A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál

Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve hallgatódzott: nem álom volt-e az, a mint álom volt az egész élete? Az édes csengésű hang még közelebbről zengett:

Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből reszkető tagokkal.

– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki énekelsz itt az éjszakában.

Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk karcsuságot vehete ki.

A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni, szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő kebléhez.

Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.

A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó hűs patakba véli magát vissza.

A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, s a mint az magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.

Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az előtt.

A leány az ifjú nyaka körül fűzte karjait.

– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves, ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?

Julián magasztos örömmel reszketve ragadta meg a leány kezét.

– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől halok meg.

A leány szemérmesen fejlett le az ifjú kebléről.

– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?

Az ifjú sóhajtott és nem felelt.

– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik, fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket a méla szűz-sereg.

– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a puszta éjszakának.

– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.

Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.

– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek. Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.

– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket. Elveszünk.

– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen áldott.

Julián letérdelt, és kezeit összetevé.

– Mit cselekszel? kérdé tőle a leány.

– Imádkozom.

– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk védcsillagát, a gönczölt?

– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek hozzábeszél.

És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.

X.

A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt. Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul.

A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett, úgy zuhogott valami kis patak.

A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép leányt.

A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos, most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró lehelletétől.

Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré, mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt tudva, hogy ő is ott lesz.

A madár megszólalt, a falevél megzörrent, a szép lány felébredett.

Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit az égnek emelé.

– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak magyarok Istene.

S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.

Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az arcznak.

De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek legmelegebb ihlete, a szerelem…

Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott, szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.

Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.

– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve, pedig kedve lett volna örökre ott maradni.

– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra ment, mire megjő, mi otthon leszünk.

Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket hazámba.

S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel, vezetve őt maga mellett, s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.

Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek, szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.

A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt virágok képeit tükrözve vissza.

Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.

Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve járva ki s be sziklai odvából.

– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s neked is lesz mellettem helyed.

Julián a megőrüléshez volt közel.

– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában lihegve, minden vére lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.

– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább ide a folyampartra.

– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.

– Még nem is tudom nevedet, hogy hínak? kérdé gyermekesen.

– Julián.

– Julián? soha sem hallottam ily nevet. Tán Gyula?

– Legyek az, ha jobb szereted.

– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?

Julián keble lángolt; a kötekedő tréfa még szította tüzét.

– És mi a te neved? kérdé a leánytól.

– Delinke.

– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt, hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.

Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását. Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst halacskákat, mik vízellenében usztak.

Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.

Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett, mintha előle, vagy tán önmaga elől futna.

Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen túl vannak már a vizen.

Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.

Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül, a honnan a leányra nem láthat.

A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon csillagokhoz, fölfohászkodék:

– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.

– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.

– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő vigyáz.

– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn keresztül.

– Nincsenek azok.

– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik elébb az erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.

Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.

– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan leszünk.

Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló virágfőt, s ott csöndesen elaludt.

Mindenütt mély volt az éj.

Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.

Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá: «Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.

Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a lányka feje alul, de alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.

Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni szemeivel.

E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.

S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a hajnalcsillag.

E hajnalcsillag Vénus. A hajnalcsillag a szerelem csillaga.

Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»

Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót. Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy őt ne lássa.

A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva, megcsókolá.

– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához ölelte a leányt, s szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!

A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.

Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk, előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet keresett tőle.

Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret, és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.

XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak, ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék folyamon egy-egy kis lobogós csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén, itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél, s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép, minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott, imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők, ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki, hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke…

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra, úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke? Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán, kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán:

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

A lányok más dalt kezdének.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára bocsátá, míg Delinke sírva és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb, rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros, Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva, minők nálunk a kemenczék darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki, holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.

A mint Julián megérkezett az ősz vezér és családja kiséretében, az összesereglett nép fogadta őket Barangfehér legtéresebb piaczán. Több, mint tízezer lovas állott a sikon fejedelmét üdvözlendő, ki közibök érve kézen fogá Juliánt, s fölvezette őt magával a vezérhalomra. Semmi küldísz nem ékesíté az istenadta trónt, állványa pázsitos föld volt, mennyezete a tiszta ég. A nép harsogó üdvkiáltással fogadta az érkezőket, míg a kürtök jelszavára lassanként lecsendesedett az örömében háborgó tenger, s ekkor tiszta, hangzatos szóval elkezde hozzájok beszélni a vezér.

– Gyermekim! magyarok, kunok, kazarok és besenyők! Régi szó közöttünk, hogy a baj nem jár egyedül, most az egyszer megfordult a szellő, az öröm jár párosával. Azon fejedelmi családnak, mely benneteket száz meg száz éven keresztül jó és bal szerencse közt vezetett, magam lők utolsó férfi ivadéka. Utánam leányágra szállandott az ország. Zúgtatok, hogy asszony következik a viharokkal játszani, hogy egyetlen gyermekem is leány, s im az ég meghallá zúgolódástokat és elvette őt tőlem. Idegen országból rablók jöttek érte és elorozták közülünk. És ekkor megsirattátok az elveszettet. Soha köny nem folyt annyi Ősmagyarországban, mint ez évek alatt, ti sirtátok azt én velem együtt, és az ég meghallgatá siralmainkat, visszavezette őt karjaink közé. Ez ifjú, kit jobbomon láttok, szabadítá őt ki rabságából. Nézzetek rá! nem látjátok-e arczán, hogy ő is magyar, miként ti? hogy ő is fejedelmek utóda, miként én?! – Száz meg száz mérföldre innen, Etele szent hamvainál, ottan élnek rokonaink, kik sok harczoknak utána eljutottak a boldog igérethonba. E testvérnép fejedelmeinek ivadéka ő, ki sirról sirra tapogatódzva visszajött őshazáját felkeresni. Üdvözöljétek őt! ősz fejem a sirba szállhat, ti nem maradtok el árván, ő lesz vezéretek, ő lesz fiam, az ő ereiben is Attila vére forr, én leányom kezét, ti a vezér kopját adjátok kezébe, s az ég áldása legyen mind a kettőn.

A vezér alig végezhette szavait, a nép féktelen üdvkiáltása elfojtá az utolsó hangokat, odatolultak a domb körül, s Juliánt lelkesült örömmel ragadva fel karjaikra, fölállíták egy paizsra, s úgy hordozák köröskörül a nép között, mindenütt köszöntve, mindenütt üdvözöltetve. Az ifjú a nép vállain érkezett a vezér lakáig, ott letevék, a hölgyek elébe jöttek, szemérmesen megölelék, megcsókolák a rokonná fogadott jövevényt, ki egyik gyöngéd ölelő kar közül a másikba jutott, s még el sem feledte az egyik csókot, midőn másik csattant el ajakán.

Julián lelkét fölmagasztosítá a megvalósult álom. Ilyennek hitte, képzelte, álmodta őket mindig. Érzé, hogy ébren van, látta, hogy hazája van körül, hallá, hogy anyanyelvén üdvözlik mindenünnen, s keblén ölelve tartá első és örök szerelmét, ki utoljára érkezett őt üdvözölni, hogy soha meg ne váljon tőle.

E pillanat a túlvilágra is szép volna.

Julián a hálától átszellemülten emelé föl arczát az égre, hogy megköszönje a minden jók urának azt, a mit kérni sem mert tőle soha.

De e pillanatban valami idegen, zavaró érzelem ütötte meg lelkét, mely mielőtt öntudattá lehetett volna, egy jéghideg kéz érinté forró kezét, s a mint kedvese szép arczáról fölemelé ittas tekintetét, egy magas, ősz férfit látott maga előtt állani, hosszú hófehér ruhában, fején magas tarajsüveg volt, elől a nap arany képével, hosszan leomló fehér lófarokkal. Ez a ghylas, az ős pogány áldozó pap.

Julián lelkén egyszerre felhőként borult végig e gondolat: e nép pogány!

– Jőjj imára a forráshoz! szólt a ghylas, megfogva az ifjú kezét.

Delinke észrevevé az ifjú megdöbbenését, odasimult hozzá, s mintha emlékeztetni akarná, fülébe sugta:

– Midőn fejedelmet választ a nép, Jezten (ez volt az Isten neve a napimádóknál) tanácsot ad az elválasztottnak; kövesd a ghylast a forráshoz, s tedd a mit mond.

Julián rendbeszedve eszméit, követte a ghylast. Mindenki elmaradt tőlük, csak ők ketten haladtak a szent berekbe, a hol Jezten oltára állott.

Egy kő volt az a forrás-part mellett, melynek belsejében örök és füsttelen tűz égett, a forrás tulsó oldalán állott a máglya a leszurt karddal, melyre az égő áldozatot szokták rakni, most meggyujtatlan, mert csak jóslatért jött a ghylas.

Juliánt megállítá a pap az oltár előtt és szólt:

– Borulj le a földre és csókold meg azt, mert a föld ad hazát, a föld ad eledelt, a föld ad sírt.

Julián engedett s leborulva megcsókolta a földet.

– Mosd meg arczodat a forrásban, mert a víz tisztává teszen.

Julián megnedvesíté arczát.

– Sohajts a légbe, mert a lég ad szabadságot. És nézz a napba, a ki ad életet, meleget és világot.

Julián egy perczre a napba tekintett s káprázva kapta el onnan szemeit.

– Mit látsz most? kérdé tőle a ghylas.

– Kék és zöld foltokat, felelt Julián, kezével dörzsölve szemeit.

– Azok Jezten képei. Most imádkozzál magadban, mondj imát, a minőt akarsz, a mit kivánsz, s én meg fogom kérdezni Jeztent, mit felel imádra.

Julián fölemelé szemeit, s felfohászkodva magában imádkozott:

– Isten! keresztyéneknek ura, ki vágyaimat betöltéd, ki im nekem hazát, koronát és szerelmet adál, halld meg és segítsd meg imámat, e népet, e hont, e szerelmet én tenéked ohajtom adni, a te birodalmad népesüljön meg általuk.

A ghylas szemei figyelmesen kisérték az imádkozó ajkainak néma mozdulatait: midőn elvégzé az imát, a ghylas levette a máglyáról a kardot s négyet vágott vele, minden suhogásnál lassudan mormogva: ég, föld, nap, vizek feleljetek! Azzal a kardra támaszkodva, elkezde hallgatódzni, a szél megindult a falevelek között, mintha azoknak suttogásait hallgatta volna. Az után letépett néhány falevelet, ráhinté a forrásra s magába vonulva hallgatódzott ismét a forrás mormogásaira. A nap leszállt, az ég megcsillagosodott. Egy-egy csillag futott alá. A ghylas szemeivel kisérte azt, mintha futásából olvasna valamit. Éjfél felé fölkelt ülőhelyéből s a kardot feltüzve a máglyára, elkezdé tompán, lassudan dörmögni: – mit suttognak a levelek? mit mormognak a tengerek? mit hullanak a csillagok?

Kevés idő mulva odalépett Juliánhoz és megszólítá őt reszkető hangon:

– Ezt izeni neked Jezten: honfi sem léssz, mégis hontalan léssz, vezér sem léssz, még is népet vesztesz, férj sem leendsz, még is megözvegyülsz.

Julián reszketni érzé maga alatt a földet, látta hullani a csillagokat, érzé a hideg szél fuvását, hallá mormolni a patakot.

Ezt izeni neked Jezten.

(Befejezetlen maradt.)

BACSÓ TAMÁS.

I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János s maradt utána egy fia, László, kit még életében eljegyze egy szinte a Tornallyay családból való hajadonnal, Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkívül a fiscus által fiusíttatá, hogy ha netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, mint Tornallyayak bírják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre bizhatni, mint e három férfiura. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint búcsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy kissé rút arczú volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; úgy gondolá a jó öreg, hogy a míg fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak. A hatalmas gonosztevőket nem volt mód megfenyíteni; ha Ferdinándhoz folyamodtak segítségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, s megfordítva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap a másik s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott volna még a rablók ellen?

Az országgyűlés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rossz kezekre bizott árvákra, kiknek ügye e zürzavaros időben egyedül a gondviselő úr Isten őriző kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket adtak a gondnokok s nem engedék őket a gyermekekhez férni: majd, hogy László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: László, – hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hír.

II. A TOR.

… A terem be van húzva fekete posztóval, középett áll a ravatal, ezüst szegekkel kiverve; két oldalán megfordítva függnek a családi czimerek, egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva. Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelül tizenkét viaszfáklya lobog; a ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény, szigorú vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a halottaké.

Lábtól kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az asztal alatt nagy zöld orros kancsó fülel, a diákok bele vannak már fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a virrasztók éneke, a de profundis szomorú melodiája után keresztül hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: «ej haj igyunk rája, úgy is elnyel a sir szája!»

A virrasztók unni kezdik magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond, hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd teremben pedig igen víg társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a sírboltba, s a czimer megfordítva marad a sírboltajtó felett, mely a Tornallyay-család utolsó férfiivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi emberrel jót tett, védte az ártatlant, segítette a szükölködőt, gyámolítá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszer nyilik az ajtó, s a részeg tivornyaordításból kitántorog Ivó, a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól, urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Úgy is nagy státió lesz innen a másvilágig, s ki tudja: ültettek-e ott is szőlőt! Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállítva a fáklyát nagy ügygyel bajjal, s ez alatt más kettőt taszítva el. Ha a másvilágra jutsz, ott még majd forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött a szél, s úgy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszéd teremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halvány női alak, ha szemei úgy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A halott menyasszonya, Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva, mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny nem nedvesíti azokat. Iszonyú érzelem! midőn az élet legkínosabb órája jelen van, nem akar fájni a szív, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentúl még csak egy lépés van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretné elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle, melyik út vezet a túlvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszorítá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára s annak felnyilt szemeivel találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert elárulsz. A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele a kötelékeimet, mik kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesítené.

– Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell. Hajolj reám, tégy úgy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál, az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánam kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sírból, jól tudám, hogy csak a másik sírba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyú ideig; a napokat nem számíthattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom, hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött: visszatarték magamtól ételt és italt hosszú ideig, testem kiszáradt, arczom összeesett, szivem verése alig lőn észrevehető, s tagjaim elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt! mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra, felöltöztettek halotti ruhába, s kiterítettek e ravatalra: hallottam, mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az ijedségtől úgy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghül a sírboltban, vigasztalá társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, míg Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabadítlak, ha rám bizod magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál elkékülének ajkai. Hátha gátolva lész, s én ott veszek a lezárt koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó: ez üres, nem fekszik benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás: e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár termein. Senki sem meri őt megszólítani, mindenki félve áll hátra, s maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne lásson és ne halljon semmit. Nem rém a fehér lány, én magam vagyok az. Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan, kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekútat, s én használva a várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabadítalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az ország rendeihez, megmutatod nekik kinszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én addig közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária úgy tett, mintha ráborulva sírna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag, szénfekete haja serteként áll fején szélylyel és ellepi homlokát, sűrű szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv, öklelőzik jobbra balra, sűrű fekete szakállal van benőve egész arcza, mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok egyedül a sötét, villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek, karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt, melyet derekán bivalybőr-öv szorít össze, azon lóg egy hosszú, rozsdás, egyenes kard; a kard lapjára e szó van edzve: «jó éjszakát!»

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az előbbi alaknak, egy félre nőtt, nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké vörösek, hosszú kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az ajkak vonásában van valami keserű gúny, mely e szánalmat visszautasítja, s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a becsületben megőszült embereket: nyilt, barátságos homlok, melyet ezüst fürtök fednek, tiszta, józantekintetű szemek, szabályos arcz, szelid, nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e színt arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomorú lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk, eltávozik.

Sámson vállat vonva fordul el tőle, míg Bernát faunusi vigyorgással tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki, szól intőleg testvéreihez, ezentúl ő leend e vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet így hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságban tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonzá:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el, hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék, becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn ismertelek meg; hát e leányt most újra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férjhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a végrendeletben van.

Bernát elsáppadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy tréfál-e, vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk, a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog, viszonzá Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcza vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson, szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt hátat fordítva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá említeni, visszafordítá nagy, bozontos fejét, s lenézve testvéreit, egyet vont vállán, s azzal ismét az ablakba könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz férfit, ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom. Tegyetek a lánynyal, a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel, én láttam ágyúkat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az általam meggyilkoltak sírjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe kigyulladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kínjait kelle kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sóhajtott. Hangot hallék, rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem úgy nyugtalanít e halott, úgy félek tőle. Kedvem volna szivébe ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csitítá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gúnyosan fordult testvéreihez:

– Mint féltek, hogy föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj, kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy ébren.

– Csitt, a virrasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel-bajjal elhagyák az ivótermet, a legjózanabbak felvevék a koporsót vállaikra, s a mint a sírbolt-ajtót felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyáik füstjére, mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével. Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn visszajöhettek a sírboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sírbolt-ajtót, megfordítá rajta a czímert, s magában dörmögve mondá:

– Ez többet meg nem nyílik – az itéletnapig.

III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül aludni. Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Mégis oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenként.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne építesd, mert ki találom rabolni.

– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva, Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…

E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a sírbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.