III.
Korán reggel jött a hír, hogy a scandinav király közelget dandáraival az asszonygyarmat felé, elszökött feleségeért. Az útban eső népek közől hozzá csatlakozott minden megcsalatott férj, kit felesége elhagyott s most a szerelemféltés vérszomjával jönnek az elárult gyarmatot felkeresni s kiirtani. Jaj annak, kit ott találnak, irgalomra nem számolhat. A keresők ordítása már hallatszott a távol ormokon.
– El innen, el, kiáltának az asszonyok s a férfiak nem mondák nekik: «ne féljetek, mi kiállunk védelmetekre». Bűntudat és lélekzsibbadás futni kényszeríté őket. A megijedt asszonyok sirva-riva borultak új férjeik nyakába s magukkal ragadták őket, a rémület siettető kiáltásaival távoztak el a faluból s rohantak a rengetegnek.
Még egyszer megállt Züllő a menekvő csapat előtt, fel akarva őket tartóztatni. «Miért ne halhatnánk meg itten?» De azokon már erőt vett a félelem. «Odább, odább!» ordítának s magukkal ragadták az országtalan fejedelmet s futottak Mahizeth után, ki elől nyargalt a fekete nyargalóczon s vitte a menekvő népet erdőkön, mocsárokon keresztül.
Mikor már napokig, hetekig tartó futás után jó messzire elhaladtak, ott megtelepültek ismét megpihenni. De alig verték le kunyhóik szobrait, midőn ismét hallották hátuk mögött a közelgő üldözők zugását, kik nyomukban maradtak s a boszú kitartásával törtek utánuk mindenütt.
Elbujdostak erre, arra, keresztül mentek nagy széles folyamokon, kopár sziklagerinczeken hágtak át, azt hive, hogy az üldözők nyomukat vesztik. Mind hasztalan. Alig települtek le valahol, a boszuállók kitudták az új menhelyet s nekik újra futni kellett.
Néhol el voltak egy évig is egy helytt, már azt hitték, hogy ott meg fognak nyugodni, ismét jött a rémséges hír, hogy a boszut esküdt férjek táborral jönnek ellenük s futni kellett ismét odább, ismét messze, mindig oda, a hol már ember nem lakik. Feljebb, feljebb, éjszak felé, futva az emberszó elől, kerülve a lakott földet.
Ott a hosszú utazásban lassankint mind elvénültek; nélkülözés, bujdosás közt lefolyt évek elhozták rájuk az aggságot, Züllő haja is megfehérült s a bűbájos Mahizeth is megszünt tündér lenni, lett belőle boszorkány.
Hosszú évek sora után egy puszta térre jutott a lappangó csoport, és az volt a világ vége.
A merre csak a szem látott, hóval volt fedve a vidék, köröskörül kopár, növénytelen bérczek, megholt hegyek szegték be a láthatárt, elől egy nagy fehér tenger látszott, összetorladt jéggel fedve, melynek sehol sem volt partja, a hidegtől szikrázó ködben sáppadtan járta köröskörül a láthatárt a vénségtől megőszült nap, semmi meleget sem terjesztve maga körül. Nem volt sem napkelet, sem napnyugot. Az elkényszeredett nép a kemény földbe vájt magának nyomorú hajlékot s az útban elhullott nyájak bőrét felszedte fázó testére.
A rövid, hűs ősz elmult s jött a hosszú, csikorgó tél. Madár nem járt a tájékon, egyszer elkezde a nap mindjárt feljötte után lemenni s éjfélkor ismét az ellenkező oldalon felmerülni a tengerből, kettős megjelenésével rémítve az embereket. Ez így tartott néhány napig, akkor végkép letünt a nap, s azután kimaradt egészen.
A lappangók, kik előtt a nap volt az egyetlen istenség, a kit tiszteltek, napokig, hetekig várták újra megjelenni az égen az eltünt égi fényt s midőn az nem jött többé vissza, a kétségbeesés dühével rohantak Mahizeth gunyhójához, mely nem volt külömb a többinél, nyomorult lelkeiknek minden fájdalmait reá öntve.
– Átkozott légy te, ki bennünket ide hoztál, és átkozottak legyünk mi, kik téged ide követtünk; halj meg általunk, vagy te ölj meg bennünket átkozott boszorkány!
Az átokhangra előjött Mahizeth, fekete nyargalóczán ülve.
– A mit kivántatok, itt van! mondá nekik nyugodt hangon. Kellett nyugodalmas haza, melyet nem háborgat senki, hol ember nem lakik közel, itt van! benne vagytok. Kellett nyugodalmas élet, melyet harcz meg nem zavar. Elértétek. Sirotok nem lesz csatatér. Kellett nyáj, melyet nem kell őrizni, ott nyargalnak az irámok, azok a tieitek. Kellett nap, melynek ne áldozzatok minden reggel, minden este, ám letünt az s félévig fel nem fog jönni. Emlékezzetek reám, az én nevem volt Mahizeth, a kislelkűek ördöge! s hosszú éjsarki éjszakákon beszéljetek majd felőlem a fiaknak és unokáknak, kik nyomorúbbak lesznek mint ti.
Az északfény teljes pompájában tünt elé a láthatáron; Mahizeth egy csoport havat markolva fel, azt a kétségbeesettek arczaiba szórta s pokoli gúnyhahotával nyargalt a szivárvány tüzében ragyogó földsark felé. Soha sem látta őt senki többé. Hihetőleg megfagyott valahol a tenger jéghegyei közt.
A nyomorú nép pedig ott maradt a véghetetlen éjszakában. A természet rémségei kiforgatták ott lelkéből. A hold soha le nem ment az égről s a fehér föld világított tőle ijesztő kisértetes fénynyel. Majd az északfény gyulladt ki zöld, kék és vörös tűzcsőjével, pokoli szivárványával és rózsaszínű egével, majd meg olyan zivatar jött, hogy a jéghegyeket tördelte egymásra s a földbe ásott gunyhókat mélyen eltemette a hó alá, majd ismeretlen vadállatok jelentek meg ajtóik előtt, fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák, minőkről soha beszélni sem hallottak s mikkel most élet-halálra kellett küzdeniök.
Majdan gyermekeik is születtek és azok oly törpék, oly nyomorúak voltak, mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit.
A hosszú éjszaka csoda-rémeivel megfosztá lelkeiket minden előbbi hitétől. Mindenféle képtelen babona foglalta el sziveikben a vallás helyét, elfeledték az Istent, csak az ördögökre emlékeztek. Rettenetes volt rájuk nézve az élet és rettenetes a halál.
Így látta egymást a későbbi ivadék nemzedékről nemzedékre eltörpülni, elnyomorodni. A kik most e helyen laknak, már alig emberek többé.
A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre, nem ismernek semmit a mi nagy, a mi nemes. Hazát nem szeretnek, mit is szeretnének azon a hideg földön. A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kinálni szokták hölgyeiket az idegennek, s még a kinek lételét a tengerszigetek vadjai s az erdei madarak is sejtik és megünnepelik, ők az Istent sem ismerik. Csak a midőn a hosszú téli éjben megjelenik zörögve a bűbájos északfény, tekintenek félve reá s borzalommal suttogják olykor magukban: «Mahizeth… Mahizeth… Mahizeth».
Nyomorban, fázásban, éhezésben folyik le kínzott életük, napokig elkergetik a puszták és tengerek vadait, míg egyet elejthetnek belőlök, s azzal aztán hetekig lakoznak. És ha jön a halál, az nekik nem megváltó angyal, hanem fojtogató lidércz. Kínnal hagyja el az éltet a nyomorult fókavadász, melynek csak fájdalmait ismeré s mikor meghal, megátkozza magát, és a földet, mely őt szülte és azokat, kik utána megmaradnak.
S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős emlékre, de legtöbbre a magyar. Az édes, csengő keleti nyelv itt-ott kitünik még eltorzított ajkaikon. Hidegvette az is, mint az odavetődött nyirfa, mely ott csak csenevésző bokorként jelenik meg.
Historiájuk, őseik nincsenek. Apja nevére sem emlékszik senki.
De mintha gunyolni akarná őket a világ, még most is «lappanóknak» nevezik őket.
Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.
IV.
Azok pedig, kik eltávoztak új hazát keresni, dicsőséggel jutottak el hazájukba s megtelepültek a földön, melyben Etele hamvai nyugszanak.
Sok század folyt le azóta, hírüket egy sem csorbítá, nagynak, nemesnek ismerte őket a világ, még a szerencsétlenségben is.
Mindig velük volt a választott Isten s míg más vándor népek nyom nélkül enyésztek el a történetben, őket megőrzé a haláltól.
Életük soha sem volt csata nélkül, de soha dicsőség nélkül.
Sokszor öntözék vérükkel az elfoglalt új hazát, de az háladatos volt érte, a föld legszebb, legvirulóbb ott volt mindig, a hol ők laktak.
Hölgyeik bájolók, ifjaik délczegek, daliásak, ép, egészséges arczukról leolvasható a benszületett okosság és léleknemesség, mely nemzetüket mindig jellemezte.
Minden évszak meghozza számukra gyönyörét, a föld kenyeret ad és gazdag füvet, a hegyek lánglelkű bort, a mezőkön gulyák és ménesek legelnek.
A harcz hősöket teremt közőlük, a béke költőket és bölcseket, s nyelvük a legcsengőbb, a legvirágosabb kelet legragyogóbb nyelvei közt.
Ők laknak a világ közepén s az emberek legelsői közt foglalnak helyet.
Most tegyetek hasonlítást és borzadjatok vissza.
A sors így büntet és így jutalmaz.
MÁSIK HAZA.
Ki minden jót elveszíte, a mit a föld adhatott, szabad legyen annak ábrándozni új életről, új világról, új hazáról.
Sokan elmentek már oda, vissza egy sem tért közülök, elmondandó, mi út vezet az új hazához, melyik csillagban van az? minő élet lehet ottan?
De az érzés maradandó, a szenvedő, a haldokló vigasztaló enyhülettel gondol a nemlátott honra, melynek sejtett partjairól édes ösztön él szivében, mint vándor madáréban a déli tájról.
I.
Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán.
Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok, másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt Julián.
A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő: napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.
Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem, mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál, megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?
A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.
A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.
A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.
A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a keresztyének Istenéhez.
A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette köröskörül apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.
Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak, ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a «Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.
A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé kivánkozott.
Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől; mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt, másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét.
Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.
– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ, ha ajtajára nem találsz.
A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.
A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek, feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz, összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.
Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott, egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében, a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak a többit tarthassa meg.
Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt, az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos képpel tekinte le rájuk.
– Minek neked e nők mind? Minek volna nekem ez egy?
– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a lábainál térdelő alakot.
– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló arczaikat.
Julián fölemelte homlokát.
– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem ismerem azt.
A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki, midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé távozásuk okát.
– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy bennünket.
– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.
– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a szebb, a jobb hazába.
A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét, palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem maradtak.
Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, a ki keresztre feszíti a keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a hitet terjeszteni e tájra vetődtek.
II.
A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által lepettek meg a vándorok.
Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.
Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte, gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.
A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.
A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, egyedül annak köszönheté, hogy lábainak rég nem tudta hasznát venni.
– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide, hogy itt nálam meghaljatok?
Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.
– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.
A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül kelle a kalifa elé menniök.
A kalifa ijedten takarta el arczát, a mint maga előtt látta őket.
– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt hoztatok ide, minek jöttetek?
Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt minél hamarább elhagyni.
– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy keresztyénné tegyetek.
S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott nekik. Az ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül nyargaltak velök ki a városból.
A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a három zarándokot túl nem vitték az ország határán.
Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három éjjel.
Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy vissza ne jöhessenek.
A három ifjú félholtan rogyott össze a földön.
III.
Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad erdőségek, beláthatlan rengeteg.
Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.
S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak meg. Itt hát keresztyének laknak!
Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus szemekkel mérve végig a három zarándokot.
– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.
– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.
– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.
– A szerint idvezüljünk.
– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.
A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények szállást és kenyeret kérve.
– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.
– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus vagyok, alulról vetem fölfelé.
S becsapta előttök az ajtót.
Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket megvirradni küszöbe előtt.
A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket mindenünnen.
Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját, kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét, nyughelyet és eledelt.
Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha vajjon méltók-e kérelmük megadására?
Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem keresztvíz-medencze nem volt látható.
A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve, hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak kelle lenni).
A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn elibük.
– Az Isten! felelének az ifjak.
– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva ujjaival.
– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a hivőknek?
– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.
– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».
– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?
– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.
– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!
A gyülekezet felzúgott rájuk.
A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé nyujtotta ki.
– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok, eltemet.
Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból, elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…
A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni, s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.
E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.
– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön, mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek alkotott. Ki innen, világ csufjai!
A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és átkok repültek utánok bőséggel.
IV.
Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az erdő fenevadai.
Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.
Ez volt a Caucasus.
A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük, ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?
A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem égett, – ember nem lakott a tájon.
A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját.
Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad tövisbokor menhelyet a vihar ellen.
De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe, álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét erdőben, vadfolyamokon keresztül.
Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.
Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz mérföldnyi tért keríte be.
Az avar elődök körvárai voltak ilyenek.
A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág hullatta repülő magvait.
Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova egy hőst fektettek.
Tehát itt jártak valaha.
Az erdő puszta volt és lakatlan. Sehol emberi kéz nyomai.
Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak, összeölelkeztek, s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze, messze! Azóta senki sem lakja e földet.
A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint valaha.
Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is föltalálni.
V.
Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket, következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős, hármas alakban jelenve meg az ég boltján.
S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani, egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.
A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék, mely velök maradt a hazából.
Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan, lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok.
Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s arra vették útjokat.
Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel találkozni, bárha idegennel is.
A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.
A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről, mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt elvesznünk.
Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették, bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta fogadni.
Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra; csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit, mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál eltanulta.
Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.
Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka tulipánfaragással kereste eledelét.
Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha nem járhatott.
Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket találnia.
Elváltak az alánoktól s tovább mentek.
Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét, kétségbe esett végczélja fölött.
– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a napsugáros mezőkről.
Egyszer egy országba értek, melyet mahomedán nép lakott.
– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen már a magyar!
Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.
Julián egyedül maradt.
VI.
Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni nyelvét és honszerelmét.
Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton, akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta.
A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt sem eszi meg.
Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré, mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más, mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett volna áldozatul hozva?
Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…
Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói, mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok.
– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe. Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az édes tájra… és fölébrede.
A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé, hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron alul veszett el.
Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.
A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól, melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt, magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait, úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.
Nem sokára otthon leszünk, suttogá magában ábrándos örömmel.
VII.
Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e tájon csak egy pillanatig tart.
Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.
Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti, semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy évben e tájon, és az a Samum.
Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér éjszaka.
Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a hitté szentelt honvágy.
Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig betemetett, a vándor azt tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a sorsba.
A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni látszik a hőség miatt.
Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.
A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.
Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról. Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.
A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból, azt választá éji tanyának.
A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.
Körül csöndes volt a világ.
A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte, mintha közöttük nőtt volna fel.
VIII.
A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a magánosan utazó napot.
Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár képet látta ismételve.
– Sehol sem lesz-e már ennek vége?
Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.
Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan, eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt, fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.
– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve, lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!
S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött reá szembe merész rátartással; a komoly vadállat föltartotta fejét, aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött a vándor felé.
Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos farkával csapkodva két oldalát.
Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.
Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.
Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki. Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat. Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai, mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is érze lengeni: vágyó lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a roskatag test vánszorogva tántorgott előre.
IX.
Leszállt a nap, feljött a hold. Az ég megnépesült csillagezerekkel.
Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé, a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az őrjöngő ábrándnak.
Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott, elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.
E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos, panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.
Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra. Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!