A lélekidomár: Regény (2. rész)

A mint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A cabriolet ott állt a kapu alatt.

– Épen önnek a házából jövök, mondá a souspréfetnek. Tisztelegtem az asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek, hogy önt ebédre hittam? Hisz nem a házamhoz hittam önt, hanem a tuskulánumomba!

– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstul rohanjak be a házba. Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

– Chut! Ej ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel összeakadni! No hát, vegye ön fel a paletotját és menjünk. Nem szabad a háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát házi asszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat, ott egy csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remisebe, aztán este nyolcz órára ismét jöjjön vissza, az «urat» a vasutra fogja szállítani.

– Készen van az okiratunk? kérdezé Lándory.

– Mind készen van. Csak a tanuk aláirását kell még a jegyzőnek hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazficzkó a hivatalba. Nem tudtam felhajhásztatni.

– Hátha estig nem kerül elő?

– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengetyűt. A házikó előtt kis kertecske volt, cziprus bokrokkal és télizöld gulákkal. A csöngetésre magától felnyilt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után, midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karonfogva vezeté azt fel a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacziczus jött eléjük, a ki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr, minden bejelentés nélkül, ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadó terembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! biztatá a vendéget a souspréfet. Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a háziasszonykához.

Lándorynak feltünt az, hogy nem a háziasszony jön a vendéget elfogadni, hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarkális szokás.

A szobájában találtak rá, a hol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak: «monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom».

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom, halványpiros arczczal, igen nagy dióbarna szemekkel, karcsu, nyulánk termettel, gyermetegen leeresztett sötétszőke hajjal. Csupa szelidség és szemérmetes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Épen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házi sipkát, a mire szemérmesen megjegyzé, hogy az meglepetésül készül «a férjem nevenapjára».

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon; iszonyú sok megbizatása van, egész nap dologban jár, de az ebéd órájára pontban itthon lesz. Még soha sem váratott magára az elnézett «quart d’heure de grace»-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet.

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkisérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele, de mindennel «echéc»-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor «La légende des siécles»-jét, a souspréfet közbe kiáltott: «hüh! hogy olvasna az én keresztleányom ilyen rettentő dolgokat!» Kisült, hogy még regényt sem olvasott soha és szinházba nem jár, csak a «passiojátékokra». Ellenben festeni tud, de csak virágot, olajnyomatú minták után, a férje szobájának a diszítésére. Azután a madarakról kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis hangtalan exotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett vissza, az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha pedig a lábainál doromboló angora cziczára vitte át a beszélgetést, az is csak arra vált be, hogy a cziczának csak addig szabad a szobában lenni, a míg a férj távol van, mert az még a macskára is féltékeny.

– De hol az ördögben késik olyan soká? zúgolódék a a souspréfet, mikor az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett, ez még soha sem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajjon nem gázolta-e el valami postaszekér? nem döfte-e fel valami tehén? nem esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? a mik mind meg szoktak történni.

Végre öt perczre négy után hangzott a csengetyü jeladás, s arra jött vágtatva fel a lépcsőn a várvavárt boldog férfiú. Az asszonyka minden teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig, ott karjai közé temette, csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt – a kis jegyző.

Hát itt van odahaza a «szükséges semmi».

Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clercet a két vállánál fogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.

A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ily kitünőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse, parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után látni, a minek az engedelmesen szót fogadott.

Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfethez.

– Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?

– Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiot megírni. Most már csak siess a hivatalba, a mint a kanalat letetted, és coramisáld az iratot, ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a hitelesítést. Már most aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le porzó helyett az irást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál egész délelőtt?

– Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?

A souspréfet explodált a nevetéstől.

– Akaszszanak fel! – Lássa ön, mr. Lándory, így paczkáznak a főnökeikkel az ilyen gaminok, a kiknek hatalmas protektoruk van.

Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség, nem nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne megférni. A menu pompás volt, a borok kiválogatottak, a pezsgő veuve Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a «szükséges semmi» igen jól eszik és iszik. És mind ehez cordialis jó kedve van. Egyre csipkedi, szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, a miket az nagyon restelni látszik. Egészen oly modorban henczeg, mintha ő volna az, a ki a souspréfet urat felkantározza, az asszonyka nem győzi lehurrogatni, s eleget pirul helyette.

Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden mókázást felvesz.

Mikor azonban már a fekete kávéra és a chartreusere kerül a sor, kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos komolysággal szól az ifjú házigazdának.

– És most jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuset, s aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába és végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párisba.

A ifju úr felállt engedelmesen és megtörlé a száját.

– De aztán gyorsan visszajöjj! – mondá a gyöngéd asszonyka.

– Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni, mert annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párisban is jelen legyen a coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az utitáskáját s küld utána az irodába.

– Ah, szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz: az nem szép öntől, hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.

S e közben olyan csunya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy önuralmába került visszatartani a nevetését.

– Nincs kegyelem! hatalmaskodék a souspréfet; officium pæcedit!

Ekkor aztán az asszonyka durczásan felállt az asztaltól, otthagyta a vendégeit, utána szaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett hallani a szapora csókokat, a bucsúzó nyafogás hangjait, a melylyel az eltávozót útjára bocsáták.

Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfettel, azt mondá Lándory:

– Uram! Nekem úgy tetszik, hogy «a szükséges semmi»-nek a hatalmas protectora, a kivel önnek lehetetlen szembe szállani, senki sem más, mint ön maga.

Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai felpattogtak bele.

– Ön csakugyan genialis ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem gondolatolvasásnak! – Hanem valljuk meg az igazat, ezuttal monsieur Houdin, kicsinyben mult, hogy hamis zsebben nem kereste az én pisztolyból kilőtt zsebórámat!

– Vigyáztak rám a «Spiriti miei».

– Aha! Ezt a Bosco szokta mondani, mikor valami espiégleriehez készült: «Spiriti miei, ubbedite!» Úgy-e bár, mikor meglátta ön azt az áll alatt keresztül kötött nagy máslit?

– Hanem monsieur, mit gondol ön, mi lesz abból, ha egyszer madame megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal, meg a mairrel pénteki napon, s beziguet nem azokkal játszik?

– Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bünömet, az tehát a gyónás titkát el nem árulhatja, a maireről pedig én tudom, hogy hát ő hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, a mit a beziguen nyertem, a másikon a maire ugyanezt a maga életpárjának, az asszonyok már előre örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.

Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei, még mindig szájszücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére. Lándory aztán feltalálta magát, megköszönte a szíves vendéglátást s azt mondta, hogy utána siet a jegyző úrnak a prefekturára, majd segít neki. – Erre aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. – Boisgoberry úr még ott maradt.

Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a «szükséges semmi» intézménye, csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás dicsősége.

LIDY CARCASSE.

A mint a leány fel lett öltöztetve a grófné szobaleányának a ruháiba, a mik épen a termetére illettek, behivatta őt magához Medea. – Sidonia grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.

A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt, s nagyon hozzá illett az arczához. Szénfekete göndörhaja oldalt volt elválasztva, mozgékony szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arcza, gúnynyal felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrczimpái inkább egy női ruhába öltözött ifjonczot árultak el, mint fiatal leányt. A domború mellkas, a széles váll, a keskeny csipő még öregbíté a csalódást. – Medea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, hogy fiú. Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.

– Önnek a neve «Lidy Carcasse».

A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra, elnevetve magát.

– Igen, madame, de csak két esztendő óta, az előtt úgy híttak, hogy Lidy «Saint Jean». Én játszottam a Champs Elyseés-ben szent Jánost a bibliai tableaux vivants-ban, s hogy még az előtt hogy hittak, azt nem tudom, mert elfelejtették a tenyerembe irni. Azután, hogy kinőttem a szerepkörömből, beálltam az auteuili dynamitgyárba tölténykészítőnek, s minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe bujtam. Ügyes voltam, a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál alkalmazott, ott alaposan kitanultam a robbanó szerek gyártását, azoknak a shrapnellekbe elhelyezését, a bombák tempirozását, a robbantó gyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam, én voltam a felügyelője annak a gyárnak, mely a rue Mouffetardban a dynamit granátokat készítette. Már elébb neveztek el Lidy Carcassenak; (világító tűzgolyó).

– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval felcserélni?

– Mindennel, madame, egész le a fénymázos skatulyáig.

– Megunta ön a communardokat?

– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném, hanem azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az egész commune harczaiban egyedül az «internationalisták» voltak a «fene gyerekek». Az elite trouppot képezték a betűszedők, a gépészek, a lakatosok, meg a czipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek a lengyelek, a piktorok, meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított rabok. Ezek tudnak verekedni és sápadt arczczal a szuronyoknak helytt állani! Az ujságirók csak vezetni szeretnek, de hátulról. A többi aztán csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni, de a tüzet ki nem állja. A mint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül, úgy csíp meg, de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az többet vissza nem jön, hogy megcsipjen. No nem igaz, grófnő?

– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázszsal.

– No a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje fölött. – «Csak» golyó.

Medea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.

– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaillal? Beszélhet előttem őszintén, én már «voltam» asszony.

– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.

– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?

– Nem kérdeztem tőle.

– Megesküdött vele?

– Természetes! A ki az internationaleba belép, annak nehéz esküt kell letenni, hogy hű marad; ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan könnyen vehető eskü, mint a milyent a Saint Germain l’Auxerroiban szoktak kicserélni.

– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?

– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a grófnő, mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.

– És mégis elárulta ön őt.

– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a Montmartret is megostromolták a versaillesiak, Raoul Ripaille egy csoport internationálistával lemenekült a katakombákba. Én is velük akartam menni, de engem visszautasított, «Asszony nem kell ide!» Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a boltozatra hajítja fel, úgy töri össze magát és ellenségeit.

Medea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.

Lidy Carcassenak pedig egyre mosolygott az arcza.

– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utczaszögleteken, meg az affiche oszlopokon, a miken az volt hirdetve, hogy a ki Raoul Ripaillet felismerni tudja, jőjjön oda a tombeau d’Isoardhoz, jutalmat kap, mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve, hát akkor én azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloakák undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaillet, a milyennek én máskor is láttam már, s az által megmentem az életét, mint ha ő rettenetes igéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe röpíti. No hát nem volt igazam, grófnő?

– Igaza volt.

– Én előre közöltem a nézetemet a communardok elfogatására kiküldött őrnagygyal, az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy a fenyegetését be ne válthassa s a mikor kilépett az oduból s daczosan odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy a nevét elkiáltsam, mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt rántva a hüvelyéből s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez tőlem, madame?

– Nem volt az.

– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Oda kiáltott a katonáknak: «ez nem tiszt hanem némber! tépjétek le róla az egyenruhát!» És mikor leszakgattak rólam mindent, csufságra, nevetségre oda voltam dobva, a mikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy a rámhulló ütéseket hárítsam-e el? akkor oda rohant hozzám s a csizmája sarkával megrugott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek a sebhelye itt van a csipőmön. Akarja látni, madame?

– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiáltá Medea, kezével eltakarva az arczát, mely egyszerre lángra gyulladt.

Lidy Carcasse pajkos mosolylyal csusztatá vissza a félig felkapott öltönyét s bizalmaskodva suttogá:

– Bizony nem asszony ön, hanem csak leány.

– Elhiszem, hogy ott van.

– Ott is fog maradni, a míg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A leány arcza e perczben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor, madame, egy egészen idegen férfi, a ki addig hideg vérrel, közönyösen állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét s rádobta a mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?

– Nem tartozik hozzánk.

– Nem is fog ide tartozni valaha?

– Ne adj’ Isten!

– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan hüséges kutyája lenni, a ki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt s a tolvajt, a ki az ágyához közelít, bizony megharapnám.

– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! ön nálunk marad s jó dolga lesz.

*

Medea utána gondolt a hallottaknak.

Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással lett kiegészítve: «irgalmasság, szemérmesség.» – Erények. De gyönge szív. – Az a rugás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!

DE L’AISNE ALFRÉD.

Végre minden rendbe jött.

A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostoha fia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.

Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, a mikor a törvényszék határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a Moniteurben háromszor kihirdettetik.

Ezuttal az előbbi eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt tartózkodik a Messageries Maritimes «Copernique» nevű hajóján, mely útban van Alexandria felé. E szerint tehát csak azt a kis időhaladékot kell bevárni Lándory urnak, a míg a Messageries Maritimes másik hajója a «La Fayette» utána megy az elsőnek szintén Egyptomba, s ott a követség útján felszólított khedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nilus cataractáinál vizilovakat vadászó Lyonel grófot, aláiratja vele a kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold per megszüntetésére szolgáló okiratot.

Addig bizony kitavaszodik.

Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember kényszerítve van Párisban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem kinálkozott a szokásos mulatságokkal, a mik Párist «a gyönyörök paradicsomává s az erszények purgatoriumává» teszik, hanem annál több alkalom kinálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel önerejéből egy földig gázolt óriás. A franczia nemzet a bukása után mutatta meg, hogy milyen nagy: öt miliárdot fizetett azért, hogy a hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önkényt. Aztán hozzálátott a munkához.

Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani. Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani, a szükségeseket újra építeni. A parlament átköltözött Párisba. Komoly, méltóságos nyugalom vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a félbeszakadt munkát; a hadsereget újra teremtették, a hivatalokat epurálták. Az ipar, kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet minden ága új virágzásnak indult. Soha sem volt Páris nagyobb, soha szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a franczia nemzetnek az igazi «gloire»-ja; csakhogy ez a «dics» nem császároké és hadvezetőké volt; hanem polgároké és parasztoké.

Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni, garçon szállást fogadott a Boulevard des Capucinson s ott élt, minden társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket, muzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit szinházban tölté; ha szép idő volt, a «bois»-ba tett kirándulást, vagy Páris környékébe.

Egy délután, hirlapolvasás közben, De L’aisne Alfréd lepte meg a szállásán.

Lándory nem titkolhatta el az arczán bámulatát, a nem várt látogatás fölött.

– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem is mutatod már magadat «mi nálunk».

Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csudálkozzék-e, vagy a «minálunk»-on?

– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniersben, az emlékezetes lakomán pajtásságot ittunk egymással?

– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.

– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral köszöntenek fel. Én soha sem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per te s tu valahol.

– Köszönöm. No hát ülj le és gyújts rá.

– Ebéd előtt nem. Jösz velem a fréres provenceauxhoz?

– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.

– Ugyan min?

– A kölcsönös bemutatáson.

– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?

– Azaz, hogy látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez alatt. Én tudom azt jól, hogy te neked senki a kerek földön olyan rossz szolgálatokat nem tett, mint én.

– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség detailloznod. Van szerencsém! S ha épen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogy ha olyan rendes észjárású embernek születtél volna, a milyen ezer közül kilenczszáz kilenczvenkilencz. – Hát akkor azt tetted volna, hogy a mint azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a «wünschelruthe» segélyével…

– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta örökségbe.

– No hát akár hogy volt, egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset megtalál, (becsületes embert értek, a ki nem szökik el vele) hát akkor azt tette volna, hogy elhozza Seigniersbe. Ott lakik a természetes tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: «Nézze uram, itt van a Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom, a kinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok «lencseszámlálónak» mondják) húszezer franknyi koldusfillért igérni a megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért egy millió frankot.» – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a bankáromhoz egy millió frankra s aztán – nem ismertünk volna egymásra többet, ha az utczán találkozunk.

– Kivéve, hogy ha én lettem volna az a «becsületes» Monte Rosso, a kinek csakugyan «ez» a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s a kivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting housban egy szívélyes «tsau»-t, – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.

– Ebben megint igazad van. Te tudsz ripostozni. No hát jól van. Ezer ember közül mégis azt mondom, hogy kilenczszáz kilenczvenkilencz Mont Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, a ki a szerencsét kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!

Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.

– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: «ez egy igen derék, jellemes, korrekt gentleman; a kit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna, mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!»

– Nagyon hizelgő rám nézve.

– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a haszontalan ficzkót, a Lyonelt hadd érje el a maga fatuma az ő Raoul Ripaille álarcza alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai ájtatosság kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: «de faire bonne mine au mauvais jeu.» Hát annak a «rossz játékhoz csinált jó pofának» vagyok én a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy híttak, hogy «un bon enfant.»

Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt s talán semmitől úgy nem félt, mint a kit úgy hínak, hogy «jó fiú!»

– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a macrobioticának a legfőbb titka. A ki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele. Nekem soha párbajom nem volt.

Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a jellemeknek: a «meg nem haragítható,» a ki elteszi a jégre a kapott bántalmat, együtt nevet azokkal, a kik az ő rovására nevetnek, tovább is jó czimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelküen eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó czimbora marad, hanem azután igyekezik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s azzal szurkáltatja meg.

– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.

Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje került az ő eszejárásának ez az ember?

– No csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér módra. A társaságban jó hired van. És én büszke leszek rá, ha karöltve vezethetlek be mindenüvé. A klubbjainkba és az estélyeinkre. Azért nem szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.

– Minden játékhoz értek. Épen azért nem játszom, mert az első osztás után minden kártyát megismerek a hátáról.

– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsön kérhetném! De te úgy élsz itt Párisban, mint egy remete. Nem látunk sem a Ranelaghban, sem a Mabilleben. Szólj csak, voltál-e már egy operabálban? Láttál-e már egy galopp infernált?

– Voltam én mindenütt és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, még pedig itt Párisban, mikor a Sorbonneba jártam. Nincs előttem új dolog a világon.

– No hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások bolondságain jól mulat.

– A saját magáén még jobban.

– Vettem észre az arczodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem ki: «minálunk.» Én és Lis Blancék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! – Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, a mióta Seignierst vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seignierst, hanem a szép asszonyt is. A mióta elvált férj és feleség vagyunk, minden nap meglátogatom Medeát. Férjnek nem váltam be, házi barátnak igen. Hordom neki a pletykákat s ő igen jól mulat rajtuk. A «mámi» is elsohajtotta már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a jour fix-ein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak.

– Akkor tökéletes antithesise vagy Sidonia grófnőnek.

– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban, a kik vele jót tettek. – No látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak bolondulva egészen. A hogy a jó német mondja: «Sie haben einen Affen an dir gegessen». Csak rajtad áll, hogy bele házasodjál a családba.

– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.

– Hogy hiják a könyvedet?

– Az iskolában «tabula Cebethis»-nek hiják, parasztnyelven «kétszerkettő».

– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.

– Hisz épen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból legénymódon urilag megélhetek (természetesen «noble passiok» üzdei mivelése nélkül) sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, a ki szereti az otthont, a ki gyönyörűségét találja a falusi életben, beéri a saját nevelésű lovaimmal, a pesti salonokon túl nem vágyakodik; a szinházi premierekkel és a filharmoniai concertekkel ki van elégítve; négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s «Mezei és Árvai» firm ját meg tudja becsülni, a mellett örülni tud neki, ha nyárára Balaton-Füredre vagy Tátra-Füredre elviszem; egy kis olaszországi kirándulásért pedig épen háladatos; ha nevenapjára egy kis szerény kétezerforintos karpereczet veszek neki ajándékul, azt teljes életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön, s a mit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. – De hova legyek én egy olyan asszonynyal, a ki Párisban hotelt tart, a butorzatát minden évben változtatja, a ki a divatot nem követi, hanem vezeti; a ki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; a kinek a salonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; a kinek ambitiója, túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az ízlésem.

– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Kaczagott az egész diatriba alatt Alfréd, hanyatt dobálva magát a kereveten. Ah be derék! Nagyon derék! – Elvégezted már? – Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!

– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.

– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam, ha pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.

Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csak hogy épen jónak találta a félreértőt játszani.

– Micsoda? Te Medea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?

– Na de igen. Ő épen az a nő, a kit te az első fejezetben leirtál; a ki nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s a ki nem gazdagabb, mint te vagy.

– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, a kitől elváltál, mikor a feleséged volt?

– Különös: nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az egész történetet: a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait? No no, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi csintalan fordulatok nem fogják moralis és æsthetikai érzékedet megbotránykoztatni.

– Én nem vagyok prude.

– No hát ülj le ide mellém, s kinálj meg egy pohár cognaccal, hogy az emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koczintsunk az «ő» egészségére. – Hát kezdjük az elején. Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében engem tett örökösévé. Hanem az özvegy, meg a kitagadott fiu protestatiót emeltek, azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, a mit ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok ellen. A dolog nemcsak Lis Blancékra, de rám nézve is kellemetlenné lett; mert én voltam az a Tantalus, a kinek nem szabad a szája előtt uszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a kertben a massæ curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki, hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem Medeát, s vele együtt a seigniersi dominiumot, a Lis Blancoknak pedig átengedem a La Grenouilli uradalmat, meg a párisi palotát. Minden kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és én közöttem. Csak a kész szerződéssel léptünk Medea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Medea vállvonva mondá:

– Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor vezetéknevet választottatok!

(Én nem voltam rá nézve más, csak vezeték név!)

– Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?

– Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.

Ez volt Medea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az ékszerészeknél és a csipkeárusoknál folyt le.

Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Medea tizennyolcz éves, én meg negyvennyolcz. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember csak suhancz; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel ifjabb lesz.

Lándory nagyot nevetett: «még utóljára majd fogzásban hal meg!»

– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) épen úgy évelődtek velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az ártatlanságok elleni harczban. Londonban éltem nyolcz esztendeig. Az az igazi világ! Páris csak gymnasium ebben a tekintetben; London a collegium. Tagja voltam a «minotaurus» társaságnak. Tudod, mi az a minotaurus?

– Tudom.

– Mindent tudsz. Tehát nem kivánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az atheni «szüzek adójáról».

– Hát bizonyos korig «telles choses se font, mais ne se disent pas,» bizonyos koron túl pedig «elles se disent, mais ne se font pas». Rajtad áll, hogy beszélj-e?

– Ez megint «touche» volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az katonatiszteknek való. Hizelkedni, turbékolni, «Lied»-eket danolni zongora mellett! Én a realismus embere vagyok. Az ilyen processust legjobb az execution kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. Hanem azt az egy genret, a szent házasság utján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem próbáltam. Annál kiváncsibb voltam rá.

A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző előtt irtuk alá a szerződést, a miben minden benne van, csak a fődolog hiányzik belőle, a miért az ember megházasodik. No de ezt helyrepótolja azután az egyházi esketés; a mit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak elengedni. Medea mindent megtett, a mit diktáltak neki. Keztyűs kézzel olyan szépen odaírta a nevét, a hogy én keztyü nélkül sem tudom. Az oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a keztyüjét, úgy tette az én kezembe. Aztán mit gondolt ki? Az alatt, a míg én az esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást csiklándozta a tenyeremet, úgy hogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herczeg odadörmögött a fülembe: «Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?» Mikor meg ő rá került a sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor azt kellett volna hangoztatnia, hogy «Isten engem úgy segéljen!» azt susogta, hogy «de szabadíts meg a gonosztól!» Hanem azért meg volt adva a módja, s mi ugy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség. Következett egy pompás dejeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett, se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van fűzve! «No de majd ha otthon leszünk a seigniersi paradicsomunkban, annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen deshabillé!» «Csitt!» mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett volna rá alkalmam.

Az elválás a mamától minden könyhullatás nélkül ment végbe. Tulajdonképen én rajtam lett volna a sirás rendje; mert én hoztam az áldozatot. Medea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szivéből senkit kitépni. De én nekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az isteni bajadérral, a kiért valaha Brahma megbocsátott az egész osztálynak. – Tudod ez az a «diva», a ki miatt Lyonel futó bolonddá lett s elhagyta a feleségét. Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachiroznom kellett, hotelt és istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda bucsú lakoma volt az a rue Lepelletieri házban az esküvő előtti napon!

– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?

– Dehogy az éjt! csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam, s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Bucsút venni csak kell az embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az áldozathozó fél én voltam. Mert Medea is szép, az igaz, szobrász szemmel nézve, tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának adná az elsőbbséget. Micsoda colorit! chamæleoni szinváltozás! Mennyi báj! Minő mozdulatok! Micsoda arany zuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer az arczképét megmutatom neked! Azt, a melyiket nem tesznek a kirakatokba. Egy költőnek pedig épen meg kellene miatta bolondulni. Az a temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Soha se ugyanaz. Az ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb boszúm!

Lándory nevetett: «Soha nagyobb szerencsétlenség ne fenyegessen.»

– No hát mondom, a ki tulajdonképen áldozatot hozott, az én voltam. Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A bucsúvétel után rögtön a vasuthoz hajtattunk; egy bőrönd, Medea legszükségesebb öltönyeivel, meg egy szobaleány, volt az egész uti czókmók. Seigniersben diadalkapuval és transparentekkel vártak; az egész tüzoltóság kivonult.

– Indokolt megjelenés.

– Ugyan ne élczelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva; valamennyi cseléd gala-livréeben. Még a ketreczben tartott medvére is két font melanogént kenettem fel, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó volt már a bundája. Én úgy vezettem fel kézen fogva bájos urnőmet a márvány lépcsőkön, gyönyörködve sylphidszerüen libegő léptei ruganyosságán. Egy tekintet a plafond frescoinak mythologiai alakjaira felébreszté fantasiámat: ő még ezeknél is szebb «lesz». Azután átvezettem őt saját lakosztályába s ott elmondva előtte, hogy e percztől fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez alkalomra a legjobb szakácsát s magam készítettem el a menüt. – Barátom, a menü az ilyen alkalommal a fődolog. A gyomor készíti elő a szivet: «sine Cerere et Baccho friget Venus» régi közmondás. Először is tekenősbéka leves, szerecsendió virággal, arra egy pohárka old Sherry. Azután whitstable osztrigák; egy pohár johannisberger; azután tengeri rák és bibicztojás, sauce mirobolantetal; egy pohár chateau Lafitte, majd zephir de chevreuil szarvasgombával és tengeri pók puffancskákkal, utána madeira, közbe sorbeth ananasból; azután szalonkák zellerievel, gyömbér compot, kezdődik a grandvin Mumms, végül: fonds d’artichauts; ismét pezsgő. Berekesztésül vanilia és marasquin fagylalt, záradékul római chocoladebombon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupicza curaçao. Barátom! Ide hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, a mi, mint minden a világon, nem más, mint anyagcsere.

– No hát kedves egészségetekre kivánom. Remélem, hogy jól laktatok.

– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az urnő boudoirjában teríttettem fel az étkező asztalt. Háttérben a lefüggönyözött alcoven, melynek szétnyilt szőnyegén át egy rózsaszin üveggel borított éji mécs kaczérkodik. A boudoirt egy discret lámpa világítja meg; osztozva a félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon, sötét rámában, Correggio Ledája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A niluskék, gyöngéd virágos atlaszbutorok között egy alacsony kerevet, óriási jegesmedvebőrrel letakarva. Finom héliotrop-illat az egész szobában. Nagyszerű volt.

– Valami mégis kimaradt.

– Ugyan mi?

– Egy kéve zsupp.

– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! A mint Medea készen volt a toilette-jével, siettem át hozzá. Kopogtam. «Szabad!» Belépek. Egészen meg vagyok lepetve. Nőm házi pongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni fogsz e divatra. Az utczán nem hordják, csak otthon a hálószobában. Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arczot, a keblen keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva, gazdag kézi himzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem előtte, a mit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőrkeztyü van rajta, a mitől én iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehuzza.

Hát hiszen le is huzta s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat bámulnom. Kitünő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála szégyent. Szépen tudott enni, grátiával, a mi nagy előny. És ivott is. Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya, megfigyelni egy ártatlan nő-arczon a bor hatását, a kinél az még szokatlan ujság; elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati biborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a szivárványos köny eloltani a tüzet s végre az utolsó pohárnál a lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! de sokszor elmerültem én ezen meteorologiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! – A villámlások!

– Pohártörés mennydörgésével.

– No hát mind ebből Medeánál nem volt semmi. – Barátom! Ugy ivott az, mint három «rat»!2) Meg sem látszott az arczán a bor hatása. Egy cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy «diákné», egész flegmával. Felvette a tele poharat s letette üresen. Ez talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle. Más asszony a fél ebédet elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint a tányérján «tabula rasát» csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan arcza, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bœufből, Boccaccioból, meg a saját élményeimből.

– Fi donc!

– Kérlek! Sirva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleusenek csak oly hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazella-szemeivel; mintha nem is hallotta volna, a mit beszélek. Fogadni mernék, hogy az alatt a «hiszekegyet» mondta el magában s nem hallgatott rám.

Én utoljára is hozzányultam az ismert gyógykezeléshez, a mit az ilyen márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.

– A menyasszonyodat! kiálta fel Bertalan felindulva.

– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt s én azt a salvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy himzett kendőt, a mi a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s a mint a salvétával az izzadó fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam rántani azt a kis hajpótlékot, a mi viaszkkal van odaragasztva a «félholdamhoz.» Erre az ő eddig mozdulatlan arcza egyszerre megváltozott. Elkezdett kaczagni. Utálatos egy carricatura! Egy nő, a ki nevet. Nem «nevet», hanem «kinevet». Medusa fő! Én rám petrificáló hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrczimpái felhúzódnak s a két szeme elbujik a szemhéjak közé. Dæmoni figura! – Ez engem egészen dühbe hozott. Felugrottam az asztal mellől s oda rohantam, hogy a Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. – Meg akartam őt csókolni. Nem is azt; meg akartam harapni!

Bertalannak mind a két keze ökölre szorult.

Alfréd észrevette a hatást.

– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni magáért. Hiszen máskor is voltam én már «női harcz»-ban ellenséges fél, s arczom nem egyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által feljegyzett hieroglyphokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam. Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében aczél idegzet! A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szerte gurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől utolért a catastropha; Bachus megbolondult: átvette Neptun szerepét. Czudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény niluskék atlaszbutorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot és Pompéjit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő, az eumenidák concentrált személyesítője, az alatt, a míg én nem birtam elhatározni, hogy a négylábon járók, vagy a plantigradák osztályához tartozom-e? félre huzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabourettre, az egyik lábát feltette a térdére s elkezdte czipője szalagjait kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen torturát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem magamat s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam s kihajtattam a vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párisba. Egyenesen a rue Lepelletierbe.

– Scilla kisasszonyhoz?

– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen ment. Medea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig ő neki a myrtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Igy buktam én meg éppen az én kedvencz eszmémmel, a realismussal. Azóta kezdek a materialismustól elpártolni s kaczérkodom az idealismussal.

Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.

– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el, hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?

– Igen is. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én te neked Ovidius költői képzelmével irtam volna le egy Poppæa nászéjét, vagy a babyloni Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila te rólad mind lepattogott volna; de mikor elmondtam neked, hogy nézd itt van egy tündérnő, a kinek a képe Meduza arczczá változik, mikor szerelmet kérnek tőle: ez a nyíl behatolt! Az a dæmoni gúnynevetés, az a dermesztő csufolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Medeát. – Éppen azért. – És én akkor meg leszek boszulva te rajtad is, meg ő rajta is. – Ő fél tőled. – Tudod? «Fél.» Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok, mint a hogy két híres verekedő keresi egymást.

Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.

– No már most láthatod, hogy jó czimborád vagyok; mondá, kalapja után nyulva De L’Aisne Alfréd. Előre megmutatom a kelepczét, a mibe bele akartalak ejteni. Ennél nagyobb loyalitást nem kivánhatsz. Most menjünk a Fréres Provenceauxhoz.

SCILLA.

Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától; az őt rabszolgájává tette s vitte magával mindenűvé, mint Faustot Mephistopheles, a hol csak Párisban élvezet kinálkozik. Ennek ugyan nem volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok sikertelen kisérlete után a megszálló sereg érczövét széttörni, az ostromolt világvárosból egy egész hölgyarmádiát kitolonczoztak. Nagyon is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: «Militat omnis amans». A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még tovább küldték. Ilyenformán Párisban csak azok a hölgyecskék maradhattak meg, a kiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. Az ostromév utáni carneval nem volt igen zajos.

Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól, a spelunkák «noce»-jaiig! de ez semmiben sem találta élvezetét.

– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én időmben Páris hemzsegett azoktól a tündérektől, a kiket Cham és Gavarni crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály: a grisetteké. Most pedig csunya kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú, csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berugott matrózé, s minő szójárások! Az egykori élczes, pikáns causerie helyében a nyers, brusque, salopp őszinteségek. Kaczérkodásuk ingere egyértékű a hentesbolt ablakában kitett koppasztott malaczéval. Itt könnyű bibliai Józsefnek lenni. «Nesze a husz frankod: vacsorálj, a hol akarsz, s ne hajporozd be a frakkom gallérját!»

– Úgy látszik gourmand vagy.

– Hát bizony minálunk Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs nyolcz szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.

– No majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz herczegek s az amerikai petroleum-királyok. A míg nincs hernyó a fákon, addig nincs énekes madár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, a hol a szemed, szád tátva fog maradni.

Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ő vele «experimentál». Tanulmányozza.

A jour fix-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, a hol meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. A kik két év előtt a fényes soiréeknek a lustréet megadták: a császárság matadorai, az akkori nagy követek, feleségeikkel, leányaikkal, attachéeikkel együtt, mind eltüntek a párisi világ szinpadáról. Maga a «vörös herczeg» is valahol a Schweizban settenkedik; várva, hogy kitiltsák Francziaországból; de a mit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc palotának Raoul Ripaillet. Hiába, a katakomba-illatot semmi «Ixa» parfume el nem enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis, s a renomméeval környezett «noble hongrois» könnyen lehetnek lionjai a surrogat társaságnak.

Medea legszivesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen vannak. Talán épen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant, akkor Medea rajong érte. A melyik regénye Jules Vernének az egyik tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál. Flammarionnál az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetni valónak találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!

S ha mindez nem volt elég, akkor Medea az orgonájához ül s játszik rajta véghetetlen buskomor, klasszikus melodiákat, a mik nagyon hasonlítanak a halottas énekhez.

Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret, azt mondá Alfréd nagy elbúsúltan az ő kedves czimborájának:

– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a szerelmeskedést.

– Hát kezdjük?

– No megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, a hol nem fogod unni magadat.

– Jó lesz.

– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az astronomiai reggelt értem; hanem a salonreggelt.

Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilburyjével Alfréd Lándory lakása előtt.

Felkészülve találta a barátját s műértő szemle alá vette.

– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát. Hát ez a vadgalambszín keztyű? Feketét hord most az egész világ, azt is a kezében összehajtva tartja. Jaspis az inggomb az idén. Fekete-piros rózsa a gomblyukba. «Le deuil de l’Alsace». Így már most mehetünk.

– Hová?

– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.

A tilbury vágtatott a zajos boulevardokon végig.

Igazán «tête carrée»-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem ismert volna a rue Lepelletierre; bár ha nem is a «passage de l’opera» felől hajtottak be a kocsival. A bibor és fehér medvebundás kapus meghúzta a csengetyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt megállt.

– Tudod-e, hová jöttünk? kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, a mint a fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.

– Tudom. Mademoiselle Scillához.

– Hát már ezt hogy találtad ki?

– Erről a heliotrop illatról.

– Csakugyan ördöngős ember vagy!

(Azt bizony más kombinátiók utján is ki lehetett találni.)

– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.

– Ha téged ez mulattat.

A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, a mikor Arnould Sophienak, az opera első ballerinájának egy olasz fejedelem s egy spanyol admirál (s még ki tudja kik?) évenkint két millió frankot adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.

Már most lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, a ki erről a palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Medea kegyetlen szép szemeiért.

Egy előre szaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az uraságok invasiójáról; a tündérnő fele utban fogta el őket, eléjük sietve, úgy, hogy nem ronthattak be a boudoirjába, az irószobájában találkoztak vele.

Hosszú uszályos fehér ruha volt rajta, széles fehér himzéssel, öv nélkül testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipke leffentyűk között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett arany veres ragyogásu haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arcz rubensi coloritja; a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra mosolyított ajkak igézete mind öszhangzott egymással; minden mozdulata a megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.

– Monsieur le prince de Shamyl. Mondá Alfréd, komolyan mutatva be magával hozott barátját.

Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét összecsapta, aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak s magyarul kiáltá:

– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!

Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.

– Hisz ez a mi «Kis Katiczánk!»

S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától, hogy jobban megnézhesse, «hogy megszépült!»

– Úgy-e milyen csunya kis lány voltam, mikor először látott?

Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.

– Ahha! Hát önök ismerik egymást?

– Hogyne? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak.

– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?

– Öt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)

– Ezt nem értem.

Lándory magyarázta meg.

– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…

– Igen! igen! épen tízzel! erősíté Scilla kisasszony.

– Odajön hozzám Dalai úr.

– Az atyám, commentálá Scilla.

– A papa numero primo? tevé hozzá Alfréd.

– A pesti nemzeti szinház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy kis nyulánk backfischt; tizennégy éves lehetett.

– Az én voltam.

– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a ballethez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint száz forint, még pedig három esztendeig. «Barátom, mondám, én nekem nincs kis leányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom; aztán meg én fiatal ember vagyok; mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy ballerinát neveltetnék? hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanusításon felül álló, érett korú gentlemant s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katiczát. Akkor még Katiczának hitták úgy-e?

– Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.

– A próbánál? Kiváncsiaskodék Alfréd.

– No igen, mondá Bertalan, hát mikor a corsortium megalakult: a balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind ez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonkint huszonöt forintot contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére.

– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki szájából a szót Scilla. Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra, hogy vajjon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: «Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá nyulni egyikünknek sem!» S ez még a szerződésbe is bele lett téve. «Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.» Aztán meg, hogy «viselje magát a leányka erényesen». Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát.

Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.

– S «ön is» megtartotta a szerződést? kérdé malitiosusan Alfréd.

– Uram! kiáltá lábával toppanva Scilla, holnap küldöm önhöz szekundánsaimat.

Maga is nevetett azon.

– Így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory.

Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti szinházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magyarul; a míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a ki mindebből semmit sem értett.

– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiomán.

– No hát revenons a nos moutons! csevegett Scilla. Tiens! Vous n’avez pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!

– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék Alfréd.

– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok, mondá Scilla tetszelgőleg.

– Hisz Sappho nem verselt rimekben, az egy saját versnemet talált fel: a sapphikusokat.

– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.

– Én bizony elfelejtettem; régen volt, a mikor Horaceot tanultam.

– Ön sem tud? szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.

– De én szolgálhatok. Például ez: «Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce ridentem».

– Hogy hangzik az magyarul?

– Édesen, csevegőn, kaczagón imádom szép Lalagémet.

– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a szinpadon, a mióta a világot a lábujjhegyemen hordom?

– Ön nem jött mihozzánk.

– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, a hol én járok?

– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.

– Mind tudom. Oh én minden hirre rátaláltam, a mi önről szólt a hirlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha egy pár szem itten nem tartaná.

– Szép szem? mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre.

– Óh nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a csodaszép Medea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség! Ugyebár De L’Aisne úr?

(Drága szépség! mormogott Alfréd.)

– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én. Szólt Bertalan.

– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.

– De nekem eszembe sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságos nagyzási hóbort volna.

– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.

– Embernek tartom magam elég nagynak, de elefántnak nem.

Az elefánt szóra meghökkent Scilla kisasszony.

– Ah ca! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy keresztül lát…

– A ruhán, veté közbe Alfréd.

– Bah! Licorne! Pattant fel Scilla feddő hangon.

– Azért nem szükség az embert egyszarvunak szidni, szólt Alfréd. Ez nem élcz. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a veres színt. Azért a spiritista hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotilliont hordanak, külömben úgy járnának-kelnének a spiritista férfiak előtt, mint Éva anyánk, mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval!

– Ön bolondos! mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshwalt, azt félig maga elé rántotta.

– De hát komolyan! folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kaczagott.) Ön még soha sem látott engem játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha nincs máshova eligérkezve) egy kedves kis opera-ballettet adunk, a «Brahma és bajadért».

– Ismerem: nagyon szép.

– Kitől látta ön a czimszerepet?

– Grahn Luciletől.