IV.
A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.
Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt. Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.
Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer aranyért.
Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek, így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.
Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár tornyairól minden oldalról megvédethettek.
A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később Lászlóvárnak neveztek.
A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva, mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.
Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak, akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A sok aranytól csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny nyilásain.
A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel, nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával vitt, még a hadi tanácsba is.
A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.
Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az Istené.
A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja szólalt föl ellene.
– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.
A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.
– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.
– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.
A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.
– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.
A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.
* * *
Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török ijedelmére.
Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik mellett.
A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak közelében.
Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé közeledtek.
«Jön a török!» hangzék kívül.
A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve harczlovára szökött.
Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.
– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.
A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.
A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által vezetett seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.
Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját saját kezével vágta le.
– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.
A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.
– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.
– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül volt ásva.
– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve, már látszanak zászlói a távolban.
Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az ostromot.
– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.
– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.
E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és «Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak meglepetve tekintének oda.
A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a hol a török gályák álltak.
Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e hajóhad és ki vezérli?
«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte, sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.
– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal lőn borítva.
«Jézus!» «Jézus!» hangzott diadalhangon.
A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.
Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.
Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede mindent ez új tünemény fölött.
Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve, ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a hol az épen legkevésbbé volt védve.
– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.
A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek arczvasa le volt zárva.
Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.
– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével, egyenként támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, míg másfelől a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár bástyáit.
Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak gyanítni sem tudta.
Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.
A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.
A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly jókor érkezett a csatába.
A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még akkor is vérrel és porral volt födve.
– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.
– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva kiálta fel: «Cserni Száva!»
Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié elkomorult.
– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem térek.
– Nem feledtem; tekints oda, szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.
– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szívdobogva.
– Ez az asszony Rozgonyi Czeczilia!
Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat rohama elfojtá keblét.
– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva, de azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.
Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna, szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:
– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.
– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk elébe.
– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat mindkettőtöket sátorába.
Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a király sátorába.
Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.
– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.
Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.
A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszúra kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá:
– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.
Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.
Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is, amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király életét nem szabad koczkáztatni».
És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.
Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.
Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.
Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.
Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállítani Lászlóvár alá.
Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.
A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.
E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.
A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.
Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.
E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.
Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.
Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a másikat holtan vitte odább a víz.
E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.
E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.
Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a harczolók jelkiáltása.
– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!
– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt magához téríteni.
– Nem látod ott azt a lovagot? Mindjárt ott vesz.
– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.
– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.
– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.
Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.
Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.
– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.
– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.
– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én vagyok Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.
– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.
Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»
A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.
– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger! Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.
Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi, látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged.
EGY ASSZONYI HAJSZÁL
I.
Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az a hajszál «nem» szakadt el.
Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból, hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor sem tudta volna felbontani, se kettévágni.
Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem allegorikus, de aranyvörös női hajszál.
II.
Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.
A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már, rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé, távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak: «no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos gyilkosságokat is sejteni e falak között.
Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat. Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg volt az, a hol szent Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a hagyomány egészen hiteles lett.
E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, – saturnáliáit.
A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is elhalmozták a zárdát.
Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd «séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi reputatiójára.
Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.
Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után, nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört réseket; inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda ismét «divatba» jött.
Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas, Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.
Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.
Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide; azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.
És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve menekülő alattvalóira.
Most épen Alençon herczeg híveinek üldözésére került a sor.
A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták Mole és Coconas grófokat.
Molenál találtak egy nevezetes bizonyítékot.
Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró gombostűk voltak szurkálva.
Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.
E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva halálra itéltetett.
(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki az a hölgy?)
Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.
Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak, ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit mentett meg az utczai mészárlásból.
Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni, életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a «hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.
(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki volt az a hölgy?)
III.
Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő néptömeg a három nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.
A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.
Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire, történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény tánczolna végig.
Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.
A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer, mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.
Nem lehetnek mások, mint elkárhozott lelkek.
Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az nem járhat itt most.
A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni többé a kisérteteket, s mikor újra lobbant a villám, már egyet sem látott az őr a három alak közül.
Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton. Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.
– Melyik a tied, melyik az enyém? azt kérdezé az egyik.
– Az enyimnek az újján volt egy gyűrű.
– Ha aranyból volt, lehúzta a hóhér.
– Tollszárból volt, egy szál hajammal körülcsavarva.
– Lószőr gyűrű a saját hajadból, hahaha!
Aztán mind a ketten nevettek.
Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a halottakon megosztozni.
Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.
– Itt van a gyűrű! mondá aztán a mély alt hang.
– Akkor az az enyim: nesze a tied.
Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni, hogy azt hallani lélekkárhozat volt.
A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te lábad ujja!
Az arczaikat nem csókolhatták meg, mert a fejeiket nem találtak sehol.
– Hová lettek a fejeik? Én az enyimét nem találom.
– Én sem az enyimét.
– A hóna alatt sincs, a hogy szokott.
– Keressük őket!
Azzal elindultak tapogatózni a sötétben, keresték a két levágott fejet.
A csengő hang felsikoltott:
– Jaj, egy csontkoponyára tapintottam!
A mély hang suttogá utána:
– Hah, én fellöktem a feszületet.
Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a sötétben kutatni tovább.
Aztán mind a kettő egyszerre örömteljesen sivalkodott fel:
– Itt vannak!
De az öröm is hasonlított inkább a kétségbeeséshez.
A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy fülkéjében. Ott rátaláltak.
– De melyik az enyimé? kérdezé az egyik.
– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes szakálláról.
– Az enyimnek is az volt: össze ne téveszd.
– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre, mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az enyim.
– Akkor enyim a másik.
– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.
– Hogy nem láthatjuk őket? suttogá az egyik.
– Nem hozhattuk ide a szövétneket, hisz mindenki meglátta volna.
– Hátha még sem az igazit választottuk ki?
– Az is meglehet.
– Bár csapna le a mennykő iziben, hogy lenne világosság!
S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban, féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán felkiált:
– Húh! hisz ez a tiedé!
– S te az enyimét csókoltad! Fajtalan!
– S te az enyimét, boszorkány!
– Te is az! fogd a tiedét!
Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.
A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek káromlásával vegyest.
Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta az ablakon:
– Pusztuljatok el, ha Istentől vagytok!
A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég.
Mire az őrt felváltani jöttek, az meg volt őszülve rémületében.
S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.
IV.
Hanem azok, a kik a két nemes lovag levágott fejeit elvitték, nem voltak pokolbeli kísértő rémek; sőt igen szép és előkelő úrhölgyek.
Az, a ki De la Mole lovag fejét elvitte, volt a navarrai királynő, a ki pedig Coconas lovagét tartá magának, Nevers herczegnő, De Cleves Henriette, a király testvérének a felesége.
A hajszállal átfont gyűrű is az utóbbié volt. Ugyan jó, hogy ezt a gyűrűt nem vette valaki más észre, mert ha azt a hajszálat lebontották volna arról, ez sok titokra vezetett volna. Olyan hosszú szál aranyveres hajat, mely erős volt és vastag, mint a lósörény, másnál nem lehetett találni, mint Nevers herczegnőnél. A visszanyert gyűrű aztán el lett téve a családi ereklyék közé: – későbbi nagy szereplésnek fentartva.
E rövid rémtörténet csak annak a bebizonyítására lett elmesélve, hogy minő vérnek kellett abban az asszonyi szivben forrni, mely elszánhatta magát, hogy sötét éjjel, zivatarban, egy magához hasonló eszeveszettül szerelmes asszony társaságában elinduljon lenyakazott kedvese fejét elrabolni a vesztőhely ravataláról? Ezt a vért örökölték a leányai is.
Az elrabolt főnek még azután tovább is van története.
Nevers herczegnő Coconas fejét, a tudós Ruggieri utasítása szerint, sajátkezűleg bebalzsamozva, egy pompás vert művű arany szekrénykébe helyezé el, s az ott állt a hálószobájában mindig, gyönyörű jaspistalapzaton. A jó Nevers herczeg, valahányszor gyöngéd társalgásra átment a neje hálószobájába, soha sem sejtette, hogy nem ketten vannak együtt, hanem hárman.
S még egy más emlék is maradt fenn utána. E levágott fő mintájára készíttette Henriette azt a hirhedett sardonyx camæát, a mi most az orosz czári kincstár tulajdona. «Gonzaga camæa» név alatt ismerik a kincsműértők, Nevers herczeg után, kit Gonzaga Lajosnak is híttak. A camæán levő fejet Vespasianénak mondják, pedig abban Coconas lovagnak az arczéle van megörökítve.
Ez a történet le van írva egy kéziratban, a mi Montpensier herczegnő könyvtárában őríztetik; a czíme: «La manière d’arpenter brièvement les prairies, par madame de Nevers». («Hogyan kell egy mezőt gyorsan felmérni? Nevers asszonytól.») A czím tréfás hivatkozást képez arra a futásra, a mit Nevers herczegnő azon az éjszakán árkon-bokron keresztül elkövetett, szerelmese fejével az ölében.
Asszonyok nagyon jól tudják egymást rágalmazni!
V.
Hanem a férfiak is értenek hozzá!
Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának legnagyobb szépsége Francziaországban.
Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.
Maga XIV. Lajos órahosszat szeretett elbámulni ezekbe a szemekbe.
Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle, hogy nézzen a szemébe.
Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös összhangzatát egészen megzavarják.
– Te sírtál?
Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.
– Te Cinq-Mars lovagot siratod?
– Azt.
– Miért siratod?
– Azért, mert férjem volt…
… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.
– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.
– Mivel nagyobb?
– Egy egész királyi koronával. Te IV. Ulászló menyasszonya vagy.
– Hisz az vén ember.
– De király.
– Hanem csak lengyel.
– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy olyan ország, a minek nincs határa.
Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak lenne alapja a te házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?
A herczegnő keserű gunyorral mondá:
– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország számára?
Az ilyen erős mondatok azon kor hölgyeinek szájában nem voltak szokatlanok.
– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött, kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.
Tehát a királynak volt oka nevetni, a herczegnőnek pedig elpirulni.
– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő. Annál jobb, mentül messzebb innen.
Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban nem maradni.
– Akarod meglátni vőlegényed arczképét? kérdé a király.
– Nem bánom.
A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.
A szép kék szemek egyszerre elfeledték a sírást s elkezdtek kaczagni.
– Ez az ő álarcza? kérdé a herczegnő.
S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve, feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.
– Ez hű képmása vőlegényednek.
– De hát ez a sok nyuszt, medve, róka, mind vőlegényem lesz nekem?
– Hisz azokat lerakja, mikor vacsorál.
– De minő arcz! Hát vad ember ez, az otahaiti szigetről?
– Miért volna vadember?
– Hát az a két tiraturaciuolo ott az orra alatt, hogy van oda srófolva?
– Miféle tiraturaciuolo?
– A hogy a dugóhúzót hívják olaszul.
Hisz az nem dugóhúzó! hanem bajusz. Un pair des moustaches.
– Hát az micsoda?
A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.
A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.
– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb, cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz. Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok neked róla csak egyetlen egy vonást, nagyobb művész leszek, mint Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.
– Tanúja leszek a csodatételnek, sire.
A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit a képről, a míg a király beszélt.
– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az arczképe előtted áll.
A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király szemeibe villámlottak át.
– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége lenni.
XIV. Lajos lecsókolta huga szép szemeiről az utolsó könyeket.
Ez az ügy be volt fejezve.
«Le mari est mort: vive le roi». Így is jó.
– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm; szólt a herczegnő.
– Meghallgatjuk.
– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.
– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint mikor a kolostorból kijöttél.
– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.
– Ezt már értem. A marquisnő mindig kegyenczed volt.
– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország pairjévé.
– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól tud verekedni.
– Épen azért.
– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele. Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan döfést, hogy belehal.
– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?
– Az udvarlás.
– S miért őrködöl te a barátnéd erénye fölött oly szigorúan?
– Az az én rejtélyem, a mit nem engedek kitalálni.
– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?
– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!
– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.
Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.
Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.
Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában nem volt kedve sírni.
Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.
Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.