WeRead Powered by ReaderPub
A magunk szerelme: Versek cover

A magunk szerelme: Versek

Chapter 33: I.
By Endre Ady
Open in WeRead

Explore more books like this:

Poetry

About This Book

A poetry collection unites short, intense lyrics that shift between political wrath, erotic craving and stubborn pride, often using martial imagery alongside intimate addresses. Recurrent themes are desire, interior struggle, the revival of youthful impulses, defiant energy in the face of aging, and ironic reflections on memory and reputation. Individual poems range from celebratory to funereal in tone and from playful stanzas to psalmlike meditations. Altogether the sequence maps a restless appetite for life and love set against elegiac reflection and a compulsion to resist complacency.

KÉRDÉS KÉK SZEMEKHÖZ

Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
 Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
 Mert az én vak szemeim ezután
 Csak teáltalad látnak.
A vén emlék-gyilkosnak add ide
 Varázsát a szent, emlékező méznek
 S csettentsd a nyelvem tartón, édesen,
 Míg más asszonyra nézek.
Míg az a két apró, barna bogár
 Csiklandozván föl s bejárja az arcom,
 E más szemekhöz küldd el a tied,
 Te várakozott asszony.
Szerelmeket parancsolj most reám,
 Úgy kellenek élethez a szerelmek,
 Úgy kellenek a te kék szemeid,
 Bár barnán feleselnek.
Úgy kellenek a meghagyásaid,
 Mert megint bűnbe estem
 S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
 Szeressem, ne szeressem?

HŰSÉG ARANYOS KORA

Édes Adának küldöm

Most már megjött az áhitatnak
 S hűségnek aranyos kora.
 Hívőn s hitetőn borulok le
 Előtted,
 Jövőmnek kikedvelt asszonya.
Szerelmemnek frigy-követsége
 Hűséget, békét visz eléd,
 Arany-pirját nyárvégi napnak
 S lelkemnek
 Forrott nektárját, nyugodt hevét.
Hadd nevezlek téged Adának,
 Nevem olvasztván és neved,
 E titkos, drága asszony-névvel
 Ne tudják
 Soha, hogy én kit keresztelek.
Szemednek jó intését hozza
 Hozzám már minden alkonyat
 S már indulunk lassan egymáshoz,
 Álmodva,
 Mint nyugodtak, bölcsek, boldogak.
Robajos viharok elültek,
 Csöndes, tiszta, derűs az ég
 S szemeink bátrak és vidámak,
 Nem önti
 Könnyel el csókos keserűség.
Vár bennünket minden boldogság,
 De örjöngőn nem rohanunk.
 Biztos, hogy megtaláljuk egymást.
 S kinyujtva
 Már távolról ölel a karunk.
Óh, nagyszerű közeledésünk,
 Béke és boldog áhitat,
 Nagy virág-szemei Adának,
 Melyekből
 Szent mézzel és halk tűzzel itat.

A KIÜRÍTETT ÁGYASHÁZ

Nyomorodást küldött rám az Idő
 S mit összehordtam testben avagy lázban,
 Kiürítem víg ágyasházam:
 Széledjetek szét, Drágaságaim.
Nyoszolyátok érintetlen marad,
 Őrizze nyomát finom testeteknek,
 Hó-ágyatokon Szerelemnek
 S Dölyfnek láng-pallosú angyala áll.
Óh, jaj, a ti kiűző uratok
 Most a tiétek, igazán tiétek,
 Szépek vagytok, a túlig szépek
 S már nem érdemlem a csókotokat.
Merre széleszt a Sors benneteket,
 Kiknek odadtam magam darabokban
 S más karokban vajjon föllobban
 Eggyőtökben vérem, a cifra vér?
Vajjon kitör-e majd belőletek,
 Kik szépek vagytok, a túlig szépek,
 A legszentebb, legúribb vétek:
 A vissza-vissza-vágyakozás?
Az Éjbe nézek bús-utánatok
 S már látom a mécseket vágyva gyulni
S benneteket új ágyra hullni
 S kínjaim közt, ime, megáldalak:
Vigyétek ágyasházam illatát,
 Szent muzsikáját bolond lihegésnek
 S ágyán majd a külömb legénynek
 Sírjatok értem egy pillanatot.

IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT

Valamit még szívemben tartok,
 Forró, nagy hálát, édesim,
 Asszonyaim, leányaim,
 Hogy olyan könnyű vállal csaltok
 S mégis bennetek úgy hiszek.
Hívő csalások, csalt hitek
 S egy semmire örök-vágyóság,
 Ezek vagytok s ezek vagyunk.
 Elönti szívemet a jóság,
 Be jól van így, be jól van így.
Fohászkodok: „Isten, talán nem
 Helyesled, amit csináltál,
 Mert csak buta és gyönyörű,
 De engedd meg, hogy folytassuk
 Ezt a csaló játékot. Ámen.“

TALÁLKOZÁS EGY SENKIVEL

Merre viszi posta levelem,
 Kinek viszi legelőbb a hírt:
 (Asszonynak persze)
 Találkozhatsz, ha akarsz, velem?
Merre térek és mit akarok,
 Kit akarok és hol lelem föl?
 (Ostoba játék)
 Vénülő hímhez illő barokk.
Merre keressem most az időt,
 Hogy ne felejtsen s itt ne hagyjon?
 (Hajh, az a Tegnap)
 Óh, áldott, áldott Tegnapelőtt.
Merre keressem az életemet,
 Valami szépet hol akarjak?
 (Csak hív nősténytől)
 Lelkem, Senkim, találkozom Veled.

A TÚLSÓ PART

Itt vetkezik, itt dobja le mezét
 S már nem is kell tán.
 Bemegyek és megfogom a kezét
 Ablakhoz viszem s megmutatom:
 Idevilágol a túlsó part.
Túl a Dunán leányok siklanak
 S bánt e forróság
 Ez asszonyság, ez a minden-szabad,
 Ez az elérés és ez a jelen:
 Idevilágol a túlsó part.
Hallga csak: hajós tülköl s Ő zokog,
 Be bolond nászéj
 S a vérük, a vérük búgva lobog
 Nekik (kislyányok, várakozók):
 Idevilágol a túlsó part.

AZ ISMERETLEN ADA

Remegő kézből habzó serleg,
 Te vagy ez, ismeretlen Adám,
 Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
Ízedet ízlem édes szájjal
 S aztán egyszerre el–tova–tünsz
 Csalással, bünnel és homállyal.
Úgy tünsz, mintha nem lettél volna
 Bolond életemnek dáridós
 Izletes, tegnapi koboldja.
Ki vagy, mi vagy, holnap elválik,
 De a halálig Te megmaradsz,
 Megmaradsz egész a halálig.
S halál előtt bár egyszer jönnél
 S úgy, amiként én képzelem:
 Szívembe jóestét köszönnél.

VÉRMUZSIKÁS, CSODÁLATOS HARC

Sűrüjük nincsen még a fáknak,
 De milyen sűrü a világ,
 Rügyező bokrokban rejtőznek
 Csintalan mithológiák.
Még borzongat lehe a Télnek,
 De ficánkolva, szabadon,
 Hujh, meztelenkedni szeretnénk
 Csalogató gyep-pamlagon.
Furcsa csöndre jön riasztó zaj
 S minden bokor leple alatt
 Negédes álmeneküléssel
 A csók a csók után szalad.
Szerelmes álarc minden arcon,
 Türelme nincsen senkinek,
 Perzsel-fagyaszt és ver mindenkit
 A csókos, buja láz-hideg.
Vérmuzsikás, csodálatos harc,
 Lihegő, ős melódiák:
 Fákról és vérünk borújából
 Illatosan hull a virág.

ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM

Óh, lyányok észre nem vett csapatja,
 Kihagyott asszonyok,
 Meg nem vásárolt drága hetérák,
 Óh, minden rendű némberek tömegje,
 De nagyon szomorú vagyok,
 De nagyon szerelmes.
 Mások gyürölték nyoszolyátokat,
 Mások pecsételték le szájatok
 S boldog igát
 Testetekre mások erőszakoltak,
 Mások, mások, nem én.
Óh, induló nők,
 Szerelmetes gyanakvók,
 Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
 Kik megálmodjátok
 Gyönyörűségét a szabadulásnak,
 A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
 S kik itt nőttök vén szemem előtt
 Adó, nagy nőkké,
 Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
 Mert nőnek az ifjú férfiak is
 S aki kóstol belétek,
 Mások, mások, nem én.
Óh, nagyszerű Szerelem,
 Minden nőnek szerelme,
 Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
 Nő, minden nő:
 Szemem s derekam fázik,
 Ha rátok gondolok
 S kis uccákon párosan
 Járnak a szerelmesek:
 Egy nővel minden betelik
 S az okos hímek olyan boldogak,
 Mások, mások, nem én.

BESZÉLGETÉS A BOSZORKÁNNYAL

I.

(Édes boszorkányom
 Láttál angyalt holtan?)
 „Láttam szép magamat
 Mikor még nem voltam.“
(A Holdat a Nappal
 Láttad összebujni?)
 „Láttam fehér szívet
 Pirosra fakulni.“
(Láttál napnyugatról
 Napot kelni este?)
 „Láttam Ujév napját
 Szilvesztert keresve.“
(Leszitálni láttál
 Égből eső-márványt?)
 „Láttam az egeken
 Fekete szivárványt.“
(Láttál már búsongást
 Csali, büszke kedvvel?)
 „Láttam már sírgödröt
 Tele szerelemmel.“
(Láttál visszafordult
 Óra-mutatókat?)
 „Láttam perzselését
 Sohse-kapott csóknak.“
(Láttál már tengeren
 Fogant őserdőket?)
 „Láttam, ki sohse lesz,
 A holnapi nődet.“
(És bolondot láttál,
 Ki szerethet téged?)
 „Láttam a szívedet,
 Szívemen van s véged.“

II.

(Édes boszorkányom
 Szívemre be ráhullsz)
 „El foglak árulni,
 Mert te is elárulsz.“
(Telve van a kedvem
 A te szép valóddal)
 „Kedvetlenségemet
 Űzöm unott csókkal.“
(Szép asszonyságodban
 Megmaradok szépen)
 „Megakadt a szemem
 Egy külömb legényen.“
(Egek csillagához
 Nem hasonlítnálak)
 „Jaj, be rossz a Földön,
 Jaj, be rossz itt nálad.“
(Légy az én hűséges,
 Drága feleségem)
 „Feleséged vagyok
 S elhagytalak régen.“


HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fogadja el tőlem édes szüleimnek legifjabb gyermeke, Lajos, egyetlen és páratlan testvérem, ezeket a verseket.


A MENEKÜLŐ LOVAS

Krúdy Gyulának küldöm

Sóbálványa lettem
 Házam dúlásának,
 Szeretett jószágim,
 Csűreim, táraim
 Bús pusztulásának.
Nagy rámszakadásnak,
 A hirtelen vésznek,
 Futó, riadt úton
 Könnyben megforduló
 Visszatekintésnek.
Add, óh, Uramisten,
 Hogy némán bolyongjak,
 Ajkamat szorító
 Dühvel, háborúsan
 Átkokat ne mondjak.
Adjad, én galambom,
 Akit most találtam,
 Hogy leljek feledést
 Két szép, meleg karod
 Jó karolásában.
Adjad, pocsék élet,
 Hogy ne legyek dőre,
 Kocogjon a lovam
 Boros, csárdás úton
 Vidáman előre.
Add, én gonosz sorsom,
 Futván fütyörésszek
 S nagy erdők aljain,
 Bujtató lápokon
 Hogy vissza ne nézzek.

A MEGSZÉPÍTŐ FÁTUMA

A „Nyugat“ törzsökös embereinek küldöm

Estéket, ha bennük kószálok,
 Beaggatok édes csodákkal
 S akik nyomomban járnak bennük,
 Nyomasztják édesen az álmok.
Csacska vers ha akad kezembe,
 Üres szavaiba ömlesztem
 Lelkemnek minden muzsikáját
 S hódítva száll titkokat zengve.
Vágyam, mint őrjöngő imádság,
 Keres föl egy-egy árva asszonyt,
 Fölékesíti, kivántatja
 S azután százan is kívánják.
Ha akarnám, ujjongva halna
 A gyáva is, ha bennelaknék
 Az én halál-gondolatomnak
 Mámorító, boldog hatalma.
Csak önmagam tartom bilincsen,
 Önmagam számára nincs lángom,
 Szívem, reményem, hangulatom,
 Erőm, bizalmam, csókom nincsen.

ÉS SEHOGY SE VAGYOK

„…És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
 És fáj, hogy nem fájnak eléggé
 Dalaim, a megdalolt dalok
 S kínjaim a megszenvedett kínok.
Zárt életet újra elkezdeni,
 Fölvenni a daliás lárvát,
 Ujjongani, mikor testünk bizserg
 Nem fiatalon és vér-duzzadón,
 De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
 És gondolni évek számaira,
 Hogy harmincöt és azután harminchat
 És kételkedni a kisleányban,
 Aki, szegény, pedig nem rossz talán
 És mindenben és még több mindenben
 Látni vakítóan a Semmit:
 Talán öregség, talán már Halál.
 Hát jöjjetek, beigért éjszakák,
 Hát jöjjetek, nagy megcsúfolások,
 Szégyenek, kínok és régi babák.
Kár, hogy néha sokáig élünk
 És úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok“.

HÁT IMÍGYEN SÍROK

Fájnak az Életnek fájásai, fájnak
 S fájnak orv képei torz, képtelen tájnak,
 Szemembe csatornás könnyeket ma vájnak:
 Szabadulj el, Öröm, szabadulj el, Bánat.
Örömmel, Bánattal s fakó Szerelemmel
 Hitványul megbecsült itt-ott néhány ember,
 De még amije volt, azt se nézte szemmel,
 Mert az Öröm indít és a Bánat rendel.
Tettem életemet én, nyomorult, pőre,
 Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,
 Istenem, hisz nem volt sok hasznom belőle
 S még mindig távol van Arany drága bőre.
(Mivel pedig mindig kétségesek vannak,
 Hadd mondjam el titkát ennek az Aranynak,
 Nem amaz Aranynak, kitől verset adnak,
 Hanem egy kislyánynak, a legszabadabbnak.)
(Áldja meg az Isten látszó lelke részét,
 Áldja meg az Isten a szíve verését,
 Áldja meg az Isten, akkor is, ha késék,
 A lefeküvését és a fölkelését.)
Mivel pedig vagyok ebben a nagy bajban,
 Ordítok, ordítok: nagy baj van, nagy baj van,
 Hiszen nem fürdettek mindig tejben, vajban,
 De látni kell engem elröpült méh-rajban.
Sohse kivánkoztam nagy erdőket nyírni,
 Fájásokat fájón, fájlalva lebírni,
 De szeretek olykor s manapságig írni
 S fájó fájdalmamat imígyen kisírni.

A CSONTVÁZAK KATHEDRÁLISÁBAN

Halál-Úr jó szomszédom volt
 Magamat s mást ijjesztgetőnek,
 De, jaj, a csontváz-kupolák
 Fejem fölé ívlődnek, nőnek.
Ez volt Ő vajjon máskor is,
 Mikor nem én körömben vagdalt?
 Most megimádom ijjedőn
 E csontokkal építő angyalt.
De épít dúlva a Halál
 Tetem-téglákkal föl az Égig
 S mindig közelebb s közelebb,
 Bajtárs s rokon csontjával épít.
Óh, szörnyű csont-kathedrális
 S nekrológ-hozó minden reggel,
 Nemsokára térdelhetek
 Csupa-csupa idegenekkel.
Óh, nagy templom, bús menny-verő,
 Bizarr-ékes kupoláidra
 Tudom, hogy gyujtón nem jöhet
 Soha-soha az élet-szikra.
És Halál-Úr templomában,
 Hol tolongva hal föl az Élet,
 Rettegve, félve hódolok
 S félek, hogy már tán nem is félek.

ZUHANÁS A SEMMIBE

Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni
 A Semmibe
 S minden készet nemesen másnak hagyni.
Úgyis halál volna egyetlen szépem
 S késlekedik,
 Mint vicinális sötét kis vidéken.
Fölkinálom, két nyult karom föltartva,
 Életemet,
 De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre
 És a Halált
 Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
 És örülök,
 Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
Gyönyörködök a földi gyönyörökben
 És útamon
 Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
 S mégis élve
 Semmisülni, élni, vágyni és kapni.

TÉLI ALKÚ SZEMEMMEL

Babits Mihálynak küldöm

Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,
 Bókoljatok ki, fölnézett világok,
 Hogy újakat már nézni nem kívánok
 S megcsalt hazátok int: a Végtelen.
Én vén kutyám, uszított, védtelen,
 Ki annyi mindent megkívánva látott,
 Csahold el sírva azt az ifjuságot,
 Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.
S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited
 S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül
 S lágy bámulást ne adj már senkinek.
Pillád már késett, friss nődre se rezdül
 S úgy csüggnek rólad világok, szívek,
 Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.

NE HAGYJUK EL MAGUNKAT

Ady Lajosnénak küldöm

Hát adjuk az Álomnak magunkat
 S édes anyám, aki megöregedtél,
 Miattunk gyorsan és sohse vettél
 Gyér haj-erdődben újabb fésűt,
 Ez álomban légy ifju delnő.
Egy nagy-nagy dáma, ki egyszer eljő,
 Ki soha, soha, sohase untat,
 Ki néz bennünket, csókol és üt,
 Édes anyám, aki megöregedtél,
 Ne hagyjuk el soha magunkat.

A LÓ KÉRDEZ

Nagy Endrének: a magyar Parlamentnek

Lovamra patkót senki nem veret,
 Be szerencse, hogy senki sem szeret:
 Kocogok, lógok követlen úton
 S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz úton, mert minden ellovan,
 Felüti néha fejét a lovam
 És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
 Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?


IFJÚ KAROK KIKÖTŐJÉBEN

Lesznai Annának, ennek a nagyszerű nőnek, de sokkal inkább valakinek és nőnél külömb s nagyszerű embernek kezébe helyezem e verseket, melyek egy vagy több fiatal nőhöz búgnak, epekednek, de vétkesek, tehát egy korrekt Lesznai Anna védelmére, bizony, rászorulnak, s ez így van jól.


ÖREG LEGÉNY SZERELME

Tizennyolc évednek csodáját,
 Aranyos, szép lyány-ifjuságod
 Titkaid és a várt titkokat
 Ajkaiddal miért kinálod?
Fájó fejemet símogatva
 Nézz bele nagy, fáradt szemembe,
 Ma szeretlek és diákosan
 Megfrissült a csókjaim kedve.
Ma megbódulok friss testedtől,
 Mint tubarózsa illatától,
 Ma szeretlek és fájdalmasan
 Rejtenélek el a világtól.
De ha holnap ifjabbat látsz majd,
 Erősebbet, szebbet, delibbet,
 Te, forró, kedves, kívánkozó,
 Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?
Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
 Ma még könnyű, szokott a bánat,
 Tán nem ölne meg a búcsúzás,
 Ma még irgalommal kívánlak.
Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran
 Imát s átkot összerebegve:
 Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad,
 Ne kerüljön fojtó kezembe.

MERT SENKI JOBBAN

Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
 Kis életed álságát, mintha bánnám,
 Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány
 Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.
S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván,
 Csőröcskédet kívánom egyre jobban,
 Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban,
 Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.
S bár ájulóan gondolok öledre,
 Csábító, hívó tündöklésöd vedd le,
 Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.
S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad
 Vágy-tagadásom negédes-hazugnak,
 Mert senki jobban nem áhított nálam?

A SZÉPÍTŐ ÖREGSÉG

Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
 Örülj e csodás, öreg repesésnek,
 Felejtsd a gyatra fiatalokat,
 Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
 Tudod jól, hogy halásra számítok
 S amit az Élet elvett,
 Tán holnapig mind Veled pótolom:
 Halálosan szeretem a szerelmet.
Hetyke, kényes, várható ifjaid
 Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
 Hogy aztán még könnyebben fussanak.
 Én torkig-vagyok minden földi jókkal
 És helyettük a Minden most Te vagy
 És Neked én a Minden,
 Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
 Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.
Annyi és annyi feledt csók után
 S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
 És mindig várni, vágyni Tégedet,
 Te Élet, anya, Te gyermek, Te testvér,
 Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
 Ezt az összes szerelmet?
 Simogasd meg ritkuló hajamat,
 Sírj egy kicsit kis, zavart Éva-gyermek.
Felejtem a jövő sír-fogadót
 S elfelejtem, ami ért a világban,
 Mert utóljára van még valamim:
 Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
 Ujjongj, kis lányom: Halál-tél havaz
 S itt állok fehér hitben,
 Vágyban és mindent Neked áldozón:
 Öreg vagyok s szebb, mint egy ifju Isten.

HOLNAP IS ÍGY

Hogy tévedtem utat-vesztve,
 Még se bánom:
 Hátha jövök nagyon gyorsan
 S Te még nem vagy, nem talállak?
Vörös hennás újjaiddal
 Nem intettél:
 Azt akartad, érkezzek meg,
 Mikor már ölelni-kész vagy.
Ha jó szót szólsz, kicsúfollak
 S hogyha bántasz,
 Megcsókolom a lelkednek
 Minden kicsi porcikáját.
Ajkad tele megvetéssel
 S jó csókolni:
 Lecsókolom kósza vágyad
 S magam is az ajkaidról.
Áldom, hogy vagy s hogy Végzet vagy,
 Azt is áldom,
 Nem tudom, hogy tudsz jó lenni
 S ha csak rossz vagy, így szeretlek.
Holnap talán szöksz riadva
 S meggyalázva
 Hagyod el hű, öreg párod
 És holnap is így szeretlek.

IFJÚ KAROK KIKÖTŐJÉBEN

Aranynak küldöm szégyenkezve

Gyuladj föl karcsú, piros Fároszom,
 Fiatal évek büszke toronyrabja,
 Lángoló arcod pírban hogy fogadja
 Dacos arcú, vén bolyongóját
 Földöntúli, titkos, ős tengereknek.
Hol ájult, szent kikötőkben szeretnek
 S lecsavarják az Ég rossz lámpáit,
 Hol lángolnak Napok gyanánt a csókok,
 Onnan jött meg a te bódult hajósod.
 Szökött, futott, hogy szent, ellopott Éjben
 Mesékkel és csókokkal bújjon el
 Friss karjaid meleg kikötőjében.
Aromáját számon mért keresed
 Exótikus illatú, messzi nőknek?
 Minden más nőt azért csókoltam én,
 Hogy buja, nagy virágzásban előtted
 Büszkén állják tudós kertű szívemmel.
 Ezer virágot nyit a szerelem
 S én összeszedtem valamennyit: vedd el.
Titkon, míg vén arcom símogatod,
 Ifju lyányság-kincseiddel ne kérkedj,
 Látod ezt azt erős bordás hajót,
 Alig születtél, hogy elindult érted
S világokat járt, hogy hozzád térhessen
 S nézd vakító, nagy gyémánt-hitemet,
 Benneragyog hozzám-hajlandóságod
 S nézd e rabolt, telt aranyserleget,
 Felében vér, felében Te jóságod.
Éveink számát ravasz kis fejed
 Mért vonja, tépi, töprengi, bogozza?
 Hozzám-vénülőn el kell majd, hogy érj,
 Bolondságok közt fogyva, okoskodva,
 De Te leszel legszeretettebb asszony.
 Minden más asszonyt megloptam miattad.
Ha csókunk közt titkos jajok riadnak,
 Légy büszke, boldog, kacagj föl, örülj:
 Urad siratják: engemet siratnak.
 S ha kisért a kiváncsi szerte-vágy,
 Öld magadba, mert úgy se lehetsz másé.
 Kikötőjéből ékes szerelemnek,
 Csodának, szépnek, mámornak és jónak
 Nincs Isten, Erő, Csók, Csoda, Halál,
 Mely kivontassa briganti-hajómat.

CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM

Aranyom, én kies parti termőfád
 Akartam volna lenni.
 Zengő tavaszú, őszi mámorú,
 Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
 S nem lehettem, látod, semmi:
 Vén tarkómon a kétség megfogott
 S az életem is sietős lett.
Valamikor csupán Tetőled
 Akartam volna mindent
 S most mindenkitől a semmit
 Olyan bolondul akarom,
 Minthogyha megint fiatalon
 Indulnék a Zavarba,
 Mely Életnek neveztetik
 S melynek beléndek-magvaiból
 Ropogtató, friss fogakkal
 Annyit ettem.
Nem szerettem
 Soha Náladnál senkit búsongóbban,
 Vágyóbban és ismerőbben,
 Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
 Ahogy vagy és aki vagy.
 De, nézd, a napom olyan kevés,
 Elérni olyan lehetetlen
S csapongni és tévedni százfelé
 Olyan gyönyörűség,
 Olyan vitézség, olyan hős-tett.
Arany, ne hidd, hogy búcsúzom Tőled,
 Csupán magamtól búcsúzom.

MERT TULSÁGOSAN AKARLAK

Ki ott állott az útban,
 Ellökni mindig tudtam
 S ha az útfélre verlek,
 Szép arcodat emeld föl,
 Nézz reám, ríjj és nevess:
 Tulságosan kedvellek.
Ha megszidlak levélben,
 Vagy pimasz fütyölésben,
 Vagy ha másnak kínállak,
 Hozd szívemhez a szíved
 És sirass, mert hazudok:
 Tulságosan kivánlak.
Ha hallod durva átkom,
 Halld ki, hogy szánva bánom
 Mindet, mi ért, a bántást
 S mégis máglyára vetlek:
 Szégyenlem, hogy sorsommal
 Csípőd ringása bánik:
 Tulságosan szeretlek.
S a napok mulnak-mulnak
 S beteg szívembe fulnak
 Vágyaim szent-Te-értted.
 Jönnek a téli varjak
 Feketén a hómezőn:
 Most már búcsúzok Tőled:
 Tulságosan akarlak.

MIKOR SZULAMIT ALSZIK

Kis lyányom, elaludt Szulamit,
 Friss csőrödet add ide most már,
 Pompás, drága, kicsi tiglicem,
 Álljunk meg már a Bizonyosnál,
 Csönd, jaj, vigyázat,
 Add ide édes, kicsi lyányom
 A szádat.
Hogy tegnap még úgy játék vala
 Körülötted, mint öreg bátyád,
 Nem baj; hiszen asszonnyá teszen
 Egy perc, melyben tested kivánják.
 Csönd, jaj, vigyázat,
 Add ide édes, kicsi lyányom
 A szádat.
Asszonyosodó, szent kedvedet
 Fizetem nagy megifjodással
 S be jó volna, hogyha Szulamit
 Épp most álmodnék dúsat mással.
 Csönd, jaj, vigyázat,
 Add ide édes, kicsi lyányom
 A szádat.