venni?
– A hogy vesszük. A szivart a számba tudom tenni vele, s a levest is fel tudom kanalazni.
– Én tudok Londonban egy gépészt, a ki olyan műujjakat készít, hogy még majd vadászhatol is.
– Köszönöm szépen.
– Hát irni tudsz-e már?
– Talán bizony valami leirni valót hoztál a számomra? hogy üres óráimban egy kis mellékkeresetem legyen? Az bizony nagyon jól fog esni, mert Sidonia mama azt vette a fejébe, hogy semmi sem térít meg úgy az igaz útra, mint ha az apanageomon túl nem küld semmi pénzt, ez pedig már két esztendőre el van költve.
– Hát hiszen épen azért jöttem hozzád, hogy rajtad is segítsek, meg magamon is.
– Az utóbbit nagyon elhiszem.
– Tudod, hogy mit igértél, mikor vállalkoztam rá, hogy elkisérlek ebbe az érdekes világrészbe?
– Különös, hogy te olyan jól emlékezetedben tartottad.
– Hogy a váltóadósságaimat kifizeted. Azok most megint lejártak, be is vannak pörölve. Ujra alá kellene írni. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e már írni?
– Én ehhez az igéretemhez föltételeket kötöttem.
– Hát én azokat mind teljesítettem. Megigértem, hogy Medeával összehozlak, titkos légyottot kapsz s ez alatt a férjet leszegezem egy helybe. Megigértem, hogy Lándoryt pisztoly végére kerítem eléd. Megtettem mind a kettőt. Ott voltál. Előtted volt az asszony is, a férfi is. Hogy a pisztolyod hátrafelé sült el, arról én nem tehetek. Még ide a helyedbe is eljött Medea, akkor meg kidobtad.
– Mert most már Scilláért őrjöngök. Ah, ha te tudnád, hogy micsoda nő az!
– Ha én tudnám, hogy Scilla micsoda nő! Ez jól volt adva. Mintha nem az ő finom szájacskája ette volna meg a chaussée d’Antini palotámat, meg a chevreuxi uradalmamat.
– Igen, de engemet szeret!
– Az már más. Nekem csak szeretőm volt. Hanem hát most azt a bolondot vette a fejébe, hogy tisztességes asszony akar lenni. Grófné, vagy marquisné. Azon alul még egy krajczárt sem enged.
– Én el is veszem.
– Vennéd, ha lehetne.
– Hát lehet. Megmondtam neki itt ezen a helyen. Sidonia mamán jelenlétében. Lehetővé fogom tenni. Elválok a nőmtől.
– Kifelejtettél a számításodból egy coefficienst. Azt, hogy Scilla nemes lelkű leány.
Erre mind a ketten kaczagtak.
– Becsületemre mondom. Nem tudja a lelkére venni, hogy valamelyik imádóját mezítlábra levetkőztesse. Engem is azért dobott ki a hajóból, hogy a vízbe ne fuljak. Most már nincs is szüksége rá. Oroszországban egész új aranybányákat nyitott meg. Azt mondják, hogy az egész orosz hadi flotta az ő tengeröblében horgonyozott. Egyszer az orosz czár nagyon megsajnálta az éhező montenegróiakat, s nagy summa pénzt assignált a főemberének, hogy azért küldjön a pártfogolt hű fajrokonoknak egy gálya rozsot. De sohse sütöttek abból lepényt a jámbor csernagorczok. Mikor kérdezősködtek a gabonás hajó után, az volt rá a válasz, hogy elsülyedt a «Scilla» örvényében.
– Ez most a pénzre nem ád semmit. Neki név kell.
– Hát’sz azt kaphat nálam. Nekem kettő is van.
– A czimeres név kell neki. Tudom, hogy te hagynál választani. De jó szerencse, hogy a mennyei gondviselés egy őriző angyalt rendelt a számodra. A magas lelkű Lis Blanc grófnő meghozatta a papád végrendeletének a másolatát, s azt kegyes volt Scillának megküldeni. S a mint ez a nemes keblű leány abból megértette, hogy te rögtön elveszted az egész örökségedet, a mint a katholikus hitből kitérsz, azt mondá: «Nem! Ezt nem vehetem a lelkemre. Inkább kitépem a szivemből azt az érzést Lyonel iránt, ha elvérzik is fájdalmában, de mezítlábos grófot nem vezetek az oltár elé». Ez jó sakkhuzás volt.
Lyonel káromkodni készült.
– Hanem én tudok egy még jobbat, a mi egyszerre «sekk–sakk!» S a királynét elveszem.
– Hogyan?
– Hát mondtam, «a királynét elveszem!»
Arra összenéztek. Megértették egymást és elkezdtek kaczagni.
Aztán együtt maradtak egész estig s kidolgozták az egész sakkfeladványt. «Világos indul s harmadik huzásra mattot mond».
Lis Blanc grófnő nem sokára egy tökéletes bocsánatkérő levelet kapott a mostoha fiától.
Lyonel elismerte illetlen magaviseletét. Hibáját az ördög incselkedéseinek tulajdonítá. Varázsigézete alatt állt annak a női dæmonnak, a kire most már iszonyattal gondol vissza. Álomnak véli, hogy valaha ezt még nőül akarta venni. ✝✝✝ három kereszt jelölje a nevét a kisértő rossz szellemnek. Kéri, hogy fogadtassék vissza Sidonia mama hajdani kegyeibe. Esedezik, hogy bocsánata jeléül jöjjön le még egyszer Albisorára. Vegye át a kastélyt, mint úrnő, a ki abban korlátlan hatalommal intézkedik. Különben ő maga fog mezítláb, egy ingben, szőrkötéllel a nyakán, Canossába zarándokolni stb.
És Sidoniának oly nagy volt az elfogultsága kedvencze iránt, hogy rá hagyta magát szedetni e bűnbánattal teljes levél tartalma által. Még az nap sietett Albisorára Lyonelt meglátogatni.
Bezzeg másforma fogadtatás várt most rá, mint a milyen a minapi volt. Lovasfutár jelenté előre a közeledtét. Az egész oláhság ki volt rendelve a kastély kapujába, hogy az érkező hintót vivátokkal, puskalövésekkel és georgina bukétokkal fogadja. Az előcsarnokban glédába állítva várt a cselédség, volt kézcsókolás elég. A lépcső alján várt reá Lyonel, salon kabátban, a gomblyukába egy margerita tűzve, Sidonia kedvencz virága, és mögötte három attiladolmányos uri ember, a kiket Lyonel egyenkint bemutogat az anyjának: (a neveiket maga sem képes összehozni) tiszttartó úr, fiskális úr, jegyző úr.
– De micsoda nagy parádéval fogadnak itten engemet? Kérdezé Sidonia grófnő, a ki a puskalövéseket különösen elengedte volna.
– Az uradalom új földesasszonyát üdvözlik e hű emberek. Tudod, hiszen értesítettelek, hogy én a nevemre írt albisorai uradalmat formaszerűen a te nevedre kívánom átiratni, s a tulajdonjogot minden jogczímmel te rád ruházom át.
Sidonia meg volt hatva a fiui kegyeletnek e nagyszerű tanujele által.
És azután Lyonel, karját nyujva Sidoniának, felvezeté őt a kastély termeibe. Ott már az író-szobában el volt készítve minden a hivatalos ténykedéshez. Az engedély okmány három felzetben megírva, bezsinórozva, kellő bélyeggel ellátva. Azt a jelenlevő társaság előtt felolvasták. Egészen rendben volt. Semmi kifogás ellene nem támasztatott. Lyonel sajátkezűleg aláírta, kezének nyomoréksága miatt marokra fogva a tollat. Azután a közjegyző írta alá, majd a tiszttartó és a fiskális, mint tanuk, végre Sidonia grófnő. Ütöttek rá tömérdek pecsétet. Egy példány a közjegyzőnél marad, egy a megye levéltárába lesz letéve, az eredetit átadták Sidonia grófnőnek, a kinek az arcza ragyogott e perczben a diadaltól.
E hivatalos ténykedésre következett egy fényes lakoma, a miből nem hiányzott a híres kolozsvári töltött káposzta, levelensült, az arany galuska, a foghagymás felsár káposzta czikával és zöld paprika-salátával, egy szóval mind az, a mivel a kegyetlen «thugok» a vendégeiket agyon szokták fojtogatni, hozzá keresdi bor, a mely mellett elbujhat minden rajnai! Leültek egy órakor az ebédhez, igaz magyar szokás szerint, s felkeltek fél nyolczkor, ugyanazon szerint. Akkor már sötétedni kezdett, s a vendég uraknak még messzi volt hazáig.
Mikor végre magukra maradának, akkor azt mondá Sidonia Lyonelnek.
– Ez mind igen szép volt édes fiam, hanem, már most szeretnék veled a fődologról beszélni, a miért idejöttem.
– Legyen szerencsém hozzád a szobámban, mondá Lyonel, a ki az egész ebéd alatt nem ivott mást, mint forrásvizet, teljesen józan volt. Lehetett vele okosan beszélni.
– Arról a nőről kívánsz megnyugtató nyilatkozatot tőlem, ugy-e bár? Kezdé Lyonel, midőn a szobájába érve, Sidoniát egy karszékkel megkinálta. Minthogy a nevét egyikünk sem kívánja többé kimondani, nevezzük őt a «Syrén»-nek.
– Találó név.
– Tehát tudd meg, hogy a mennyire szerettem eddig, annyira megvetem most azt a teremtést. Itt a levél a mit hozzá írtam. Sajátkezüleg. Nagy kínnal. Ökölre fogva a tollat. Nehéz lesz elolvasnod, majd elmondom a tartalmát. «Közöttünk mindennek vége. Ön egy borzasztó jellem. Én türelmes vagyok a szerelem minden botlásai iránt, de a szívtelenséget elítélem. Azt, hogy ön amerikai petróleum királyokat, angol peereket és orosz herczegeket tönkre tett, megbocsátom, de a mit legújabban megtudtam önről, az önnek az alakját egyszerre a láthatáron alól sülyeszti előttem. (Ugy-e, milyen erőteljes styl!) Megtudtam, hogy ön egy ízben, egy egész gabonával terhelt hajót, mely az orosz czár kegyes indulatából az éhező montenegrói népnek volt szánva, nem irtózott elkaperezni. (Erős szó, de ideillik.) Ez qualificálhatatlan eljárás volt! Ám merítette légyen ön ki a főurak aranybányáit, de elrabolni az éhező szegények szájából az utolsó falatot, ez jezabelség. (E szót én csináltam, ő rá illik.) Ez oly fekete szívre mutat, melyet Golkonda minden gyémántjai sem fényesíthetnek meg. Én önt nem ismerem többé, s jegygyűrűjét ezennel visszaküldöm. Éljen vígan! Lis Blanc Lyonel». Meg vagy vele elégedve? Én ezt a levelet te nálad hagyom. Te küldd el a Syrénnek. Ő holnapután tartja a búcsúelőadását Budapesten, legyen ez az én búcsúszavam, a befejező üdvözlet hozzá.
Sidonia grófnő egészen el volt érzékenyülve e levél tartalmától. Mégis alapjában nemes szíve van ennek a Lyonelnek.
A levélnek még egy utóirata is van.
«Ne hogy azt mondja ön, hogy Lis Blanc Lyonel gróf önnek adósa maradt, én, hogy az ön vétkét expiáljam, küldeni fogok az inségben hagyott montenegróiaknak, mennyit irjak ide mamán?
Sidonia meghőkölt.
– Elég lesz ötezer forint.
– Átkozott kevés egy országnak! Nálad van a pénz?
– Épen annyi van nálam.
– Dugd ide a zsebembe.
– S azzal felmarkolta a tollat, s kiegészíté a levél végsorait e szavakkal:
… ötezer, számszerint 5000 frtokat osztr. ért.
S azzal borítékba tette a levelet, lepecsételte s átadta Sidoniának.
E szerint a grófnő teljes elégtételt kapott a rajta esett megbántásért, ugyanazon a helyen, a hol a sérelem elkövetődött.
Megcsókolta Lyonel homlokát.
– Most már okos ember vagy. Remélem, hogy ilyen is fogsz maradni.
– Oh én egészen megjöttem a világból, drága mamám. Huszonkét éves vagyok csak és már nem áll előttem semmi a mi után vágyódjam. Én lemondok végképen a világról, s a föld minden gyönyörűségeiről.
– No, no, Lyonel, mit akarsz ezzel mondani?
– Dönthetetlen elhatározásom, hogy belépek a maltai szent lovagrendbe.
– Lyonel!
– Igen. Harczoló szerzetes leszek, s áhítatos vezeklésben töltöm el hátralévő napjaimat.
– Lyonel! Te valami iszonyú galádságon töröd a fejedet!
– Oh ne gyanusítsd kegyeletes missiomat.
– Te maltai lovaggá akarsz lenni azért, hogy akkor az atyád végrendelete szerint rögtön a kezedbe kapd az atyai birtokokat, s az én gondnokságomtól megszabadulj. Akkor aztán De L’Aisne Alfréd elveszi Scilla kisasszonyt, csinál belőle marquisnőt, s ti ketten, szép egyetértésben megosztjátok egymással azt, a mit birtok!
Lyonel nagyot kaczagott.
– Oh, milyen nagy diplomata veszett el benned, drága szép mamám! Hogy ki tudod találni az embereknek a legtitkosabb terveiket is!
Sidonia grófnő a dühtől és ijedtségtől reszketve állt fel a karszékéből. A fogai összevaczogtak. Most értette már meg, hogy milyen csuffá lett téve. Megfosztva a Lis Blanc vagyon kezelésétől egyetlen hóbortos ötlet által. Egy Megæra tekintetével nézett Lyonelre, s összeszorított fogai közül azt mondta neki:
«Raoul Ripaille!»
*
Pedig hát ez volt a «Columbus tojása».
AZ UTOLSÓ SZÓ.
Szerteszét voltak már válva, ki-ki egymástól és mindannyi valamennyitől.
Egy teljes év lefolyt, a nélkül, hogy akár személyesen, akár levélben, jelezték volna egymásnak a világon létüket Sidonia, Medea és Bertalan.
Pedig ez idő alatt valami olyan esemény is jött közbe, a mit érdemes lett volna a családi krónikában feljegyezni. Deának fia született, a kit egész Nagy-Enyedre kellett bevinni keresztelni, mert másutt nem találtak kálvinista papot. Csak azért is, truczczból is Bertalannak keresztelték. Medea nem invitált meg senkit a keresztelőre, sem a férjét, sem az anyját. Úgy sem jött volna el egyik is. Mindegyik felbontatlanul küldte volna vissza a levelét.
Sidonia grófnőnek volt külömben a legreálisabb oka a haragtartásra Medea ellenében. A többi mind csak tréfa. De hogy Medea elvitte az anyjának a hintaját ama bosszuságteljes napon, s abba a kényszerű helyzetbe hozta a grófnőt, hogy egy parasztszekéren, melyben kukoriczaszárból volt az ülés, zötyögtesse magát hazáig, ez soha meg nem bocsátható. Sidonia rögtön elcsapta a kocsisát, s Medea felfogadta. Még ez is hozzá!
Medea e szerint igen csendesen élhette a napjait Dorogmándon. Senki sem jött hozzá látogatóba. Volt, kivel mulasson: egy kis leánya, a ki már beszélt, s egy kis fia, a ki még szopott.
Egy késő őszi délután annál jobban meglepte Medeát, hogy egy hintó gördült be a kastély udvarára, melyből Sidonia grófnőt látta leszállni.
A grófnő tíz évet látszott vénülni egy esztendő alatt. Bottal járt. Egyszer kificzamította a lábát, mikor a lovak elragadták s a hintóból kiugrott. Azóta biczczentve jár. Medeával még ezt sem tudatta.
Medea eléje sietett. Olyan hosszú idő óta nem látta az anyját, pedig olyan közel voltak a kastélyaik.
– Hagyd el! Hagyd el a kérdezősködést! Hogy mi baja a lábamnak? Az csak hagyján. Sokkal nagyobb bajom van most. Azért jöttem hozzád. Nincs kivel beszéljek róla. A mi elmult, elmult. Én is elfelejtettem, te is felejtsd el. Óh az a Lyonel!
– Megint róla akarsz beszélni?
– Róla, a máglyára tenni való gazemberről!
– Ah, most ez a czime?
– Azt tudod, hogy maltai lovaggá tette magát?
– Nem tudom.
– Még tavaly. Csak azért tette, hogy a Lis Blanc birtokot a kezébe kapja, mielőtt nagykorúvá lesz, s az én gyámságomat megszüntesse. A mint aztán ezt megkapta, rögtön csinált egy praktikát De L’Aisne Alfréddel. Annak átadta a dominiumait, magának biztosítva százötvenezer frank élethosszig tartó járadékot. De L’Aisne viszont oltárhoz vezette Scilla kisasszonyt, csinált belőle marquisnőt. Az új marquisnő elment Moszkvába, s Lyonel, a maltai lovagok szent küldetésének tartotta utána menni. Alfréd a birtokban maradt. S nekem az egész saját vagyonom ott van beruházva a seigniersi birtokban, a párisi palotában. Aztán a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjamat sem fizetik. Most én perelhetek e miatt De L’Aisne Alfréddel. Ki tudja érem-e a végét?
– De hisz úgy tudom, hogy a mostoha fiad viszont te neked engedte át az albisorai birtokot, a mit te az eladott gyémántok árából vettél.
– Igen. De épen az volt a pokolbeli gazság, a mit ez a két szélhámos velem elkövetett. Nekem engedte ám át az albisori birtokát Lyonel, de azt nem mondta meg, hogy arra előbb kétszázezer forintnyi adósságot vett fel, s azt be is tábláztatta. Most ezt a kétszázezer forintnyi összeget követelik rajtam a hitelezők, s ha ki nem fizetem, kihuzzák alólam a földet, elviszik a fejem fölül a házat. Nekem nem marad hátra más, mint cyankalit innom.
– De hiszen neked sok pénzed volt.
– Elvesztettem a turfon. A ló-sport nem asszonynak való. A jockey-im nagyon megcsaltak. Ha kifizetem a saját tartozásaimat, egy sou nélkül maradok.
– Ez bizony nagyon kellemetlen helyzet.
– Kellemetlen helyzet? Nem azért jöttem én hozzád, hogy tőled megtanuljam, hogy a helyzetem kellemetlen! Hanem hogy segíts ki a zavaromból.
– Én? Hogy segíthetnék én ezen a bajon?
– Add kölcsön azt a kétszázezer forintot, a mivel a Lyonel hitelezőit kielégítem. Nálad megvan az az összeg, a mit az az ember nálad hagyott.
– Micsoda «ember?»
– No hát, Lándory, no.
– Úgy? A Lándory! Az nem az enyim. Az a Lándory leányának a pénze.
– De te rendelkezel vele.
Medea összeszedte egész erélyét.
– Kedves mamám! Én azt az összeget, a mit Lándory munkájával, eszével szerzett a gyermeke számára, a te Lyoneled adósságainak a kifizetésére oda nem adom.
– Meg tudnád ezt tagadni az édesanyádtól?
– Már megtagadtam.
– És engeded hogy engemet kiűzzenek a házamból az ég alá?
– Az én házam nyitva előtted mindig, jőjj ide és lakjál itten.
– Ahhoz nem szoktam, hogy magamon kívül más úrnőt ismerjek a háznál.
– Légy te az úrnő: én leszek, a ki engedelmeskedik.
– S te eltaszítasz engemet, az anyádat, egy emberért, a ki téged csufosan elhagyott, megvetett? Te olyan szívtelen nő vagy, mint a milyen szívtelen leány voltál gyermekkorod óta.
Ettől a szótól túlcsordult a keserűség pohara.
– Jól van, anyám. Hát beszéljünk egymásnak a szíveinkről, a hogy te kivánod. Kezdjük el az én keresztelőm napján. Mennyire szerettek engem a szülőim már a születésem órájában, azt megmondja a nevem. Ha az egész bibliát felhányják nem találnak nevet a mely gyűlöletesebb legyen az enyémnél. Neveztek volna el Delilának, Jezabelnek, Herodiásnak, nem volnék úgy megbélyegezve, mint ezzel a névvel Medea, a mit ti választottatok ki a számomra. Mások boldogan emlékeznek vissza az édesanyai arczra, melyet bölcsőjük fölé láttak hajolni. Én nem láttam a tiedet soha. Mikor már az eszemet bírtam, gyakran úgy tettem, mikor ágyba fektettek, mintha alunnám s hallgattam, mit beszéltek fölöttem a cselédek, a kikre bízva voltam: «csak ez ne született volna!» Azon nőttem fel, hogy nekem nem kellett volna születnem. Hogy az én világra jövetelem szerencsétlenség. Gyermek voltam, és nem játszottam soha. Félve néztem a mások játékát, azt tudva, hogy azoknak szabad vígnak lenni, mert azokat szeretik, engem gyűlölnek. Ha egy karácsonyfát akartam látni, leszöktem a kapusnéhoz: az állított fel olyant a gyermekei számára. Nekem nem hozott a Jézuska soha Istenajándékot. Hát rászoktam arra az eszmére. Nekem ne ajándékozzon senki semmit, de én sem adok senkinek ajándékba semmit. Aztán kolostorba küldtek. Rossz voltam, tudom jól. Több büntetést kaptam egymagam, mint az egész leánysereg összevéve. Nem akartam a hittanító szavait elhinni. Mindennap azt hallottam, hogy nekem pokolra kell jutnom, másutt nincsen helyem. Aztán kaptam egy új apát. Öreg ember volt, beteges. Őtet ápoltam. Nekem panaszkodott. A gyermeknek. Aztán kaptam egy mostoha testvért, a kit te szerettél, kényeztettél. Te biztattad, hogy szeressen engem. És én bennem volt valami érzés, a mi iszonyattal töltött el, a mikor te azt mondtad, hogy csókoljuk meg egymást. Aztán magára hagytuk az öreg embert. Te adtál nekem pompás ruhákat, s bevezettél a fényes világba, a hol azt tanultam, hogy vagy minden embert meg kell vetnem, vagy saját magamat. Ekkor az öreg ember meghalt. Nagy zavar lett a családban az örökség miatt. Ezt a nagy zürzavart kiegyenlítettétek szépen azzal, hogy engem dobtatok oda áldozatnak. Hozzáadtál engem egy félemberhez, a kinek a teste állat, a lelke ördög, de nyomorult mind a kettő; a ki ellen a menyegzőm éjszakáján úgy kellett magam védelmeznem, mint a pápua leánynak, az erdőben rátámadó pávián ellen. S mikor ettől megszabadultam s végre elém hozott a sors egy férfit, a ki egész ember: becsületes szív, tiszta lélek, csupa szeretet, s ez az ember engem megszánt, megszeretett, magához emelt, akkor te mindent elkövettél, hogy ezt az embert meggyalázd, elkeserítsd, hogy engem nyomorulttá tégy. Belevittél a kisértetekbe. S mikor megszabadultam csoda által, tisztán, ismét beletaszítottál a sárba. És azt, a ki fölemelt, megtisztított, a halál elé állítottad, rákényszerítetted, hogy magát és becsületét gyilkoló kézzel védelmezze, s mikor az nekem minden büneimért megbocsátott, akkor elüldözted tőlem, élő férjnek özvegyévé tettél. De mindezt megbocsátottam neked. Hanem azt a perczet, a melyben ama bajadére velem szembe állva, azt mondá nekem: «egyenlők vagyunk, ön is olyan mint én!» hogy ezt a pillanatot megszerezted nekem, hogy ezt megérdemeltetted velem, azt nem felejtem el neked soha! Ez van a szivemben! Már most tudod. De mert világra hoztál, ebben a kastélyban, ezért a nagy tartozásomért, itt hagyom neked ezt a világot. Légy te e kastélyban az úrnő! Én majd ölembe veszem a két porontyomat. Valahol majd csak találok menedéket.
Sidonia egy üdvözlő szó nélkül hagyta el a leányát.
Nem akarta elhinni, hogy ez az ő arczképe, a mit Medea eléje tartott. Azt hitte, a tükör a hibás.
Lándoryt átkozta magában, a gonosz varázslót, a ki így el tudta bűvölni a leányát. Ezt az engedelmes leányt, a ki mindig azt tette, a mit az anyja parancsolt neki.
Az ajánlott alamizsnát nem fogja tőle elfogadni.
Még voltak halavány reménységei.
Háromfelé is elkötötte a sorsát.